Amikor az egyszerű valóság csodálatos

Iszonyatosan forró délután köszöntött ránk szombaton. Az ebédlőben ülve oldalba böktem a fiút, aki érdeklődve nézett rám.

– Foci? – kérdeztem röviden.

A válasz kitörő lelkesedés volt részéről, és hamarabb átöltözött (ebbe beleértendő a labda megkeresése is), minthogy én a cipőmet vettem fel. Csillogó szemekkel állt az ajtóban, és alig bírta kivárni, amíg legkedvesebb barátnőm kötelező instrukciókkal ellátott. Ő ugyanis mamája a kisfiúnak. Ritka alkalmak egyike, hogy elengedi valakivel, valahová. A szemefényét bízta rám. Egyedül neveli, amióta az édesapja úgy gondolta, hogy nem kíván tovább velük élni. Hajtotta közel-keleti vére, és magára hagyta őket, mindenféle segítség nélkül. Nagyon szép kisfiú. Apja arab férfias vonásai keverednek benne, anyja szépségével.

Egyszóval, nagy öröm ennek a fiúcskának, ha ilyen ördög is, mint én ugyan, de elviszi a parkba, a betongrundra focizni.

Elég hamar odaértünk a Szent István téri parkba.

A lugasokon, és a sövényen átverekedtük magunkat, és megérkeztünk végcélunkhoz. Egy kosárlabdapálya, ami enyhén szólva sem alkalmas a kosarazásra. A palánk kicsi, a pályát körbevevő fakerítés magas, ráadásul, ha az ember nem dob kosarat, és elvéti, akkor egy pillanat alatt a labda a Pozsonyi úton landol, ami balesetet okozhat.

Azonban gyerekekkel focizni kiváló hely.

Pillanatok alatt kitaláltuk a szabályokat, és már játszottunk is. Nagyon élvezte a játékot, és bevallom, én is gyermeki örömmel rúgtam a bőrlabdát.

Egyszer csak a palánk szélénél megjelent három roma fiú. Egy nagyobb, és két kisebb. Láttam, hogy játszanának, de nem jöttek beljebb, látván foglalt a hely, mert mi már fociztunk. Intettem nekik, helyet mutattam számukra a pályán. Elég nagy grund, elférünk. Ők mosolyogva megköszönték, és már játszottak is, de nem zavarták közben a mi mulatságunkat.

Nemsokára egy termetes, idősebb úr jött felénk, egy tizenéves sráccal. Forgatókönyv ugyanaz: helyet mutatok, ő mosolyog, mindenki játszik.

Később egy mandulaszemű leányka, és két kisfiú is odajött az apukájukkal, és megtöltöttük a kis betonpályát. Jóízű gyermekkacaj szállt a levegőben.

Egy pillanatra megálltam izzadságom letörölni, és körbenéztem. Mindenki játszott, és ahogyan az arcokat figyeltem, mindenki élvezte a játékot. Mindenki játszott, de vigyázott arra, hogy ne zavarja a másik játékát. Az arab kisfiú visszagurította a labdát barátságosan a zsidó férfinak, aki mosolyogva megköszönte, a roma srác jóindulatúan visszadobta az elrúgott bőrfocinkat nekem a „fehér embernek”, és én is így tettem, amikor a kínai család lasztija landolt nálam, amiért sűrű „kőszönö!”-ket kaptam…

Azt mondják, hogy az egyetlen nemzetközi nyelv a tánc.

Ha, ez így van, akkor a nemzetközi mosoly forrása a játék. Akkor ott abban a két órában béke volt, és tökéletesnek éreztem a világot. Boldog voltam, és ahogyan megítélhettem, nem voltam egyedül. Nem honolt bizalmatlanság, nem lángolt fel harag, nem robbant a gyűlölet. Nem volt különbség közöttünk, mindannyian „csak” emberek voltunk.

Olyan emberek, akiket lehet, hogy máshol, más időben, a „megcsinált” hétköznapi világ megpróbál szembeállítani egymással, megkísérli, hogy ellenérzéssel legyünk, mert aktuális érdeke úgy kívánja...

Hazafelé a parkból végig ezen gondolkodtam, nem hagyott nyugodni a dolog.

Még akkor is el voltam bambulva, amikor a sarki kis közértnél kisbarátom elém került, és látszólag dühösen toppantott vékony kis lábaival: „- Halló! Hallasz engem? Már kétszer szóltam hozzád. Most iszunk üdítőt, vagy sem? Hányszor kérdezzelek még?”

Belenéztem abba a csodálatos meleg barna szemeibe, és minden kétségem szertefoszlott. Állandó szkepticizmusomat félresöpörte gyermeki ártatlansága, és úgy éreztem, nem lehet sötét a jövő, ahol ilyen kisfiúk lesznek felnőttek.

Nem lehet…

Demencia és kárhozat

- Hát, igen, ezt jól megcsináltad! Persze, hajlam kérdése is, de az életmód sietteti a véget, az tesz rá egy jó nagy lapáttal. A kettő együtt látod, beteszi a kaput. Gratulálok! Már nincs visszaút! – kajánkodott egy hang bennem. Elhessegettem volna, de a zubbony mely erősen köti a kezem, nem enged. Így csak vicsorogni tudok felé, amit ő megvető nevetéssel nyugtáz...

Óvatosan szétnyitom ólomsúlyként szemgolyómra nehezedő szemhéjam függönyét. A magasan elhelyezett, ablak rácsain keresztül rám zuhan a nap jótékony sugara. Hunyorítok, mint egy bányaló, amit az egész napos munka után elvakít a felszín fénye. A fejem iszonyatosan nyilall, izmaim bágyadtan ernyedtek, a tüdőm zihálva követel levegőt.
Lassan felidéztem az utat, ami idáig vezetett (már amennyit romlott elmém képes volt megtartani háborodottsága ellenére).
Hajlam, a pszichés állapot, és a fizikai.
A hajlam adott volt, megboldogult nagyszüleim, és drága jó szüleim is hordozták, szenvedtek tőle. Emlékszem, olyan élesen vágott az eszük, bármilyen helyzet is állt elő. A lehető legideálisabb megoldás pattant ki a fejükből, a szükségből, mindig erényt kovácsoltak. Nem egy magasabb fórumon bizonyították szellemi rátermettségüket. Ahogy öregedtek egyre furcsábbak lettek, s végül csak árnyékai voltak régi önmaguknak. Az idegölő munka, az öröklött hajlam, az önemésztő, rohanó életmód megtette hatását: Demencia - amit nehéz diagnosztizálni.
„ - Figyeljen rám fiatalember! Ez egy olyan betegség, hogy a szellemi teljesítőképesség hanyatlani kezd, olyan viselkedésbeli elváltozások következnek be, mint például az ellenségeskedés, fokozott és kielégíthetetlen szexuális vágy, a memória, az ítéletalkotás, a tanulási képességek és a figyelem zavarával járó, folyamatosan romló állapot, - egyfajta szellemi leépülés. Bármely életkorban előfordulhat. Az érintetteknek nincs betegségtudatuk. Gyakran értékes évek múlnak el, míg egyértelmű diagnózis születik. Régen az ördög ragályának tekintették, úgy hitték, csak azok a bűnös lelkek szenvednek tőle, akik eleve a pokolra rendeltettek...” – hallom valahonnan a messzeségből, egykori orvosom régelfeledett szavait.
Szegény szüleim, nagyszüleim!
Ők persze, vétlenek voltak a kór kialakulásában, elterjedésében, nem úgy, mint én.

Az én esetem más.
Sötét lelkem nagyon hamar szimbiózisba került a hajlammal.
Amikor egymásra találtak féktelen haláltáncba kezdtek testemen keresztül. Nem tudtam, és nem is akartam megállítani őket, gyengeségem élvezte a pusztítás lángjait, gyorsan rövidülő utamon. Az ördög álcába bújtatta, és az ellazulás szereként tálalta a testi gyönyört. Kényeztetett, odaadott mindent mi jó e fizikai világon, mit a testnek meg kell élnie, amin keresztül repültem ismeretlen dimenziókon át. Agyamat ezekkel az eszközökkel folyamatosan blokkolta, figyelmeztető jeleit pedig nem éreztem, nem vettem tudomást róluk.
A dekadens szerelem, és az ital bódító élvezete élveteg vakká tett, gyengeségem az élvezet rabszolgává aljasított. Már nem érdekelt, hogy miből mi lesz, és mi a vége. Egyre gyorsabban, egyre többet akartam, nem ismertem semmilyen határt. Nem hittem, hogy valóban nagy árat fizetek később érte.
Szívem és értelmem néha meg-megvillantotta előttem, hogy lassan, de biztosan fel fogja adni a harcot. Nem szenved tovább miattam. A romlásban csak fokozatosan értettem meg a lényeget, és annak felismerésekor fájdalmasan hasított belém a tudat, hogy az érzelmi sivárság, a dührohamok, a memóriazavar nem csupán múló rosszullét. A szívet nem lehet sok oldalról kínozni, egyszer megáll, és nem lesz tovább. Ennek ellenére nem hallgattam az orvosokra. Nem hallgattam a barátokra. Nem hallgattam senkire…

- Nem voltál mindig ilyen. Én emlékszem rád, mikor még ember voltál. Képes voltál szeretni, érezni, volt célod, és számított a szavad. Nem voltál ilyen helyrehozhatatlan, kiégett, rothadó húskupac. Ugye, volt ilyen? Neeem? – és újra hallottam hátborzongató nevetését. Csak üvölteni tudok feleltként.
A baj az, hogy igaza van. Volt idő, amikor még ember voltam. Igen, egyszer képes voltam sokáig, igazán szeretni. Homályos emlékképek tőrként szúrnak valahol mélyen belül. Gyönyörű volt, és én valóban szívemből szerettem. Már rég nem éreztem, de most megint fáj. Gondolatban újra átéltem, amikor elhagyott. Talán akkor kezdődött minden… talán.
Hosszú idő után először gondolataim tisztának tűnnek.
Lehetséges, hogy betegségem lassítható, lelkem gyógyítható, és még hasznos lehetek a világnak és önmagamnak valamiképp? Rég nem fordultak meg ilyen gondolatok a fejemben. Helyrehozhatnék valamit elpazarolt életemből?
Sikerülne-e becsapnom lelkem ördögét?
Testem, lelkem, értelmem regenerálódhatna az önpusztításból?
Talán még nem késő…

- Minden rajtad áll. Lehet, hogy nem késő. Bár, én nem nagyon hiszek benne. Az ember nem tud végleg megváltozni. A halálig képes pusztítani magát, és a világot. Te csak azt kaptad, amit megérdemeltél. De, ha szeretnéd, tegyünk egy próbát, talán még élhetsz egy-pár valóban szép, tartalmas évet. Mit szólsz? Érdekel? – szólt hozzám ismeretlen hangom.
- Igen, tegyünk egy próbát. Lehet, hogy menni fog. Talán…, de először is innen kellene kijutnom. Kissé sokkol ez az elkülönítő, a zubbony, mely a kezemet köti, még jobban. Igaz, azt sem tudom, hogy kerültem ide? – kérdésemre a kórterem ajtajának nyílása sejtette a választ.

- Látom, felébredtünk. – lépett szobámba egy nővér. Rosszalló tekintetébe némi szánalom is vegyült. – Tessék bevenni ezeket a pirulákat, maga Rosszaság. – utasított szigorúan, de halványan el is mosolyodott.
- Hogy kerültem ide? Levenné ezt a vackot rólam? – kérdeztem.
- Nem emlékszünk? Jobb is. Na, hajoljon előre leveszem ezt a kabátot, bár elég jól áll. – került mögém durva fémkeretes ágyamon. Ahogy a szíjakat oldotta, finom parfümje illata kábított, visszahozott az életbe…
- Köszönöm. Hogy is kerültem ide, kérem, mondjon valamit, ha tud. – dörzsöltem meg zsibbadt tagjaim.
- Alkohol, dühöngés, összeesés. Mire kiértek az ügyeletről, újra őrjöngés. Ide hozták, de addigra újra összeesett. Gyors vizsgálat, kiderült, elég rossz állapotban van. Mikor lefektettük, újra megvadult, biztos, ami biztos, beöltöztettük ebbe a ruhába reggelig. Tiszta fejjel remélem, nem lesz olyan, mint egy őrült. Ma folytatjuk a vizsgálatokat rutindolgokkal. – világosított fel már mosolyogva.

Valami lassan elkezdte fűteni vérem...
Csak most látom, milyen csinos. Az ostoba nővérruha egy kifogástalan alakot rejt, mosolya izgalmas. Nem több mint, 24 éves. Nagyon szép…
Szó nélkül leültetem magam mellé az ágyra, szemébe nézek, Ő az enyémbe. Azokba a szemekbe réved, amit most úgy érzek, hogy már megint nem az enyémek...
- Kérem, vigyázzon rám, érzem valami nincs rendben velem, de nagyon. – sóhajtom őszintén.
- Ez a dolgom, de ha ilyen szépen kéri, akkor fokozottan figyelek magára. Így jó lesz? – szólal meg alig hallhatóan.
- Nagyon köszönöm. Az életemet menti meg… - nézek mereven szemébe, de már szinte nem is látom.
Kezem ösztönösen mozdul, valami különös légkör hullik ránk. Átkarolom, közelebb húzom. A jól ismert gépies mozdulatok. Nem ellenkezik. Illata bódít. Igen, a nő érdekel, és az ajtó is, amin keresztül elmenekülhetek innen. Azért mielőtt lelépek, kellemessé teszem a távozást. Az ördögöm nem akarja, hogy más legyek. Gyengeségemen keresztül irányít, így segít megszöknöm, mert még tervei vannak velem. Újra nem vagyok ura tetteimnek. Folytatom azt az utat, ami a lehető legrosszabb helyre vezet. Újra hazudtam önmagamnak, és a világnak. Ezek emberi énem utolsó gondolatai. Már nincs visszaút...
Megcsókolom.
A Fenevad nem enged el…

Még hallom, hogy a hang, ami hozzám eddig szólt, most gúnyosan kinevet, bensőmből ördögöm vadul feltüzel, az angyalok valahonnan nagyon messziről sírnak…
Miattam sírnak…

Lord Diablo legendája

Amikor a ház ura belépett a szobába a kisfiú éppen egy éles acélpengével játszott. A baj csak éppen az volt, hogy nem játék fakard volt, hanem egy nehéz kétélű normann harcszerszám. Szálegyenes, legalább öt arasz hosszúságú, kemény acél. Széles keresztvasán tekergőző figurák, afféle pokolbéli jelenet alakjai. Markolata kissé hosszú, keltaszerű fémkígyó szorosan fonta körbe acélját, kétkezes. Kardgombján vicsorgó ördögforma fej, mely hunyorgó szemével sokkolhatta áldozatát a végső csapás előtt. Anyagán lévő rovátkák jelezték, minden csorba egy életet követelt valamilyen harctéren. Nem díszfegyver volt. A súlyos fém acélos pengéssel pattogott a kövezeten, ahogy a gyermek hasztalan próbálta emelgetni. A kisfiút mindig lenyűgözte a fegyver félelmetes szépsége, most viszont inkább az ajtóban megálló embertől való ijedtsége volt nagyobb. Megdermedt, elejtette csodálata tárgyát, és tágra nyílt szemekkel várta a folytatást.

- Anna! – kiáltott be a belső szoba irányába a jövevény. – Hányszor mondtam már neked, hogy ne hagyd Eriket hozzányúlni olyan dolgokhoz, amivel kárt tehet magában! – tette hozzá.
– Jaj, ne haragudjon Uram, egy pillanatra vettem csak le a szemem róla a vacsorakészítés közben. – mentegetőzött a szobába belépő nő. – Istenem, hogy lehettem ilyen felelőtlen! – kiáltotta, mikor látta, hogy a gyerek játékszó társa, nem éppen a falovacska volt. – Nem láttam, hogy odatolta a széket a kandalló pereméhez. Hogy tudta levenni onnan? És ha, közben beleesett volna a tűzbe? Vagy az a nehéz vas elvágja az én drágámat akárhol? Jaj, mit tettem!? – és keservesen elkezdett zokogni.
– Na jól van, nem olyan nagy azért a baj. – enyhült meg a férfi.
Gyengéden átkarolta az asszony vállát, aki már nem is pityergett annyira. Középkorú, arányosan telt, valamikor nagyon szép nő lehetett. Arcvonásain látszott, kemény évek állnak háta mögött. Termete jóval kisebb, mint a férfié, aki mint ragadozó sas, ami áldozatára hajtja szárnyát, úgy ölelte meg pár pillanat erejéig. Azután hirtelen elengedte, kiegyenesedett, és az arcába nézett. Úgy hat láb magas, erős, szikár alkatú, széles vállú ember. Könyökig feltűrt gyolcsinge szabaddá tette karjai alsó részeit. A gyengén pislákoló tűz fényében is láthatóak voltak azok a széles hegek, mik keresztül kasul körbehálózták alkarját. Úgy, mit a pók hálója. Balkarján valamilyen sötét folt, talán tetoválás éktelenkedett. Sötétbarna, fűzős bőrnadrágját, rövidszárú bőrcsizmájába gyűrte. Hosszú barna haja félig az arcába lógott, de még így is látható volt, egykoron jóképű férfi lehetett. Orcája bal felén forradás, úgy háromnegyed arasz hosszúságú, homloka enyhén ráncos. A legjobban szembetűnő azonban a tekintete volt. Szemöldökcsontja alól zölden izzó szempár égette a külvilágot. Szeme tükrébe meghatározhatatlan szomorúság érzése is vegyült. Talán, negyven körül járhatott.
– Elég legyen már, hála istennek, nem történt semmi komoly. – mondta szelíden.
A nő ráemelte nagy, szép barna szemeit, és kicsit nyugodtabban szólt.
– Ne haragudjon Uram! Nem is tudom, mit tennék, ha az én Szememfényének valami baja lenne miattam. Bocsásson meg! – és újra sírásra görbült a szája.
– Ebből elég legyen! Még ezt a kis ördögfiókát is le kell fektetnem. A vacsora készen van? – kérdezte, miközben a gyermek irányába fordult.
– Máris tálalok – felelte a nő, és sietve elindult a konyha irányába. – Nem is tudom, mi lenne velem nélküle? – gondolta magában a férfi. - Bárcsak élne a lányom, és ez a szegény asszony nem szakadna meg a munkában. Édes kislányom… – nézett elrévedezve.

A kisfiú még mindig dermedten állt. Nem tudta eldönteni, mi következik most. Tudta, hogy rosszat csinált, és várta is, meg nem is a büntetést. Körülbelül hét, nyolc éves lehetett. Nagy szemei világítottak a kandalló fényében. A férfi a még földön fekvő kardot a helyére akasztotta, vissza a kandalóhomlokra.
– Olyan vagy, mit apád volt. Mindig nagy figyelemmel figyelte mit mondok neki, bólintott, mint aki megértette, és amikor kellett, mindig a saját feje után ment. Nem tudtam soha igazán haragudni rá, mint ahogy rád sem, Te, rosszaság! Most viszont ideje indulnunk az ágyadba, már elég késő van. Gyerünk aludni sószsák! – kapta fel a gyereket, aki halvány mosollyal vette tudomásul, most nem kap ki.
A nagyszobából egy másik szobába vitte, és befektette a kicsike ágyba.
– Nagypapa, mondjon egy mesét! – szólt a kisfiú.
– Mindjárt jön Anna, és mesél neked. – válaszolta a férfi.
- Nem, én nem olyan mesét szeretnék. Igazi történetet szeretnék hallani! – folytatta mondókáját a kisfiú.
– Jó, akkor hozok egy könyvet. – mondta neki a férfi.
– Nem az nem jó! Azt szeretném, hogy Maga meséljen! – erősködött a gyermek.
– Rendben. Miről szeretnél hallani? – adta meg magát.
– Lord Diablo-ról szeretném, hogy meséljen! Thorsen papája magával harcolt, és azt mondta, hogy ismerte Őt. Tudom! Harcolt is vele megannyi csatában. Meséljen a legyőzhetetlen Diablo-ról! – kérte a gyermek, és szemei könyörgésének a férfi nem tudott ellenállni.

- Na, jó. Feküdj le, és figyelj! Régen kezdődött az egész. Akkor a királyságunk még erős, és hatalmas volt. A hosszú háború elején jártunk még, tele voltunk önbizalommal, és elszántsággal, mikor hadba szólított uram, a Király. Az ellen áthajózott a Nagy Vízen, és megvetette lábát a keleti partvidéken, fenyegetve a Keleti Erődöt. Menetben oda, hű vazallusaim kíséretében egy találkozási pontnál láttam először.
Koromfekete harcménjén erőteljesen lovagolt a sátrak között. Páncélja fekete volt, mellvértjén vörös vicsorgó lény acsarkodott a külvilággal, olyan volt, mintha egy groteszk ördög feje lenne. Zászlóján szintén ugyanez a figura nézett ránk. Nyugatról érkezett egykoron, és itt birtokokat kapott Királyunktól hadi szolgálataiért. Mondják, hogy régi hazájából száműzték, vagy csak a híre miatt került ide, nem tudtam meg pontosan az igazat. Idenősült, de a nő kit szeretett, miután lánygyermeknek adott életet, röviddel azután megtért Istenhez. Így hát, az a kislány volt az egyetlen, kit e zord harcos igazán szeretett. Ő volt a családja, el is halmozta mindennel, legalább is ezt beszélik.
Többször láttam, hogy harc közben úgy küzdött, mint az ördög, minden egyes csapásra egy halott ellen jutott. Mint az ördög… E külső és belső tulajdonságokért kapta ezt a gúnynevet: Lord Diablo. Évekkel később is, csak kevesen tudták meg, az igazi nevét ennek a félelmetes hadúrnak, de a Diablo rajta maradt örökre… Az a hiedelem járta, hogy nem fogja a golyó. Tűzfegyverek akkoriban kezdtek elterjedni, és mi is használtunk már pár ilyen puskának nevezett fémet. Emlékszem, egyszer mikor meglátott egy katonát ilyen vassal ügyetlenkedni, azt mondta: „Távolról ölni fiam? Szánalmasan gyáva kurafik ötlete. Szemtől szembe derül ki, kinek milyen szíve is van. Dobd el azt a vackot, és küzdj férfiként.”- és azzal megvetően tovarúgatott.

Kemény ember volt. A hosszú idő alatt, míg együtt harcoltunk, csak egyszer láttam, hogy arcvonásai keménysége valamelyest enyhültek volna. Szeretett egy szem lánya, és egyik hűséges bandériumának kapitánya között románc szövődött. Azt mondják, szerelem volt első látásra a fiatalok között. Titokban találkozgattak, mert féltek, mi lesz, ha a kemény hadúr megtudja. A mai napig sem érti senki, de amikor kitudódott a dolog, nem a pokol szabadult a földre, ahogyan sejteni lehetett, hanem a Lordnak nem volt kifogása a szerelem ellen. Persze, mérges volt, hogy eddig a háta mögött zajlott a dolog, de megesett a szíve a fiatalokon. Úgy tudni, korábbi életéből való hasonló momentum miatt. Vagy talán, kedvelte fiatal kapitányát? Ki tudja? Feltétele az volt, hogy a kapitány kötelezze el magát hűségével a Lord családja iránt, jegyezze el a lányt, és lépjen hamarosan örökké tartó frigyre féltett kincsével, későbbi gyermekáldás kíséretében. A fiatal kapitány beleegyezett, boldog volt, mert komolyan gondolta. Belegondolni is szörnyű lett volna, ha ígéretét nem tartaná be…, nem is kellett emlékeztetnie rá senkinek. A lényeg, hogy nagy esküvőt szerveztetett a fiatal párnak úgy az eset után egy évvel.
Én is hivatalos voltam az eseményre. A Lord kastélya pompásan feldíszítve, selyem és brokát mindenütt. Külhoni mutatványosok, és szakácsok hada serénykedett, még talán a király is megirigyelhette volna ezt a fényűző parádét. A nagy forgatagban, egy kis időre megfigyelhettem Őt az óriási díszterem központi székében. Díszruhájában hátradőlve a boldogság sugárzott lényéből, amikor az ifjú párt figyelte. Tudott Ő ilyen is lenni. Akkor egyszer láttam ilyennek…

Az évek teltek, és akármennyi hősünk is volt, ki száz emberrel felért, egyre csak fogytunk, és hátrább és hátrább kellett vonulnunk, az ellenség egyre csak növő nyomása miatt. Mikor elérték a királyi székhelyt, és az, sok hónapi harc és véráldozat kíséretében elesett, Királyunk egy nyugati szövetségeséhez menekült, hogy kivárja az alkalmat, hogy visszatérjen. Vesztettünk. Aki életben maradt, és hazatérhetett súlyos sarcot kellett elszenvednie. Mind lélekben, mind javaiban egyaránt. Az új idegen urak nem bántak kesztyűs kézzel népemmel. Nekünk is el kellett menekülnünk ide, mert ki tudja, talán az életünkbe is kerülhetett volna. Elég volt őseim kastélyát, birtokait idegen kézre hagyni. El a kiszámíthatatlan nincstelenségbe. Szomorú nap volt, mind a mai napig...

Lord Diablo viszont nem nyugodott bele új hazája elvesztésébe. Mivel birtokai a jól védhető északon voltak, folyamatosan portyázgatott az oda haddal érkező idegenek legnagyobb bánatára. Lehetett az ellenséges sereg, kíséret, menet, mindegy szálig levágta őket, amint megtudta, merre járnak. Azt beszélik, az új hódítók úgy féltek tőle, mint a tűztől, így hát cselhez folyamodtak. Tervet szőttek ellene úgy, hogy látványosan sarcot hajtanak be egyik nagyobb faluján, és szándékosan gyenge őrizet mellett vigyázzák a hivatalnokokat. E mellett két nagyobb sereget indítanak útnak, az egyik a sarcszedőket lesből kísérik, a másik kastélyát támadja. Így a Lord két tűz közé kerül. Bármelyik akció jár is sikerrel, mindenképp győzelem.
Így is tettek. Hajnalban Lord Diablo kilovagolt serege nagyobbik részével, abba az irányba, amelyről – hírvivői szerint -, érkezik a falut megsarcoló sereg. Kastélyában, csak kis létszámú helyőrség maradt, élükön kedves vejével, a kapitánnyal. Talán megérezte, vagy csak véletlen volt, félúton visszafordult, és otthona irányába indult vissza. Kétségek gyötörték, mióta megszületett unokája, szinte betegesen féltette családját. Látótávolságba érve a kastélytól, már nyilvánvalóvá vált bajsejtelme. Az idegen mészárosok nem sejtették, hogy az élő Sátánt kapják a nyakukba. Könnyű győzelemmel számoltak. A túlerejük hamar legyőzte az önfeláldozó bátor, ám de kevés védelmet. A szabadrablás lázában ölték a várnépet. A várvédő kapitány a kőkapu közelében kardal a kezében hanyatt feküdt, halott katonái társaságában. Halálában is markolta fegyverét. Üveges szeme egy kőkapu groteszk figuráját nézte. Számtalan vágás, mi a testét érte, azok közül nehezen megmondható melyik okozta halálát. Ő mindent megtett, amit lehetett…
Az idegen zsoldosok, már bent jártak a belső kastélyrészben, mikor a Lord, bosszúálló démonként seregével berontott a kapun. Egy pillantás alatt felmért, felfogott mindent. Körbe nézett lassan, vonásai még jobban megkeményedtek, és katonái értették kimondatlan parancsát: nincs kegyelem, nincs túlélő! Azzal megkezdődött a véres vadászat az ellen után. A Lord villámként rohant lánya és annak gyermeke lakosztálya irányába. Aki idegennel találkozott útközben, azt szinte egy mozdulattal kettétépte. A jól ismert szobába belépve, már látta elkésett. A lánya a padlón fekve, arcát eltakarva mozdulatlan hevert. Két idegen katona az ajtónak háttal ténykedett. Az egyik a halott nő ékszereit próbálta letépni, a másik mindent felborítva kutatott egyéb értékek után. Amikor meglátták az ajtóban álló harcost, arcukon a meglepettség kifejezése lett úrrá. Egy szemvillanással később a halálfélelem. Beszélik, annak a két ember halálsikolya mérföldekre is hallható volt…
Letérdelt, és életének egyik legfontosabb alakját magához ölelve hangtalan zokogásban tört ki. Talán, még életében nem sírt ennyire, lehet, hogy eddig egyáltalán nem. Pár perccel később halk gügyögés ütötte meg a fülét. A bölcső mellől egy letépett függöny irányából. Mint aki eszét vesztette, úgy mozdult a hang irányába. A szövethalomból kibontakozó látvány kissé tompította sebzett szíve iszonyatos fájdalmát. Szeretett unokája mosolygott rá, és szerencsére láthatóan minden sérülés nélkül. Felkapta a kisdedet, és kisietett a pokoli szobából.

Mire az udvarra ért, a harc véget ért. Katonái térdig jártak a vérben, és halomba hányták az élettelen ellenséget. Arcukon a részvét halott bajtársaik iránt, keveredett a gyűlölettel, mit az ellenség iránt éreztek. Sokuknak családtagjai, rokonai, barátai voltak az elhaltak között. Némán álltak, várva a következő parancsot. Olyan parancsot, mint amilyet ők adnának e helyzetben. A várnép túlélői előmerészkedtek rejtekeik biztonságából. Szomorúan nézelődtek, keresgéltek valakit, megpróbálták felfogni, mi történt. A várkastély udvara mészárszékre emlékeztetett leginkább. Mikor a Lord kilépett a nagy lakótorony ajtaján, és látta az alant elterülő sokaságot, megállt. Minden szem Őrá szegeződött. Egy hang sem hallatszott.
– Tudom, mit éreztek! Nézzetek rám, én is ugyanezt érzem. Ami fontos volt ebben az életben, szinte mindent elvesztettünk most. Minden szó helyett, cselekedjünk. Induljunk egy faluba, ahol, tudom, parasztjainknak szükségük van ránk. Még nem sikerült meghalnunk, szerencsések vagyunk, így hát segítenünk kötelesség! Csak bennünk bízhatnak! Fájdalmunk ne korlátozza kardunkat! Indulás, ne hagyjuk őket is elveszni! – ordította érces hangján, aminek orgánumába kis szokatlanság vegyült. A megrendült fájdalom érzése volt, ami szokatlan tónust adott szavainak...
Egy pillanatig néma csend, és utána kitörő haragos farkasszerű ordítás hallatszott az emberek torkából. Megszólalt a bosszúra éhes állati ösztön. Ő lerohant és a kezében lévő gyermeket egy fiatal cselédlányra bízta, akit látásból ismert.
– Sietek vissza! Úgy vigyázz rá, mintha az életed függne tőle! – mondta a lánynak.
- Igen uram! Megvédem, ha kell, az életem árán! – válaszolta a fiatal, kissé megszeppenve saját szavaitól.
– Helyes! – szólt a Lord, és nyeregbe kapott. E mozdulatára újabb harci rivalgás tört ki. Az öregek azt mondják, ilyen pillanatokért érdemes élni. Márványkemény tekintetét körbejáratta a tömegen, és a főkapu irányába rúgatott. Talán elszántabban, mint eddig bármikor. Serege követte hatalmas robajjal. Az apokalipszis hada elindult, hogy munkáját bevégezze...

Sajnos, nem az a mese vége, amit vársz Kisfiam. Az ellen a végzetes cselt, fondorlatosan, körültekintően készítette elő ez egyszer. Embert, fegyvert, pénzt nem sajnálva. A Lord talán életében először rosszul mérte fel erejét. Amikor a felmentésre váró falut elérte, bosszútól fűtve csapott az ott lévő adóbehajtókra, és az őket védő katonákra, akik látszólag rémülve menekültek. Szánalmas vinnyogásuk, halálordításuk volt a jel, a közeli erdőségben várakozó idegen nehézlovasságnak. Azok a megfelelő pillanatban elindultak zárt sorokban céljuk felé. Sok százan halálos gyűrűt fonva a Lord köré, aki későn eszmélt, hogy kelepce volt az egész színjáték.
Összegyűjtötte megmaradt embereit és elbúcsúzott tőlük. Mindenkihez volt egy-egy megtisztelő, tőle szokatlan kedves szava. A hűség volt az Ő fokmérője, és ezek a férfiak messze magasan átlépték a képzeletbeli határt a szemében. Bizonyítottak megannyi csatában, helyzetben. Meghatódottan nézett rájuk, és egynek a szemében sem látott rémületet. Halálos elszántság fűtötte őket még e kilátástalan helyzetben is. Tudták, ez a vég, és röviden adóztak egymásnak. Mikor az ellen a főutcán benyomult, Lord Diablo jelére nekirontott a maroknyi sereg a túlerőnek. Iszonyatos tusa kezdődött. Végtagok, emberek különleges laokoóni csoportja, amelyben a vér úgy zuhogott, mint a könnyű nyári zápor. A Lord emberei gyűrűjéből osztotta a halált, csapásról csapásra. Hiába értek fel sokkal többek erejével, végül győzött a túlerő. Egyre több harcos zuhant a földre örökre, és egyre több idegen lovag tűnt fel a színen. A falubeliek szomorúan nézték házaikból a lesújtó látványt, mert tudták, az ő sorsuk is meg van pecsételve a Lord elvesztével. Alighanem a birtokain élő sok ezer ember is így érezhette akkor. Alig egy óra alatt mindennek vége volt. Alig élték túl egy páran Diablo seregéből. Ők sem gyávaságuk miatt, hanem sebeik tették ájulttá, így kerültek fogságba, ami a halálnál is rosszabb volt...
Így ért véget a történet, legalábbis én így tudom.

- És Mi lett Lord Diablo-val? – kérdezte elfúló hangon nagy sokára a kisfiú, aki eddig szájtátva hallgatta a férfi meséjét. Megköszörülte torkát, és már magabiztosan kérdezte: - Mi lett a Lorddal nagypapa? Kérem, mondja el? Nagyon kérem… - kérlelte.
– Hááát, azt mondják egyesek, hogy fogságban halt meg, mások azt, hogy ott a helyszínen halt bele valamelyik sebébe, némelyek azt állítják, tudják hogy túlélte, megmenekült, és várja, hogy mikor térhet vissza, van, aki szerint titokban visszatért régi hazájába, olyan is van, aki azt mondja eltűnt, és sohasem találják meg… Beszélik ezt is, azt is. Biztosat azok sem tudnak, kik ott voltak, és túlélték. Rád bízom, melyiket hiszed, Kisfiam. Most pedig aludj, legyél jófiú. – fejezte be mondanivalóját a férfi.
– Thorsen papája azt mondta, hogy biztos, hogy él. Mondja azt kérem, hogy él! – szinte könyörgött a gyermek.
– Lehetséges, hogy él, az is lehet, hogy legenda, tudod, az emberek sok mindent sokféleképp gondolnak, éreznek. Különösen akkor, ha valamire nincs egyértelmű válasz. Tényleg késő van már, aludj, mert különben haragos leszek. – emelte fel hangját kissé a férfi.

A fiúcska látszólag engedelmesen hátradőlt a párnáján, de szemén látszott, járnak kis gondolatai ifjú fejében. A férfi megfogta takaróját, és betakarta. A karja előre mozdult, a nehéz szövettel egyetemben, és a kisfiú látta inge alól kivillanni a férfi alkarbőrén lévő ábrát. Egy vicsorgó ördögábra volt az, pont olyan, mit amilyen az állandóan csodált kard gombján. Szeme az ajtórésen keresztül látható, a kandalló fölé akasztott fegyverre siklott. A tűz játszó fényében még félelmetesebb volt a lény feje a kard markolatának végén.
Pontosan ugyanolyan! Mint a mesében is!
Egyszerre körbefordult vele a világ, a hirtelen felismeréstől szólni akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Még egyszer neki rugaszkodott, de most nagyapja mutató ujja állta el hangjának útját. Kipirulva az izgalomtól, tágra nyílt szemekkel zihált, száján a tekintélyt parancsoló ujjbeggyel. A férfi elmosolyodott, átkarolta kis testét, és nyugodtan szólt hozzá: - Tudom, mit akarsz kérdezni. Jól tudom, mit akarsz kérdezni, de most aludj… Az már egy másik történet, Kisfiam…

Beteg a világ

Autóm mellé vágódik egy másik gépsárkány elég nagy sebességgel. A visszapillantó-tükörből már figyeltem „tevékenységét” percekkel ezelőtt. Életveszélyes módon előzgette a többi járművet, és csupán a szerencsén, és a szemből közlekedők ügyességén, toleranciáján múlott, hogy eddig nem történt közúti tragédia. Jobbról előzne az eszement srác. Hirtelen kormánymozdulattal elkerülöm, hogy ütközzünk, de ettől még jobban vérszemet kap. Mikor újra mellém ér, átnézek egy pillanatra, hogy lássam Őt. Arcán torz gyűlöletmaszk, szemeiben szikrázó üres harag. A következő piros lámpánál nagy nehezen elém vág, és csak hatalmas fékcsikorgás kíséretében tud megállni, bár így is kissé belelóg az útkereszteződésbe. Energikusan kirobban autójából, és érthetetlen artikulálás közepette üvöltve felém tart elszántan…

Két nappal a rendelési idő előtt bejelentkeztem szakorvosomhoz általános egészségügyi vizsgálatokra. Mikor odaérek, látom, elég sokan vannak a váróteremben, pedig annak nagysága nem éppen egy kerti szerszámfészeréhez hasonlatos. Kinézek egy alkalmas helyet, amiről úgy vélem, talán ott lesz a legkisebb esélye, hogy bármiféle ragályt rám ragasszanak a morgolódó jelenlévők. Sokan sorszámmal kezükben foglalnak helyet, és vannak, akik szintén időpontot kaptak. Hangos kiáltozás üti meg a fülem a folyós felől, a bejárat irányából, ahonnan én is jöttem. A hangzavar egyre erősebb, és mire beérkezik a kibocsátója, addigra már szinte ordítássá fajul. Egy család férfi és nőtagjai vegyesen hiányos öltözetben, enyhén illumináltan, de annál nagyobb vehemenciával ömlik be a terembe. Hangorkánjuk közepette alig hallom, amikor a rendelő ajtaja nyílik, és a nővérke az én nevemet harsogja, megpróbálja túlkiabálni a gyülevész hordát. Elindulok az ajtó irányába, és amikor kinyitom, az egyik leírhatatlan külsejű férfi ragadja meg az ajtószárnyat. Szájnyílásából áradó bűzzel egyetemben közli, hogy most ők jönnek, mert beteg a felesége (aki valószínűleg az a nő (?), amelyik részegen szuszog a padsor szélén, ahonnan idős embereket állítottak fel ráutaló magatartásukkal). Közlöm, hogy nem érdekel a próbálkozása, és várja ki a sorát. Erre arcán megjelenik a groteszk düh, és próbálja kirántani kezemből az ajtót. Megfordulok…

A tömeg nagy, és kígyózó sor elég hosszú ahhoz, hogy tudtomra adja, tovább tart a bevásárlásom, mint ahogyan terveztem a raktáráruházban. Szerencsére velem tart egy kedves hölgyismerősöm, így nem lesz idegőrlő a várakozás. Lassan haladunk, de kellemesen beszélgetünk, amíg a pénztárhoz érünk. Pár perc, és mi következünk. Hirtelen valahonnan előkerül három fiatal suhanc, átfurakodnak a soron, és beékelnék magukat elénk minden magyarázat nélkül. Miután kérdésemre - miként gondolták ezt az arcátlanságot, hogy mindenkit megelőzve minden alapot nélkülözve tolakodjanak -, választ nem kapok, és válogatott becsmérlések közepette felém fordulva ínyüket kivillantó, fogukat vicsorító farkassá változnak…

Emberek sétálnak egymással szemben egykedvűen, mindenki a dolgára siet. Ahogyan átvágok a téren, - ami egy parkos kis mesterséges zöldterület két nagyáruház között – gondolataimból egy jelenetsor zökkent ki. Fiatal nő lökdös egy férfit, és fennhangon szólítja fel távozásra, de láthatólag eredménytelen az igyekezete. A huszonéves hímegyed könnyedén hárítja a nő védekező kirohanásait, és közben fogdossa testét, ahol éri, közben ocsmányul röhög. Ahogy közelebb érek, már fordul az esemény, és a srác felülkerekedik, egyre durvábban esik a lánynak, aki már segítségért kiált. A parkban elhelyezett pihenőpadra nyomja erővel támadója, kibillentve egyensúlyából. A járókelők, mint hipnotizált bábuk, nem akarják tudomásul venni a helyzetet, még a hangzavar irányába sem fordítják a fejüket. A fickó hogy jobb belátásra bírja áldozatát, hirtelen öklével az arcába vág. Annak felreped az alsó ajka és esdeklő hangon könyörög, hogy ne bántsa. Odaérek, és szó nélkül vállánál fogva lerántom a férfit áldozatáról. Hátrazuhan a földre, és a megdöbbenést látom a szemében egy pillanatig. A következőben a megtorlás ördögének kénköves lávaszemei tükröződnek szembogarán keresztül, és felpattan, hogy eleget tegyen e késztetésének…

Beteg a világ…

Az emberi tisztesség és a másik tiszteletének fogalma a Régmúlt Intézmények Temetőjében porladnak jeltelen sírokban sok más társukkal egyetemben. (Többek között a lojalitás, a becsület, az önfegyelem, a kitartás sírhantjaira gondolok.) Sajnos, ezek azok a kísértetek, akik véletlenül sem tartanak szellemjárást sok embertársunknál.

Kevesen, akik még ismerték a fenti fogalmak valódi jelentését azok most csöndben, elbújva csóválják a fejüket és szomorúan próbálnak rájönni, hogy hol rontottuk el.

A többség soha nem is tudta, hogy léteznek ezek az embert formáló és megtartó irányelvek, illetve ha sejtése volt is róla, olyan kötöttségnek érezte, amit le kellett ráznia önmegvalósítása érdekében. Hiányérzetét pótolta hiúsággal, agresszivitással, felszínességgel, szűklátókörűséggel, egocentrizmussal, szexuális aberráltsággal. A tudatán kívül a Maslow-piramist fejre állítja.

Igen, elméletben e modern, fejlett korunk a legszociálisabb az összes történelmi korok közül, mégis a legantiszociálisabb egyedeket szüli ki magából. Lehetne a reklámok agymosó hatásától a fiatalon rossztársaságba kerülésig sok mindent felsorolni. Ami talán ma a legjobban hiányzik, azt én úgy hívom, hogy a Felelősségteljes Nevelés Hiánya.

A sok félresikerült emberutánzatnak már a szülei is e fogalomtár nélkülözésével lettek „tiszteletreméltó” tagjai a társadalomnak.

Egy részük az egzisztenciális átrétegződés melléktermékeiként önálló szintet képezve. Azon többnyire jómódú emberek halmaza, akik úgy gondolták, hogy az anyagi javak bősége pótolják a Szülő Intézményét. „Valódi” nevelés nélkül felnövő generáció, teret követel torz vágyainak, és hatalmi pozícióból közelíti meg embertársait. Mindenki érte van, és neki szolgál. Ami tetszik, az csak el kell vennie. Bármi elérhető erőszakkal, befolyással. Minden eszköz megengedhető, a morál ismeretlen vendég nála . Mivel otthon is ezt látta…

Másrészük alsóbb néprétegek szegénységének közepére pottyanva látta meg a napvilágot. Mindenféle függőségtől elborult emberek nemtörődömségének kerítésfalai között vergődve nő fel. Mivel napjainkban a törvényesség és végrehajtó hatalma csupán szavakban teljesíti feladatát, hamar rájön, hogy igazán nincs mitől félnie. Azt tesz, amit akar. Erővel és brutalitással félemlíti meg környezetét, és mint pusztító fáklya, amerre jár, arra hordja szét a pusztítás lángját. Mivel otthon is ezt látta…

A Felelősségteljes Nevelés Hiányát elszenvedő emberállatok miatt, a gátlástalanság és az erőszak árad a világon mindenfelé rengeteg értelmetlen áldozatot követelve. Megfertőz még többeket, gyarló tömegeket, köztük engem is...

Miért is?

Mert nem kezdeményezek vitát a közlekedésbiztonságról az életveszélyesen száguldó hülyegyerekkel, amikor felém tart elszántan, hanem ütése elől elhajolva érzem öklöm az orrcsontján, hallom reccsenését, és látom meglepettségét a szemében…

Nem próbálom határidőnaplóm, és a nővérke segítségével kedvesen szavakkal bebizonyítani elsőbbségem jogosságát, az ordítozó torzszüleménynek, hanem az ajtószárny hirtelen rántásával a földre húzom, és ahogyan ott fetreng, hirtelen haraggal a hangomban közlöm, hogy takarodjon az utamból…

Nem beszélek a lelkére a három suttyónak, hogy ha mások elé állnak az csúnya dolog, és ha engem nyilvánosan ok nélkül becsmérelnek, lökdösni próbálnak az számomra megalázó más emberek előtt, hanem azt a nagypofájút, amelyik felém nyúl elkapom a torkánál, és a hirtelen eseménytől megrettent társai szeme láttára kimérten az arcába mondom, ha tovább próbálkozik velem, akkor eltöröm a nyakát…

Nem ecsetelem a kéjbeteg szarházinak, hogy mennyire lovagiatlan dolog az erőnkkel visszaélni, és hölgyekkel erőszakoskodni, hanem ahogyan felugrik, azzal a lendülettel visszataposom a földre, és felvázolom a csodálkozó szemétládának a relatíve egészségben való távozás esélyét, amit még megtehet, ha most tisztul innen…

Beteg a világ…

És vele együtt én is az vagyok…