2011. május 24., kedd

Kőbe zárt fájdalom


Szerettelek...

A Csepel Művek ódivatú hangáraitól Aquinkum romjaiig, a Mátyásföldi kúriáktól a Hűvösvölgyi út villáiig. Bármelyik részeden jártam, mindig találtam valami szépet, és csodálatra méltót. Akár pusztulófélben lévő szecessziós budai nyaralót láttam, akár felújított pesti bauhaus bérházat néztem sokáig ámulattal. Sokat zötykölődtem a fapados villamoson, aminek ablakain keresztül nem tudtam betelni látványoddal. Minden huppanás az ósdi sínpáron egy szívdobbanás volt. Együtt vert a szívem veled.

Valóban szerettelek...


Csodáltalak...

Gyerekkoromban előre izgultam, amikor tudtam, hogy anyám menetrendszerűen hétvégenként elvitt a Széchenyi Ferenc örökébe. Már napokkal előtte nem lehetett bírni velem, olyan izgatott voltam. Ennyire vártam, hogy a Nemzeti Múzeumodba tegyem kicsi szandálba csomagolt lábam. Már a kert bejáratából rohantam a nagy históriás szobrához. Tudtam, hogy gondterhelt alakját most kissé kihúzza, és úgy mosolyog rám Arany János. A balján ülő magyar vitéz is enyhült mogorva ábrázatából, ettől függetlenül éreztem, jaj annak, aki tiszteletlen lenne velük. A múzeumod egésze a hatalmasság érzésével emelte a magasba gyermeki énem. Ma szomorúan húzódnak meg a Kálvin téri üveg és acélszörnyeteg irodaházad árnyékában a református templommal együtt...


Imádtalak...

Fiatal koromban imádtam minden porcikádat, bárhova is sodort az éjszaka kiszámíthatatlan menete. Akár az Astoria, akár a Deák tér vagy a Nyugati tér környéki mellékutcákban jártam-keltem felszínes barátoktól kétes szórakozóhelyekig, füstös kocsmáktól kollégisták szálláshelyeiig. Csizmám gyakran koptatta a Gutemberg tér macskaköveit, sok cigarettát szívtam el kissé kótyagosan, a Szentkirályi utca sötét sikátoraiban bandukolva. Az Október 6. utca klasszicista épületsorai méltóságával büszkeségre sarkalta nemzeti öntudatom.

Az én belvárosom! Büszke voltam minden egyes tégládra, minden ablakra, kapura ami erőteljesen hirdette: Ez egy nagy múltú világváros, és a benne lakók egy különleges nép fiai, lányai!

Tényleg imádtalak...


Gyűlöllek...

Bármerre járok rajtad, mindenhol épül egy új jellegtelen építményhalmaz, és a régiek is átalakulnak. Macskaköveid felszedik, házaid lerombolják. Ma már egyre gyorsuló ütemben minden átalakul, minden divatos és egy trendhez igazodik. Lépten-nyomon irodaépületek és luxustársasházak épülnek az egykoriak hantjain...

Nem értem, hogy engedted eladni magad a lelketlen ördögöknek, akik csak a haszonszerzés miatt rombolják ódon értékeidet, gyalázzák meg tested vasbeton rémeikkel? Úgy érzem, hogy hűtlen lettél hozzám, hűtlen lettél azokhoz, akik igazán szeretnek! Tudom új világ van, de valahogy mégis nagyon hiányzik a régi éned.

Jó, értem, fejlődnöd kell, és amúgy is minden változik.

Igazad van, én sem dohányzom már.

De az egész valahogy mégis nagyon fáj...