2011. május 24., kedd

Kőbe zárt fájdalom


Szerettelek...

A Csepel Művek ódivatú hangáraitól Aquinkum romjaiig, a Mátyásföldi kúriáktól a Hűvösvölgyi út villáiig. Bármelyik részeden jártam, mindig találtam valami szépet, és csodálatra méltót. Akár pusztulófélben lévő szecessziós budai nyaralót láttam, akár felújított pesti bauhaus bérházat néztem sokáig ámulattal. Sokat zötykölődtem a fapados villamoson, aminek ablakain keresztül nem tudtam betelni látványoddal. Minden huppanás az ósdi sínpáron egy szívdobbanás volt. Együtt vert a szívem veled.

Valóban szerettelek...


Csodáltalak...

Gyerekkoromban előre izgultam, amikor tudtam, hogy anyám menetrendszerűen hétvégenként elvitt a Széchenyi Ferenc örökébe. Már napokkal előtte nem lehetett bírni velem, olyan izgatott voltam. Ennyire vártam, hogy a Nemzeti Múzeumodba tegyem kicsi szandálba csomagolt lábam. Már a kert bejáratából rohantam a nagy históriás szobrához. Tudtam, hogy gondterhelt alakját most kissé kihúzza, és úgy mosolyog rám Arany János. A balján ülő magyar vitéz is enyhült mogorva ábrázatából, ettől függetlenül éreztem, jaj annak, aki tiszteletlen lenne velük. A múzeumod egésze a hatalmasság érzésével emelte a magasba gyermeki énem. Ma szomorúan húzódnak meg a Kálvin téri üveg és acélszörnyeteg irodaházad árnyékában a református templommal együtt...


Imádtalak...

Fiatal koromban imádtam minden porcikádat, bárhova is sodort az éjszaka kiszámíthatatlan menete. Akár az Astoria, akár a Deák tér vagy a Nyugati tér környéki mellékutcákban jártam-keltem felszínes barátoktól kétes szórakozóhelyekig, füstös kocsmáktól kollégisták szálláshelyeiig. Csizmám gyakran koptatta a Gutemberg tér macskaköveit, sok cigarettát szívtam el kissé kótyagosan, a Szentkirályi utca sötét sikátoraiban bandukolva. Az Október 6. utca klasszicista épületsorai méltóságával büszkeségre sarkalta nemzeti öntudatom.

Az én belvárosom! Büszke voltam minden egyes tégládra, minden ablakra, kapura ami erőteljesen hirdette: Ez egy nagy múltú világváros, és a benne lakók egy különleges nép fiai, lányai!

Tényleg imádtalak...


Gyűlöllek...

Bármerre járok rajtad, mindenhol épül egy új jellegtelen építményhalmaz, és a régiek is átalakulnak. Macskaköveid felszedik, házaid lerombolják. Ma már egyre gyorsuló ütemben minden átalakul, minden divatos és egy trendhez igazodik. Lépten-nyomon irodaépületek és luxustársasházak épülnek az egykoriak hantjain...

Nem értem, hogy engedted eladni magad a lelketlen ördögöknek, akik csak a haszonszerzés miatt rombolják ódon értékeidet, gyalázzák meg tested vasbeton rémeikkel? Úgy érzem, hogy hűtlen lettél hozzám, hűtlen lettél azokhoz, akik igazán szeretnek! Tudom új világ van, de valahogy mégis nagyon hiányzik a régi éned.

Jó, értem, fejlődnöd kell, és amúgy is minden változik.

Igazad van, én sem dohányzom már.

De az egész valahogy mégis nagyon fáj...

2011. május 12., csütörtök

Az ember alapvető igénye


Az ember alapvető igénye, hogy úgy érezze, szeretik.

(Más kérdés, hogy valójában szeretik-e, vagy csak Ő gondolja…)

De, muszáj ezt az érzést mindig, minden platformon érvényre juttatnunk?

Miért kell, hogy a szeretet, vagy csak a rokonszenv megnyilvánulását állandóan érezzük?


Sokan panaszkodnak, hogy Őt nem szeretik eléggé.

(Alapból: miért is kellene szeretni valakit, csak a létezése miatt?)

Mivel úgy érzik, hogy nincsenek eléggé „szeretetügyileg” megbecsülve, minden napjukra rányomja bélyegét a hiábavalóság érzése, súlyosabb esetben depressziósok emiatt.

Érthető…

Viszont, nem biztos, hogy megvizsgálták lényegi oldalról a problémát:

- Azért szeressen valaki(k), mert vagyok?

- Lehet-e egyáltalán engem szeretni? (emberfüggő…)

- Mit nyújtok, amiért elvárhatnám a megbecsülést?

- Jó helyről várom-e a szeretetet? Mert ahonnan soha nem kapunk visszajelzést, valószínű nincs értelme erőlködni. (Bár, ahol erőlködni kell, annak nem sok értelme van…)

- Nincs-e kisebbrendűségi komplexusunk, amiben e vágy csak megnyilvánul? (Könnyen lehet, hogy ez csak a jéghegy csúcsa…)

- Talán, csak passzióból, unalomból generálunk önsanyargató érzéseket?

- Biztos, hogy alapjaiban jól látom a környezetemet, és nem egyfajta csőlátás érvényesül a torzult egomon keresztül?

Csak pár szegmens, ahonnan megvizsgálhatjuk, és értékelhetjük „sanyarú” helyzetünket.

Ha, kielemezzük magunkat egyszerű (néha kíméletlen) kérdésekkel, lehet, hogy a végén megtaláljuk magunkban az a hibaforrást, aminek javításával jobbá válhat a világ körülöttünk.

Amennyiben nem érünk el eredményt így sem, két dolog lehet:

- Nem érdemes környezetünk elutasító magatartásával foglalkozni (ez az Ő hibájuk, hogy nem értékelnek minket).

- Velünk van olyan probléma, amit csak hozzáértő szakember segítségével tudjuk megoldani (vagy, nem…)


Egy biztos: vékony jégen járunk, ha a szeretet mibenlétét keressük, és megpróbáljuk irányukba erőltetni, mert egy nem teljesen egészséges, vagy kifejlett személyiség örök katarzist okozhat magának, és környezetének. Többet árt, mint használ…, ha egyáltalán használ…

Mindenki birtokolni akar (érzést, tárgyat, személyt, stb.), de vigyázat!

Amit birtokolsz, az, birtokba vesz…

Lehet, hogy örökre...

2011. május 4., szerda

Utolsó ölelés


Látni akarta. Régen találkozott vele személyesen, de szívének elmondhatatlanul kedves volt. Váratlanul hívták. Látni akarta.

Ez nagyon megijesztette...


Az úton, ahogy hozzá hajtott, egyfolytában a közösen eltöltött időre járt az eszében.

Mosolygós arca végig előtte lebegett, ahogy a történések utat törtek agytekervényei emléklabirintusán.

Egyidősek voltak. Minden találkozáskor, különös boldogság vett erőt mindkettőjükön. Már egészen kicsi koruktól fogva elválaszthatatlanok voltak. Egy fiú, és egy lány. Soha nem bántották egymást, soha nem voltak undokok egymással. Bármit kaptak, megfelezték, egyből a másik volt az első gondolta. Magától értetődően, szavak nélkül...

Ahogy nőttek, úgy nőttek a gondok, amik körülvették őket, de ez csak megerősítette különleges kapcsolatunk. Szerelmi bánatok elsírása, mindig megértő fülekre talált a másik személyében. Eszébe jutottak a képek, ami régi szórakozóhelyeken égett az elméjébe. Emlékezett arra, hogy, mennyire letaglózott mindenkit a lány sokrétű műveltsége, és kivételes szépsége. Tűzbe ment volna érte, ha ő kéri. Senki sem bánthatta, sem szóban, sem tettben, amikor vele volt. Soha, senki...

Figyeltek egymásra, soha semmi és senki kedvéért nem voltak mostohák egymással.

Az iskolák elvégzése után a lány a messzire költözött. Sokat írtak, telefonáltak egymásnak. Nem engedték, hogy a távolság éket verjen kettőjük közé. Amikor beteg lett, nem sajnálta az időt és költséget, sietett hozzá, és ott ült az ágya mellett, fogta a kezét. Fordított esetben is ugyanígy történt.

Sohasem a nőt látta benne. Számára a megfogalmazhatatlan nevű biztonságos központ volt. Sohasem hazudtak egymásnak, nem titkolóztak.


- Hazudott! - visszhangzott fejében az átkozott szó. – Hazudott nekem!

Igen, most a lány megtette. Szinte forrongott a gondolat az agyában! Nem mondta el, milyen betegség támadta meg törékeny testét! Nem beszélt róla, pedig tudta, hogy a rák szép lassan a halálba eszi napról napra! Mivel ritkábban találkoztak, nem fogott gyanút, és a lány finoman becsapta, mikor nemrég szóvá tette túlzott karcsúságát.

- Divatosan vékony vagyok. Tudod, a srácok manapság ezt szeretik. – és felkacagott, mert jól tudta, mi a fiú véleménye az anorexiával kacérkodó nőkről.

- Becsapott! Engem! – gondolta újra.

Életében először nagyon, de nagyon haragudott rá. Eddig a világon mindenről tudott vele kapcsolatban, de a legsúlyosabb dologról mégsem szólt neki. Neki! Ha valakinek, akkor neki kellett volna a nagy bajban melléállnia! Mint eddig mindig! Miért mástól kellett megtudnia hogy súlyos beteg?! Miért mástól kellett megtudnia, hogy most látni akarja?!

- Tudta jól, bármit megteszek, hogy segítsek túlélni a kórt! – forrongott magában. - Nincs olyan akadály, amit le ne küzdenék, azért, hogy újra boldognak, és egészségesnek lássam!


Haragja a megtett út kétharmadánál már elpárolgott, átalakult. Iszonyatos félelem, és aggódás váltotta fel.

- Istenem, biztosan meg volt az oka, hogy nem mondta! – gondolta egyre fokozódó rettegéssel - Annyira szeret, hogy nem akarta mondani... Drága Butuskám! Azt hitted, hogy idővel nem derül ki? Nem fogom észrevenni, hogy nagy baj van? Mit gondolhatott, amikor elhallgatta előlem? Nem tudom...

Most csak egy dolgot tudott. A szíve nagyon fájt, és valami erősen fojtogatta a torkát...

- Nem, nem hiszem el, hogy ilyen nagy a baj! - de legbelül egy baljós érzés mást sugallt.

Hosszú út után, megérkezett a jól ismert ház elé. Az idő borongós, de eltörpült lelke félelmetes viharához képest. Nem mert kiszállni a kocsijából. Nagyon félt attól, hogy milyen látvány fogadja. Elrévedezőn bámult ki a szélvédőn keresztül, de nem lát semmit. Nem csak a szemét folyamatosan elhomályosító könnyfátyol miatt. Belsője blokkolta látómezőjét. Csak Őt látta...

Lassan magához tért. Elmaszatolta a sós nedvességet arca redőin, és erőt vett magán. Kiszállt, és lassan elindult a bejárat felé.


A hosszú árkádsoron szomorú ismeretlenekkel találkozott. Groteszk szobrokként ácsorogtak egykedvűen. Mások jöttek-mentek. Szemük sugara csak egy pillanatra súrolta az alakját. Fájdalmas némaságuk növelték a benne bujkáló pánikot. Mikor a szemöldökfa alatt haladta át, síró rokonok rontottak neki. A kétségbeeséstől tébolyultan, fonódtak rá, mint hűsevő növények gyilkos indái. Ölelésük vadállatokéhoz volt hasonló, amik éppen legyengült áldozatukat tépték darabokra. Arcukat kifejezéstelen torz ábrázatban uralta a fájdalom. Érthetetlen nyelven üvöltöttek az arcába. Üdvözlő csókjaik harapás volt, amik nem csak a bőrét hasították fel...

Kívülről és belülről úgy érezte, pillanatok múlva összeroskad. Forgott a világ, és lassan nem tudta már, hogy hol van. Végül a teste nem hagyta el, kisvártatva összeszedte magát. Kitárja a nehéz tölgyajtót, és belép a szobába.


Itt van. Ettől félt egész életében. Félhomály volt, de kivette a szeretett kis alak kontúrját. Odalépett a nagyméretű, faragott ágyhoz. Lábai elgyengültek hirtelen. Finoman letérdelt és a gyalulatlan fapadlót bámulta.

Valahonnan erőt merített, és a lányra emelte tekintetét. Annak arca beesett volt, ábrázata furcsán megnyúlt. Hófehér bőre nyomokban sem emlékeztette arra az üdeségre, ahogy eddig ismerte. A lány szemei lassan kinyílnak. Tekintete homályos volt. Ahogy rá nézett, egy pillanat alatt szakadt el tartása vékony fonala. Ráhajolt az ágyra, és átkarolta a lány vékony testét. Minden szó nélkül hangtalan sírás rázta. Soha nem érzett fájdalom lett úrrá rajta. Megfogalmazhatatlan kín hegedült szíve húrjain...

Valakik kimentek a szobából, ketten maradtak. Érezte a lány finom kis kezével hajába túr, és nagyon halkan suttogta:

- Ne sírj, akkor én is sírok...

A szemébe nézett, és kérdések tömege tódultak az agyába. Annyi miértet hörögne, megannyi gondolatot. De nem tudott megszólalni. Nyelve tapló, szája merevvé vált. A lány tudta, hogy mivel vívódott. Elhaló hangon csak ennyit mondott:

- Ne mondj semmit, én tudom... Megértelek, ha dühös vagy. Kérlek, bocsáss meg ezért az egészért... Csak még egyszer látni akartalak. Látnom kellett téged... Bocsáss meg...

Csak nézte szótlanul sokáig. Még mindig néma volt...

Egyszer csak hirtelen, mintha az őrület legyintette volna meg, úgy érezte, hogy legyőzhető mindaz, ami a lányt fogva tartja. Végre remegő hangon megszólalt.

- Kérlek, ne menj! Nem hagyhatsz itt! Nem lehet, hogy elmenj! Mindent megoldunk, eddig is sikerült megoldanunk a gondokat, emlékszel? Mindig sikerült! Megoldjuk ezt is! Kérlek, válaszolj!

A lány válasza, a szeméből vastagon csorgó könnyek voltak. Maradék erejét összeszedve nyakába kapaszkodva felhúzta magát egészen az arcáig. Megcsókolta, és a fülébe suttogta:

- Minden jó volt ebben az életben veled... Még ez is… Szeretve a legvégsőkig... Kivételesen szerencsés vagyok... Szeretlek, Isten veled... – és aláhanyatlott a karjában.

Beléhasított a kegyetlen felismerés: a lány nem mozdul meg soha többé.

Abban a pillanatban fogta fel az egészet...