Arcok a ködben

Magányosan baktatok hazafelé az ismert úton.

A holdvilágon kívül, csak egy-két ép, még működő kandeláber gyertyaerejű fénye világít bele halványan a nehéz, párás éjszakába. Csizmám sarka a már jól ismert koppanással adja tudtául a járda macskaköveinek lépteim monoton mozgását. Hosszú kabátom amúgy sem könnyű posztóanyaga, még súlyosabb a szöveteibe beszívott nedvességtől. A régi téglaépületek félig csupasz, lemállott vakolatruháján fényesen csillog a mindent beborító nyálkás páralepel. Ahogy a köd gomolyog a hosszú utcán, az erős félhomályban különös alakokat ölt. Minden pillanatban változó arcokat, ábrákat rajzol szemem elé. Afféle mulatságként a maga szórakoztatására, mert mire felfogom az egyik teremtményét, hirtelen alakot változtat, és arcomba vágja a másikat. Értetlenkedő ábrázatomat gúnyosan kineveti, szinte hallom, hogy rajtam mulat...

Olyan, mint az emberek, akiket életem folyamán ismertem meg. Emlékeim nehéz kapuja csikorogva tárul fel fürkésző gondolataim előtt.

Igen, ez a játékos köd a legjobb hasonlóság azokra, akik eszembe jutnak.

Arcot mutattak amit, azt hittem ismerek, de ahogy haladtam előre ismeretségünk csigalépcsőjén, az arc torzult. Többé-kevésbe. Sokszor inkább többé. Folyamatosan torzultak, mindig valamiféle mesével kiegészítve pálfordulásaikat. Állandóan készen álltak valamiféle indokkal, mikor csodálkozásomnak adtam hangot, jellemüket illetően. Mire már megismertem igazi arcukat eltűntek, egyáltalán nem hasonlítottak arra, akivel az elején találkoztam. Úgyan úgy, mint a köd, elillantak, nem maradt utánuk semmi. Pontosabban semmilyen valódi jóérzés. Fantomok voltak, kik az ember álcájában próbálták pusztítani értékeim mélyen a bensőmben. Kísérleteik, hogy csúfot űzzenek személyiségemből sorra kudarcba fulladtak, ennek ellenére nem győzelmet, hanem szomorúságot éreztem. Sohasem lesznek olyan társaik, kikre számíthatnak, bármily álarcot mutatnak, és a sok maszk mögött nincs semmi. Szántam őket a közömbösség határáig.

Kevesen voltak azok - szinte alig -, akik nyíltan minden érdektől mentesen valóságukat mutatták sallangmentesen, nem akartak semmit, csupán megismerni engem, minden hátsó szándék nélkül. Nekik köszönettel tartozom, táplálták bennem a már-már kihunyó lángot, amit az őszinte emberi kapcsolatok felé tápláltam. Arcuk nem változott meg hosszú idő után sem, és nem tűntek el nyomtalanul. Amíg hozzájuk hasonlóak élnek még e bolygón, érdemes lesz embernek lenni, bízva abban, hogy a hosszú út, amit megtettünk napjainkig, nem volt hiábavaló. Legalábbis remélem...

Nagyon remélem...

Eddig érek el gondolatfolyamom lezárásaként, mikor felocsúdok, látom, az utolsó utcán fordulok be, mielőtt hazaérek. Lépteimet meggyorsítom, képzeletben már otthonom melegében járok. Azon a helyen, ahová azokat a keveseket hívom, akiket becsülök, és szívesen töltök el egy kellemes éjszakát jóleső beszélgetéssel a tűz és ital mellett.

Odaérek a ház elé, és meglátom kis társaságom. Türelmesen várnak a kapuban, a zord idő ellenére. Megpillantani e valódi arcokat mindig jó érzéssel tölt el. Szemükben látom az öröm kölcsönös. Gyorsan felmegyünk a lépcsőn a legfelső emeletre, ahol az erkélyről csak a horizont szab látóhatárt. Varázsütésre megnyílnak az ajkak, özönvízként borít el az információ áradat. Addig maradnak, míg akarnak, és mindig kissé fájó a búcsúzás, még ha csak rövid időre is válunk el. Visszavárom a szentélyembe őket. Csak őket.

Ahogy a széles ablak öreg tábláit becsukom az egyre erősödő hideg ellen, úgy zárom ki a gomolygó köd gúnyos kacagását az alant elnyúló utca koromfekete sötétjébe...

Az utolsó igaz ember

Ülök mellette, és fogom a kezét.

A redőny résein beszűrődő napfény fáradtan nyalogatja a kifakult zöld csempéket. A síri csendet durván szakítja meg a lélegeztetőgép kompresszorsóhaja és az elektrokardiográf szinuszritmus pittyenése. A nagyméretű acélkeretbe zárt emberi test hatalmas mellkasa természetellenesen emelkedik és süllyed. Engedelmeskedik az életet jelentő gép kényszerének. A műanyag maszk szinte teljesen elfedi az arcát, szemei szorosan csukva. Most nem láthatom azokat a szemeket, amik eddig mindig erőt és választ adtak tanácstalanságomban életem rögös útján. Óriási vállai erőtlenül fekszenek a fehér ágyneműn. Tekintélyt parancsoló karjainak izmai ernyedten hanyatlanak csontjaira, vastag ereiből műanyagtoldás fut szerteszét.

Fölé hajolok, megsimogatom az élet próbáitól barázdált homlokát. Végignézek rajta. Még sohasem láttam Őt ilyen védtelennek. Valami belül nagyon szorítja mellkasom. Nagyon. Vékony könnycsepp hullik alá lassan államról a vászonlepedőre. Érzem, hosszú idő után először félek. Rettegve féltem ezt az embert.

Ő az apám...

A mentőautó szirénájának tébolyult jajveszékelése belém fojtotta a szót. Gondolataim összefüggéstelenül szaladgáltak elmém horizontján. Hiába vagyok magamnál, nem értem hogy történhetett az egész kálvária ami, körülvesz.

Egyik pillanatról a másikra történt.

Még hallottam utolsó szavait a telefonkagylón át, és utána megszakadt a vonal az éteren keresztül. Tudtam, hogy nagy a baj. Szinte megbénított a tudat, hogy olyan dolog történt vele, amibe nincs beleszólásom. Gépiesen cselekedtem, és nem is emlékszem pontosan semmire.

A mentőorvos tanácstalansága elbizonytalanított, de a hitem nem törte meg az orvostudományban, mert erején felül mindent megtett, amit egy ilyen kis száguldó lélekvesztőben meg lehet tenni egy ember életéért. Hálával gondolok rá, amíg élek.

Ha nem érkeznek meg időben, akkor elveszítettem volna Őt.

Isten lemondott róla.

Lemondott arról az emberről, aki becsülettel élt egész életében. Tisztességgel dolgozta végig az életét. Soha nem taposott el másokat, soha nem vette el a másét. Családjának a semmiből mindent megteremtve, gyermekeinek szilárd etikai és erkölcsi morált mutatva. Minden tanításának bizonyítéka a saját élete volt. Nem ismertem, nem ismerek hozzá hasonló embert.

Hosszú utat kell még megtennem addig, hogy felérjek nagyságának akárcsak az árnyékához.

Isten lemondott róla.

Az Ember nem. Felvette a kesztyűt és folytatja harcát a könyörtelen Halál csuklyás démona ellen. Még nem győzhet a Kaszás! Még nincs itt az ideje! Érzem! Tudom!

Sötétedik.

A lemenő nap sugarait felváltja a köztéri lámpa tompa fénye. Szemfárasztón áramlik be az ablakon, szövetséget kötve a helységben eluralkodó neontáblák kísérteties fényforrásaival.

Megigazítom a párnáját.

Most ez a legtöbb, amit tehetek érte. A mesterséges kómában, nem lát, nem hall, de tudom, hogy érzi ott bent, hogy itt vagyok. Mert én mindig itt vagyok, amikor lehetséges.

Bejön a nővér, kezében egy meleg pokróccal. Reá teríti, és közben rám néz. Szótalanul a szemével a falon elhelyezkedő órára pillant, utalva arra, hogy mára véget ért a látogatás. Én szomorú mosollyal nagy levegőt veszek, és felállok az ágy mellé húzott székről. Látom, megenyhül a tekintete, látva nyomoromat, finoman vállamra teszi a kezét, és halkan megszólal:

- Még öt perc, jó? Utána viszont mennie kell, mert én kapok ki.

- Köszönöm... – préselem ki magamból a szavakat, mert valami nagyon szorít odabent a mellkasomban. Ahogy kilép, visszaroskadok a széknek csúfolt hokedlire, és maradok vele egy kicsit még.

Ülök mellette és fogom a kezét...

Mátrixálom és valóság

Hol a határ?

Van egyáltalán?

Másnak élem az életem, mint ami napról-napra történik?

Másnak látom az életem, mint ahogy az napról-napra folyik?

Csak nézek, és csak nagyon lassan, részletesen látok… kockáról kockára, mint egy nagyon régi 8 milliméteres kópián visszatetsző rozzant képsor.

Sugallják a reklámok, tv-sorozatok mindenhatóságom, én mégis egyre kevésbé érzem fontosságom a világ visszafordíthatatlan agóniájában, ami egyre rohan önnön végébe...

Jól és helyesen élünk. Tisztán látjuk saját erényeink, szépségünk…, legalábbis, amennyire kivehetjük a hollywoodi ízű és marketing masszával vastagon bekent szemünk vakságán keresztül. Értékeink immáron íróasztalon megtervezett reklámtervek következménye. Gazdag elgondolások a hitelvilág ígéretében. Igényeink a menny kapuit döngetik, racionalitásunk a pokol szintjét súrolják. Nagyon messze egymástól a két függvény metszéspontja, soha nem érhet össze, de mi mégis látjuk azt. Csak azt. Látni akarjuk, akkor is, amikor semmi esély sincs rá. Nem érezzük saját súlyunk, más néz ránk reggelente a tükörből. Ha, egyáltalán ránk néz valaki…

A plázák műmárvány padlóján koppanó trendlábbeli hangjától nem halljuk a nyomorgó tömegek sikolyait. A sötét luxusautó-szélvédő nem engedi láttatni az árnyékban szenvedők torz létét. Gyorsan átalakultunk az új énünké, a régit fel sem ismernénk, vagy tudatosan nem is akarjuk.

Nem érint meg semmi. Csak azt érzem, amit akarok. Gyenge intellektus, és okos manipuláció eredménye. Csak azt érzem, amit éreztetni akarnak velem átmosott agyamon keresztül. Csak az én létezik…

Megálmodjuk magunkat, megálmodjuk a világot.

Eddig mi alakulunk, most mi alakítunk. Amolyan isteni módban formáljuk környezetünk, megfogalmazhatatlan belső késztetéstől vezérelve. Az interaktív média aktív és passzív belénkplántált kódjai hibátlanul működnek. Jól prosperáló gépként tökéletesen végezzük dolgunk, módszeresen lélektelenítünk el mindent, mire ráhatásunk van. Harácsolva pusztítunk mindent, ami már kialakult új értékrendünkbe nem fér bele.

Szemünk vak, látásmódunk szelektált.

Csak azt látom, amit akarok…

Alagsori lepusztult kocsmák cigarettafüstjén áttetsző megtört fintor, nem a bevásárló központok kávézóiban élő cicababáknak üres, szilikon-mosolya...

A nélkülözéstől elfáradt, éhező külvárosi gyerekek testereje, nem betonparkolóban álló óriás-terepjáróknak támaszkodó féllegális izomkolosszusok fizikuma...

A szemétkonténerben remegő öregasszony guberálása, nem az elit újgenerációjának drága márkaboltokban tobzódó unalomvásárolgatása...

Minden mindenre kihat, kapcsolatban van vele.

Kezdj el globálisan gondolkozni, mármint, ha erőd és értelmed engedi!

Rád is hatással lesz előbb-utóbb, a bőrödön fogod érezni!

A „legszebből” hamar lehetsz a „legrútabb”. Elég régi a sztori, de tanulsága a gyarló emberé.

Láss, és ne csak nézz…

Életünk vakrepülése a fogyasztótársadalomban teljesen olyan, mint Ikaroszé volt annak idején. Elrugaszkodunk a valóságtól, és emelkedünk hőn áhított célunk felé. A mindenvakító pénz napvilága csak vonz és vonz egyre közelebb. Olvad a viasz, és hullnak tollaink. Emberség, tisztelet, önzetlenség, együttérzés, hagyomány, lojalitás tollak szép lassan válnak le szárnyainkról. Nem törődünk velük, csak gátolták kiteljesedésünket, zavarják utunkat. Magasabb és magasabb köröket teszünk. Közel a cél…

Mindenki tudja, hogy hol repül most…, de ne felejtse el, hogy mi volt a történet vége.

Ha egyáltalán emlékszik még rá...