Az Armageddon bennünk van

Gyalog a városban. Rémálom az autóhoz szokott hátsómnak.

Az emberek ölik egymást a járműveken, az utcákon. Többször fellöknek, a lábamra lépnek, és mikor kérdőn nézek rájuk, talán odavetik : - Jól van na, bocs! Fiatalok időseket, az idősek, fiatalokat, a férfiak nőket, a nők férfiakat, mindenki mindenkit. Az agresszió démona a levegőben érezhető. Gyorsan ránk telepedik, és idegesen harcra készen mindenre támadunk, ami mozog. Érezzük, mindenki minket támad. Egyre magasabb az adrenalin szint, és a végén önkívületi állapotban ugrunk a hozzánk legközelebb állónak.

Nem bírom sokáig ezt a haláltáncot, és letépem magam egy ilyen őrjöngő járműről.

A legközelebbi kávézót célzom meg, hogy káros szenvedélyemnek hódolva kissé kipihenjem a járókelők tombolása okozta lidércnyomást.

Betérek egy helyiségbe, aminek kellemes utcára nyíló terasza van. Kiválasztok egy asztalt, leülök. Pár pillanattal később egy helyes, fiatal lány siet asztalomhoz.

– Szép napot! Mit hozhatok? – szólal meg. A hangja kedves, mosolya melenget.

– Jó Napot Hölgyem! Egy rövid kávét kérek. – válaszolok.

– Mást parancsolsz még? Nem? Jó, akkor mindjárt hozom. – mondja csilingelve, és elsiet.

Én újra az emberekre gondolok, akik egymásra acsarkodva veszekedtek a tömegközlekedési járműveken. Minden rossz, kicsiben kezdődik. Minden világégés alulról indul, és később lehetetlen megállítani. Arra az osztrák kis emberre gondolok, aki egy nürnbergi kocsma asztalától indulva, ördögi szuggesziójával, és akaraterejével felperzselte a világot, kihasználva az emberi tömegpszichózist, végül megtizedelve az európai kultúrnépek javarészét…

Nem is megyek oly messzire az időben. A terror most is köztünk van. Gondolok most itt nem egy vallási és politikai vezetőre, akik napjaink terrorizmusának kiváltói.

Rajtunk múlik, hogy mennyire engedünk indulatainknak. Hajlamosak vagyunk valós, vagy vélt sérelmeink miatt a nemezisig elmenni. Megdöbbentően kegyetlen az ember, ha vak gyűlölet hajtja…

- Tessék, itt a kávé. – szól a pincérlány, és tovasuhan.

Igen, ott van például a korzikai stratégazseni, aki hadseregével megszállottan országokon gázolt át, leigázva számos nemzetet, elpusztítva más népek fiait, lányait. „Menetben nem ejtünk foglyokat!” – visszhangzott fejemben. A pusztítás, a háború, mind a tömeghisztériára támaszkodik. Kicsiből nagy. Egyszerű. Vagy, talán mégsem ennyire? Félelmetes még rágondolni is…

Manapság a buszon, metrón őrjöngünk egymással, holnap a harctereken, holnapután egymás mellett fekszünk egy jeltelen tömegsírban… E vészjósló gondolatmeneten rágódva szempilláim mintha nehezednének…

Egy villanás, és megváltozott minden.

Hihetetlen erejű robaj, és a nyomában járó orkánerejű lökéshullám söpört végig a főutcán.

Ahol az előbb még impozáns épületek álltak, most vasbeton csontvázak fekszenek, vasaikról letépett anyaga már csak törmelék, fájdalmasan merednek az ég felé. A pusztítás halott mementói. A jól ismert, és rettegett gomba alakú felhőképződmény emelkedik az égbe valahol nem is olyan messze…

Szerencsés vagyok. Már amennyire szerencse ez jelen esetben. Az első lökéshullám nem végzett velem. Mire kinyitom a szemem, újra működik a hallásom is. Fülemből, orromból vér szivárog, ami a légnyomásnak köszönhető, de egyébként semmi komolyabb bajom. Porral és kosszal borított kabátom árnyékában emelkedek fel a maradványok közül. Csend van. Kegyetlen metsző csend. Az utcák átalakultak. Járhatatlan törmelékhalmok között bukdácsolok. Autók felborulva, lámpavasak derékba törve. Füst és por köddé válva ereszkedik mindenre. Amerre a szem ellát, leírhatatlan a pusztulás. Meglátok egy női kezet a téglahalmok között. Észvesztve rohanok oda, hátha még nem késő. Két kézzel kaparok, ások, hogy kiszabadíthassam a kar tulajdonosát. Kezeim már iszamósak a vértől, mire kiemelem a testet. A földre fektetem, átkarolom, most nézem meg először az arcát. Fiatal lány. Csinos ruhája számtalan helyen felhasadva. Hamuszürke, véres vonásain keresztül is látszik, hogy szép. Emlékszem rá, Ő hozta a kávét nekem a kávézó teraszán. Szeme üveges, az eget bámulja. Felemelem a fejét, átnyúlva tapintom a nyaki verőeret. Nem mozdul. Nézem csuklóján. Itt sincs pulzus. Nem mozdul. Soha többé…

Miért? Miért? Miért?

Félek, a választ tudom, csak nem merem bevallani magamnak sem. Valami belül végleg eltörik. Hangtalan zokogásban török ki. Egyre erősebben ráz a sírás, közben görcsösen markolom a vékony kis testet. Az egész emberiség bánata robban ki belőlem. Lehulló könnyeim az arcát mossák, de ezzel nem tudom visszahozni az életbe. Lassan a földre helyezem, lecsukom a szemeit örökre.

Felállok, és körbenézek. Most eszmélek igazán. Szerteszét emberi torzók, holtestek hevernek. A szörnyűség pillanatképei kitörölhetetlenül égnek bele agyamba. Minden pillantásom egy villanás, egy kép, ami halálig fogva tart.

Egy kisfiú holtan, aki a játék mackóját markolja görcsösen, egy öregember, aki botját markolva értetlenül motyog maga elé kiforduló zsigerekkel, egy férfi, aki luxusautója ajtajában szemléli a világot két darabban, egy nő, akit a kedvenc ékszerboltja kirakata vágott darabokra... Mindannyian belém égtek.

Mi csinálunk a földi Poklot! Mi emberek! Ez kellett?! Ezt akartuk?!

Ajándékként kaptuk az élet csodáját ezen a bolygón, és mi nem vigyáztunk rá!

A fájdalomtól eltompulva indulok a főutcán a folyón átívelő híd irányába. Várom az újabb nagy villámlást, hogy darabokra tépjen, és repítsen végre engem is a Pokolba. Csak el innen messzire, bárhová!

Utamon újabb rémképek kísérnek, de már nincs erőm látni, csak bakancsom orrát bámulom megtörve. Megyek a pusztulás ködje felé, ami félelmetesen hozza felém a halál forró leheletét. Lassan elnyel engem is…

Felriadok, valaki megérintette a vállam.

Feleszmélek, kissé zavartan.

– Ne haragudj, hogy megzavartalak, jól vagy? – ütötte meg a fülem egy kedves női hang. Felnézek. A pincérlány az, aki a kávét hozta nekem. Kedves mosolya nagyon jól esik.

– Azt hiszem, kissé elbambultam. Már jól vagyok, köszönöm. – szólalok meg.

– Oké, csak erre voltam kíváncsi. Ha, valamire szükséged van, csak szólj. – és újra mosolyog. Vállamról kezét a kezembe fogom. Tekintetünk találkozik.

– Már tényleg jól vagyok, és örülök, hogy Te is. – mondom.

– Én mindig jól vagyok – válaszolja kicsit meglepve. Elengedem a kezét, és Ő elsiet a dolgára. Bámulok magam elé, és kihűlt kávémat szürcsölgetve nézem a belváros forgatagát a teraszról. Süt a nap, az emberek beszélgetve sétálnak, kirakatokat nézegetnek, autók jönnek-mennek a széles úton.

– Remélem, még nem késő. Talán még nem késő… - gondolom. Fizetek, és gondolataimba merülve távozom…

Az Ördög játéka

Már pubertás korban hozzád szegődik időnkénti alkalmi társnak az Ördög.

Személye láthatatlan (bár néhány - értelmi képességeit erőteljesen megkérdőjelezhető - egyén, fennhangon állítja, hogy látta, űzte, kergette…) de munkája során létezése érezhető.

Számtalan apró kis bosszúsággal kezdi a tudtodra adni, hogy a világi létezés nem fenékig tejfel. Ahogyan egyre haladsz az időspirál végtelen alagútján, és a rád kiszabott mértéken haladsz az utolsó nap felé, egyre több, és egyre fájdalmasabb „játékkal” kápráztat el az Alvilág Fejedelme. Az egyik legérdekesebb, de talán legkegyetlenebb „játéka”: a Szerelem.

Számtalan ember, megszámlálhatatlan módon tudná megfogalmazni milyen is az a másik, akit egy életre szívesen társául látna. A többség élete folyamán találkozik is az ellenkező nem jeles képviselőinek egyikével, aki heves lángra gyújtja addig normálisan dobogó szívüket (tisztelet azoknak a kivételeknek, mondjuk Neked, ha - a nemiség kérdésénél -, identitászavar lépett volna fel ártatlan szavaim kapcsán). Még kevesebb egyén részesül abban a kivételes kegyben, hogy kérészélete során többször is átélhesse Afrodité csodálatos ajándékát.

Tudod, milyen a Szerelem.

Mélyen belül a szíved tájékáról egy folyamatosan kitörő vulkán forrósága önti el a tested minden porcikádat, és állandóan éget. Amikor csak lehetne, magadhoz ölelnéd, csókolnád, éreznéd Őt. Érzékeid tobzódását, csak Ő képes csillapítani. Már a jelenléte eufórikus drog a számodra, amit nélkülözni egyre kevesebb ideig tudsz, mert ha ott van, akkor boldog vagy. Kibírhatatlan az a pár óra, esetleg nap, amit nélküle töltesz el. Minden gondolatod Ő. Minden vágyad Ő. Akarod Őt. Azt szeretnéd, hogy ez örökké tartson, az idők végezetéig. Vele nem vagy magányos többé, képesnek érzed magad arra, hogy megbékülj a világgal…

A fenti sorok csupán szavak, és képtelen dőreség lenne, küldetésükben arra kárhoztatni őket, hogy próbálják meg jelentésbe önteni mi is a Szerelem. Több ezer éve jeles írók, költők veselkednek neki annak lehetetlen feladatnak, hogy a Szerelem tomboló érzésének csupán csak halvány érzületét kíséreljék meg rögzített formában visszaadni. Nem lehetséges. Én sem vállalkozom rá, hogy is tehetném. A lényeg, hogy Te tudod, miről van szó…

Kérdezhetnéd tőlem joggal, hogy: oké, jól van, de hogy kerül ehhez a csodálatos dologhoz az Ördög? Mi köze van Vénusz áldásához a kitagadott, rút Fenevadnak?

Azt hiszem, a választ valahol mélyen belül már érzed, ha tudni, még nemigen tudod is.

Ugyanis a Szerelem egy esetben átok és nem boldogság.

Amikor viszonzatlan.

Nem sok van mi annál fájdalmasabb számodra, hogy Ő nem akar ölelni, csókolni, érezni Téged. Érzékeid tobzódását, Ő nem akarja csillapítani. A Te jelenléted nem eufórikus drog a számára, mert Ő nem boldog Tőled, egy Másiktól várja. Neki nem kibírhatatlan az idő, amit nélküled tölt el, mert közömbös vagy számára. Minden gondolata egy Másik, nem Te. Minden vágya egy Másik, nem Te. Nem akar Téged. Ő is azt szeretné, hogy a Szerelem örökké tartson, az idők végezetéig, csak Mással. Magányos maradsz, és nem érzed képesnek Magad arra, hogy megbékülj a világgal, sőt…

A szíved hamvába zuhan. A legnagyobb magasságokból lehullva, összetörve, mint egy aprócska halott madár, amit a jégverés kegyetlen zápora ítélt elmúlásra az Élet és Halál oltárán. A gyomrod tájékán érzett szúrás ereje elhatalmasodik, és Brutus gyilkos acéljaként járja át tested, lelked. Úgy érzed megbántották, elárulták legfontosabb érzéseidet.

Nagyon fáj…

Csak egy valaki tehet ilyet az Ember Fiával, Lányával, aki lépten-nyomon bosszút áll rajtunk kegyetlen „játékaival” az idők kezdete óta. Az Ördög. Nem is lehet más, igaz?

Eltökélt szándéka, hogy bebizonyítsa – saját magunkon keresztül - hogy az ember nem más, mint egy befolyásolható ösztönlény, és képtelen betelni a világ csodáival, gyarló vágyain keresztül. A Pokolban szenvedő töménytelen lélek az ékes bizonyítéka lehet igazának (már, ha létezik…).

Az Ördög az, aki a Szerelem lángját Ámor nyilán keresztül úgy helyezi a szívedbe, hogy a kezdeti aprócska kis gyönyörért, nagy fájdalommal, bánattal fizetsz. Nagy gonddal ügyelve arra, hogy a Szerelem lángja véletlenül sem úgy csapja meg az egyik embert, hogy viszonzást kapjon a másiktól. Ha kifejezetten kegyetlen hangulatban van, akkor úgy intézi, hogy a gyanútlan szerelemes áldozatot a másik hitegetve kihasználhassa, amire csak akarja…

A világon a Beteljesült Szerelem csodája csupán töredéke, kevesek kiváltsága, a többi ember többször megégetett, összetört szívéhez képest. Az Ördög ily kegyetlen „játékokkal” szórakoztatja el magát, borsot törve az orrunk alá, bebizonyítva, hogy létezésünk nem holtig tartó diadalmenet az Élet Sugárútján.

Korántsem az…

Tudom, mondhatod, teóriám elég gyenge lábakon áll.

Igen, az ember erős és magabiztos. Mindenből tanulni, és az érzéseinket uralni kell.

Amikor az Élet az Ördög „játékain” keresztül megedzi az embert, és ha még életben van, a Gyanakvás Páncélját növeszti törékeny teste köré, akkor védetté válik. A Bizalmatlanság Pallósával szétzúzhatja a Patás botor próbálkozásait és annak eszközeit. Érzéseit a Közömbösség Láncinge takarja, így nem érheti baj.

Értem, amit mondasz, és nekem is rideg várfalak bonyolult rendszere védi megtépázott szívem. Eszem ágában sincs kitenni szegényt, a Szerelem mételyének, és újra bohóca lenni az Ördög Színházának. Nem és nem! Veled előfordulhat, de velem nem fog!

Hogy miért tagadok olyan harciasan?

Oh, semmi különös… csupán hosszú idő után, mostanában mintha valaki benyúlt volna az áthatolhatatlan falakon keresztül, és napfényt hozott lelkem kopár boltozatára…

Amikor találkoztunk elfelejtettem ezt a nehéz világot, és szebbnek éreztem mindent…

Ó, ne aggódj, nem az, amire gondolsz, távolról sem, nem leszek az Ördög játékszere, hidd el!

Miből gondolom olyan biztosan?

Sajnos, Én nem vagyok az, aki Neki ugyanezt jelentené…

Azzá változz, amivé akarsz!

Unalmas a világ.

Még unalmasabb lesz, ha a fantáziát korlátok közé szorítjuk, és divatos, „trendi” szegmensek alapján ítéljük meg, mi is az érdekes.

A fantázia, nem a fogyasztói társadalom melléktermékévé avazsált „valami”, mint az emberek többsége (sajnos). Mindenki mást és mást láthat benne, egy olyan dimenzió, ami csak miattad él. Benned.

Azzá változol, amivé akarsz, és világod olyan, mint amilyennek megálmodtad. Minden olyan tökéletes, ahogy akarod. Csak a tiéd.

Különleges hely a fantázia földje.

Nem szeretem, az olyan kritikust, ki nem alkot, csak bírál. Ráadásul tőmondatokban, minden komolyabb véleménynyilvánítás nélkül. Úgy érzi, érti de, megmagyarázni nem tudja értékítéletét.

Félreértés, ne essék, ne azon neves szakemberekre gondoljunk, kik különböző fórumokon publikálják ítéletüket, mindannyiunk okulására. Azokra gondoljunk, kik valamilyen oknál fogva jogot formálnak egyszerű, summás véleményük demonstrálására.

Igen, vannak képek, versek, novellák és egyéb alkotások széles repertoárban, no persze, nem „igazi” művészek remekei, hanem „átlagos” emberek művei.

Megítélni a „műveiket”, a többségnek egyszerű, megérteni, már nem az. Vannak köztük figyelemreméltóak, és vannak - műértő szempontból – kevésbé számottevőek.

Nem a művészettörténet tudományos oldalával kellene közelítenünk egy-egy ilyen kis alkotás felé, hanem az alkotó belső világának megismerésének készségével.

Van-e csodálatosabb az emberi kapcsolatok különleges rendszerében, mint amikor egy ember, a fantáziájának féltve őrzött misztikus barlangjába enged egy másikat?

Mindent mutatva, félelmetes dimenziókba kalauzolva, vágyai földjén repülve, ahol jó házigazda módjára, az izgalmas megismerés kelyhét szolgálja fel szerencsés személyünknek.

A megtisztelés olyan foka, ahol az emberi lény valódi énjét látjuk, és egy pillanat alatt megértünk mindent vele kapcsolatban. Amennyiben mégsem értjük egészen, akkor is érezzük erejét, hatása alól kivonni nem tudjuk magunkat. Éreznünk kell.

Az ember alkotásainak zöme, e piciny eldugott, ám de léte minden pillanatát átható, világ manifesztálódása, a többiek felé. Látni engedi halhatatlan oldalunkat, és valódi gondolataink értelmének velejét.

Nem érezzük?

Nem értjük?

Nem baj.

Akkor viszont ne kritizáljunk, ostoba módon, láthatatlan dühtől, irigységtől, saját gyengeségünktől vezérelve!

Annál inkább ne tegyük, ha az általunk pusztulásra ítélt világ töredékét sem vagyunk képes megalkotni!

Értékeljük benne az értékelhetőt, és ha számunkra nem is jelent semmit, akkor is tartsuk tiszteletben, ne bántsuk, ne háborítsuk birtokosát!

Mindenki belső kis fantáziavilága Ő saját maga, és ha megsemmisíteni akarjuk, akkor az ember lényegét próbáljuk elpusztítani. Porhüvelyként gépesen élő élőhalottak nagytömegben vannak e világon. Ne gyarapítsuk számukat ez érző, gondolkodó ember elveszejtésével!

Adjuk meg a gondolat, és az érzelem szabadságát!

U.i.: Fenti sorok azoknak szónak, kik még képesek az alkotásra. Kik úgy érzik, gondolataikat, érzéseiket életre tudják kelteni, át tudják adni, megpróbálják bemutatni másoknak valamilyen kis műben, alkotásban, materiális formában.

Aki nem érti, annak nem is kell átgondolni, lépjen tovább rajtuk. Csak sorok…

Kinek nem inge…