Iszonyatosan forró délután köszöntött ránk szombaton. Az ebédlőben ülve oldalba böktem a fiút, aki érdeklődve nézett rám.
– Foci? – kérdeztem röviden.
A válasz kitörő lelkesedés volt részéről, és hamarabb átöltözött (ebbe beleértendő a labda megkeresése is), minthogy én a cipőmet vettem fel. Csillogó szemekkel állt az ajtóban, és alig bírta kivárni, amíg legkedvesebb barátnőm kötelező instrukciókkal ellátott. Ő ugyanis mamája a kisfiúnak. Ritka alkalmak egyike, hogy elengedi valakivel, valahová. A szemefényét bízta rám. Egyedül neveli, amióta az édesapja úgy gondolta, hogy nem kíván tovább velük élni. Hajtotta közel-keleti vére, és magára hagyta őket, mindenféle segítség nélkül. Nagyon szép kisfiú. Apja arab férfias vonásai keverednek benne, anyja szépségével.
Egyszóval, nagy öröm ennek a fiúcskának, ha ilyen ördög is, mint én ugyan, de elviszi a parkba, a betongrundra focizni.
Elég hamar odaértünk a Szent István téri parkba.
A lugasokon, és a sövényen átverekedtük magunkat, és megérkeztünk végcélunkhoz. Egy kosárlabdapálya, ami enyhén szólva sem alkalmas a kosarazásra. A palánk kicsi, a pályát körbevevő fakerítés magas, ráadásul, ha az ember nem dob kosarat, és elvéti, akkor egy pillanat alatt a labda a Pozsonyi úton landol, ami balesetet okozhat.
Azonban gyerekekkel focizni kiváló hely.
Pillanatok alatt kitaláltuk a szabályokat, és már játszottunk is. Nagyon élvezte a játékot, és bevallom, én is gyermeki örömmel rúgtam a bőrlabdát.
Egyszer csak a palánk szélénél megjelent három roma fiú. Egy nagyobb, és két kisebb. Láttam, hogy játszanának, de nem jöttek beljebb, látván foglalt a hely, mert mi már fociztunk. Intettem nekik, helyet mutattam számukra a pályán. Elég nagy grund, elférünk. Ők mosolyogva megköszönték, és már játszottak is, de nem zavarták közben a mi mulatságunkat.
Nemsokára egy termetes, idősebb úr jött felénk, egy tizenéves sráccal. Forgatókönyv ugyanaz: helyet mutatok, ő mosolyog, mindenki játszik.
Később egy mandulaszemű leányka, és két kisfiú is odajött az apukájukkal, és megtöltöttük a kis betonpályát. Jóízű gyermekkacaj szállt a levegőben.
Egy pillanatra megálltam izzadságom letörölni, és körbenéztem. Mindenki játszott, és ahogyan az arcokat figyeltem, mindenki élvezte a játékot. Mindenki játszott, de vigyázott arra, hogy ne zavarja a másik játékát. Az arab kisfiú visszagurította a labdát barátságosan a zsidó férfinak, aki mosolyogva megköszönte, a roma srác jóindulatúan visszadobta az elrúgott bőrfocinkat nekem a „fehér embernek”, és én is így tettem, amikor a kínai család lasztija landolt nálam, amiért sűrű „kőszönö!”-ket kaptam…
Azt mondják, hogy az egyetlen nemzetközi nyelv a tánc.
Ha, ez így van, akkor a nemzetközi mosoly forrása a játék. Akkor ott abban a két órában béke volt, és tökéletesnek éreztem a világot. Boldog voltam, és ahogyan megítélhettem, nem voltam egyedül. Nem honolt bizalmatlanság, nem lángolt fel harag, nem robbant a gyűlölet. Nem volt különbség közöttünk, mindannyian „csak” emberek voltunk.
Olyan emberek, akiket lehet, hogy máshol, más időben, a „megcsinált” hétköznapi világ megpróbál szembeállítani egymással, megkísérli, hogy ellenérzéssel legyünk, mert aktuális érdeke úgy kívánja...
Hazafelé a parkból végig ezen gondolkodtam, nem hagyott nyugodni a dolog.
Még akkor is el voltam bambulva, amikor a sarki kis közértnél kisbarátom elém került, és látszólag dühösen toppantott vékony kis lábaival: „- Halló! Hallasz engem? Már kétszer szóltam hozzád. Most iszunk üdítőt, vagy sem? Hányszor kérdezzelek még?”
Belenéztem abba a csodálatos meleg barna szemeibe, és minden kétségem szertefoszlott. Állandó szkepticizmusomat félresöpörte gyermeki ártatlansága, és úgy éreztem, nem lehet sötét a jövő, ahol ilyen kisfiúk lesznek felnőttek.
Nem lehet…
