Ilyen kellemes meleg napon, mint a mai, az ember kissé unottan rója a takarítatlan utcákat.
Én éppen az egyik régi főutca macskaköveit koptatom. Hirtelen azt érzem, hogy valami ismeretlen erő elfordítja fejem, és szemsugarába helyezi Őt. Mindig is hittem az első látásra szerelem tézisében, de felkészülni sohasem tudtam rá. Most újra megtörtént.
Ahogyan a rozsdás drótkerítés és egy ócska féltető látni engedi, az árnyékban ott áll csodálatom tárgya. Gyönyörű vagy! – suttogom magamban megbabonázva. Szinte elfelejtve a külvilágot, akár egy élőhalott a kísértés éjszakáján, elindulok felé. Belépek a düledező kerítés kapuján - ami fölé az „Autószalon” (?) feliratú táblát helyezték egykoron -, és az udvaron ácsorgó férfiakról tudomást sem véve, megközelítem. Amíg érintéstávolságba kerülök, addig úgy majdnem háromszor megyek neki különböző járműveknek, amik a placcon parkolnak, annyira elbűvöl látványa.
Istenem, micsoda domborulatok, és milyen sokkoló szépség! Szívem szakad, ha nem leszel az enyém „Öreglány”! Nem egy mai macska, de pont ez benne a kivételes..., napjainkban már nem látni olyan szépséget , amiből így ordít a tüzes erő, a páratlan kecsesség, arányosság...
Körbejárom, jól megnézem minden porcikáját, és érzem, hogy és sem vagyok számára közömbös. Nagyot nyelek, és feléje nyújtom kezem...
És éppen ebben, a legbensőbb pillanatban egy nyávogó, nyálas érzetű hang töri meg az idillt.
- Csákesz Haver! – vigyorog rám kényszeresen egy sárga szabadidőruhás, hiányos fogazatú Gáspár Laci klón. – Na, milyen a kicsike? Ez egy Mercury Cougar! Egy öreg verda 1968-ból! Hah, látom, nagyon érdekel, jól vágom az ilyen vasakat. – Azért, hogy biztosra menjen, közelebb hajol hozzá, és újra olvassa a feliratot. – Igen, ez egy Mercury Apukám! Igazi ritkaság! Egy ilyen verdával minden csajt megkaphatsz! Figyu, egyszer volt egy nőm... - itt félbeszakítom.
- Szevasz... hmm, „Haver”! Nem véletlen jöttem be ide. Igen, ennek a gyönyörűségnek látványa hívott, és látom, minden olyan dolog rajta van, ami szem-szájnak ingere. Felismerem a HEMI alkatrészeket, és legalább annyira az Edelbrock cuccokat, ne tarts előadást, kérlek! Csupán megnézném ezt a szépséget, és szeretném az áhítat pillanatait kettesben átélni, mégpedig úgy, hogy az egyik én vagyok, a másik Ő. Ha megengeded, akkor... - nem tudom befejezni, mert feleszmél és, - mint a kopó, ami a zsákmány vérszagát szimatolva issza magába - úgy akaszkodik rám azzal a pénzsóvár vigyorral, amit semmivel sem lehet összetéveszteni.
- Látom, nem vagy az a „megdumálható” csóka. Oké, bassza meg, nyertél! – értetlen arckifejezésemre reagálva folytatja. – Látom, akarod keményen, nem? Élből vágtam, amikor megláttalak Haver! Ne nézz rám így oké!? Maradj itt ahol vagy, és nem mozdulj... hozom a kulcsot... - és elszalad egy ócska bódé irányába.
Végre megsimogathatom a semmihez sem fogható sötét - szinte fekete – méregzöld íves sárvédőt. Ahogyan melléguggolok, érzem, hogy hív egyre és egyre közelebb…
- Héééé! – töri meg varázsomat alkalmi nepperem újra. Ezúttal nem tudok annyira haragudni rá, mert kulcsok himbálóznak aranygyűrűs ujjai között.
– Itt van! – dobja hozzám hanyag mozdulattal. – Tényleg! Nyomattál már ilyen vassal, Nagyarc? – fintoromat látva, nem is kérdez többet. – Hát, legyen Haver! Induljon a kéjutazás! Csak óvatosan, nyers egy dög ez! – vágódik be az anyósülésre, miután kinyitom az ajtót.
Ahogy beülök a kemény bőrülésre, megszűnik a külvilág.
Nemes faanyag, és bőr tökéletes keveréke, a műszerfal és a kárpit anyaga, ami nemcsak küllemével, hanem izgalmas illatával is kényezteti érzékszerveim. Szerencsére, nem dohányozta agyon valamikori jenki gazdija, így töretlen volt az élmény. Minden acél, semmi műanyag. A rózsafa sportkormányra helyezem egyik kezem, és a másikkal a kulcsát a gyújtáskapcsolóba teszem, és elfordítom…
Az a hang. Az a semmihez nem hasonlítható hang. A V8-as orkánszerű felüvöltése, majd finom kissé egyenetlen alapjárata. A nagymacska bődülése, és dorombolása most csak nekem szól. Nem véletlen, hogy egykor egy ilyen állat nevét kapta. Vérbeli vadállat, igazi zabolázatlan bestia. Az egész karosszériát átjáró vibráció, ami a gerincem vonalán kúszik fel, és szinte az összes szőrszálat fel is állítja hátamon.
Ahogyan a váltót munkára bírom, és amint a fékről a lábam lelép, és óvatosan megindulunk, fokozatosan lesz a nagymacskából simulékony szerelmes szerető. Egész lényével átölel, ahogyan suhanunk a főúton, és a közeli autópálya felé vesszük az irányt…
… a nap vörösen izzik, szinte alig látszik a horizonton, mégis tűzbe borítja a tájat sugarai fényével. A krómozott szegélyű kilométerórán a mutató 80 mérföldet jelez óránként. Nem sietünk, nem hajszolom acélszépségem, hanem engedem, hogy a neki megfelelő kellemes sebességgel haladjunk a poros országúton.
Belefelejtkezem az élvezetbe, és egy pillanatra becsukom a szemem. Olyan, mintha egy pillanatra a megérintene a tökéletesség érzése...
Ahogyan szemem kinyitom, majdnem elmegyek egy, az út mellett álló árny mellett.
Egy stoppos? Mit keres itt ebben a kietlen félsivatagi koraestében? Veszélyes egyedül a szabadban éjszakázni... Megállok.
Ahogyan jobb oldalról behajolsz az ablakon… körülbelül ilyen lehet, mikor a villám az emberbe csap...
- Helló! Elvinnél? Hmm? – kérdezed búgó hangon, tökéletes mosollyal kísérve mondanivalód.
Ilyen gyönyörű, izgalmas nőt az ember a valóságban nagyon ritkán lát, pláne egy olyan ördög, mint én, aki mások által is válogatósnak tartott figura. Szabályos arcod, pisze orrod, nagy, melegen csillogó szemeid, telt ajkaid, napbarnított bőröd, finom kezed, és a dekortázsod…
- Halló, hallasz engem? Hahó! Ha, szépen megkérlek, elvinnél engem? – térít vissza bambaságomból csilingelő hangod.
- Bárhová... - ennyit tudtam kipréselni magamból. – Kérlek, ülj be... - sóhajtom.
Beszállsz, csomagod hátradobod a hátsó ülésre, és kényelemesen elhelyezkedsz a széles bőrülésen. Hihetetlenül arányos alkat, nőiesen sportos idomok. Csizma, farmer, és egy feszülő trikó, ami kissé, mintha szűkre lenne méretezve... Ez az összes ruházatod, de mohó tekintetemnek, ami lopva pásztáz végig, neki megfelel. Nagyon is megfelel...
Ahogyan a lemenő nap végigsiklik bőrödön, úgy érzem ez a legerotikusabb jelenet, amit valaha láttam.
Mire elérjük az első motelt, addigra teljesen besötétedik. Folyamatosan beszélgettünk, kicsit olyan, mintha már előtte is ismertelek volna. Nagyon egy hullámhosszon vagyunk, ami talán azért megdöbbentő, mert nehéz természetem kevesen képesek ellensúlyozni. Még ritkább, hogy kezelni is tudod...
Kiveszek egy szobát, és velem tartasz. Te sem sietsz sehova, és társaságom egyáltalán nincs ellenedre. Ez rögtön kiderül, amikor az ajtót becsukom, egy szilaj csókkal ugrasz a nyakamba. Nincs férfi, aki ellenállhatna Neked. Meg sem próbálom... nem is akarok ellenállni...
Reggel egy kellemes reggeli után továbbmegyünk az úton mi hárman.
Te, Ő, és Én...
... apró zökkenés hoz vissza a valóságba. Áthajtunk a betonalapon, ami a bejárati kaput tartja a földben. Ismét az „Autószalonban” vagyunk. Beállok oda, ahonnan elindultunk úgy egy órája. A 351-es motor minden rezdülésem követi. Gyenge gázfröccs, és elfordítom a gyújtáskulcsot. Ahogy a vadon uraként a nagymacska egy utolsót ordít, amikor az üldözők körbeveszik, hogy és egy jól irányzott lövéssel örökhallgatásra bírják, úgy némul meg a Cougar.
Alkalmi utasom, csak egy darabig beszélt, de egyszer csak, varázsütésre elhallgatott, nem szólalt meg ez idáig.
- Öcsém! Te veled valami komoly baj lehet Haver! Úgy simogattad egész úton ezt a vashalmazt, mintha a csajod lett volna bakker! Az autópályán úgy ment ez a szekér, hogy beszarás! Hiába pofáztam, nem hallottál engem. Öregem, Te nagyon beteg vagy!
- Kösz Haver! – mondom neki. – Tudod, ez most azon kevés alkalmak egyike, amikor nagyon sajnálom, hogy nem vagyok gazdag. 6 milliót szívesen adnék érte, de mivel nincs most ennyim, csak annyit tehetek, hogy megköszönöm az élményt.
Legalább annyira bánatos lehet a nagyvas, mint én. Érzem. Nehéz a szívem, ahogyan utoljára rápillantok. Egy ilyen szépséget lelketlen nepperek pózoló majmoknak adják el, akik nem tudják, mi van a birtokukban, csupán a mostani divathullám miatt veszik meg.
- Akkor ne tegyem félre Csávókám? – vigyorodik el. – Oké, nehogy beröhögj, de tudod nem zavar, hogy nem viszed el. Köszike az élményt, mert én is élveztem, nehogy azt hidd, hogy nem. Sohasem gondoltam hogy az acélt, ilyen átérzéssel szeretheti valaki. Valld be! Tuti, hogy csaj van a dologban… Naaaa! Igazam van?
- Szevasz, és kösz! Remélem, még összefutunk – nyújtom felé a kezem, és a parola után a kijárat felé veszem az irányt.
- Tutkó, hogy csaj van benne! Értek hozzá! Ugye igazam van, hé… - kiált utánam, de a végét már nem hallom.
Az utcán tovább bandukolva csak egy dolog jár az eszemben.
Te, Ő, és Én...
Bejegyzések
