2010. május 31., hétfő

Díjat kaptam


Ma reggel, amikor beléptem virtuális írószobám ajtaján, megtisztelő sorok vártak rám digitális levelesládámban (Remélem, nem haragszik, hogy közzé teszem sorait): „Kedves Zsedely! Írásai szórakoztatóak és elgondolkodtatók, ezért szeretném ezt megköszönni egy Kreatív blogger díjjal, amit én is kaptam, és lehetőségem van tovább adni.”
Lili (http://www.blogger.com/profile/05871393758970131448) utolsó írásom megjegyzéseként megajándékozott - amit korábban Ő kapott blogjának elismeréseként -, a Kreatív blogger díjal.

Kicsit megilletődötten állok e kedves gesztus előtt.
Első sorban nagyon köszönöm az elismerését. Másrész kimondhatatlanul örülök annak, hogy vannak embertársaim, akik szórakoztatónak, és elgondolkodtatónak tartják soraim. Ez egy nagyon jól eső érzés, már megérte írnom...

A díjjal együtt szabályzat is jár, amit igyekszem a lehető legpontosabban betartani:

1. Meg kell köszönni a díjat attól, akitől kaptam.
- Ez természetes...

2. A logót ki kell tenni a blogba.
- Büszkén kitettem...

3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
- Ez szintén egyértelmű...

4. Írnom kell magamról 7 dolgot.
- 7 dolgot?
Hmm... Az ember, aki valamilyen módon már ismeri önmagát, az valószínűleg sok negatív és pozitív tulajdonságával tisztában van, de a hét meghatározót rangsorolva közzétenni?
Na jó, lássuk csak!
(Megpróbálom egy szuszra, úgy talán könnyebben forognak agyszerkezetem precíziós fogaskerekei.)
Őszinteség, Kitartás, Lojalitás, Önfejűség, Szabadgondolkodás, Természetszeretet, Muzikalitás...

5. Tovább kell adnom 7 embernek
- Hú, ez nagyon nehéz...
Talán, 77 embernek könnyebb lenne adni egy-egy elismerést a lapra vetett gondolataikért, hiszen annyi jó blogot olvasok itt. Mindegy, a szabály, az szabály:

http://illuziok.blogspot.com/

http://fairyberry-amelie.blogspot.com/

http://az-elet-szeretete.blogspot.com/

http://gurzoklaraeniko.blogspot.com/

http://fairydance-fairydance.blogspot.com/

http://maradacsend.blogspot.com/

http://mezeiedit.blogspot.com/

A felsorolás, nem rangsorolás!
Én a fenti blogok íróinak szeretném a díjat tovább adni - minden kommentálás nélkül -, mert az Ők gondolataikban mindig találtam számomra elgondolkodtatót...

6. Be kell linkelnem őket.
- Úgy ahogy, de sikerült...

7. Megjegyzést kell hagyni náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
Megjegyzés? Az azt hiszem menni fog...

Úgy gondolom, eleget tettem minden kötelezettségnek, ami a díjjal együtt jár, így nem marad más dolgom, minthogy élvezzem azt a kellemes érzést amit okozott.

Még egyszer nagyon köszönöm Lilinek ennél szebben nem is indulhatott volna ez a hét. Egy pillanat alatt szikrázó napsütéses időt varázsolt nekem, ahogy olvastam kéznyomát, sosem volt múlttá változtatta az addigi szürke, esős reggelt...

2010. május 25., kedd

A kitaszított


A félhomályban ül megint.
Csak néz maga elé, és tudja, erősödnie kell. Minden idegszálával koncentrál arra, hogy fokról-fokra újraépítse saját magát, ha lehetséges sokkal szilárdabbra, mint amilyen volt. Igen, olyan megingathatatlanra, mint egy hatalmas kőszikla, ami az idők kezdete óta állja a természeti elemek csapásait. Nagy levegőt vesz. Ahogyan az elhasznált légzésmaradék kiáramlik ernyedő tüdejéből és elhagyja ajkait, érzi, még nincs itt az idő. Tudattalan is érzi, hogy gyenge, elég gyakran hagyja el magát. Most egy morzsányi minutumra szétáradhat lényében a kellemes lazaság, de később ez már megengedhetetlen lesz, feltéve, ha túl akarja élni. Túlélni az életét…
Kényelmesen hátradől a jéghideg gránitfalnak, és ahogy a jóleső zsibbadtság szétárad tagjaiban, gondolataiban akaratlan is újraéli elkezdődő emlékfilmjének főszerepét…

Úgy érezte, hosszú idő után újra megérinti a boldogság szele. Olyan érzések lepték meg kérges, fagyott szívét, amikről azt hitte, soha többé nem fogja már érezni. Nem gondolta, hogy valaki fontossá válhat az életében úgy, mint annak idején. Akkor, amikor még elhitte, hogy szerethet, és hogy szerethetik.
Véletlen találkozás volt, de mindent meghatározó.
Első pillanatban furcsa volt az érzés, ami átjárta lényét, azután kissé félt tőle. A beprogramozott védelmi ösztön, amit a csalódások tömegei edzettek üvegkeménységűre, megpróbált ellenállni, tette a dolgát. De ez az érzés annyira más volt, mint eddig, hogy fondorlatos úton megtalálta a rést a pajzson, és térdre kényszerítette a páncél nélkül maradt áldozatot: a szívet. Körbelengve felmelegítette az elfáradt szerv jégpáncélját, és egy egészen más lét lehetőségével csábította. Vékony fonálból szőtt hálóként a vágy fonta körbe, és az érintés csodájával kábította az izgalmas gyönyör. Az elfásult kopár magány temetődombjáról, a szerelem buja napfényes édenébe repítette. Jó volt elhinni. Jó volt érezni. Jó volt átélni…
Még ha csak rövid ideig is…

Az ellen hamarosan megjelent a színen.
Alattomosan terjedő fekélyként az irigység, és a rosszindulat pokoli csúfsága torzította el az addig barátoknak gondolt kedves arcokat, tetteket, gesztusokat. A kétszínűség álcájának segítségével a hazugság tőrének eszközével szurkálták folyamatosan bimbódzó szerelmét.
Nem értette ugyan az egészet, de azt hitte az Ő ereje kitartást ad a másiknak is, és ha a világ összeomlik, Ők túlélik. Mert szükségük van egymásra. Ebben reménykedett…
Csakhogy a bíztatón szorító kéz ereje gyengülni kezdett, és lassan elengedte. Hogy miért, arra nem kapott választ. A földre hullt, ahol védtelen áldozatként tombolhatott rajta ellensége dühe. Nem az elszenvedett méltánytalan bántalmazás fájt neki a legjobban, hanem hogy magára hagyta szótlan az, akit szeretett. Mert szerette… Szerette úgy, mint a hogyan már nagyon régen senkit sem…

Újabb nagy lélegzet.
A beáramló levegő kényeztető súrlódása a gégefalon már egy fokkal jobban esik, mint az előbb. Arcát kiemeli az árnyékból, megtörli könnytől nedves szemeit, és a fény irányába néz. Az elveszített kedvesre gondol. Nincs benne düh. Sohasem tudna haragudni arra, akit így szeretett. Nem képes rá. Csupán a szomorúság árnya kínozza sajgón szívét, a magány démona gyötri lelkét. Az életben kevés alkalommal szeretünk igazán. Minden eltaszítás után meghal bennünk valami… és benne már többször meghalt…
Most még gyengécske, de ahogy az idő előre halad, fokról fokra lesz egyre erősebb. Olyan lesz, mint régen, csak egy árnyalattal érzéketlenebb. Eszébe jutnak azok, akik gáncsolták, hátba szúrták, igaztalanul bántották. Az ereiben a vér egyre jobban kezd forrni, lassan halványulni kezd a vereség íze, de felejteni nem fogja. Most ármánnyal legyőzték.
De holnap már nem tudják…
Mert túléli ezt is…
És visszatér…

2010. május 17., hétfő

Arcom mezején, híúságom mocsarában


Amikor a tükörben megnyúlt ábrázatomat nézem meg tüzetesebben, észre kell hogy vegyem, valami nem stimmel. Sok gondolat keresztezi elmém égboltját, mire a következő megállapításra jutok: öregszem. Eddig ez teljesen logikus, és törvényszerű, aminek az ember ugye mindig tudatában van, de szembesülni vele vizuálisan mégsem ugyanaz. A lelkének nem. Legalábbis nálam. Vonásaim alapjaiban ugyanazok, mégis valami folyamatos változást mutat ábrázatom, és így, a mesebeli Istené is, mivel a saját képére alkotta ezt az arcnak nevezett fércművet. Tehát Istennel együtt öregszik a fejem meghatározó külső megvalósulása. Gondolom, Őt nem zavarja, engem kissé jobban, mivel a fenti eszmefuttatásból kiindulva olyan érzésem is támad, mintha kissé skizofrén lennék.

Mégis, miután Istent elzavartam gondolataim szálaiból (és arcom birtoklásából), a tükör felé hajolva, tüzetesen megnézve végzek egy gyors állapotfelmérést rám meredő képmásomon.
A számomra legfontosabbal, lélektükrömmel, a szemmel kezdem.
Ugyanaz a barna szempár néz vissza unottan és picit megvetően. Nincs változás, azaz mégis…, talán egy hajszállal is de tompább lenne fénye, megkopott csillogása. Óóó, ez még nem lehet a világvége, ettől még nem veszhet el önértékelésem!
Jó, ezt hagyjuk, nézelődjünk tovább ábrázatom mezején.
Egykor büszke homlokom sem tündököl már régi fényében. Feszes bőröm vakolata már itt-ott megroggyant, és már nem tudja visszaszorítani a néhol előtörő ránccsíkok ádáz frontvonalát. Huhh, még ez is…
Járomcsontom, mintha kissé szélesebb lenne, mondjuk, ebben nem vagyok teljességgel biztos, de a reggeli nyeregtáska formájú pakkok szemtavam déli partja alatt, már hagynak némi kívánni valót maguk után. Igaz, a hideg reggeli zuhany után visszavonulót fújnak maguknak, és a fogmosás idejére már nyomuk sincs, de azért számolni kell velük is.
Orrom ugyanaz a kiállhatatlan lánchegységnyúlvány, amely már számtalanszor törte ormait, a hegycsúcsnak számító orrcsúcs ostoba görbületével. Végre, benne nem csalódom! Ő változatlan, rendíthetetlen magányos szikla az időtenger nyaldosó hullámai ellenére.
Pofacsontomról aláhulló bőrfüggönyei egy picit duzzadtabbak, valahogy mintha egy meleg nyári zápor szakadt volna be arcom ablakán, és ők hősiesen felszívtak volna drapéliájukba, minden támadó égi nedvességet. Lábaiknál lassan éles kontúr szegéjezi szám északi határait, és egy vékony ráncvonallal adja tudtára a világ számára, a köztük egyre élesedő demarkációs vonalakat. Ezen már meg sem ütközöm.
Igen, a szám. Őt szeretem. No, nem azért, mert szinte nőies vastagsága, és mérete miatt oly szép volna, hanem azért, mert orrommal egyetemben, nem okoz csalódást furcsa önvizsgálatomban. Rendületlenül változatlan, már kamaszkorom óta. Őrzik keményebb nézeteltérések nyomait sarkában meghúzódó, már alig látható orvosi fércelések varratnyomait. Kiállt minden próbát, amit az élet mért rá. Ő lojális hozzám.
Az állammal mindig is szkeptikus voltam. Egyszer tetszett, máskor nem. Most nem nagyon lopta be magát a szívembe, mivel mintha hangyányival szélesebb lenne az ideálisnál (bár, az ideális mértékét meghatározni nagyon nem tudom, csupán csak érzem). Vele elég kíméletlen vagyok. Neki nem bocsátom meg ezt a pártütést, ahogyan mostani alakjával szövetkezett az idő korhasztó démonával. Száműzöm, még a gondolataimból is…

Azon kapom magam, ahogyan forgatom a fejem, és vizsgálgatom arcélem, olyan vagyok, mit egy szépasszony, aki felett már ugyan elszálltak a fiatalság kényeztető, hibátlan évei, de még görcsösen próbálja, felfedezi magán lassan múló, kivételes szépségének nyomait, mielőtt végleg darabokra törne önigazolásának velencei-tükre az idő kegyetlen valóságában. Ilyenkor már néha érzem, hogy a csontábrázatú vén csuklyás finoman vállam felett előre hajol, és Ő is engem néz a visszatükröződő képben, kaján vigyorral kéjesen nyugtázva eljövendő aratását, a most fiatal, erős palántán…
Ahogyan érzem, hogy csontos ujjai vállamat érintenék, belenézek abba két koromsötét szemüregbe, és elmosolyodom. Nincs itt semmi baj, hiszen ez az élet része! Ilyenforma megfigyelése képmásomnak, mennyire ostoba, hiú dolog! Ez okozzon oktalanul ijesztő és rosszérzésű perceket? Egy frászt! Öregednünk törvényszerű! Ennek így kell lennie…
Mosolyomat, vigyor, majd nevetés követi. Hangulatom változását, kámzsát viselő árnyam is megérzi, és elillan félelmetes sziluettje nyomtalanul. Harsányan kinevetem a tükrön keresztül magam, és az egész világot, amiért a külsőség illúziója ennyire megvezethet bennünket, és a félelem tövisútjára kalauzolna néha megzavart botor pillanatainkban.
Ahogyan lendületesen kilépek a fürdőszobám ajtaján, önigazolásként eszembe jut Ovidius mondása: „Forma bonum fragile est.”… és valóban, a szépség és vele együtt a fiatalság, múlandó adomány…

2010. május 12., szerda

Konkvisztádorok


Micsoda hitvány alakok!
Nem is olyan rég érkeztek ide, de sajnos, már mindenütt ott vannak. Még soha nem láttam ilyen fajt. Pedig én már megéltem egyet, s mást. Itt ebben a csehóban megfordult már annyiféle létforma, de ezek még nekem is magasra helyezték a lécet, amikor a könyörtelenségről van szó. Kegyetlen figurák, sokszor még egymást is kínozzák oktalanul. Kiszámíthatatlan gyilkosok, akár kedvtelésből is ölnek, ha úgy érzik jónak, nem csak utasításra. Akaratom ellenére is ki kell szolgálnom őket, bármennyire sem fűlik hozzá a fogam...

Pár éve – amikor még csak megjelentek az előőrseik -, alázatosan kértek engedélyt , hogy leszállási lehetőséget kaphassanak, és felvehessék a kapcsolatot az ellenőrző szervekkel. Akkor még békeszerető népségnek látszottak, tetteikben csupa-csupa kedvesség, és készség arra, hogy megismerjük egymást. Először csak pár alkalommal láttuk őket, aztán egyszer a semmiből hirtelen csak megérkeztek az óriási szállítmányozási járműveik, és a környéken élők kezdték beszélték egymás között, hogy ezek az Ők telepeseik.
A klíma úgy látszik tetszett nekik, mert hamar berendezkedtek új otthonaikba, és most láttuk igazán őket valójában olyannak, amilyenek. Mind külsőleg, mind belsőleg...
Furcsák voltak. Sárgásvöröses rugalmas anyaggal borítottak, de adott esetben elég nagy eltérés van az egyedeik között. Némelyik sötétbarnás, mások egyenesen rózsaszínszerűek. Soha nem láttam még hozzájuk hasonlókat. Valamit mindig viselnek magukon, ami az egyszerű könnyű öltözettől a páncélig terjed. Különböző méretűek, de amiben megegyeznek az a szemük csillogása. A bizalom jeleként széles grimaszt vágnak, de a szemük félelmes, egészen mást sugall. Sajnos hamarosan megtudtuk, hogy mit...

Egyre többen érkeztek idővel, és a földalatti ércnek mondott kövek iránt tanúsítottak komoly érdeklődést. A Vezetés az első időkben nem engedte az élőhelyek megzavarását, de ahogy telt múlt az idő képviselőik lassan beszivárogtak a Nagy Tanácsba, így azok (és erőszakos természetük) közbenjárása révén elkezdték kitermelni azokat a természeti nyersanyagokat, amikre úgy látszik égető szükségük volt.
Egyszer véletlenül láttam, hogyan is dolgoznak lent a tárnákban.
Vannak óriási termelőgépeik (jórészt tőlünk sajátították ki), de a munka oroszlánrészét, másokkal végeztetik. Zömében más fajok, de vannak példányok az Ő egyedeikből is. Siralmas állapotok között tartják őket. Elfásult szerencsétlen alakok szegények. Mit vétettek, hogy ezeket a lényeket kell szolgálniuk? Nagyon megsajnáltam őket, de többet nem tehettem értük...
Kérdeztem is kerületünk vezetőitől, hogy miért is engedik ezt? Ez a fajta kizsákmányolás eddig ismeretlen volt számunkra. Ők sem értették, és megígérték, hogy utánajárnak ennek a dolognak. Elvégre mi vagyunk itthon...

Egyik reggel hatalmas hangzavarra ébredtem.
Mindenfelé hatalmas fényes gépszörnyek robogtak a házaink között. Egyik másik megállt, és belsejéből kiugráltak hívatlan vendégeink. Furcsa páncélszerű öltözetben voltak, és vastag acélrudak tündököltek karjukban. A járművekből hangosan üvöltött egy hangszóró, hogy a házainkat ne hagyjuk el, és vegyük ezt komolyan, különben a következményeket nem vállalják...
Ez mindennek a teteje volt!
Arrgghhh! Ezt a szégyent! Kioktatnak, utasítgatnak minket a saját földünkön, ahol csak azért lehetnek, mert jóhiszeműségből és kíváncsiságból adtunk leszállási engedélyt?!
Csillapíthatatlan haragomban a legközelebbi megszálló felé vetettem magam. Már majdnem elértem, amikor hatalmas villám csapott felém, és elviselhetetlen fájdalom hasított a testembe. Az egyik megszálló használta fegyverét, és én a földre rogytam sérülésem következményeképpen. Összeroskadtam, és elterültem lakhelyem tövében. Elvesztettem az eszméletem...

Nem tudom, mennyi idő telt el ájulásom óta, de amikor észhez tértem, első gondolatom a családom volt. Lányaim és a feleségem! Ők kint voltak a földeken, amikor ez a felfordulás elkezdődött!
Kiemeltem arcom a porból, és megnéztem sebem. Nagy vörös lyuk éktelenkedett deréktájban, széleinél erősen vérzem. Nem éppen karcolás, de azt hiszem, tudok mozogni, és túlélem. Letéptem ruhám egy darabját, és tessék-lássék módra bekötöttem magam. Elindultam a földek irányába...
Amerre mentem halottak borították az utcákat. Volt, akiket hozzátartozóik sirattak holttestük felett volt, aki magányosan bámult örökre az ég felé. Nem voltak olyan szerencsések, mint én... Ó Istenem, szerencsétlen sorsú testvéreim!
Ahogyan a Városközpont irányába vonszoltam magam, a Főtéren megláttam tanácsaink vezetőinek legyilkolt, megkínzott maradványait. Egy halomba hajigált megtört testek...
Úrrá lett rajtam a pánik!
Megpróbáltam célom irányába a lehető leggyorsabban haladni, nem törődve a felfoghatatlan látvánnyal, ami körbevett, és civilizációnk bukását sugározta. Ahogy elhagytam az épületeket, megdöbbentő látvány fogadott. Ahol eddig buja termőövezet hivalkodott dús szépségével, most ott irdatlan lángtenger éktelenkedett! Ez lehetetlen!
Hirtelen barátom, Arch zuhan nekem, testén erős égésnyomoktól sebesülten! Átkarolom, lehajolok hozzá, de alig értem, amit nyöszörög...
Nem! Nem akarom megérteni szavait! Nem akarom hallani a szavait! Az nem lehet!
A fájdalomtól összetörten mellézuhanok, és egyszerre válunk meg ébrenlét terhétől...

Pár nap múlva magamhoz tértem, bár ezt szerettem volna a legkevésbé. Úgy éreztem, nekem is a többiekkel kellet volna halnom, mert nincs többé keresni valóm ebben a világban. Civilizációnkat kettétörték, népemet legyilkolták aljas módon. Nem örültem az ébredésnek...
Egy hevenyészett, sebtében kialakított kórházban voltam, ahol kedves nővérkék serénykedtek a sebesültek körül. Az én angyalkám, aki a gondomat viselte, akaratom ellenére feltámasztott, így nem volt okom többé bent maradni. Hálával gondolok rá, ameddig élek.
Nem tudtam volna hazamenni, de nem is tehettem, mert gyilkosaink hatalmas gépek segítségével lerombolták a negyedet, ahol laktam, így egy másik helyre internáltak. A munkámba hamar visszatértem, talán segít elterelni sötét gondolataimat, csökkenti állandó halálvágyam.
Múltak a hetek, hónapok, és az élet újra megindult, de semmi sem lesz olyan, mint régen.
Itt a kocsmában is csendesen suttogunk, rabszolgák lettünk a saját földünkön. A közeli tárnákból is járnak ide vegyesen különböző leigázott népek. Megengedik nekik, hogy kijöjjenek egy kis búfelejtésre, hiszen hova is szökhetnének?

Bejárnak Ők is hozzánk, de csak azért, hogy itt is kínozzanak minket. Megállnak a pultnál, és megalázzák, aki rájuk néz. Rosszabb esetben bántalmazzák, sok esetben ájulásig verik a szerencsétlent. Élvezik, ha valaki kiszolgáltatott, és durván visszaélnek a helyzetükkel...
Miféle helyről jöhettek Ezek? Milyen lehet az élet ott, ahol az ilyen lények születnek? Milyen lehet a bolygó, amelyik otthont ad ilyen parazita gyilkosoknak?
Egyszer, amikor az asztalaikat törölgettem, véletlenül hallottam, amikor erről beszéltek. Arról a helyről karattyoltak, ahol valamikor megszülettek. Az is egy olyan bolygórendszer, mint a miénk. Csupán egy napja van. Ahol Ők is egyszer gyerekek voltak, és az otthonuk volt...

Valami Földnek hívják a bolygót, azt hiszem...

2010. május 7., péntek

Egy szomorú srác


Szemébe nézek, de nem látok semmit.

Üresen, fakón, kifejezéstelen arccal bámult rám. Hiába kutattam tekintetében, nem találtam fogódzót. Csak nézett, de nem látott.

Szeme fagyott jégtükrén keresztül, nehezen mögélopóztam, és tompa fájdalmát éreztem, ami egyre közönnyé vált.


Alig múlt harminc, de szinte mindent rosszat látott, minden az életből kiábrándítót megtapasztalt. Olyan dolgokon ment át eddigi rövid élete alatt, amit mások sok száz év alatt sem láthatnának. Ismerte az emberi rossz minden formáját, volt törött minden tagja, érezte sok barát, családtag utolsó érintését, rettegett háborúban, szenvedte a szerelem álságos kínját. Megélte a poklok poklát, és sohasem sütkérezett az isteni napfényben. Gazdag, kemény élettapasztalat. Tragédiája csupán egy volt: mindent túlélt.


Egy belső erő emelete a padlóról fel minden alkalommal, mikor oly sok dolog taposta földre. Folyamatos árnyék fedte arcát. Ritkán mosolygott, akkor is mintha kínozták volna, olyan groteszk módon tette. Szerintem, nem is látta magát kívülről. Ha, látta volna, megrémült volna. Én nem rémüldöztem, átéreztem lelkének folyamatos bánatát. Kicsit az enyém is volt.


Soha nem azt látták benne, aki valójában volt…

Soha nem hittek benne, csak addig, amíg az érdek diktálta…

Soha nem kezelték egyenrangú partnerként…

Soha nem tudtak, és nem akartak benézni az álarca mögé…

Csak a külső felszín érdekelte az embereket.

Amíg kellett…


Férfiszemmel nézve is jóképű, sármos srác volt. Élete ráncai finoman kezdtek megjelenni, nemesen ívelt arcán, szomorú barna szeme, sok lányt, nőt ejtett rabul. Szikár, erős alakját, mintha tűzben edzették volna, keze inas volt, és erős. Magas, sudár termet.

Sokat dolgozott, harcolt életében. A munka volt az egyetlen dolog, ahol szerinte az ember lemérhető. Sokat dolgozott, és ezt sokan ki is használták. Nagyon sokszor… Nem áltatta magát semmivel, nem szőtt valótlan álmokat. Már nem hitt az emberekben…


Régóta ismertem, és elég jól, ahhoz, hogy rokonszenvet érezzek iránta. Valami effélét érezhetett ő is irányomban, mert igaz, nem túl gyakran, de kereste társaságom.

Gyalulatlan faasztalnál, egy-egy korsó sör társaságában beszélgettünk időnként. Mint most is.

Keveset, de tartalmasat beszélt. Sokszor nem is volt rá szükség. Szemébe nézve tudtam, mit akar mondani. Az a mélységes szomorúság, ami lényéből áradt, furcsamód megnyugtatott.

Megerősített abbéli hitemben, hogy az ember csak egyre rosszabb lesz, hiába fejlődik a világ, a rákfenéje marad. Mindenre veszélyes, nem csak saját magának, hanem mindennek a farkasa…


Ő egy kőszikla volt ebben a humánmasszában, ami tengerként engem is körbevett. Egy ember, aki saját magáért rokonszenves. Kézfogása, minden megmaradt reményem az emberi faj erényeiben.


Egy ember, ki nem ebbe a világba való.

Nem ebbe a korba.

Nem gonosz, nem rossz, csak negatív.

Mert a világ is az…

2010. május 3., hétfő

A játékmackó


Csak ül a polc tetején és nehéz szívvel néz bambán a szobaajtó felé.

A valamikor nagyon helyes kis játékmackó kopottasan, foltokkal tarkítottan láttatja, hogy nem tegnap hagyta el készítői műhelyét. Stoppolt bundácskája, visszavarrt bal karja, javított fülecskéje viharvert múltjának mementójaként díszelegtek testén. Szemei – bár egyiket már kicserélték - nagyon meleg barna gombocskák voltak. Az ember azt hihette, hogy élő szerzettel van dolga, ahogyan ezekbe a mélybarna szemecskéknek avanzsált faragott csontokba felejtkezett a tekintete. Szinte fájt, ahogyan visszanézett. Kiolvashatón tükrözte múltját, és előre sejtette eljövendő sorsát...


A játékbolt káprázatosan szép és misztikus volt, ahogyan a kora reggeli aranyló napsugarak beragyogták eladóterét az óriási csiszolt kirakatüvegen keresztül. Minden tárgyat, ami csak a helységben található azt fenséges pompával terítette be az élet tűzbolygójának csodálatos érintése. Végigsuhant a polcokon pihenő összes játékon, így tudatva velük, hogy az éjszaka lidérceinek uralmát időlegesen elűzte. A babák szőke fürtös tincseiket nézegették, a játék katonák kiegyenesítették soraikat, ahogyan az egy jól képzett reguláris hadsereghez illik, a bohócok idétlenül gyakorolták vigyorukat, amikor egymásra néztek festett ábrázatukkal. Az angyalkák megigazították horgászzsinórral rögzített szárnyacskáikat, és az ördögöcskék is kinyújtóztatták elgémberedett denevérlebernyegeiket. Mindenki ébredezett.

Ő is felébredt és megmozgatta elzsibbadt fenekén az elült kis helyes szőrpamacsot, ami a farkincáját hivatott képviselni. Ez az első reggelje a játékok között itt a boltban. A mellette ülő játék baba kezében tartott tükrében megnézte magát. Arányos fejecske, határozottan elálló fülecskék, gyermekigéző szemek, pisze orrocska, mosolygó száj. Csinos kis mackó. Meg volt elégedve magával.

Fordult a kulcs a zárban, minden játék a bejárati ajtó irányába figyelt. Megérkezett az ember. Szikár, őszes, határozott kiállású. Amint belépett végignézett a bolton. Rengeteg megszámlálhatatlan apró dolog volt bezsúfolva az eladótérben, de egy pillanat alatt észrevette, ha valami nem úgy volt, mint ahogyan előző délután záráskor hagyta. Kínosan ügyelt a bolt megjelenésére, hiszen az övé volt, és egész életében itt dolgozott. Szerette a munkáját, a játékokat, a boldogságtól mosolygó gyerekek látványát. Mindent rendben talált. Szélesre tárta az ajtót, a reggeli friss szél előtt, hogy az ódon ház áporodott szaga tartósan be ne fészkelje magát féltett portékái kellemes illatának helyére. Miután kiszellőztetett, besétált a hosszú pult mögé, és várta leendő vásárlóit.

Unalmas nap volt. Szinte alig volt egy-két látogató, és már lassan délutánba hajlott az idő. Mindenki unatkozott a boltban. Játék és eladó egyaránt. Nem volt kinek imponálni, így a játékok közönyösen hevertek a helyükön.

Egyszer csak megmozdult a kilincs, szólt az ajtócsengettyű, megreccsent a vén padlózat. Egy kislány és vele együtt egy szép fiatalasszony - vélhetően a mamája - lépett az üzletbe. – Milyen szép. Ahogyan mosolyog kedvesnek is látszik. – gondolta a játékmackó – De jó lenne, ha egy ilyen csöppség vinne magával! – ábrándozott.

Kérése meghallgatásra talált, mert, ahogy ezt gondolta, a kislány felpillantott a polcra felé és meglátta Őt. Tekintetük találkozott, és egymásba fonódott. Észrevette a nő is, akivel a leányka jött és levetette az eladóval a mackót a polcról. Amint a gyermek a kezébe kapta a kisjószágot, többé már nem akarta elengedni. A kismackó is érzete a vonzódást, és ő sem került volna vissza a helyére semmi áron. A leányka kérlelő, szinte könyörgő nézése meghatotta a mamáját, és rövid alkudozás után elkelt a játék.


Boldog volt!

Nagyon szép volt a gyermekszoba, ahová került. Nagy, tágas és világos. A környező polcokon hihetetlen mennyiségű gyermekjáték. Mosolygós cirkuszi bohócok, jól ismert mesebeli állatfigurák, ajkukat bájosan lebiggyesztő babák, palotáknak is beillő babaházak és még rengeteg gyermekvidító dolog hevert kaotikusan szanaszét a földön, a polcon, az ágyon. A játékok érdeklődve és némi irigységgel nézték az új jövevényt, akit a főhelyre, a szoba közepén lévő kis etetőszékbe ültetett kisgazdája. Etetgette, dédelgette, sétáltatta, dajkálta, beszélt hozzá. Álló nap csak vele foglalkozott. – Igen, így kell ezt! – gondolta kissé pökhendi módon, - Én lettem itt mindenki királya! Enyém a kedvesség és szeretet. Idővel a megbecsülés is. Mivel kivételes és pótolhatatlan vagyok. – állapította meg végül.


Múltak a napok, a hetek. A kismackó az elején, fürdött a boldogságban, mert szinte csak az övé volt a kislány figyelme. Az állandó foglalkozás nem múlt el nyom nélkül, lassan jól látható jelei meglátszottak rajta. Bundácskája egy-két helyen kikopott, megfakult az állandó hurcolászástól, és egyik fülecskéje is csupán torzóként éktelenkedett, jó része leszakadt a fogantyúként való használatban. Szépen lassan, ahogyan haladt az idő, kisgazdája egyre ritkábban játszott már vele, egyre többször került a többi régi játékkal tömött kosárba, nem pedig a trónusra, az etetőszékbe. Szomorkodott is egyre gyakrabban: - Miért nem játszik velem annyit, mint régen? Mi a baj? Már nem vagyok az a „édes kis macika”, aki nemrég voltam? Nem értem... A szomorúság állandó társává vált, tetézve a többi játék gúnyolódásával.


Egyik délelőtt megtörtént az, amitől mindig is félt titkon.

Nyílt a gyermekszoba ajtaja, és a jól ismert lépteket más is kísérte. A mosolygó, boldogságban úszó kislányarc mellett feltűnt... egy új játékmackó! Egy vadonatúj, selymes bundájú, hibátlan küllemű, kedvesen néző vetélytárs. – Ez lehetetlen! – hasított belé a látvány. A gyermek nagy örömmel ültette be a főhelyre új kis kedvencét, örökre megfosztva elődjét kétségessé vált posztjáról. Hiába nyújtózkodott, hiába sírt, próbálta tenni a szépet, nem hatotta meg kisgazdáját. Figyelmen kívül hagyta immár, elfelejtette. Mindennap a volt kegyelt orra előtt dédelgette új szerzeményét, akaratlan végig kellett néznie, akkor is, ha ez határtalanul fájt is neki. Ez volt a sors büntetése egykori nagyképűségéért. A kismackó egy darabig sírdogált (elsősorban esténként, nehogy a többiek észrevegyék bánatát és kinevessék), búslakodott. Egyszer csak megpattant benne valami. Olyan hangocska volt, mint amikor a varrás pattan el, vagy cérnarost szakad el erős igénybevétel alatt. Alig figyeltek fel rá, nem sokan hallották. Ő tudta egyedül: bánatában pici játékszíve megszakadt...


Napokkal később egy hideg, esős, borult estén a házvezetőnő megadta a kegyelemdöfést. Játékokat szanált ki úrnője kérésére. Nagy rutinnal válogatta ki a halálraítélteket, hajította őket a kidobásra szántak siralomházába: egy öreg fonott gyékénykosárba. Nem lepte meg, amikor karjánál fogva felemelték, mert már érezte, tudta: Ő is köztük lesz. Azt sem bánta, hogy mindig ölelésre záruló karocskái közül a bal oldalit durván leszakították a nagy igyekezet lendületében. Nem szenvedett itt tovább, nem kellett tovább néznie a másik kényeztetését, mindegy volt hová kerül, csak el innen.

Az udvarház mögött, a szolgálati bejáratnál terült el a cselédudvar. Itt voltak felállítva a nagy, nehéz fémből készült szemetes hordók. Elviselhetetlen bűzt árasztottak közvetlen környezetükre, ezért is kerültek az udvar legtávolabbi zugába. Tégelye volt a rothadás szentségtelen démonának, kútja az elmúlás szemétdombjának. Ebbe a pokolba szórták bele Őt és még jó pár kis társát sietősen. Tudta: ez itt a vég, nincs tovább. Arra gondolt csupán, hogy inkább gyorsan kóbor kutyák tépjék darabokra, mintsem lassan oszoljon puha kis teste egy poshadt tócsa zavaros mélyén a pusztulás telepén...


A borzasztó éjszakát követő reggelen egy nagyon öreg teherautó platója tolatott az udvarnak. Rajta vidám férfiak ugratták egymást, várták, hogy pakolási távolságba kerüljön a jármű deszkaalkotmánya és a púpozott szeméthalom. Amint közelértek, az emberek dinamikusan lepattantak, és lendületesen elkezdték feldobálni a háztartási hulladékot, és az összegyűlt sok limlomot.

– Nézd má’, de jóképű kislegény! – kiáltott a nagy pakolás közepette egyik férfi a másiknak. Kezében lengette a kis játékmackót. – Kipofozom és odaadom egy kis fattyúnak.

- Jaj, mit szórakozol?! – felelte szurkálódva a másik. – Hisz’ még kölyköd sincsen még olyan suta vagy. Minek neked ilyen gyerekjáték?

- Akkor, a kiteszem a kocsira kabalának. – morogta vissza a megtaláló, és azzal a lendülettel a teherautó eleje felé dobta a kis figurát.

Amikor a porba zuhant elveszítette egyik szemecskéjét, de nem érdekelte. - Nekem már semmi sem fáj... – gondolta. Így került –gyatra kinézete ellenére- újra rivaldafénybe, egy szemetes teherautó karcos szélvédője mögé.


Telt, múlt az idő.

A játékmackó - addig tapasztaltakhoz képest - mondhatni bejárta a világot. Egykedvűen rótta az utakat, megismerte a várost. Felüdülést talán egyedül az elkoszolódott szélvédőüveg megtisztítása után érzett, amikor többé-kevésbé tisztán látta a menetirányt. Fásultan figyelte az ismerős utcákat, hátha meglátja még a játékboltot, ahol kis élete elindult. Könnyezni kezdett egyetlen pici szeme, amikor olyan forma kislányt látott, aki egykori gazdájára emlékeztette.

Egy alkalommal a szabó mester házánál pakolták az emberek a hosszú idő alatt felgyülemlett vágási, és egyéb fel nem használható gyártási hulladékot. A mester a ház előtt felügyelte a munkálatokat. Látszott rajta kissé ideges, sokallja az időt már, amit a szemét elhordásával eltöltöttek a munkások. Időtöltésként rágyújtott egy megnyugtató pipára. Ahogyan a finom holland dohány lángra kapott, és az első pár szívás után felnézett, megakadt a szeme a parkoló teherautó szélvédőüveg mögött ücsörgő kis figurán. Ki tudja miért, gyermeki érzés lett úrrá rajta, és közelebb ment, hogy szemügyre vegye. Amikor karnyújtásnyira ért, jól megnézte azt a valamit, ami egykor félreismerhetetlenül gyermekjátékként létezett a világon. Ahogy nézte a csöpp rongydarabot, úgy enyhültek meg szigorú vonásai. Vagy egy régi emlék hatására, vagy más megmagyarázhatatlan okból kifolyólag odament a munkások főnökéhez, és alkut ajánlott a kismackóért. Pár perc múltán szegényebb lett egy üveg kubai rummal, és gazdagabb egy koszos, szakadt gyerekjátékkal.


A villanykörte fénye elvakította szemecskéjét, de meglepetten tapasztalta, hogy jobban és többet lát. Visszavarrták hiányzó gombszemét, sőt a régit is megigazították, kifényesítették. Pici is orrocskája érzete a tisztaság finom szappanillatát ami, a bundájából áradt. Tépett testén már nem éktelenkedtek szakadások, színben hozzáillő foltokkal pótolták a hiányzó felületet. Csonkolt vállacskája új életre kelt, ahogyan a varrógép monoton kattogás közepette gépiesen összeöltötte a hiányzó, különálló részek közötti finom kis szegélyt: újra van mancsocskája, amit a világ felé fordíthat, újra van karócskája, amit ölelésre használhat. Azt hitte álmodik, amikor megmosdatták, kikefélték és gondosan elkezdtek vele foglalkozni.

Az öreg szabómester fölé hajolt, és rámosolygott: - Hát, kész vagy kisöreg! Szebb vagy, mint amilyen új korodban lehettél. – és azzal felültette. Körbenézett a takaros kis műhelyben, és megnézte új külsejét, az éppen vele szemben a falra akasztott óriási velencei tükörben. – Húúú! Ez valóban én lennék? – ámult el tükörképétől. – Nem hiszem el... Micsoda változás! – hitetlenkedett látványán.

Kicsit jobban érezte magát, és mintha ott belül nem fájna már olyan nagyon. A kirakat legszebb részén egy díszes brokát halom tetején foglalt helyet, a sok díszes és tökéletesre szabott felöltő, öltöny, zakó és frakk között. Egész nap csak bámulta a bámészkodókat. Rácsfelhúzástól lámpaoltásig.


Egyszer az egyik délelőtt, mintha villám csapott volna belé. Egy nagyon ismerős szép fiatalasszony érdeklődve nézett a kirakatüvegen befelé, miközben hisztériázó, ordító csemetéje két kézzel egy másik irányba próbálta húzni. - Ez Ő! Hahó, itt vagyok! Kisgazdám! Kérlek, nézz rám! Kérlek! – kiáltotta a maga hangtalan módján. Kereste a mérgében grimaszoló kislány szemének kapcsolatát. - Csak egyszer nézz rám! Meg fogsz ismerni, elviszel, és minden szép lesz, mint régen! Nézz meg, kérlek! – könyörgött némán.

A kislány egyszer észrevette, és ráemelte tekintetét. A játékmackó úgy érezte újra megdobban valami kis testében. A gyermek nézte pár másodpercig dacosan, aztán elfordította fejecskéjét, mert végre sikerült az édesanyját elhúznia a kirakat elöl...

Döbbent csend és nagy üresség érzése vette körbe. Hangtalan zokogás rázta a kis játékállatkát. Látta Őt, és újra elhagyta... még csak nem is intett, köszönt neki... meg sem próbálta elvinni magával... Nem szereti Őt... Miért?

Sokáig nézte keservesen az a helyet a járdán, ahol a kislány állt.

Nagyon sokáig...


Zuhogó eső, sötét felhők és szürke égbolt. Nap-nap után, mind egyforma.

Mintha Lucifer titokban már az időjárást is manipulálhatná, és így külön gondot fordítana a siralomvölgyben élők ilyenfajta kínzására. Hirtelen a vizes macskakövön egy apró jövevény trappolt a kirakatig. A boltból kivilágító fényben úgy nézett ki, mintha egy magától mozgó esőkabát kísértené ezt a régi utcát. Az öreg szabómester is felfigyelt a jelenésre. Az esőtől nedves viharkabát kapucnijának sötétjéből egy pisze kis orrocska tűnt elő. A hosszú kabátujjakból aprócska kezek tapadtak a kirakatüvegre. – Hááát, ha nem manó vagy egy meséből, akkor csak egy gyerek lehetsz. – tűnődött az idős ember. Nagyot pödört ősz, gondozott bajuszán, felemelkedett a koros, de megbízható Singer mellől, és az bejárati ajtó irányába indult. Kinyitotta, és betessékelte látogatóját.

- Szervusz kisember! Mit keresel ilyen rettenetes időben az utcán? Hogy engedhetett ki édesanyád ebben az esőben, amikor a kutyát is kár kiverni? Hmm? – vonta kérdőre a túlmértezett kabát alatt leledzőt. A kapucni hátracsúszott, és egy bájos, de elég maszatos arcú kislány állta az öreg mester tekintetét.

- Csókolom bácsi! – köszönti illedelmesen a csöppség. – Édesanyám beteg, és akarata ellenére szöktem ki, hogy elhozzam a szomszéd utcából a gyógyszert, amit a házmester néni ígért neki tegnap. A bátyáim egész nap dolgoznak a gyárban, és nincs itthon senki, aki elmenne értük. Megtetszik nézni? - nyújtotta picinyke kezét.

Az idős ember arcán átfutott egy halvány mosoly a gyermek talpraesettsége miatt, de nem veszti el komolyságát.

- Igen, persze. Most megnézem, igazat szóltál-e. – nézett bele a csöppnyi marokba. 3-4 szem aprócska fehér pirula feküdt benne. Meghatódott, elakadt a szava. Lassan visszazárta gyermek kezecskéjét. Könnyfátyolos szemmel és kissé határozatlan remegő hangon szólt hozzá pár perc múlva.

- Derék kislány vagy! De, miért jöttél éppen ide? Miért álltál meg a kirakatom előtt? – letérdelt hozzá, és úgy kérdezte a kicsitől.

- Mindig erre jövök haza, mert minden alkalommal megnézem azt az aranyos kis macit a ruhák között. – felelte.

- Tetszik neked az a játékmackó? – Kérdezett vissza az öregúr.

- Igen, nagyon! – robbant ki belőle őszintén.

- Neked adjam? – tette fel a boldogságfakasztó kérdést.

- Nincs rá pénzem bácsi... – horgasztotta le gyönyörű kis fejecskéjét. – Egyszer volt egy kutyusom, de a nagyok elvették az iskolában, és addig rugdosták az udvaron, amíg teljesen szétszakadt...

- Neked adom ajándékba, ha szeretnéd. – mondta komolyan a mester mélyen a gyermek szemébe nézve. – De van egy feltételem.

A kislány olyan várakozón nézett rá, mint egy kölyök kutyus, aki érzi, most dől el, hogy maradhat-e vagy sem a háznál.

- Neked adom a mackót, ha megígéred, vigyázol rá, és mindenben szót fogadsz édesanyádnak. Mindennap, amikor erre jössz, be kell ugranod hozzám egy karamellás cukorkára, és meg kell mutatnod, hogy a játékmaci tiszta és semmi baja sincsen. Mostantól Te ügyelsz rá, és úgy kell óvnod mintha a mamája lennél. Megértetted, amit mondtam? – kérdezte a gyermektől.

- Igen, megértettem, és vigyázok a macira! Tényleg nekem tetszik adni? – nézett fel kissé hitetlenkedőn az idős ember arcába.

- Igen, neked adom, tessék. – és egy mozdulattal kiemelte a kirakatból egyenesen a kis kezekbe adta a játékot. A kislány alig hallhatóan elpityeredett, és olyan erővel szorította magához a játékállatkát, mintha soha többé nem akarná elereszteni. – Ne sírj! – mondta a szabó, de neki is csak egy hajszálon múlt, hogy az a bizonyos mécses el ne törjön. – Kérlek, ne sírj! Akkor nem adom oda a mackót! – és egy könnyet kisodort a szeme sarkából.

- Jó, akkor nem sírok... csak ne tessék a macit visszavenni! Ugye, nem tetszik visszavenni? – nézett könyörgő szemekkel.

- Jaj, dehogy veszem vissza! Most viszont dugd be a kabátod alá, és siess haza a mamádhoz. Remélem, hamar meggyógyul és egészséges lesz. Vigyázz magadra, meg ne ázz nagyon! – húzta össze rendesen a gyermek kabátkáját, ami szerencsére elég bő volt ahhoz, hogy a kismackót is könnyedén el lehessen rejteni benne az eső elöl.

- Sietek, és nagyon köszönöm. Ígérem, mindennap eljövök, és úgy vigyázok a macira, mintha a mamája lennék! – fordult vissza az ajtóból boldogságban úszó könnyes szemekkel. Azután kiugrott az esőtől szinte megáradt utcára. Pár pillanat múlva elnyelte az a korai sötétség...

- Vigyázz magadra… - sóhajtotta az öreg mester, és sokáig nézett abba az irányba, amerre a kislány szaladt...


- Anna, drága kislányom! – ölelte meg sírva a bejáratban az elázott kis alakot, egy láztól remegő, látszólag legyengült nő. – Már azt hittem eltűntél! Hogy tehetsz ilyet? Eltűnsz, én meg azt sem tudom, merre jársz...

- Csak a gyógyszerért mentem el neked a házmester nénihez. Azt mondtad reggel, ha át tudsz menni érte, akkor meggyógyulsz hamar. Nem mentél ma érte, látod, és segítek, elhoztam neked. – s nyújtotta felé apró markát, amiben a pirulák vannak.

E látványra a fiatal nőt elkapta a sírás, csak úgy rázta egész lényét. Ki tudja, meddig zokogott volna, ha a gyermek nem simogatja meg hosszú fekete haját, és az arca elé nem tolja új kincsét.

- Nagyon szép kis maci. – nézte meg a játékot. – Szegénykém, látom, van rajtad egy két forradás. – forgatta meg érdeklődéssel. – Látom, téged is megedzett az élet. Mondd Anna, hol találtad ez a kismackót? – fogta két keze közé lánya arcát.

- Mindjárt elmesélem Anya, csak leteszem aludni az én kis drágaságomat. Most már én vagyok a mamája. – ragyogta be a szobát a leányka mosolya.

Bement a másik szobába, és a félhomályban keresett egy széket, amire fel tudott állni, és úgy finoman feltette a fali polc legfelső lapjára kiskedvencét.

- Szép álmot macika! Majd később megnézlek, és csinálok helyet az ágyamban, jó? Most aludj jól! – és megpuszilta a játékmackót nagyjából az orrocskája táján, mert a sötétben csak sejthette, hogy hová is adta szeretete jelét. Megsimogatta, és lemászott a székről, gondosan a helyére tolta. Még egy pillantást vetett abba az irányba, ahol öröme tárgyát hagyta, és olyan halkan csukta be az ajtót maga mögött, mintha egy valódi csecsemő aludt volna bent...


A kismackó, amikor magára maradt, körbenézett a helységben.

A félhomályban is kivehetőek voltak a szoba tárgyai. Puritán egyszerű, szegényes berendezés, de érezhető a tisztaság illata. Ahogy így nézelődött, megrohanták az emlékek könyörtelen hadai. Mindent túlélt, pedig néha durván megsérült, embereket és helyszíneket ismert meg, a magasból zuhant alá, kilátástalan helyzetből emelte a kiváltságosba a sors...

Most szeretik, érezte jó helye lesz itt.

Minden reménye megvan a boldogságra, de mégsem örül maradéktalanul.

Minden percben eszébe jut az, akit a legjobban szeretett, és mégis elhagyta. Szó és magyarázat nélkül. Mégsem tud haragudni egykori hűtlen kisgazdájára... sőt, titokban azt várja, hogy nyíljon az ajtó és az a kislány jöjjön érte, ölelje át... és Ő elfelejtené az összes megpróbáltatást, boldogan ölelne vissza...

Csak ül a polc tetején, és nehéz szívvel néz bambán a szobaajtó felé...