Halloween

A ködös utca félhomályában lépteim szinte sziklarobajként koppannak a macskakövön.

Furcsa árnyakat rajzol elém az olykor-olykor fénysugárral borított régi utca sziluettjébe a mindent borító sötét éjben.

Nem marja szívem félelem általában, de ma most, mintha megkörnyékezne simulékony szörnye. Sietek is, amennyire csak tudok meleg biztonságot adó otthonom felé.

Remélem, hamar hazaérek...

… Emlékszel rám? – kérdi egy torz női arc a gomolygó ködfátyolból kiemelkedve. Mosolya groteszk, és már el is tűnik. A párás levegő most mintha egy testként ölelne körül, és mint aki vízben kapálózik, én úgy próbáltam ellenállni a sötét vízszerű folyamnak.

- És rám? – egy gyermeki ábrázat csapódik az arcomnak. Önkéntelen védekezésre emelem két karom, de nem érzek szinte semmit. Mintha talán csak füst érintett volna engem. Megdöbbenten bután nézek magam elé. A kisfiúarc megint összeáll egy pillanatra, és éktelen kacagással kísérti rettegő bensőm…

- Engem már biztosan felismersz? – szólít meg egy újabb árny. – Nos?

Egy hang sem jön ki a torkomon. Nagyapa! Mit kereshet ez a látomás a józanészben? Nem ez nem lehet Ő... Csupán egy érzéki csalódás lehet! Hiszen a mai nap nem véletlenül az ami! Igen rémlik…, minden évben ugyanezen a napon van Samhain ünnepe. Ezen az éjszakán, az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Néha segítséget kapnak itt maradt egyébként ártalmatlan bolyongó lelkektől. Igen, az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak régebben, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat, nem háborítsák az élőket… Talán azért rémítenek, mert nem áldoztam semmit? Vagy szórakozásból? Vagy…

- Ne félj, nincs mitől. – suttog felém a gomolygó massza.

- Miért? Mi ez? Vagyis… - töröm meg a csendet hirtelen.

- Sssss! – folytja belém a szót – Okunk az itt létre csupán annyi, hogy emlékezz ránk… Ránk, akik már nem kísértjük ezt a földnek nevezett siralomvölgyet… Legalább most jussunk eszedbe…

- Én gondo… - nem tudom végig mondani, torkomra fagy a szó.

- Ma van az Omnium Sanctorum… Most mi beszélünk, és Te meghallgatsz minket! Add a kezed! – kiált rám.

Tétován mozdulok, és mielőtt kinyújtom karom, a meghatározhatatlan ezerarcú massza elnyúlik, és testet ölt egy fiatal lány alakjában, aki hozzám hajol, és táncra hív.

Furcsa keringő veszi kezdetét. Átkarol, és megfog. Szorítása akár az acélsatué. Ereimben megfagy a vér. Szemembe néz, szembogár nélküli fehér tekintetével, és elemel a földtől… így kezdünk pörögni felfelé.

Az eső elkezdi zuhogó dalát körülöttünk, de nem víz, hanem tűzcseppek formájában zuhogva énekel… Görcsbe merevedett halott fák fekete sziluettje adja báltermünk díszletét… Keringünk, mint a túlvilági szerelmesek… A Rémület, és Áldozata…

Egyre jobban szorít, érzem vérem, mint Krisztus hátából a korbácscsapásoktól, kiserken, és vékony csíkokban folyik gerincemen… Szemem könnyezik, cseppjei ugyan sósak, de vörösek… Csontjaim ropognak, reccsennek, mint az őszi avarban haló faágak…

Egyszer csak száját kinyitva énekre adja ajkait… És én már emlékszem is…

Igen, Nagyapa… összevesztünk, és már nem tudtam bocsánatot kérni tőled… mire hozzád értem, már üres volt az ágyad…

Mónikám… Szerelmem… olyan gyorsan történt… csak a ravatalnál „találkoztunk” újra… Drága Barátom, ha előbb tudtam volna… és ti többiek! Nem így akartam! Bocsássatok meg! Kérlek titeket… Bocsássatok meg nekem! Nem feledlek el sohasem benneteket! Soha…

Nem lassít, mint forgószél, szédít, kínoz tovább, fent a magasban… éneke hátborzongatóan csilingel füleim csatornáján… Egyre beljebb kúszik, eszem veszi ősrégi dalával:

„Saint Lucifer hear me praying to thee,
On this eve of all saints,
High be the price but then nothing is free,
My soul I'll gladly trade…”

… Halló Bácsi! Jól tetszik lenni? – az első felismerhető jelfoszlány ami megtörte a tökéletes Sötét és Csend csarnokát. Kinyitom a szemem, és ismerőst látok szemem könnyfátyolán keresztül. A szomszéd kislány az, bár mintha nem úgy nézne ki, mint ahogyan szokott.

- Szia! Ismerős vagy… - próbálok hozzászólni.

- Persze, hogy ismerős vagyok! – toppant nagyot mérgesen kis lábával. – Én vagyok a Zsuzska! Nem tetszik emlékezni?

- Igen persze…, csak nem ismertelek meg ebben a ruhában… - válaszolok kissé tétován.

- Mert boszorkány vagyok! Gréti meg Carmelia. – mutat a mellette lévő kis aranyfürtös kislányra, aki hiába volt vámpírnak öltözve, gyermeki báját nem tudta csúfítani a fehér púder. Ezek a jenki ünnepek!

- Mit tetszik itt csinálni? Miért tetszik itt ülni a fal tövében, a kapuban? Baj van? – kérdi őszintén.

- Kicsit elszédültem, de már jobban vagyok, köszönöm. Aranyos vagy! Tényleg… - válaszolok, és ahogyan felállok, látom, hogy öt 7-8 éves gyermek - beöltözve ismert rémeknek, szörnyeknek - néz rám megszeppenve.

- Akkor mondhatunk egy verset? A Bácsi kérdez, mi válaszolunk, jó? – kérdi.

- Ha tudok… - vonom meg a vállam.

- A Tök, tököt, jó? – néz rám kiokítón.

- Tök, tök, sárga tök, Halloween-re mit főztök? – jutnak eszembe önkéntelen a sorok.

- Kígyót, békát, csontvázakat, mindenféle bogarakat. – válaszolnak kórusban.

- Tök, tök, kicsi tök, ugye hozzánk eljöttök? – suttogom szinte hangtalan.

- Elmegyünk, elmegyünk, az ajtódon becsengetünk. Megtréfálunk, cukrot kérünk, aztán gyorsan odébb lépünk. – válaszolnak.

- Tök, tök, csúnya tök, jobb lesz, hogyha nem jöttök! Cukrot, csokit mi is várunk, házról-házra körbejárunk… - fejezem be elgondolkodva.

Ahogy felocsúdok, látom a sok felém tartott kezecskét, és az öt pár csillogó szemecskét.

- Egy pillanat Hölgyeim és Uraim! – szólok feléjük, és feliramodok a félemeletre, otthonom irányába. Pár másodperc múlva már újra lent vagyok, és a megérdemelt karamellás csokoládékat osztom a pici kis markocskákba.

- Csókolom! – mondják kórusban, és már rohannak is felfelé, hogy egy-két szomszédot buzdítsanak játékra.

Utánuk nézek, és eszembe jut rémisztő látomásom.

Felrémlik a szerencsétlen Jack O’Lantern története.

Miért is kellett neki részegen ilyen ostoba ígéretet kicsikarnia az ördögtől?

Soha nem fogadják be már sehova, és a lelke örökkön-örökké fogja nyughelyét keresni lidérces lámpájával…

Lehet, hogy így figyelmeztetett engem is valami?

Vagy valaki?

Újra megbénít a félelem, ahogyan távolról meghallom…

A szellemlány éneke bontja meg újra elmém…

Nincs már semmi, amibe belekapaszkodhatnék most…

Csak a töklámpás gonosz vigyora lehet enyém…

A nők mazohisták?

A cím ne döbbentse meg Önt, Nyájas Olvasó, semmiféle degradáló hátsó szándék nem vezeti tollam (és itt most megragadom az alkalmat, hogy megjegyezzem; tisztelet, a kivételeknek, vagy akinek nem inge az ne vegye magára további soraimat). Én mélységesen tisztelem a szebbik nemet, bár alábbi levezetésemből kiderülhet, hogy ezt rosszul teszem.

Elég hosszú utat tettünk meg, ha a társadalomtudomány látcsövén keresztül vizsgáljuk a nő és férfi kapcsolatát. A darwini példákra utalva, már a kezdet kezdetén (úgy 12.000 éve), amikor az ember közösségi fejlődése elindul, és megjelenik a család intézménye – a patriarchális társadalom megjelenésének köszönhetően – a túlélés ösztöne másképp programozta át férfit és a nőt. A hímegyed érzékelő szervei, ösztönei és jól felfogott érdekei által, azt az ellenkező nemű fajtársát keresi a kolóniában, akiben látja, hogy utódait nagy valószínűséggel fel fogja nevelni, központja lesz családi tűzhelyének, és minden úton kiszolgálja, ha fáradtan hazatér a kimerítő zsákmányszerzésből, vagy félelmetes csatározásokból. A nőegyed – bár, beleszólása aligha számottevő – viszont belső késztetéstől vezérelve arra vágyik, hogy leendő ura olyan legyen, aki megvédi minden külső veszélytől, biztonságos életteret nyújtson számára, ahol születendő gyermekei megélhetik a felnőttkort. Tartós „kényszerkapcsolat”.

Kialakul az Apa és Anya személye, együtt alkotják a Családot.

Túlélési Vágy, Életerő és Ösztön…

A társadalmak hipergyorsasággal fejlődtek, és váltották egymást (őskor, ókor, stb.), de az emberek egymással szemben fennálló kapcsolatrendszere szinte jottányit sem fejlődött azóta.

Pedig, már van női szavazati jog, emancipáció, szabad véleménynyilvánítás és egy sereg olyan dolog, amiben a nő véleményét, akaratát érvényre jutathatja… amennyiben van neki.

Mire gondolok?

Már rég nem élünk nomádként jurtákban a Sztyeppén, kis cölöpfalukban Bretagne szikláin, mégis…

…egy nő folyamatosan rajong egy olyan férfiért, aki megalázó módon többször fizikailag is bántalmazta, nyilvánosan lejáratta ismerősei és idegenek előtt részegen, kapcaként kényére-kedvére rángatja. A férfi még csak bocsánatot sem kér tőle, mert tudja (vagy nem foglalkozik vele), pár nap múlva a nő önmagát kezdi el vádolni, hogy azért ilyen gyalázatos vele, mert valamilyen úton-módon ő a hibás. Mert a férfi „jól” néz ki (kisportolt test, divatos öltözködés, stb.) és biztosan ő (a nő) nem megfelelő számára, ezért kapja ezt a minősíthetetlen viselkedésformát tőle. A nő állítja, hogy el fogja hagyni legközelebb, de most mit csináljon… szereti… és tovább szenved…

…egy nő imádja barátját, pedig sokszor nagyon elviselhetetlen. Féltékenysége határtalan. Állandóan a nyakán lóg, mindenhová elkíséri még a fodrászhoz is vele megy. A munkahelyén nap közben félóránként hívogatja, férfi kollégáit céges partikon többször megfenyegette, nézi az órát, mennyi idő alatt ér haza. Még a postás srácot nemrég megütötte, mert a férfi szerint nem adott elég kimerítő választ arra, hogy miért csönget be, amikor a ládába is bedobhatná a küldeményt. Számítógépén a leveleit elolvassa, szúrópróbaszerűen megnézi a mobilhívásait, üzeneteit. Nem engedi sehová, szuverenitása úgyszólván megszűnt létezni. Megbeszélni nem lehet semmi a férfival, mert az a vége, hogy biztosan van valakije. A nőnek nincs ereje megszakítani a kapcsolatot, mert a férfi „jól” néz ki, és érzi, hogy zsarnoka szinte beteges bizalmatlansága ennek ellenére imádja. A nő még mindig úgy érzi… szereti… és tovább szenved…

…egy nő változatlanul akarja azt a férfit aki, amikor kilépnek a lakásból, szinte észre sem veszi. Bevásárlóközpontban méterekkel megelőzi, olyan helyzetet teremtve, mintha csak felületesen ismernék egymást, nem alkotnak egy párt. Szórakozóhelyen a legutolsó ivócimbora kitüntetőbb figyelmet kap, mint kedvese, nem is beszélve a nőkről, akik új belépőként csatlakoztak a társasághoz. A férfi számára minden megengedett, viszont a nő csak a számára kijelölt emberekkel beszélgethet partnere látómezejében. Mintha szégyellné őt, pedig egy nagyon csinos és gyönyörű lány. A nőnek rosszul esik ez a bánásmód, de hiába próbálja megbeszélni ezt az áldatlan állapotot, mindig üvöltözés a vége. Képtelen viszont kilépni a kapcsolatból, mert a férfi nem volt mindig ilyen, „jól” néz ki és amúgy ezt az „apró hibácskát” leszámítva elég rendes… szereti… és tovább szenved…

…egy nő ugyanúgy ragaszkodik egy olyan férfihoz, aki ha teheti, megcsalja minden útjába akadó nővel. Számtalanszor történt meg az in flagranti, és nagyon gyakoriak a színházba illő jelenetek. A nő éjszakákat átvirrasztja, és sír a hűtlen szerelme után, aki nagyon hamar célratörő udvarlással, felhasználva a nő gyengéit és szerelmét kioldalogja a megbocsátást. És minden kezdődik elölről pár hét múlva. A nő időnként elátkozza gyengeségét, mert mindig elgyengül, amikor ki kéne rúgnia végleg a sármőrt. Különben is vele van a legtöbbet, és így biztosan ő többet jelent, mint a gyakori alkalmi kis kalandok, és igenis, a többi nő a hibás, akik biztosan addig ostromolják az ő emberét (mert „jól” néz ki), amíg az nem tud ellenállni… végül is minden férfi ilyen, nem? Ezért nem lehet mindig haragudni, csak néha nagyon nehéz neki, sokat pityereg, mert… szereti… és tovább szenved…

Ősi ösztöneik legyőzik még a legragyogóbb női elméket is?

Az észt, és józan belátást szétzúzza gyengeségük?

A nőkbe kódolt sok ezer éves program vak ragaszkodásával tönkreteszi magát az egyént?

Nem képesek szubjektívan látni saját sorsukat a múlt eseményeinek tükrében?

Mi engedi, hogy elpazarolják életük legszebb éveit, és ne lássák meg kapcsolataik groteszk valóságát?

Kegyetlenek kell lennünk nekünk, férfiaknak ahhoz, hogy ragaszkodjanak hozzánk?

Megalázó módon kell kivetkőznünk magunkból ahhoz, hogy magunkhoz láncoljunk egy nőt?

Elég csak „jól” kinéznünk ahhoz, hogy mindent megtehessünk?

Nem számít férfiúi erénynek a nőket is megillető tisztelet megadása?

Csak könyörtelen macsóként kell viselkednünk, és mindenfelé a feltétlen engedelmesség rabláncát gőgösen magasra tartva?

Egy kapcsolat mozgatórugója a fortélyos félelem irányítása, nem pedig az érzelem emóciója?

Tényleg a nő nem lépett elő egyenrangú társsá, hanem megmaradt ingóságnak a régmúlt idők szellemében?

Széles ismeretségemből számos példa igazolja a fenti történéseket, jól ismerem a szenvedő szereplőit. Szép, csinos, művelt nők, akik rendelkeznek minden jóval, amivel Afrodité megáldhatta őket. Látom gyakran szenvedésüket, meghallgatom őket és csak egy tanácsot tudok ajánlani folyton: Ébresztő! Légy erős, hagyd abba ezt az egészet! Csinálja mással tovább! Hogy szeretnéd megkapni mástól, hogy tiszteljen, amikor Te sem tiszteled saját magadat!

Elhatározzák, igen, most elég… de mire odaérnek, hogy lépjenek, már nem tudják megtenni…

Kényelemből, félelemből, szánalomból, sajnálatból…

Csak együtt érezni tudok velük, de nem vagyok képes megérteni őket…

Káin ébredése

Érzem a forróságot...

Érzem a bennem fortyogó apró kis indulatok egyre jobban perzselő hőségét. Ahogyan a történésekkel felcímkézett eseménydarabkák izzó bolygókként összeforrnak lassan, hogy óriási lávafolyamként, mint örvényszerű artikulátlan ordításkezdemény, fojtogatva kússzon fel torkom egyenetlen barázdáin, utat törjön magának rojtosra tépett szájnyílásom irányába...

Nem jó ez így...

Nem jó látni, az Értéktelen felszínre törését, amit bárgyún körbenéz, és látván, hogy terjedése akadálytalan, elkezdi féktelen burjánzását a szélrózsa összes irányában, megfertőzve mindent, amit csak tud...

Sohasem voltam szélsőséges érzéseimben, gondolataimban, tetteimben. Az erős indulatok által kiváltott dühöt is csak nagyon hátul, a szégyenteljes tulajdonságok leghátsó cellájában tartottam erős őrizet alatt lelkem várában.

Mégis mostanában, akaratlan elkezdtek szakadozni erénykovácsolt rabláncai. Minden egyes történés, ami megtámadta jóérzésű lényem, lassan pattintottja tovább őrző bilincseinek zárjait. Angyalaim félnek, óva intő szavaik egyre kevésbé találnak bejáratot értelmem egyre jobban vakuló központjába. Tudom, idővel el fognak menekülni, lassan aggódva elszállnak, helyet adva így az eddig száműzött ördögöknek, akik a kezüket dörzsölgetve már alig várják, hogy munkába álljanak, elkezdhessék romboló tevékenységüket...

Nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindig mindent szelíd bárányka módjára megértsek, elnézzek, eltűrjek, megbocsássak. A romlás polipszerű csápjai engem is elértek, és már közvetlen környezetem pusztítja. A Sátán lelöki agyamról a biztonsági szíjat, ami eddig visszafogta idegességét...

Elegem van abból, hogy megértsem sok száz évvel ezelőtti erkölcsi és szokásjogok szerint élő parazitacsoportok önérzetes fröcsögését, bűntudatosan én alakuljak hozzájuk a békés együttélés reményében, miközben mindent tönkretesznek kaotikus bolyongásuk során amerre járnak...

Elegem van abból, hogy elnézzem a tiszteletlenséget és az emberi viselkedés hiányát, csak azért mert én az eddig csöndes, megértő és civilizált többséghez tartozom...

Elegem van abból, hogy eltűrjem magánvagyonom elrablását, és tárgyi értékeim rongálását, csupán azért, mert az embernek nemigen mondható elkövető éppen – életvitelnek nem nagyon mondható – megélhetésének fenntartására hárítja tettének indítékát a minimális büntetés, vagy annak elmaradása reményében...

Elegem van abból, hogy megbocsássam a semmitmondó, ostoba zombitömeg mocskolódását, miszerint felszínes és silány gondolkodásmódjukról, véleményeikről ők maguk nem tehetnek, hanem a világ formálta ennyire gyökértelen plasztikhulladékká őket...

Bármerre nézek, bármerre megyek, mindenhol egyre jobban azt látom, hogy a tisztességes, értékadó emberek véleményét elnyomják, tartásukat különböző álságos módon megnyomorítják, materiális és immateriális javaikat félelmetlen dézsmálják, olyan csoportok, kiknek létezésének megokolására magyarázat nincs. Nem is lehet...

Fejünkre nőttek, a megengedés luxusában vakon hittük így lesz jó.

Tévedtünk…

Megfizettük az árát...

Majdnem mind elvesztünk...

Érzem magamban az erőt...

Egyre jobban érzem...

Nem értek meg, nézek el, tűrök el, bocsátok meg már semmit...

Nem tartom oda másik orcámat, ha az Értéktelenek hada felpofoz...

Nem leszek együgyű mártír, aki csak elveszni tud...

Érzem az erőt...

Az élő Sátán leszek, ha kényszerítenek...

Az, aki kegyetlen nemezist oszt...

Félelmetes büntetést, hogy ne felejtsék el, létezik még ellenállás a szemétörvénnyel szemben...

Mindenhol és mindenkor harcos fekete angyala leszek az Értéknek, amiben még páran hiszünk...

Érzem az erőt...

Érzem a dühöt...

Érzem a forróságot...

Emlékrekviem

Ahogyan az álmosság inkubuszát nehéz pilláim mozdulatra bírásával visszakergetem az alváskellékek közé, úgy érzem egyre jobban az aranyló sugárban körbenyalogató forró napfény ölelését arcom felszínén. Minden tagom izomgépezete a merev csontállványzatommal egyetemben hatalmas sóhajokkal követik első mozdulatsoraimat amint, felülni igyekszem marasztalóan kényelmes ágyam balszélső oldalán. Ujjaimmal hajamba túrok, és végigszántom gyűrött reggeli ábrázatom borostaugarát, mielőtt teljesen széttárom pupillám függönyét a beáradó vakító fényözönnek. Mély sóhajtás - mely átjárja tüdőrekeszeim oxigénnel amúgy el nem kényeztetett zegzugait -, és egy lendülettel felállok, és hálószobám széles ablakpárkánya felé indulok. Ahogy közeledem, egyre melegebbnek érzem bőrpáncélom felületén szaladgáló napfényfolyam nyalábjait.

Odaérek. Ágyékom érinti a párkányt, homlokom a hideg üveghez támasztom, és úgy bámulok kifelé a végtelen külvilágra, ami alant terül el.

Gyönyörű őszies idő uralkodik a tájon.

A hosszú téli álomra készülődő természet foltokban ugyan még mutatja, de már majd mindenhol levetette a nyári ruházatát. Avaralomba szórta az elmúlt kollekciót, amit a játékos kis forgószelek gyönyörű színharmóniájú puha szőnyeggé terítettek mindenfelé, ameddig a fák között ellátni.

E látványra hirtelen egy pillanatra valami megrándul gyomrom tájékán, és eszembe juttat Téged. Ugyanilyen idő volt, amikor a szigeten sétáltunk, ahogyan felém nyújtottad kezed, és a nap gyengésen simogatta mosolygós gyönyörű arcod. Kacér kihívással csillogó szemedben, játszani húztál az öreg tölgyek alá, ahol átváltoztál. Kedves, szinte szűzies kislány tartózkodó szendeségéből egy pillanat alatt lettél áldozatát kéjjel fogyasztó bestia. Ahogyan magadhoz rántottál, abban félelmetes erő lakozott, minden ízében hazudtolta meg hihetetlenül formás, törékeny nőies külsőd álcalátszatát. Felocsúdni sem volt időm, úgy fonódott rám hosszú lábad, túrta hajam, markolt kezed, csókolt szád. A világ összes kincsére sem cseréltem volna el az érzést, amikor izgalmas telt ajkaid az enyémre tapadtak, nyelved kéjesen játszott nyelvemmel, és éreztem tenyered nyomását tarkómon. A vastag pulóver horgolt szálain keresztül is éreztem lángoló vékony derekad, farmerod anyaga híven simult combodra, és ahogyan kezem felfelé indult, ott sem tudta ruhád anyaga elkendőzi kivételesen vérforraló alakod…

Gondolataim megpróbálom másfelé terelni, de mintha az időjárás is követné elboruló hangulatom, sötét felhők jelennek meg a horizonton, és egyre jobban sötétítik el az eddig gyönyörű napfénycsillogást. Hűvösebbé, komorabbá, zordabbá próbálják tenni a látóhatárt, és lelkem hangulatát is elkezdik ostromolni jelenlétükkel. Leveszem tekintetem róluk, és kissé oldalt nézek, ahol egy még a napsugár bevilágít egy kedves kis ház gondozott kertjébe. A kertben szemem megakad egy durván ácsolt kerti asztalon, amin egypár teáscsészét felejtett valaki…

Imádtad a szabadban, hűvös időben lassan kortyolgatni a forró, bronzosan csillogó angolteát. Amikor a tea éppen a kezünket melegítette, akkor sokszor felejtkeztünk egymás szemébe szembeülve egy fapadon. Lassan ittad, nagyon lassan, én már rég megittam, amikor Te még szinte bele sem kóstoltál. Ilyenkor kihasználtad, hogy nincs a kezemben semmi, háttal mellkasomnak dőltél, én átöleltelek, fejed az enyém mellé került, és elkezdtél beszélni hozzám. A legfontosabbnak tartott dolgokat tárgyaltuk meg általában. Én engedtem, hogy csilingeljen hangod, nem szóltam közbe, imádtam hallgatni a világ legcsodálatosabb muzsikáját, amit fülem élvezettel adott át nekem. Nagyon szerettem, ahogyan beszéltél, amit mondtál, mert sziporkázó elméd logikai labirintusában kíméletlenül éles értelem vágta át a kétséges, megválaszolatlan, eldöntendő kérdések gordiuszi csomóját. Jópárszor előfordult, annyira belefeledkeztem a hallgatás élvezetébe, hogy elfelejtettem időben válaszolni egy hozzám intézett kérdésedre, és kezed csattanása combomon volt, ami észhez térített.

Az értelem és szépség tökéletes harmóniája voltál…

Arcomon legördülő hideg könnycsepp hűvös érintése ébreszt fel az emlékvetítésből.

A tájon végigsöprő változás olyan akár a bennem zajló. Az égbolt kékjét felváltotta sötétszürke felhők rosszindulatú hada. Kemény, nagy szemű eső kezdi el kínozni az ablaküvegen kívül eső világot, de érzem engem is elért, mert szívem tompa fájdalomsajgásának száraz tövisvirágát ültette mélyen annak közepébe…

Kissé hátratántorodok, és pár pillanattal később már nem is akarok kilátni az ablakon. Hirtelen mozdulattal húzom be a nehéz függönyöket, és a szobáimra az éjszakaihoz hasonló sötétség telepszik. A folyosó hideg kövezetén vontatottan megyek a konyha irányába, de leteszek róla. Nem bírnék most gőzölgő, forró teát inni. Valami egyre jobban markolja kínzón a szívem. Újabb könnycsepp követi mártírtestvérét ugyanazon a nyomvonalon, arcomról hangtalan zuhan alá a mélybe, állam ívének ugródeszkájáról. Hallom, ahogyan a szél egyre erősebben ordít odakintről, tudatja jelenlétét, még ha nem is akarom tudomásul venni. Hallom, ahogyan valami gonoszan és hangosan kinevet, gúnyolódik szentimentalizmusom torzóján, élcelődik elmúlt gondolataimon, karikírozva emlékedet.

Azonban próbálkozása meddő, szánalmas munkája megtörésemnek, mert soha senki, és semmi nem veheti el, tépheti ki, halványíthatja emlékedet. Szívem kicsiny, de törhetetlen trezorjába zártam be az elmúlt szépséget, életem gyönyörpillanatait, minden történést, ami igazán értékes volt számomra, és amíg élek, történjék bármi, addig nem háboríthatja a világon semmi… Ezen a világon semmi... Ezen túli világon sem…

Már nem félek…