Válaszút

A férfiak mind szemetek!

A félhangos mondat, ahogy elhagyta a száját, keserű űrt hagyott maga után. Csak nézett tompán maga elé. A cigarettája lassan égett el, bűzös füstöt és szürke hamut hagyva örökül. A pernye a padlóra hullott, egyik a másik után. A konyhában csak a mennyezeti lámpa világított, egyetlen árván maradt izzója pislákolt szerényen. A félhomályban, nejlonotthonkában ücsörgő nő szánalmas látványt nyújtott.

- Az élet szar! – állapította meg, immár hangosan, és felemelkedett a székről.

Elnyomta a csikket, és a konyhaszekrény felé indult. Kinyitotta az ajtaját, és egy régimódi üveget vett elő, a tányérok mögül. Visszacsoszogott a helyére, és leroskadt. Az üvegből a dugót kihúzta, és beleivott.

A szeme kidülledt, amikor az erős szesz végigrohant a nyelőcsövén. Pár korty után elkapta a szájától az üveget, és levegő után kapkodott. Zilált egy kicsit, azután megismételte a tortúrát. Ahogy az üveg negyede lassan kiürült, úgy kezdett el ernyedni a teste.

- Huh, a kurva életbe! Most már jobb… - szólalt meg újra.

- Jobb? És ugyan mitől lenne most jobb? – kérdezett vissza egy hang.

Összerezzent. Nem értette a dolgot. Ki lehet itt még rajta kívül? Félszegen körbenézett, de nem látott senkit. Gyorsan a szájához emelte az üveget, és bátorságot merített belőle.

- Haha! Most talán még jobb lett? – kérdezte újra a hang.

Az újabb meglepetéstől félrenyelt. Prüszkölve, krákogva próbált lélegezni. Ismét zilált egy kicsit. Újra körbenézett, de már nem volt megilletődve annyira, mint az előbb. Letette az üveget az asztalra, és rágyújtott. Lábát keresztbe tette, és megpróbált egyenes tartással ülni a széken.

- Ki vagy? – kérdezte halkan.

- Nem mindegy? Úgysem hinnéd el. – válaszolt a hang.

Megpróbálta a hang irányát meghatározni, de érdekes módon mintha csak a fejében jelent volna meg. Kicsit hegyezte még a fülét, azután feladta.

- Mindegy, ki nem szarja le, hogy ki vagy te! – helyezkedett erre az álláspontra.

- Igen, ez jellemző rád! Nem is vártam mást! – szólalt meg a hang.

Egy pillanat alatt elvesztette az önuralmát. Felpattant.

- Ki a faszom vagy, hogy baszogatni mersz engem! – visította hirtelen.

- Talán egy objektív énkép, vagy talán a lelkiismeret? Ki tudja? – válaszolta a hang.

- Azonnal takarodj ki a fejemből! – ordította magánkívül.

- Sajnos ez nem az a helyzet, ahol te bármiben is parancsolhatnál! – szólalt meg a hang.

Hirtelen felkapta a hamutálat az asztalról, és a szemközti falhoz vágta. A hőkezelt üveg millió darabra hullva zuhant a kőpadlóra. Felkapta az üveget, és újra meghúzta. Miután elfogyott a szusz, elvette a szájától az üveget, és visszaomlott a székre. Kezdett szédülni, és nem érezte jól magát.

- Ezzel így, nem sokat segítesz magadon. – állapította meg a hang. – Nézz magadra, mit csinálsz, és hogy nézel ki?!

Feltápászkodott, és az előszobába egy óriási falitükörhöz imbolygott.

Belenézett. A kép amit viszontlátott siralmas látványt ábrázolt. A haja szanaszét állt, olyan volt, mint egy szarkafészek. A sminkje elfolyt, és földöntúli megjelenést varázsolt. A szeme kifejezéstelenül csillogott. Körülötte karikák gyűltek. Az arca nyúzott, a bőr szinte lóg rajta. Egy groteszk bohócot látott, ami éppen most lépett ki egy „B” kategóriás horrorfilmből...

- Nem mindegy, hogy nézek ki... ? – préselte ki a szavakat magából. – Már úgyis minden mindegy...

Egy darabig mégállt a tükör előtt, azután lassan visszatámolygott a konyhaasztal mellé. Leült, és újra ivott az üvegből. Később rágyújtott, és sokáig bámult maga elé.

- És ugyan miért mindegy minden? – szólalt meg újra a hang.

- Mert Ő elment... és itt hagyott... – nyögte ki fájdalmasan. – Elment ahhoz a szeméthez!

- Te hibád. – mondta a hang. – Te tehetsz róla.

- Hazudsz! – hörögte mérgesen. – Hogy merészelsz ilyet mondani egy anyának!?

- Mert így van. – válaszolta szenvtelenül a hang. – Most is magadat sajnálod, és a könnyebb utat választod. Mint az életedben sokszor.

- Ez nem igaz! – hördült fel. – Egész életemben csak érte voltam! Mindent megkapott, és ez lett a hála!

Hirtelen csuklani kezdett. Felállt az asztaltól, és a mosogató felé lépkedett. Megkapaszkodott a szélében, és kinyitotta a csapot. A jéghideg víz alá tartotta a száját, és nagyokat nyelt belőle. Lassan megszűnt a kínzó rekeszizomgörcs. Elzárta a csapot, és visszaimbolygott a helyére.

- Elégedetlen voltál vele állandóan, mert így akartad, próbáltad életed kudarcait orvosolni. – szólalt meg a hang váratlanul.

- Csak a legjobbat akartam neki! – sóhajtott fel. – Arra ösztönöztem, hogy sikeres ember legyen az életben!

- Bármit csinált, neked semmi nem volt elég jó! – mondta a hang. – Te nem ösztönözted, hanem bűntudatot ébresztettél benne!

- Hazugság! – fakadt ki. – Tűnj már el a fejemből te kibaszott rohadék!

- Emlékezz! – szólt rá a hang.

És varázsütésre elkezdett peregni a fejében élete filmje.

Látta saját magát. Átlagos gyerek volt. Sok mindenbe belefogott, de semmit sem fejezett be. A szülei pártolták, és a végletekig ajnározták. Zongoraórák, lovaglás, tenisz, balett és még sok dolog. Apja, anyja szeretettel nevelte, de a kitartásra nem tudták rábírni. Az első hiszti után nem erőltették tovább a dolgot. Iskolai teljesítménye olyan hullámzó volt, mint a hangulata. Amikor kedve tartotta, akkor tanult. A gimnáziumot nem fejezte be, mert fölöslegesnek és túl stresszesnek tartotta a záróvizsgákat. A szülei nem vitáztak vele. Majd csak kinövi, gondolták.

Szórakozni viszont kifejezetten szeretett. Ahogy nőtt, felfedezték a környékbeli srácok. Állandóan körülötte sündörögtek. Nem volt a legszebb lány, de nagyon csinos tudott lenni, ha akart. Úgy kelt és járt az utcán, mint egy dáma. Szerencsésnek érezte magát az a fiú, akin kegyet gyakorolhatott, és aki szórakozni vihette. Sikerélményre vágyott, és azt a külsejével könnyen megszerezte. A korabeli lányokat kislányoknak tartotta magához képest.

Váratlanul édesanyja megbetegedett. Elég nehéz helyzetbe keveredett a család. A kórházi számlák magasra rúgtak, és kiesett egy kenyérkereső. Apja hiába volt jó szakember, a mérnöki fizetése éppen hogy fedezte a kiadásaikat. Le kellett ülniük, megbeszélni a problémát és megtervezni a család jövőjét. Bármennyire is ellene volt, be kellett látnia, hogy dolgoznia kell. Édesapja szerzett neki asszisztensi állást egy ismerőse cégénél.

Reggeltől estig telefonált, egyeztetett. Rohangált az irodák közt, megbeszéléseknél segédkezett. Estére hullafáradt volt. Már nem tudott annyit szórakozni járni. Sokszor készülődés közben elaludt. Elmaradoztak az alkalmi barátnők, kevesebbet csengett a telefon. Sokszor eszébe jutottak az osztálytársai, akik képzett szakemberek lettek jól fizető cégeknél. Mennyivel jobb most az ő életük! Irigy volt rájuk, és az igazságtalan életet okolta a kialakult helyzetéért. Magányosnak és dühösnek érezte magát.

- Már akkor jól kibaszott velem az élet! – konstatálta a látottakat.

- Ó, igen? – kérdezte a hang. – És ugyan mikor? Amikor sokáig minden úgy alakult körülötted, ahogy akartad, igaz?

- Menj a picsába! Akkor sem így van! – vinnyogta.

A film azonban nem hagyott további pihenést számára. Durván zakatolt tovább.

Utálta a munkáját, de nem hagyhatta abba. A család akkori helyzetében nem tudta volna eltartani őt is. Minden nap undorral kelt, depressziósan feküdt.

Alex pár éve kezdett annál a cégnél, ahol ő is dolgozott. Gyorsan haladt felfelé a raglétrán, fiatal, ambíciókkal teli ember volt, aki tudatosan építette karrierjét. Az egyetem után egyből a munkába vetette bele magát. Szilárdan hitt magában. Tudta, hogy szorgalma egyre nagyobb szakmai elismerést és anyagi megbecsülést fog jelenteni. Ritkán lazított. Nem engedte meg magának a pihenés luxusát. Nagyon mélyről indult, és ezt egy pillanatra sem felejtette el...

Amikor a srác a céghez került, nem nagyon vett tudomást róla. Alex viszont egyre gyakrabban fordult meg az ő osztályukon. Rövid időn belül beszélgetni kezdtek.

Egy nap a fiatalembert kinevezték osztályvezetőnek egy sikeres projekt levezényelése után. Ennek örömére, randevúra hívta őt. Már többször célozgatott rá, de a lány mindig kibújt valamilyen ürüggyel. A fiú kinevezése változtatott az álláspontján, és igent mondott.

- Az volt életem egyik elbaszott lépése! – ébredt fel az emlékezésből.

- És ugyan miért? – kérdezte a hang. – Senki nem erőltetett, hogy randira menj! Arra még kevésbé, hogy utána járj is vele!

- Az élet alakította így... – nyögdécselt maga elé. – Nem is voltam belé szerelmes...

- Mégis a barátnője lettél. – szólt vádlón a hang. – Becsaptad őt, de leginkább saját magad! Sőt, pár hónap után te erőltetted az eljegyzést! Igaz?

- Nem tudom, mi ütött belém... – motyogta, - Megsajnáltam, mert láttam, hogy ő valóban szeret. Az áldott jó szívem miatt van...

- Valóban? – kérdezte a hang. – Nem inkább az a tény nyomott nagyot a latban, hogy ha a felesége leszel, akkor otthagyhatod a középszerű, unalmas munkádat? Hmm?

- Jó, jó! – adta meg magát. – Igen, az is sokat számított a döntésemnél. Nem akartam még évekig azt a trágya melót csinálni! Élni akartam, és sikerélményre vágytam!

- Szép. – állapította meg a hang. – És ezért hazudtál, és kihasználtál mást. Olyan embert, aki őszinte volt hozzád mindig.

- Na és? – kérdezte ostobán. – A végén nem ő bűnhődött, hanem én. Én, aki az egész életemet a gyerekért adtam!

- A gyereket te erőltetted! – szólt a hang erősebben. – Ne csinálj úgy, mintha mártír lennél! A gyermek megszületésének hátterében jórészt a te önzésed állt!

- Hogy merészeled?! – kiáltott fel. – Hogy mersz így beszélni velem?!

- Önigazolást akartál az életed fontosságára! – robbant a fejébe a hang. – Igaz?

Eszébe jutott, hogy az első pillanattól, ahogy megszületett fia Viktor, a jövőjét tervezte. Egyedül. Hamar kiderült, hogy az apjának nem sok beleszólása van a gyermeknevelésbe. Nem kérte ki a véleményét semmiben, ami a gyerekkel kapcsolatos.

- Igaz... – hanyatlott vissza a székre. – Magamnak akartam. Mert tudtam, mi lesz neki a jó. Harcoltam érte, mint egy anyaoroszlán.

- Ó, tudtad mi lesz neki a jó? Harcoltál? – kérdezte gúnyosan a hang. – Ez érdekes. Tudtad előre azt, hogy jót tesz neki, ha még az apja elől is elzárod? Hogy harcoltál érte, amikor korábban még magadért sem harcoltál? Nos?

- Tudtam és kész! – válaszolt dacosan, - Én mindig harcoltam! Érte éltem annyi éven át!

- Te mindentudó harcos! – gúnyolódott a hang. – Akkor hogy-hogy itt tartunk? Itt ülünk ledurranva, saját kételyeidtől és félelmeidtől körülvéve magányosan. Egy fél üveg rövidital, és egy maroknyi cigaretta a társaságod. No, meg a mardosó lelkiismeret...

Lehorgasztotta a fejét, és megint hallgatott egy jó ideig.

- Talán van egy kis igazság abban, amit mondasz. – szólat meg végül. – Elkövettem pár hibát.

- Tényleg? Csakugyan? – élcelődött a hang. – Egy párat?

- Ne kínozz már! – szenvedte ki magából a szavakat. – Igen, így visszanézve nem volt minden jó, amit tettem. Sőt, kimondottan voltak rossz húzásaim.

- Éspedig? – kérdezte a hang.

- Valóban az egyetlen teljesítmény az életemben, a fiam volt. – a szótagok nehezen formálódtak értelmes szavakká a szájában. – Úgy néztem magamra, mint aki nagyot alkotott, és erre egyedül csak én lennék képes. Pedig általában minden családban van gyerek. Van ahol több is. De én azt hittem, hogy kivételes vagyok. Mivel az élet egyéb területein nem leltem sikerre, így a fiamba fojtottam, az összes bánatom. Nem csak az én hibám...

- De sajnos csak a tiéd. – kommentálta az elhangzottakat a hang. – Egyedül a tiéd.

- Miért? – kérdezett vissza. – Az apja jobban kinyilváníthatta volna az akaratát. A nevelésbe jobban bele kellett volna szólnia. Figyelmeztetnie kellett volna, ha valamit rosszul csinálok! Persze, nem tette, mert tudta, hogy így a saját malmára hajtja majd a vizet! A szemét!

- Hazugság! – mondott ellent a hang. – Ahányszor megpróbálta, órákig tartó veszekedéssel jutalmaztad! Utána napokig büntetted különböző alattomos módon. A sok munkája mellett nem nagyon tudott szembeszállni veled. Sokat dolgozott, hogy gondtalanul éljetek.

- Na és? – kérdezte flegmán. – A férjnek az a dolga, hogy eltartsa a családját. Torkig vagyok már ezzel! Alex a jó férj, a tisztességes családfő! Állandóan ezt hallottam mindenkitől! Hogy én milyen szerencsés vagyok, és még ehhez hasonló baromságokat! Senki sem tudta, hogy itthon mekkora papucs volt. Egyáltalán nem volt férfias...

- Szelíd ember. – mondta a hang. – Te eléggé fukarkodtál a szeretettel, amit neki adtál. Sokat szenvedett magában, mégsem láttad rajta. Alig kapott valamit, ő mégis hűséges maradt. Nem futkosott más szoknyák után férfijúi magányában sem...

- Még jó! – horkant fel. – Ki is kapartam volna a szemét a nyavalyásnak!

- Abban biztos vagyok. – értett egyet a hang. – Alex jó ember. Akár tetszik, akár nem. Abban igazad van, hogy lehetett volna kissé erélyesebb veled szemben. Talán máshogy alakult volna az életetek...

Felidézte magában, amikor jó pár éve Alex elköltözött. Azt mondta, hogy mindenben támogatja őket anyagilag, de ezt már nem bírja tovább. A társas magányból a magányba lépett át, hogy átgondolja a dolgokat. Megnehezítette a dolgát eléggé. Amikor összeszedte azt, amit elvisz, szitokszavak közepette tette. Ez alaposan megviselte a férfit. Az ebédlőasztalon hagyta az új elérhetőségeit. Ha úgy gondolja, bármit meg szeretne beszélni, akkor csak csörögnie kell. Ő akármiről van szó, partner lesz. Az üzenetrögzítője napokig trágár átkozódással volt tele. Ennek ellenére, mindenben maximálisan segítette az életüket.

- Oké, nem a legszebb volt, ahogy bántam vele. – mondta egy fokkal szelídebben. – De, itt hagyott minket, és ezzel traumát okozott Viktornak.

- Mindennap eljött hozzá, és meglátogatta. – szólt a hang. - Már amikor megengedted neki. Szinte minden jövedelmét nektek adta. Nem vetted észre, hogy miután elment, akkor sem kellett elmenned dolgoznod?

- Ez igaz. – vallotta be. – De, ennek így kellett lennie, mert nekem biztosítani kellett Viktor kifogástalan fejlődését. A legjobbat adtam neki, amit csak lehetett!

- Így is lehet nézni a dolgot. – mondta a hang. – Ez is egy nézőpont, bár elég sajátságos.

Mélázott egy kicsit, és megnézte az üveget.

Már nem sok nedű volt venne. Gondolkozott rajta, hogy kiigya-e. Amíg dilemmázott, addig rágyújtott egy újabb cigarettára. Tekintete kikalandozott a folyosóra. A nyitott ajtókon keresztül az előszobafalra akasztott kis tarisznyán állt meg a szemsugara.

Igen, a ballagás. Évfolyamelsőként végzett. Okos gyerek.

- Emlékszel? – kérdezte a hang.

- Igen, emlékszem. – felelte ingerülten.

- Milyen büszkén hozta haza a bizonyítványát... – kezdte a hang. – De te hamar lelohasztottad a lelkesedését. Igaz?

- Én csupán azt mondtam, hogy ez természetes. Ő kivételes gyerek. – védekezett. – Más dolga sincs, csak az, hogy tanuljon. Ez a gyerek dolga.

- Érdekes, annak idején te ezt nem nagyon fogadtad meg. – replikázott a hang.

- Semmi közöd hozzá! És senkinek nincs köze hozzá! - heveskedett hirtelen. – Az én fiamnak azt mondok, amit akarok.

- Ez igaz. – egyezett bele a hang. – Meg is lett az eredménye.

Több eset az eszébe jutott. Viktor kis korától fogva jó tanuló volt. Mindig megpróbált édesanyja kedvében járni. Jobbnál jobb eredményeket produkált. Sokszor volt csalódott, mikor csak mérsékelt örömöt látott anyja szemében. Egyedül édesapja volt az, aki szívből örült a sikereinek. Nem felejtette el meglepni azokon az alkalmakon, amikor a gyerek remekelt. Egy idő után természetes volt a kitűnő teljesítmény. Beíratta sok helyre az iskola mellett. Nyelvtanfolyam, zongoraóra, küzdősportok, stb. Viktornak mindben a legjobbnak kellett lennie. Észre sem vette, hogy a gyerek lassan belefáradt a „legjobbságba”.

- Sokat vitatkoztunk, amikor tinédzser lett. – szólalt meg halkan. – Azt mondta, hogy ő bármit tehet, az nekem nem lesz soha elég jó. Hiába mondtam neki, hogy csak az ő érdeke kívánja a szigort, egyre kevésbé hitt nekem. Az apja ilyenkor szótlanul állt, és nem tudta, hogy kinek adjon igazat. Szerintem nem is akart senkinek igazat adni. Mindig is tutyi-mutyi alak volt!

- Ebben nem értünk egyet, de nem is baj. – mondta a hang. – A lényegen nem változtat.

- Azon sajnos nem... – pityeredett el.

- Egyre többet veszekedtetek. – állapította meg a hang. - Egyre többet lázadozott, és te egyre kevésbé tűrted az ellentmondást. Soha nem adtál neki igazat. Meg sem fontoltad, hogy esetleg igaza lehet...

- De hát, én csak a javát akartam! – kiáltotta immár sírós hangon. – Egy anyának ezt kell tennie!

Keservesen elkezdett bőgni. Az asztalra borult, és utat engedett sértettségéből fakadó fájdalmának. Igen, lehet, hogy elrontottam mindent! De olyan nehéz ezt belátni! Igen, sajnálom! Sajnálok mindent, amit az elmúlt 15 évben rosszul tettem! Majdnem tönkretettem másik két ember életét, az enyémen kívül! Elüldöztem a férfit, aki igazán szeretett, és a másikat is, aki mindennél fontosabb volt a számomra! Minden percben fáj az a nap, amikor elment, itt hagyott! Majdnem meghasadt a szívem bánatomban, amikor elolvastam a fiam asztalon hagyott levelét! Könnyeimtől alig tudtam olvasni sorait... Szeret engem, de nem tud velem élni... Elköltözött az apjához, aki méltányolja az igyekezetét... Aki őszintén megdicséri, amikor kell, szívből örül a sikereinek... Gondolkozzam el azon, miért is nem élünk együtt, mint egy normális család... Majd ha belátom, hogy változtatnom kell, és komolyan is gondolom, csak akkor hívjam fel őket...

Lassan alábbhagyott a zokogásroham, és felemelte a fejét.

- Mekkora önző marha voltam! – hüppögte elrévedezve. – De most már úgyis mindegy...

- Te mekkora hülye vagy! – szólt rá a hang. – Ugyan miért lenne minden mindegy?

- Egyedül maradtam. – kezdte újra sajnálni magát. – A fiam és férjem nem kíváncsi rám. Kitagadtak. Egy fabatkát sem ér az életem. Mindent elrontottam. Magányosan fogok megdögleni...

- Ha ostoba vagy, akkor igen! – mondta kissé erősebben a hang. – Magadtól jutottál erre az ökörségre?

- Miért? – kérdezte. – Van más alternatívám?

- Látom, nem erősséged a tanulság levonása. – szólt lekicsinylően a hang. – Hiányzik belőled az alázat. A jó hír az, hogy csírájában már megvan, de még hosszú az út a teljes sikerig. A szerencséd az, hogy a családod szeret. Még nincs minden veszve...

- Hogy gondolod? – hangjába némi izgatottság is vegyült. – Miből gondolod, hogy van megoldás?

- Kaptál egy telefonszámot, nem? – kérdezte a hang. – Kétszer is.

- Komolyan gondolod, hogy van esély? – tudakolta már-már kislányos naivsággal.

- Biztosan tudom, hogy van esélyed! – mondta erélyesen a hang. – De csak egy. Ha eljátszod, akkor számodra vége annak a játéknak, amit családnak hívtak.

- Akkor nem rontom el. – szólalt meg magabiztosan. Többé nem rontok el semmit...

Három héttel később, amikor belépett a lakásba, bezárta az ajtót és belenézett a tükörbe.

- De jól áll ez a blúz! – gondolta elégedetten. – Talán ez is hozzájárult, hogy felvettek abba az irodába. De kit érdekel! A lényeg, hogy a munka megvan!

Mosolyogva elindult a konyhába, hogy egy kávét tegyen fel. Szüksége volt rá, mert nemrég szokott le a dohányzásról, és az erős fekete párlat megnyugtatta. Miközben a gőzölgő illat kényeztette az orrát, arra gondolt, hogy itt az alkalom. Megissza a kávét, és megteszi. Ahogy lassan kortyolgatta átgondolta, mit fog mondani.

Letette a csészét, felállt, és elindult a nappaliba. Az asztalról felemelte a cetlit, amin egy telefonszám volt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de legyőzte kétségeit. Magabiztosan a telefonhoz lépett, és tárcsázott. Nem félt. Jól tudta, mit fog mondani...

A viaszbaba

… Nekem sohasem volt babám.

Pedig, már amióta az eszemet tudom, játékbabákat készítek. Segítek apunak. Gyönyörű szép viaszbabákat csinálunk. Mindig szerettem volna egyet, egy olyat, amilyet már álmomban többször elképzeltem. Szép szőke lenne a haja, és rózsavörös a szája. A szeme barátságos barna. Csipkés, kisasszonyos a ruhája. Mindenhová magammal vinném, mindig velem lenne. De nekem nincs, mert nagyon drága. Csak a gazdag gyerekeknek adatik meg ez a szerencse, hogy ilyen babájuk legyen, hiszen öt guinea nagyon sok pénz. A családunk egy fél év alatt sem keres ennyi pénzt...

Mindig szájtátva néztem, ahogyan a forró viasz befolyik a gyönyörűen faragott formák közé, és mohón elöntve az üreget kitölti azt. Igaz, hogy még csak hét éves vagyok, de tudom, hogy vigyázni kell lenni a viasszal. Hallottam arról, ahogyan a rokonunk, Harald néni megégett, mert a viasz kifröccsent, amikor öntötte. Úgy serceg, és úgy ég, mint a tűzforró zsír. Nagyon megégett szegény, és elég csúnya látvány. Azóta nem szeretek átmenni hozzájuk semmiért sem. Azt mondják, ez a szörnyűség gyakran megeshet azokkal, akik a viasszal dolgoznak. De én nem félek ettől, mert apa vigyáz rám. Rám és a kistestvéreimre Tommyra és Jackre.

Amikor a viasz megkötött, akkor óvatosan leválasztják az öntőformáról, és akkor már kész is a baba teste. Még semmi sem látszik belőle, de én már tudom, hogy fog kinézni. Szeretném én felöltöztetni, de apa csak ritkán engedi, mert minden anyag értékes, és csak kölcsönbe kapjuk. Így csak irigykedve nézhetem, ahogyan az idősebb unokatestvérem Suzanne szabja-varrja a kis ruhácskákat, és a végén a babákra próbálja. Régen ezt anya csinálta, de ő egyszer csak angyal lett, és felköltözött az égbe. Apa azt mondta, hogy még kicsi vagyok, azért nem csinálhatom, de én tudom, hogy azért mert mostanában sokat köhögök. Hideg van itt az alagsorban, remeg a kezem, a tűzhöz közel pedig nem mehetek a drága kis holmikkal. Úgyhogy a testvéreimmel a mi dolgunk a hajacskáknak való lószőr, és női haj átválogatása, átfésülése. Ha nagyobb leszek és meggyógyulok, akkor én szeretném azt csinálni, mint Suzanne. Talán, a következő karácsonyra...

A háziúr idegesen topogott a mellékutcára néző bejáratnál. A filléres szivar parazsa versenyt izzott a szemeivel. Tél volt, rettentő hideg. Ahogy a dohány égett a szájában, és ahogyan a tüdeje fújtatva lélegzett, úgy nézett ki, mint egy groteszk sárkány, aki minden fújtatással közelebb jut ahhoz a pillanathoz, hogy felrobbanjon. Egy alak jött a homályos utcában, és némi matatás után hosszú botjával kinyitotta a kandeláber üvegajtaját. Óvatosan elfordította a szelepet, és meggyújtotta a gázégőt. Pár pillanat múlva a kísérteties londoni mellékutcából egy fokkal barátságosabb helyet varázsolt a lámpából áradó napsárga fény. A lámpagyújtó ember tovább ment a következő utcai lápmához, és ahogy távolodott imbolygó sziluettje óriásinak látszott.

Egyszer csak a zár csikorogva megmozdult, és az ajtó kinyílt. Egy vékony magas ember lépett ki a házból.

- Doktor úr! – szólalt meg a háziúr. – Mi a helyzet?

- Hogy-hogy mi a helyzet? – kérdezett vissza fanyalogva a megszólított. – nem vagyok hozzászokva ehhez a modorhoz, és ahhoz sem, hogy ilyen olcsó dohány bűzét szagoljam közvetlen közelről, uram.

- Bocsánat, csak elég ideges vagyok. – szabadkozott a szivaros.

Kissé hátrébb lépett. A lámpa megvilágította az alakját. Köpcös, negyvenöt körüli férfi. Poros, alacsony cilindert, és hosszú kocsiskabátot viselt. Az arcán lévő forradások látatták, hogy tapasztalt lehetett a harcterek frontvonalaiban, vagy a csapszékek pofozkodásaiban.

A másik egy vékonydongájú, magas ember volt. Elegáns, meleg felöltőt, és drága zsebórát viselt, kezében az orvosok jellegzetes hengeres táskáját tartotta. Vonásai kimérten, és közönyösen hatottak.

- Mire kíváncsi? – kérdezte a doktor. – Csak gyorsan, mert még sok helyre várnak!

- Hogy van a kölyök? – tudakolta a háziúr. – Tudja, nekem tudnom kell. Nem jó szándékból adtam kölcsön az apjának a doktor úr vizitpénzét. Nem vagyok jótékonysági intézmény. Elhiheti.

A doktor elhitte. Méla undorral nézett végig a sóvárgó alakon.

- Miért olyan fontos ez magának? – kérdezte a doktor. – Nem a maga gyereke.

- Ez igaz. – válaszolta a köpcös. – De én adom ki ezeket az alagsori lyukakat, ahol ezek a népek meg tudják húzni magukat. Nincsen bajom velük, mert ez egy csöndes család, és eddig ki tudták fizetni a lakbért. Csak aggódom! Kevés ma már a jó bérlő, aki fizetni tud, és akar. Ezek babákat csinálnak éhbérért gazdag játékgyáraknak, boltoknak. Nem is volt ezzel semmi baj. Csak hát kezdődött az asszonnyal, de hisz emlékszik!

- Igen emlékszem! – nézett az izzó szemekbe az orvos. – Idehívott pont egy éve tavaly karácsonykor, igaz? Ennek a szerencsétlen embernek a felesége általános gyengeségtől szenvedett. Maga akkor is azon aggódott, hogy ha karácsonykor a megnövekedett rendeléseket ezek az emberek nem tudják teljesíteni, akkor hogyan fognak fizetni a következő hónapokban!

- De kérem, én üzletember vagyok! – emelte fel a hangját az alacsony. – Ha nem tudok előre kalkulálni, akkor oda a haszon! Én nem vagyok adományközpont!

- Nem óbégasson maga vérszívó, mert elvitetem a dartmoor-i börtönbe! – hajolt a másik arcába a doktor. – Tudja, hogy ezek az emberek miért élnek rövid ideig? Tudja?!

- Nem, de nem is érdekel! – válaszolt a köpcös, de már tudta, túl messzire ment. Sajnos ez nem olyan orvos, mint amilyenek általában a dokik errefelé. Ennek érzései vannak. Micsoda marhaság!

- Az a szerencsétlen asszony nem azért volt fáradékony, és gyenge, mert léha teremtés lett volna, mint ahogy maga állította! Hullott a haja, a bőre száraz és petyhüdt volt, pedig még fiatal volt! Éjt nappallá téve dolgozott azzal, ami lassan megölte.

- Mi végzett vele? – kérdezte halkan a háziúr.

- Az arzén. Mit gondol, mitől olyan szép zöld a szeme a legtöbb babának. Az arzéngőzt még egy ideig meg lehet úszni, de ha közvetlenül a szervezetbe kerül, ott felhalmozódik, és öl. Amikor festik a babákat, azt nagyon vékony ecsettel teszik, hogy szép és tetszetős legyen. És csak akkor lesz egyenletes a rajzolat, ha folyamatosan megnyálazza az ecsetet az ember. Minden nyelvérintésnél a halálnak adott csókot az a szegény nő...

Az alacsony ember lehorgasztotta a fejét egy pillanatra. Mintha elgondolkozott volna. Lassan egy utolsót szívott a büdös bagójába, és nagyon lassan kifújta. Aztán egy hirtelen mozdulattal az összetöpörödött szivarcsikket bevágta egy falmelléki pocsolyába.

- Hát, most mit is mondjak! – szólalt meg végül. - Sajnálatos ez az egész, de nekem akkor is tudnom kell, hogy mi van ezzel a gyerekkel? Ha ez is kiesik a munkából, akkor karácsony után ki kell raknom az utcára őket, mert nem keresnek meg annyit, hogy itt legyenek.

Az orvos nagy levegőt vett, és nagyot fújt. Nem volt egy túlérzékeny ember. Fiatal kora ellenére már nagyon sok mindet látott. Mégis mintha valami nyomta volna mélyen belül...

- Tudja, nem magára vagyok dühös. Nem tudom, mit tehet arról, hogy a világunk ilyen. Naponta találkozom a pazarló gazdagsággal, és a nincstelen nyomorral, mégsem tudom, miért ilyen ez a világ. Látja, ezek az emberek nem panaszkodnak. Csak dolgoznak, és meghalnak. Gyerekek, felnőttek simítják és csomózzák a gümőkórtól hemzsegő lófarokszőrt, hogy a játékbabák haja kifogástalan legyen. Fertőzött emberi haj tömegét válogatják át, úgy, hogy azt sem tudják miféle betegségben elhunyt emberé volt az korábban...

A kislány tuberkulózistól szenved. Először azt hittem, mellhártyagyulladás de, amikor jobban megnéztem, a hátfájás, borzongás, lázrohamok, és a sápadtság nem hagyott kétséget. A vér felköhögése meggyőzött. Elég előrehaladott...

- Akkor? – nézett ostobán az alacsony ember a hórihorgasra.

- Akkor tegyen belátása szerint, uram. – szólt halkan, és lassan elindult a kövezett utca irányba.

… Ma azon gondolkodtam álmomban, hogy milyen jó a babáknak. Szép, nagy ágyban alszanak. Van olyan ágy is, amelyik hintázik. Én is szívesen aludnék ilyen ágyban, és addig ameddig csak akarok. Belebújnék a jó meleg takaró alá. Sohasem fáznék. Mostanában nem vagyok jól, és sokat fázom éjszaka. Apa adni szokott forró teát, de mindig kiköhögöm. Fáj itt belül...

Anya mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy baba. Ha valóban baba lehetnék, akkor lennének szép ruháim is ám. Lenne egy hosszú fehér, olyan, mint az angyaloknak van. A hajamat állandóan fésülgetnék, és olyan szépen hullámzana, mint a selyemszoknya...

- Mondd Suzanne, mit tegyek? – kérdezte a férfi lánytól, úgy, mintha önmagát kérdezné.

Még nem volt harminc, de mély barázdák szabdalták keresztül a homlokát. Féloldalt egy ócska komódra támaszkodott, ami keservesen recsegve érezte meg a súlyt. Szomorú szemei tükréből visszacsillogtak a tűztérben táncoló lángnyelvek. Nem nézett a lányra. Nem nézett sehová. Csak bámult üresen a sötét sarok irányába.

- Halkabban, kérem! Mindjárt alszanak a gyerekek! – válaszolt Suzanne. – Inkább jöjjön közelebb, de ne hangoskodjon! Főzők egy teát, ha nem lármázik.

A férfi a vaskályha irányába mozdult, de nem ért el odáig. Félúton leroskadt egy kopott székre, az asztalra hajolt, és két markába temette az arcát. Nagyon lassan elkezdett rázkódni a válla. Aztán egyre jobban hullámzott a háta. Hangtalanul zokogott.

A lány odalépett, és vigasztalóan megfogta az egyik kezét.

- Nyugodjon meg John! Az Isten velünk van, és megsegít, higgye el! – szólt hozzá bátorítón.

A férfi kisvártatva felnézett, és koszos gyolcsingének ujjával megtörölte a szemeit. Vett egy nagy levegőt, és kicsit összeszedte magát. Nagyon halkan megszólalt:

- Hol volt az Isten, amikor a házunk leégett? Hol volt az Isten, amikor az uzsorások kiforgattak mindenünkből? Hol volt az Isten, amikor a feleségemet elragadta a halál? Hol van az Isten, most amikor... – és elcsuklott a hangja.

Suzanne nem szólt, hanem kissé elfordult, és mereven a tüzet nézte. John felállt, levette a kályháról a teafőzőt, és az asztalra rakta.

- Elkészítem a teát. – indult el a faliszekrény irányába a leány.

A férfi elkapta a nő kezét, és megállította. Felállt a székről, és szembenézett vele.

- Ne haragudj! – szólt és a szemébe nézett. – Tudom, sokat köszönhetek nektek. Nem sok embernek van ilyen nővére, és annak ilyen lánya. Köszönöm, hogy itt vagy!

- Nincs mit, ez természetes. – válaszolt szelíden a lány. – Bízzunk Istenben, és reméljük a legjobbakat! Az Úr gondoskodik az övéiről.

- Igen, igazad van. Mást nem tehetünk. – mondta John és nagyot sóhajtott.

Suzanne kivett két agyagbögrét a szekrényből. A tealeveleket leforrázta, és állni hagyta. Pár perc múlva erőadó illat áradt szét a nyirkos levegőben. Leültek, és nagyon lassan kezdték el kortyolni a forró nedűt. Szótlanul itták a nehéz ceyloni teát.

- Félek... – törte meg a csendet a férfi.

- Én is... – válaszolt halkan a lány.

... Anyával álmodtam, és azt ígérte nekem, hogy ezen a karácsonyon minden jó gyerek kapni fog ajándékot. Az angyalok nem felejtik el azt, ha egy gyerek rendesen viselkedett egész évben. Anya nagyon szép volt, olyan, mint régen. Mostanában sokszor álmodom vele. Hófehér ruhája, és szárnyai voltak. Rajtam ma a szép ruhám volt, Suzanne adta rám. Biztos azért, mert tudta, hogy találkozom anyával, és azt akarta, hogy szép legyek. Kérdeztem is tőle, de ő nem szólt semmit, csak szipogott, és a homlokom törölgette. Kérdeztem, hogy mi baja, de nem mondta meg. Apa is szomorú volt, nem nézett rám, csak a kezem fogta...

... Amikor anya hozzám beszélt, akkor felemelt a karjára, és az arcom simogatta. Magához ölelt, megpuszilt, és rám mosolygott. Én is mosolyogtam. A szeme ragyogott, mint a nap. Csodaszép volt!

Együtt repültünk a magasba a napocska felé...

- A fenébe! – sziszegte a fogai között a templomszolga. - Pocsék egy nap ez a mai!

Mérge nem volt alaptalan. Egész délelőtt ki-be mászkált a sekrestye és a mellékutcai bejárón át. A zuhogó eső nem kímélte. Akárhogyan is hajtotta fel a gallérját a kocsiskabátnak, valahogyan, mindig a nyakába tódult a jéghideg víz. A kis épületben a ravatalozót alakította át. A templomban minden munka az övé volt.

- Ne káromkodj, fiam! – szólt rá a pap. – Isten házában vagy!

- Bocsásson meg atyám! – nézett fel a munkából a szolga. – Csak kiszaladt a számon. Na, ezt a gyertyatartót még ide, és kész! Indulhat a következő lélek Isten színe elé!

A pásztor nem szólt egy szót sem az együgyű ember ízetlenkedésére. Nem idegesítette fel magát már ilyen dolgokon. Néha legszívesebben megcsapatta volna a fickót, de csak ilyet tud a templom megfizetni erre a munkára. Intett neki, hogy menjen a dolgára.

- Áldassék az Úr neve atyám! – szólalt meg egy mély hang a pap háta mögül. – Remélem, nem késtem.

A pásztor megfordult, és látta, hogy egy hatalmas ember állja el a fényt a templom ajtajában. Kalapja és kabátja teljesen elázott az erős zivatarban. A bejárat előtt egy öreg halottas kocsi állt meg nagy nyikorgással. A temetkezési vállalkozó levette a kalapját, és belépett a templomba.

- Nem késtél el fiam, Te mindig pontos vagy. – ismerte meg a jövevényt. – Eddig mindig siettettelek, de most arra kérlek, várj egy kicsit.

- Ahogy óhajtja. – mondta az undertaker, és jobban benézett a terembe.

Az oldalhajó egyik sarkában pár ember állt körbe egy szegényes kis emelvényt.

Egy férfi, két nő és két kisfiú. Szorosan állnak a zöldségládákból összetákolt ravatal mellett. Néma csöndben fejüket leszegve állnak. Időnként hallatszik egy-egy szipákolás.

- Ismerem őket. – szólalt meg az óriás. – John Jefferson és a családja. A férfi ott nőtt fel, ahol én. Rendes, dolgos ember. Iparosnak állt. Játékbabákat készített. A felesége nem olyan rég hunyt el. Jól emlékszem?

- Igen, jól emlékszel. – válaszolt a pap. – És most a kislány...

- Sajnálom. – szegte le a fejét a hatalmas férfi. – Pedig, jó ember.

- Igen, az. Sok szenvedésen van túl. Évek alatt láttam, hogyan szegényednek el. Amióta idekerültek, próbálom megérteni Isten akaratát velük kapcsolatban. De ez túlmutat rajtam...

Szótlanul álltak percekig, és mindketten szomorúan figyelték a családot.

Lassan emberek szállingóztak be fekete öltözetben a padsorok mellé, olyanok voltak, mint a varjak az őszi szántásban. A következő gyászszertartásra jöttek.

- Atyám... – szólalt meg az undertaker. – Itt az idő. Nem várakoztathatunk tovább másokat.

- Valóban. Tedd a dolgod, fiam! A költségeket nekem írd. A többit elrendezem Jeffersonnal.

- Ön jó ember, atyám. – mozdult meg az óriás. - Megszámítom olcsón a munkát.

A hatalmas ember a ravatalhoz indult. A temetőszolgák egy része a halottaskocsi körül szorgoskodott, egy része elindult, hogy a főnök utasításait kövessék.

A családon ideges borzongás futott keresztül, amikor meglátták, hogy a nagy ember feléjük tart. Szemük rászegeződött, és úgy állták körbe a kis koporsót, mintha védelmeznék. Az undertaker intett az embereinek, hogy álljanak meg, és a kis csoport felé lépett. Amikor a családfő elé ért, kegyelettel meghajolt.

- Fogadja őszinte részvétem Jefferson! – szólalt meg hihetetlen basszusán.

A férfi arcán legördült pár könnycsepp, a család halkan kezdett el sírdogálni.

- Köszönöm... – válaszolta megtörten.

Az óriás finoman az emelvényhez hajolt, hogy saját kezűleg tegye fel a koporsó deszkafedelét. Mielőtt ráhúzta volna végleg az olcsó fenyőlapot, egy utolsó pillantást vetett a kis testre. A kislány arca kissé beesett, mégis angyali mosoly árad szét rajta. A bőre fehér volt, mint a viasz, a szája rúzstól vöröslik. Haja egyenletesen kifésült, ruhája hófehér. Pont olyan, mint egy nagyon szép viaszbaba...

Oldalsandított a fájdalomtól megtört apára.

- Egész életében gyönyörű babákat készített másoknak. Neki csak egy volt, és azt is elvette tőle az ég... – jutott eszébe önkéntelenül.

A fedél hangos koppanás kíséretében zárta le a gondolatait és a koporsót...

Káoszod megöl, ha hagyod

... Lassan elérsz oda, ahol már nem látod a valóság és az illúzió közötti kontúrt.

Szomorúságod szétáradt elmédben, ereidben, idegeidben, mint lassú méreg, finoman, de biztosan taszít a búskomorság koromfekete vermébe.

Érzékeid és ösztöneid álságos játszmába kezdenek értelmed által kialakított értékek ellen. Az állhatatosság, és a tartás falai megrendülnek, és rogyadozni kezdenek.

Az örömszerzés csupán a fizikai síkra koncentrál, így lebutul és az ösztönlényed ketrecét vesztve, tombol testedben egyre jobban...

Szexualitás démona perverz ragályként öli meg benned az érző szeretőt, és átalakítja egy tobzódó rabszolgává. A gátlástalan perverzitás siralomvölgyét orgiáról orgiára egyre nagyobbra építed ki akaratlan, és ezzel a saját sírod ásod. Hatalmasnak, erősnek érzed magad, pedig akit látsz, az csak egy bestia, aki pusztulásig kergeti érző lényed...

Ahogyan közeleg nap, mint nap az éj, úgy remeg éned a gyönyörért, amiből mindig egyre többet akarsz. Alkoholos révületben kényeztet az Ördög, odaadó, mindenre kész lányok, asszonyok képében, kéjes hangjuk szirénének füleidnek.

Már nincs tér és idő...

Lassan semmi sem elég...

Füstben, szeszben hajszolod magad a testiség számodra már lélektelen süllyesztőjébe...

Ez már rég nem az érzékiség vad gyönyör-szerpentinútja, hanem egy fájdalommal kikövezett kálváriaösvény a kiégettség koponyahegyére...

Túlhajtod magad...

Szíved néha hatalmas dobbanással adja tudtodra, hogy erőd fogytán, tüdőd sípolása félelmetes rekviem egykori éned felett...

Egyszer csak egy szúrás mellkasodon, egy görcsrándulás bordáid alatt, és minden elnyúlik, a fény, mint alagút végi pici pont eltávolodik. Hirtelen körülvesz a félelmetes csend...

Csend és feketeség.

Koromsötétben, egy szuroktenger tetején fekszel anyaszült meztelen. A masszából kinyúló hideg karok simogatják tested, szorítják tagjaid.

És félsz...

Nagyon félsz...

Mert tudod, már nincs tovább...