
Ülök mellette, és fogom a kezét.
A redőny résein beszűrődő napfény fáradtan nyalogatja a kifakult zöld csempéket. A síri csendet durván szakítja meg a lélegeztetőgép kompresszorsóhaja és az elektrokardiográf szinuszritmus pittyenése. A nagyméretű acélkeretbe zárt emberi test hatalmas mellkasa természetellenesen emelkedik és süllyed. Engedelmeskedik az életet jelentő gép kényszerének. A műanyag maszk szinte teljesen elfedi az arcát, szemei szorosan csukva. Most nem láthatom azokat a szemeket, amik eddig mindig erőt és választ adtak tanácstalanságomban életem rögös útján. Óriási vállai erőtlenül fekszenek a fehér ágyneműn. Tekintélyt parancsoló karjainak izmai ernyedten hanyatlanak csontjaira, vastag ereiből műanyagtoldás fut szerteszét.
Fölé hajolok, megsimogatom az élet próbáitól barázdált homlokát. Végignézek rajta. Még sohasem láttam Őt ilyen védtelennek. Valami belül nagyon szorítja mellkasom. Nagyon. Vékony könnycsepp hullik alá lassan államról a vászonlepedőre. Érzem, hosszú idő után először félek. Rettegve féltem ezt az embert.
Ő az apám...
A mentőautó szirénájának tébolyult jajveszékelése belém fojtotta a szót. Gondolataim összefüggéstelenül szaladgáltak elmém horizontján. Hiába vagyok magamnál, nem értem hogy történhetett az egész kálvária ami, körülvesz.
Egyik pillanatról a másikra történt.
Még hallottam utolsó szavait a telefonkagylón át, és utána megszakadt a vonal az éteren keresztül. Tudtam, hogy nagy a baj. Szinte megbénított a tudat, hogy olyan dolog történt vele, amibe nincs beleszólásom. Gépiesen cselekedtem, és nem is emlékszem pontosan semmire.
A mentőorvos tanácstalansága elbizonytalanított, de a hitem nem törte meg az orvostudományban, mert erején felül mindent megtett, amit egy ilyen kis száguldó lélekvesztőben meg lehet tenni egy ember életéért. Hálával gondolok rá, amíg élek.
Ha nem érkeznek meg időben, akkor elveszítettem volna Őt.
Isten lemondott róla.
Lemondott arról az emberről, aki becsülettel élt egész életében. Tisztességgel dolgozta végig az életét. Soha nem taposott el másokat, soha nem vette el a másét. Családjának a semmiből mindent megteremtve, gyermekeinek szilárd etikai és erkölcsi morált mutatva. Minden tanításának bizonyítéka a saját élete volt. Nem ismertem, nem ismerek hozzá hasonló embert.
Hosszú utat kell még megtennem addig, hogy felérjek nagyságának akárcsak az árnyékához.
Isten lemondott róla.
Az Ember nem. Felvette a kesztyűt és folytatja harcát a könyörtelen Halál csuklyás démona ellen. Még nem győzhet a Kaszás! Még nincs itt az ideje! Érzem! Tudom!
Sötétedik.
A lemenő nap sugarait felváltja a köztéri lámpa tompa fénye. Szemfárasztón áramlik be az ablakon, szövetséget kötve a helységben eluralkodó neontáblák kísérteties fényforrásaival.
Megigazítom a párnáját.
Most ez a legtöbb, amit tehetek érte. A mesterséges kómában, nem lát, nem hall, de tudom, hogy érzi ott bent, hogy itt vagyok. Mert én mindig itt vagyok, amikor lehetséges.
Bejön a nővér, kezében egy meleg pokróccal. Reá teríti, és közben rám néz. Szótalanul a szemével a falon elhelyezkedő órára pillant, utalva arra, hogy mára véget ért a látogatás. Én szomorú mosollyal nagy levegőt veszek, és felállok az ágy mellé húzott székről. Látom, megenyhül a tekintete, látva nyomoromat, finoman vállamra teszi a kezét, és halkan megszólal:
- Még öt perc, jó? Utána viszont mennie kell, mert én kapok ki.
- Köszönöm... – préselem ki magamból a szavakat, mert valami nagyon szorít odabent a mellkasomban. Ahogy kilép, visszaroskadok a széknek csúfolt hokedlire, és maradok vele egy kicsit még.
Ülök mellette és fogom a kezét...
