A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ember. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ember. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. június 10., péntek

Villamos


Elég szottyos, fülledt idő. A levegő tele párával, ingem szorosan rám tapad. Nyálkás csigának érzi magát ilyenkor az ember. Mostanában sokat esik...

Átsétálok a téren, ami már sok évtizede a járműátszállások széles tere. Egykor egy olyan vezérről nevezték el, akiről még a legtöbb történelem szakon jelessel végző szakember sem tudja, hogy ki volt. A történelem szele megcsapta ezt a helyet is. A teret szegélyező épületek még a sztálinbarokk jegyeit viselik, szimbiózisban létezve a hetvenes évek panelőrületével. Az átellenes sarokban viszont már egy óriási modern plázaóriás terpeszkedik az egykori villamos végállomás helyén. A vonalakat átszervezték, és új állomáshelyet kapott a sárga villanyjármű is. Afelé igyekszem.


Ahogy átvágok a forró aszfaltplaccon, és észreveszem az új városvezetési szemlélet egyik nem várt „mellékeredményét”. Az aluljáróban, a bérletpénztárnál, a kisboltok előtt mindenféle lerobbant alak kóvályog valamilyen indítatástól vezérelve, úton-útfélen zaklatva az arra közlekedő embereket. A söpredéket a belvárosból a peremre száműzték. Igaz, eddig is képviseltette magát ez a jelenség, csak nem ilyen halmozottan. Nyüzsögnek, mint egy felbolydult méhkaptár. Engem sem kímélnek ezek a félholt lelkek, így néhány kisebb atrocitás árán jutok el az általam kiszemelt megállóba.


A 3-as villamos. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal, változó célokkal időnként zötykölődöm vele. Gyerekkoromban apámmal jártam erre olykor, aztán a 3-as metró miatt megszüntették a járatot. Halott volt húsz évig. Úgy tíz éve újraindult a járat, és a régi UV villamosokat, hannoveriekre cserélték. E apró intermezzókon kívül, nem sok minden változott, amióta erre járok. Ezen a vonalon számomra minden alkalom egy időutazás, a harmincas évek zuglói, kispesti gyártelepeitől a nyolcvanas évek szocreál lakótömbjeiig. Letűnt korok hátramaradt kísértetei. Ízléstelen városi torzók az egykori fejlődés ígéretének hazugságával...


Végignézek a peronon, egy pillantást vetve az utazó közönségre, akik szintén erre a járatra várnak. Gyorsan felmérhető, hogy még mindig nem a gazdag elit lakhelyeit érinti ez a villamos vonal. Munkában elfáradt melósok, mindent és mindenkit gyanúsan méregető kisnyugdíjasok, hangosan gesztikuláló cigánycsaládok, kétes márkákkal hivalkodó tinédzserek, rikácsolva telefonáló kismamák, egykedvűen bámészkodó kínaiak, és e jelenségek furcsa permutációi. Mind együtt várjuk a sárga járművet.

Az idő haladtával egyre többen és egyre türelmetlenebbül...


Ahogy beáll a megállóba, kaotikus tömörülés veszi kezdetét. A régi várostromokat megörökítő festményeken láttam hasonló jeleneteket: ahogyan négy harcos próbált bejutni egy alig egy ember nagyságú nyíláson, amit valamilyen ostromgép ütött az ellenség falán. A nagy tülekedésben néhol jajkiáltásokat, másutt különböző nyelvű szitokszavakat hallani. Egyedül a villamos, ami zokszó nélkül állja a felszállók rohamát. Nagyjából egy perc alatt befejeződik a megszállás. Elindulhatunk. Mindenkinek jutott egy talpalatnyi hely. Megkapaszkodom, és körbenézek. Az arcokon látszik hogy győzelem, vagy veszteség jutott az illetőnek az ostrom végén.

Letekintek. A hozzám legközelebb ülő idős asszony arcán átszellemült mosoly feszül. Fél perccel ezelőtt még ugyanezek az arcizmok görcsbe merevedtek, mert gazdája ádáz küzdelmet folytatott egy hasonló korú ellenlábasával, aki szintén ugyanazt az ülőhelyet szemelte ki. Testi fölényét – és valószínűleg a förtelmesen erős levendulaszagú kölnijét is – kihasználva, egy erős nyomással kissé kibillentette egyensúlyából a másikat, és hangos reccsenés kíséretében, lehuppant a vágyott székre. Most büszke vigyorral néz bele a legyőzött mérges arcába. A mai csatát megnyerte...


Rövid idő alatt lecseng a felszállás okozta trauma. Egy fiatal srác unott arccal már negyedszer tolja el magától a hatévesforma kis cigánygyereket. Andzséló – a nevét időközben tudtam meg aközben, amikor az anyja ráordított - folyamatosan kapaszkodik csokifagyis kezeivel a fiatalember fehér farmerjába. Az édesanyja utasította erre, mert az elindulásig nem biztos, hogy a gyereket meg tudja fogni, hiszen másik két kisebb testvérét is fel kell ültetnie az ülésre. A kisfiú betartja az utasítást, és így a barna foltok egyre nagyobb teret töltenek be a nadrágvásznon. A fiú finoman szóvá teszi ezt, mire a közelben egy illuminált alak hirtelen fenyegetően rámordul. Mint kiderül, ez a hiányos fogazatú, kissé koszos illető a gyermek apukája. Közelebb húzódik, és szesztől bűzlő szájnyílásából ordít a srácra, aki láthatóan kissé megretten tőle. Érzem, hogy szólnom kell. Ettől a részeg kissé hátrahőköl, és káromkodások közepette megfogja a kisfiú kezét, és elrántja a fiatalembertől. A srác egy halk „köszönömöt” rebeg felém, és az Éles sarok után gyorsan elhagyja a járművet. Andzséló apja utána kiabálva még utoljára rasszistának nevezi, de ahogy rápillantok, elhalkul.


A következő megállónál fiatalok egy csoportja száll fel. Nem csoda, hiszen a közelben van egy nagynevű, régi gimnázium. Homlokán büszkén díszeleg a vésett felirat: ALL. GIMNAZIUM. Gyönyörű régi épülete érdekes kontrasztot alkot a főút másik oldalán álló betonvázú szörnyeteggel.

Lányok és fiúk hangosan cseverészve tódulnak a villamos belsejébe. A meleg időjárásnak köszönhetően a bakfisok a szokásosnál is alulöltözöttebbek. Kacér pillantásokat vetnek az őket nyíltan, vagy titokban mustráló férfitekintetek felé. Domborodó nőiességük versenyt feszülnek hormonjaikkal. A velük együtt hullámzó srácok veszik az adást, és ahol tudják (engedik), ott karolgatják osztálytársnőiket. Néhány idős hölgy megvetően végigméri a tinédzser Laokoón- csoportot, egy-két bácsi viszont szemében perverz fénnyel vigyorog...


A Pataki Istvánról elnevezett Művelődési Központnál már szinte elviselhetetlen a forróság. A nyitott ajtók sem enyhítenek a fülledtségen. Imbolyogva robban a kocsitérbe egy-két erősen leharcolt férfi és nő. Teljességük maximális szinonimái annak a panelépületnek, aminek az irányából érkeztek. Testtartásuk, és arckifejezésük messziről sejtetni engedik: kemény harcot vívnak az alkohollal nap, mint nap.

Ahogy elindul a szerelvény, szóváltásba kerülnek egymással. Groteszk torzókként próbálják magyarázni sajátos igazukat a másiknak. A gesztikulálás közben a szitokszavakkal párhuzamosan sajátos bűzt is árasztanak. Két nagydarab skinhead hirtelen rájuk ordít, hogy a következő lehetőségnél nagyon gyorsan leszállnak, vagy egyenként hajigálják le ványadt testüket a villamosról. A hang a szerencsétlenekben szakad, látható, hogy megszívlelték a nem éppen kedves ajánlatot. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan helyzet, amikor neonáci fiatalokkal fogok egyetérteni, de most eljött az a pillanat. Elviselhetetlen a szagorkán. A következő megálló nincs messze, de ez esetben minden másodperc óráknak tűnik. Elszorul a torkom. No, nem azért, mert megsajnáltam volna a toprongyos bűzbombákat. A hányingerem fojtogat...


Kőbánya alsónál nagy népességcsere kezdődik.

Hihetetlen megkönnyebbülésemre az alkoholista bűzölgők leszállnak a kopasz srácok felügyelő tekintete mellett, a gimis fiatalok is elindulnak, hogy máshol végezzék be előzőkben elkezdett erotikus táncukat. Egy-két idős ember nagy nyögésekkel indul csomagjaival a vasútállomás felé, és Andzsélóék is elbillegnek a vasúttöltés irányába.

Szellős lett a hely. A szó legtágabb értelmében. A szerelvény egy fél percet ácsingózik a megállóban. Én végre ülőhelyet kapok magamnak. Kellemes friss levegő szorítja ki a nemrég még kibírhatatlan szagokat. Páran felszállnak, köztük egy koránál jóval idősebbnek látszó nő is. Leül a szemközti ülésre, közönyösen rám néz, majd kibámul az ablakon. Lassan elindulunk.


Átmegyünk a régi vasúti híd alatt. Megbámulom az öreg alkalmatosság óriási acélszegecseit, és elgondolkozom azon, hogy hányszor mehetett át alatta a villamos a Gubacsi út felé. Még egy pillanat és a Mázsa téren is átsiklunk. Mennyit bandukoltam apámmal az egykor itt lévő piac hatalmas forgatagában! Egy aprócska gyereknek hihetetlenül izgalmas élmény volt a sokféle bódé és megannyi árus színes kavalkádja. Ahogy a lehúzott ablakon az orrom kiteszem, újra érzem a frissen sütött kolbász illatát vegyülve a Kőbányai sör malátaszagával...

Most nincs itt semmi, csak fű, és foltokban betonlapok. Eltűnt ez is a sok más régi dologgal együtt nyom nélkül...

A Szállás utca nagyrészt semmit sem változott. Kádár János pártfőtitkár itt lakott (és időnként bujkált) a negyvenes években, mint körözött kommunista. Minden fantázia nélkül is el tudom képzelni, ahogyan lopva oson a rendőrök elől, hiszen minden ugyanúgy van jórészt (leszámítva egy-két újabban épült gyárrészt az ipari telepen, és a kínai boltokat), mint hetven évvel ezelőtt.

A megállóban elidőz a jármű egy kicsit, de aztán vontatottan továbbindul.


Ahogy elhaladunk a Hizlaló állomásépülete mellett, ugyanazt teszem, mint a velem szemben ülő nő. Kibámulok az ablakon.

Negyven körüli lehet, de hatvannak néz ki. Vizenyős szemei, és az arcbőrén szétfutó hajszálér tágulatok gyakori alkoholfogyasztásról árulkodnak. A haja drótszerűen sprőd, és őszes. A végein nyomokban látható vörös festék mutatja, hogy milyen színűre festené a haját, ha tehetné. Kezén a bőr sokhelyütt kérges, ujjai izületi gyulladástól vastagok. Állandó reuma kínozhatja. Látszik, hogy sok fizikai munkát végez velük. Ruhája a nyolcvanas éveket idézi, kissé kopottas, de tiszta.

Tekintete a semmibe réved az üvegen keresztül. Borzasztóan szomorúak a szemei. Nem néz semmit, csak bámul a semmibe fájdalmas közönnyel.

Biztosan nem ezt a sorsot képzelte el magának gyermekként, amikor a felnőtt létről álmodozott...

Gondolnak-e rá, amikor a lélekőrlő munkáját végzi?

Várja-e otthon valaki, amikor hazamegy?

Vajon jelen van-e a szeretet az életében?

Számít-e ő valakinek egyáltalán?

Ahogy a gondolataim végére érek, hirtelen rám mered. Mintha megérezte volna, hogy elmémben őt boncolgatom. Egy darabig bizalmatlanul csak néz a szemembe, majd gyorsan feláll, és az ajtóhoz siet. Lopva a válla felett zavartan visszatekinget felém, és a Balkán utcánál leszáll. Még látom, ahogy elindul a panelrengeteg felé. A kanyar után azonban örökre szem elől vesztem...



Ecseri út. Megérkeztem.

Az ablakon keresztül a Szent Kereszt templom tekintélyt parancsoló neoromán tornyaira nézek. Gyönyörű felújított sziluettjei most legalább annyira hivalkodók, mint az előtte parkoló drága autók. Bent a vasárnapi keresztények sznobizmusból fakadó áhítat legalább annyira lehet megtartó erejű, mint a villamos utasainak félelme a pokol bugyraitól...

A sárga jármű kinyitja az ajtókat, és páran elhagyjuk az utasteret. Amikor újra elindul, pár másodpercig még utána nézek. Mennyi minden történt ebben a félórában?

Elindulok lassan, és megcélzom az Üllői úti vasúti hidat. Ahogy sétálok, eszembe jutnak a képek, amiket az utazásom alatt rögzítettem agyam fényképezőgépével.

Lassan átérek a teherhíd alatt, beérek a Népligetbe, én is úgy teszek, mint a villamos az Ecseri utáni kanyarban:

Eltűnök a kíváncsi tekintetek elől...

2011. január 28., péntek

Az Armageddon bennünk van


Gyalog a városban. Rémálom az autóhoz szokott hátsómnak.

Az emberek ölik egymást a járműveken, az utcákon. Többször fellöknek, a lábamra lépnek, és mikor kérdőn nézek rájuk, talán odavetik : - Jól van na, bocs! Fiatalok időseket, az idősek, fiatalokat, a férfiak nőket, a nők férfiakat, mindenki mindenkit. Az agresszió démona a levegőben érezhető. Gyorsan ránk telepedik, és idegesen harcra készen mindenre támadunk, ami mozog. Érezzük, mindenki minket támad. Egyre magasabb az adrenalin szint, és a végén önkívületi állapotban ugrunk a hozzánk legközelebb állónak.

Nem bírom sokáig ezt a haláltáncot, és letépem magam egy ilyen őrjöngő járműről.


A legközelebbi kávézót célzom meg, hogy káros szenvedélyemnek hódolva kissé kipihenjem a járókelők tombolása okozta lidércnyomást.

Betérek egy helyiségbe, aminek kellemes utcára nyíló terasza van. Kiválasztok egy asztalt, leülök. Pár pillanattal később egy helyes, fiatal lány siet asztalomhoz.

– Szép napot! Mit hozhatok? – szólal meg. A hangja kedves, mosolya melenget.

– Jó Napot Hölgyem! Egy rövid kávét kérek. – válaszolok.

– Mást parancsolsz még? Nem? Jó, akkor mindjárt hozom. – mondja csilingelve, és elsiet.

Én újra az emberekre gondolok, akik egymásra acsarkodva veszekedtek a tömegközlekedési járműveken. Minden rossz, kicsiben kezdődik. Minden világégés alulról indul, és később lehetetlen megállítani. Arra az osztrák kis emberre gondolok, aki egy nürnbergi kocsma asztalától indulva, ördögi szuggesziójával, és akaraterejével felperzselte a világot, kihasználva az emberi tömegpszichózist, végül megtizedelve az európai kultúrnépek javarészét…

Nem is megyek oly messzire az időben. A terror most is köztünk van. Gondolok most itt nem egy vallási és politikai vezetőre, akik napjaink terrorizmusának kiváltói.

Rajtunk múlik, hogy mennyire engedünk indulatainknak. Hajlamosak vagyunk valós, vagy vélt sérelmeink miatt a nemezisig elmenni. Megdöbbentően kegyetlen az ember, ha vak gyűlölet hajtja…

- Tessék, itt a kávé. – szól a pincérlány, és tovasuhan.

Igen, ott van például a korzikai stratégazseni, aki hadseregével megszállottan országokon gázolt át, leigázva számos nemzetet, elpusztítva más népek fiait, lányait. „Menetben nem ejtünk foglyokat!” – visszhangzott fejemben. A pusztítás, a háború, mind a tömeghisztériára támaszkodik. Kicsiből nagy. Egyszerű. Vagy, talán mégsem ennyire? Félelmetes még rágondolni is…

Manapság a buszon, metrón őrjöngünk egymással, holnap a harctereken, holnapután egymás mellett fekszünk egy jeltelen tömegsírban… E vészjósló gondolatmeneten rágódva szempilláim mintha nehezednének…


Egy villanás, és megváltozott minden.

Hihetetlen erejű robaj, és a nyomában járó orkánerejű lökéshullám söpört végig a főutcán.

Ahol az előbb még impozáns épületek álltak, most vasbeton csontvázak fekszenek, vasaikról letépett anyaga már csak törmelék, fájdalmasan merednek az ég felé. A pusztítás halott mementói. A jól ismert, és rettegett gomba alakú felhőképződmény emelkedik az égbe valahol nem is olyan messze…

Szerencsés vagyok. Már amennyire szerencse ez jelen esetben. Az első lökéshullám nem végzett velem. Mire kinyitom a szemem, újra működik a hallásom is. Fülemből, orromból vér szivárog, ami a légnyomásnak köszönhető, de egyébként semmi komolyabb bajom. Porral és kosszal borított kabátom árnyékában emelkedek fel a maradványok közül. Csend van. Kegyetlen metsző csend. Az utcák átalakultak. Járhatatlan törmelékhalmok között bukdácsolok. Autók felborulva, lámpavasak derékba törve. Füst és por köddé válva ereszkedik mindenre. Amerre a szem ellát, leírhatatlan a pusztulás. Meglátok egy női kezet a téglahalmok között. Észvesztve rohanok oda, hátha még nem késő. Két kézzel kaparok, ások, hogy kiszabadíthassam a kar tulajdonosát. Kezeim már iszamósak a vértől, mire kiemelem a testet. A földre fektetem, átkarolom, most nézem meg először az arcát. Fiatal lány. Csinos ruhája számtalan helyen felhasadva. Hamuszürke, véres vonásain keresztül is látszik, hogy szép. Emlékszem rá, Ő hozta a kávét nekem a kávézó teraszán. Szeme üveges, az eget bámulja. Felemelem a fejét, átnyúlva tapintom a nyaki verőeret. Nem mozdul. Nézem csuklóján. Itt sincs pulzus. Nem mozdul. Soha többé…

Miért? Miért? Miért?

Félek, a választ tudom, csak nem merem bevallani magamnak sem. Valami belül végleg eltörik. Hangtalan zokogásban török ki. Egyre erősebben ráz a sírás, közben görcsösen markolom a vékony kis testet. Az egész emberiség bánata robban ki belőlem. Lehulló könnyeim az arcát mossák, de ezzel nem tudom visszahozni az életbe. Lassan a földre helyezem, lecsukom a szemeit örökre.

Felállok, és körbenézek. Most eszmélek igazán. Szerteszét emberi torzók, holtestek hevernek. A szörnyűség pillanatképei kitörölhetetlenül égnek bele agyamba. Minden pillantásom egy villanás, egy kép, ami halálig fogva tart.

Egy kisfiú holtan, aki a játék mackóját markolja görcsösen, egy öregember, aki botját markolva értetlenül motyog maga elé kiforduló zsigerekkel, egy férfi, aki luxusautója ajtajában szemléli a világot két darabban, egy nő, akit a kedvenc ékszerboltja kirakata vágott darabokra... Mindannyian belém égtek.

Mi csinálunk a földi Poklot! Mi emberek! Ez kellett?! Ezt akartuk?!

Ajándékként kaptuk az élet csodáját ezen a bolygón, és mi nem vigyáztunk rá!

A fájdalomtól eltompulva indulok a főutcán a folyón átívelő híd irányába. Várom az újabb nagy villámlást, hogy darabokra tépjen, és repítsen végre engem is a Pokolba. Csak el innen messzire, bárhová!

Utamon újabb rémképek kísérnek, de már nincs erőm látni, csak bakancsom orrát bámulom megtörve. Megyek a pusztulás ködje felé, ami félelmetesen hozza felém a halál forró leheletét. Lassan elnyel engem is…


Felriadok, valaki megérintette a vállam.

Feleszmélek, kissé zavartan.

– Ne haragudj, hogy megzavartalak, jól vagy? – ütötte meg a fülem egy kedves női hang. Felnézek. A pincérlány az, aki a kávét hozta nekem. Kedves mosolya nagyon jól esik.

– Azt hiszem, kissé elbambultam. Már jól vagyok, köszönöm. – szólalok meg.

– Oké, csak erre voltam kíváncsi. Ha, valamire szükséged van, csak szólj. – és újra mosolyog. Vállamról kezét a kezembe fogom. Tekintetünk találkozik.

– Már tényleg jól vagyok, és örülök, hogy Te is. – mondom.

– Én mindig jól vagyok – válaszolja kicsit meglepve. Elengedem a kezét, és Ő elsiet a dolgára. Bámulok magam elé, és kihűlt kávémat szürcsölgetve nézem a belváros forgatagát a teraszról. Süt a nap, az emberek beszélgetve sétálnak, kirakatokat nézegetnek, autók jönnek-mennek a széles úton.

– Remélem, még nem késő. Talán még nem késő… - gondolom. Fizetek, és gondolataimba merülve távozom…

2010. december 18., szombat

Karácsonyi mizantrópia


Egy idős nő nekem zuhan.

Megpróbálok a lábamon maradni, közben egy kézzel kapaszkodni, a másikkal megtartani, amíg az egyensúlyát vissza nem szerzi ezen az átkozott mozgólépcsőn. A vágóhídi marha helyzete lehet hasonló, amikor az utolsó útján a rothadó pallón egymásnak terelik társaival, és hajtják kimerült testüket a tagló megváltó, végre bevégző csapásának irányába...


Nagy nehezen természetes állapotába áll vissza a lökdösődés öreg áldozata. Ahogyan biztonságos pozícióba kerül, csak belebámul az arcomba. Egy szemét kimeredten rám akasztó óriási varangy néz rám. Bőre foltosan ráncos, üveges szemei minimális kognitív képességről árulkodnak. Groteszk fogatlan ábrázata inkább Hieronymus Bosch egyik pokolbéli festményén kísérthetne, mintsem e valóságban.

- Egy szimpla köszönöm is megteszi. – szólok hozzá úgy 10 másodperc múlva.

Valamit dünnyög, amit a hőbörgéssel vegyülő motyogás zagyvájaként jut el hallójáratomig.

A jelenet tanúja és élénk figyelője egy az italozástól és a - vélhetően alacsonyabb osztályú vendéglátóhelyen gyakorta megeső – verekedések nyomaitól eltorzult arcú (?) férfi aki, pár lépcsőfokkal alattam áll. Kötekedő célzattal keresi szemsugaram, hogy mikor találkozik az enyémmel. Ideges pillantásaiból hamar kiolvasható leplezetlen szándéka.

Rám meredve megszólal: - Azé szebben is beszéhetné a nénive gyerek! – és kihúzza magát. Úgy egy méter hatvan magas, alultáplált, 50-60 kiló, 50 év körül lehet. Öltözeténél csak fogsora hiányosabb.

Magamban szinte hibátlanul, mielőtt elhagyták a szavak szájnyílását, már előre kitaláltam ékes retorikája szóláncát. Kezd elhagyni a birkatürelmem.

Én is kihúzom magam, fölé tornyosulok, és nagyon halkan, de annál fenyegetőbben kérdezek vissza: - Hozzám beszél... - némi tétovázás után hozzáteszem – Uram?

Hirtelen szerzett (vagy valahol megivott) bátorsága elpárolog, tekintetét elkapja, és sokkal finomabban, mint egy fél perce, kipréseli magából a szavakat: - Ööö, nem így köll beszéni az öregekke…- mondja egyre halkabban.

- Vitázzunk? – kérdezem ugyanabban a tónusban, ahogyan elkezdtem.

- Jóva na, nem érdeke. – zárkózik el a további folytatástól, és elfordul.

- Én is így gondoltam… Uram. – fejezem be rövid dialógusunkat.

Nagylevegőt veszek, és közönyösen körbenézek. A kötekedő véglény mellett srégen, egy a barátnőjénél húsz centivel alacsonyabb gyermekarcú fiatalember áll, aki csodálkozással és kíváncsisággal vegyesen hallgatta az előző párbeszédet. A tömegben úgy kapaszkodik párjának divatos kabátjába, hogy majdnem átlyukasztja ujjaival a műanyag szövetet. Titkon felém sandít, és halvány mosoly fut át az arcán.

- Legalább Zsákos Frodó velem van. – gondolom kajánul. Ahogy ránézek, elkapja a tekintetét. Zötykölődünk tovább.

És a mozgólépcső útja, még oly hosszú…


Ahogy megérkezünk a szerkezet végpontjára, újabb tömeglendület sodor le csaknem lábamról, pedig nem éppen női méretű lépéseim végrehajtója, és úgy érzem, hogy koromnak megfelelően kitűnő fizikai állapotnak örvendek. Félreállok, és megvárom, míg a zombiroham csillapodik, ami egy felkapott elektronika multinacionális cég hatalmas akciós standja felé törtet. Persze az emberek többsége az utolsó napokra hagyja az ajándékvásárlást. Kifújom magam, és elindulok az óriási bevásárlóközpont földszintjén, az egyik oldalon, szememmel mohón keresve egy teázót, ami a béke szigetét jelentené számomra. Tulajdonképpen ezért jöttem be. Elhaladok egy gyorsétterem mellett, ahol a síró gyermek sikításáénál, csak az édesanyja üvöltése hangosabb. Látom, perpatvar robbant ki földre pottyant műanyagburger miatt. Ahogy tovább sétálok, egy cipőbolt mellett haladok el. A halomba rakott cipők dobozára a „szuper árengedmény!” feliratú táblát tette ki nyitáskor az élelmes kereskedő. Ez az egy sor okozhatta, hogy látszólag különböző társadalmi és szociális helyzetű emberek állat módjára erőszakosan taszigálják, vérben forgó szemmel lökdösik egymást, hogy meg tudjon kaparintani egy ilyen alkalmi árut embertársa elől.


Az Antikrisztus elvadult világában a Jézuska karácsonya…


Végre meglátok egy nekem tetsző kis kávéházi sarkot, és afelé veszem az irányt.

Átvágok egy halom nem éppen kultúrnyelven egymásnak ordítozó délvidéki cigánycsapaton, ösvényt hasítok egy tinédzsercsordán keresztül, akik bambán nézelődnek a szélrózsa minden irányába, és közben céltalan haladnak.

Belépek a helységbe. Körbenézek érdeklődőn. Egy nagyon csinos fiatal lány élből helyet mutat az egyik sarokban, jelezvén, hogy ott van szabad asztal. Odamegyek, leveszem a kabátomat, és leülök. Az iménti szépség gyorsan odapenderül mellém, és mosolyogva felveszi rendelésem. Az Ő mosolya eddig az egyetlen, ami ebben az egész karácsonyi forgatagban természetes, és igazán jól esik.

Hamarosan kapom a gőzölgő vizet, és mellé az angol tea filtert.

Ahogyan áztatgatom a piciny tasakot csészében, közben kibámulok a portálüvegen, ami a közlekedő úton a fő csapásirányba néz ebben a hatalmas betonszörnyetegben.

Óriási transzparensek lógnak alá a hihetetlen boltozatról alá. Karácsonyfák, kedves állatkák, a Télapó és hűséges szarvasai, angyalkák, és gyönyörű gyermek arcocskák buzdítják vásárlásra az „éhes” tömeget. A szeretet és a béke ünnepe…


A szomszéd kávézóban a szilikonáru ki lett rakva a placcra. Túlzott nőiességüket ordenárén pózoltató cicababák úgy ülnek a székeikben, mintha mindegyik Pamela Anderson, vagy Carmen Electra groteszk torzói lennének. Összesúgásaik mozzanataiból, és harsány üres kacagásukból messziről látható, hogy éppen kin és min derülnek. A velük átellenben úgy 4-5 méterre ülő fehér pufi dzsekis, feketére szoláriumozott srácok társaságára mindenesetre nagy benyomást tesznek. A fiúk lassan felveszik egyenkabátjukat, és laza járással egyetemben, zsebre dugott kézzel masíroznak fel s alá a guminőkhöz hasonlatos hölgyek előtt, látszólag pont azok asztala mellett lévő kirakatot böngészve. Persze egyből látszik, hogy az egész csak álca, mivel a bolt neve: Libri könyvesbolt. Igen, a természetben is van pont ilyen viselkedés. A madaraknál. Egyből a páva és a fácán jutott eszembe, de ez azért mégsem ugyanaz. A madarak szépek és megokolt a létük...


Egyszer csak egy részeg hajléktalan esik neki a kirakatüvegnek. A plázahölgyek ezen is módfelett nevetnek ezen, és a nekik pózoló srácok is, talán azért, hogy e váratlan esemény kapcsán talán szóba elegyedhetnek a „nehézbombázókkal”. Szerencsére az üveg erős, és nem történik nagyobb baleset. Egy áruházi biztonsági őr szitokszavaival egyemben rángatja a szerencsétlen nyomorultat az egyik kijárat irányába. Ugyanez a biztonsági őr úgy 10 perccel korábban éppen másfelé nézett, és pont nem vette a rádióadást, amikor nem messze tőle két kopasz, a végletekig kidolgozott, nagy testi erejű gorilla ordítva verte félholtra aktuális áldozatát valamely kicsiny nézeteltérés megoldásaként...


Furcsa őszi avarégetéshez hasonlatos szag csapja meg az orrom. Ösztönösen egy irányba nézek, mert valószínű, hogy abból az irányból érkezett gyomrom felfordítója. Három vékony, szánalmas testfelépítésű egyetemista egy marihuánás cigarettát járat körbe szájról szájra. Páviánvihogásuk szófoszlányai közül azért kivehető, hogy amit csinálnak, mekkora „sirály”...


Az utolsó kortyot, már nem kívánom.

Fizetek és megyek a parkoló irányába. El innen, bárhová.

Egyszerűen azért nem szabadulhatok, mert erős tájszólással, és hangos kiáltozással egy csapat túlsúlyos, hatalmasra hízott jókedvű férfi, nő, gyerek olyan sorfalat alkot előttem, hogy valóban minden fizikai erőmre szükség van, hogy átverekedjem magam őtahóságukon. Már csak a kijáratnál és parkolóház között támad rám pár koldus, olyan szörnyű külsővel, erőszakossággal, hogy csak a megformált szótagok után gondolhatnám, hogy valaha az emberi faj sorait erősítették. Felszólításomra elkotródnak, de lassan méregetve, mint a hiénák, közben válogatott szitokszavakat szórva rám, és felmenőimre...


Végre beülök gépállatom testébe.

Mielőtt indításra bírnám hű szerkezetem, leperegnek előttem az átélt események, és képek formájában látom viszont őket leperegni. Egy hirtelen gondoltat hasít az agyamba.

Dante pokla nem a föld alatt van…

2010. november 12., péntek

Az utolsó igaz ember


Ülök mellette, és fogom a kezét.

A redőny résein beszűrődő napfény fáradtan nyalogatja a kifakult zöld csempéket. A síri csendet durván szakítja meg a lélegeztetőgép kompresszorsóhaja és az elektrokardiográf szinuszritmus pittyenése. A nagyméretű acélkeretbe zárt emberi test hatalmas mellkasa természetellenesen emelkedik és süllyed. Engedelmeskedik az életet jelentő gép kényszerének. A műanyag maszk szinte teljesen elfedi az arcát, szemei szorosan csukva. Most nem láthatom azokat a szemeket, amik eddig mindig erőt és választ adtak tanácstalanságomban életem rögös útján. Óriási vállai erőtlenül fekszenek a fehér ágyneműn. Tekintélyt parancsoló karjainak izmai ernyedten hanyatlanak csontjaira, vastag ereiből műanyagtoldás fut szerteszét.

Fölé hajolok, megsimogatom az élet próbáitól barázdált homlokát. Végignézek rajta. Még sohasem láttam Őt ilyen védtelennek. Valami belül nagyon szorítja mellkasom. Nagyon. Vékony könnycsepp hullik alá lassan államról a vászonlepedőre. Érzem, hosszú idő után először félek. Rettegve féltem ezt az embert.

Ő az apám...


A mentőautó szirénájának tébolyult jajveszékelése belém fojtotta a szót. Gondolataim összefüggéstelenül szaladgáltak elmém horizontján. Hiába vagyok magamnál, nem értem hogy történhetett az egész kálvária ami, körülvesz.

Egyik pillanatról a másikra történt.

Még hallottam utolsó szavait a telefonkagylón át, és utána megszakadt a vonal az éteren keresztül. Tudtam, hogy nagy a baj. Szinte megbénított a tudat, hogy olyan dolog történt vele, amibe nincs beleszólásom. Gépiesen cselekedtem, és nem is emlékszem pontosan semmire.

A mentőorvos tanácstalansága elbizonytalanított, de a hitem nem törte meg az orvostudományban, mert erején felül mindent megtett, amit egy ilyen kis száguldó lélekvesztőben meg lehet tenni egy ember életéért. Hálával gondolok rá, amíg élek.

Ha nem érkeznek meg időben, akkor elveszítettem volna Őt.

Isten lemondott róla.

Lemondott arról az emberről, aki becsülettel élt egész életében. Tisztességgel dolgozta végig az életét. Soha nem taposott el másokat, soha nem vette el a másét. Családjának a semmiből mindent megteremtve, gyermekeinek szilárd etikai és erkölcsi morált mutatva. Minden tanításának bizonyítéka a saját élete volt. Nem ismertem, nem ismerek hozzá hasonló embert.

Hosszú utat kell még megtennem addig, hogy felérjek nagyságának akárcsak az árnyékához.

Isten lemondott róla.

Az Ember nem. Felvette a kesztyűt és folytatja harcát a könyörtelen Halál csuklyás démona ellen. Még nem győzhet a Kaszás! Még nincs itt az ideje! Érzem! Tudom!


Sötétedik.

A lemenő nap sugarait felváltja a köztéri lámpa tompa fénye. Szemfárasztón áramlik be az ablakon, szövetséget kötve a helységben eluralkodó neontáblák kísérteties fényforrásaival.

Megigazítom a párnáját.

Most ez a legtöbb, amit tehetek érte. A mesterséges kómában, nem lát, nem hall, de tudom, hogy érzi ott bent, hogy itt vagyok. Mert én mindig itt vagyok, amikor lehetséges.

Bejön a nővér, kezében egy meleg pokróccal. Reá teríti, és közben rám néz. Szótalanul a szemével a falon elhelyezkedő órára pillant, utalva arra, hogy mára véget ért a látogatás. Én szomorú mosollyal nagy levegőt veszek, és felállok az ágy mellé húzott székről. Látom, megenyhül a tekintete, látva nyomoromat, finoman vállamra teszi a kezét, és halkan megszólal:

- Még öt perc, jó? Utána viszont mennie kell, mert én kapok ki.

- Köszönöm... – préselem ki magamból a szavakat, mert valami nagyon szorít odabent a mellkasomban. Ahogy kilép, visszaroskadok a széknek csúfolt hokedlire, és maradok vele egy kicsit még.

Ülök mellette és fogom a kezét...

2010. október 14., csütörtök

Káin ébredése


Érzem a forróságot...

Érzem a bennem fortyogó apró kis indulatok egyre jobban perzselő hőségét. Ahogyan a történésekkel felcímkézett eseménydarabkák izzó bolygókként összeforrnak lassan, hogy óriási lávafolyamként, mint örvényszerű artikulátlan ordításkezdemény, fojtogatva kússzon fel torkom egyenetlen barázdáin, utat törjön magának rojtosra tépett szájnyílásom irányába...

Nem jó ez így...

Nem jó látni, az Értéktelen felszínre törését, amit bárgyún körbenéz, és látván, hogy terjedése akadálytalan, elkezdi féktelen burjánzását a szélrózsa összes irányában, megfertőzve mindent, amit csak tud...

Sohasem voltam szélsőséges érzéseimben, gondolataimban, tetteimben. Az erős indulatok által kiváltott dühöt is csak nagyon hátul, a szégyenteljes tulajdonságok leghátsó cellájában tartottam erős őrizet alatt lelkem várában.

Mégis mostanában, akaratlan elkezdtek szakadozni erénykovácsolt rabláncai. Minden egyes történés, ami megtámadta jóérzésű lényem, lassan pattintottja tovább őrző bilincseinek zárjait. Angyalaim félnek, óva intő szavaik egyre kevésbé találnak bejáratot értelmem egyre jobban vakuló központjába. Tudom, idővel el fognak menekülni, lassan aggódva elszállnak, helyet adva így az eddig száműzött ördögöknek, akik a kezüket dörzsölgetve már alig várják, hogy munkába álljanak, elkezdhessék romboló tevékenységüket...

Nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindig mindent szelíd bárányka módjára megértsek, elnézzek, eltűrjek, megbocsássak. A romlás polipszerű csápjai engem is elértek, és már közvetlen környezetem pusztítja. A Sátán lelöki agyamról a biztonsági szíjat, ami eddig visszafogta idegességét...

Elegem van abból, hogy megértsem sok száz évvel ezelőtti erkölcsi és szokásjogok szerint élő parazitacsoportok önérzetes fröcsögését, bűntudatosan én alakuljak hozzájuk a békés együttélés reményében, miközben mindent tönkretesznek kaotikus bolyongásuk során amerre járnak...

Elegem van abból, hogy elnézzem a tiszteletlenséget és az emberi viselkedés hiányát, csak azért mert én az eddig csöndes, megértő és civilizált többséghez tartozom...

Elegem van abból, hogy eltűrjem magánvagyonom elrablását, és tárgyi értékeim rongálását, csupán azért, mert az embernek nemigen mondható elkövető éppen – életvitelnek nem nagyon mondható – megélhetésének fenntartására hárítja tettének indítékát a minimális büntetés, vagy annak elmaradása reményében...

Elegem van abból, hogy megbocsássam a semmitmondó, ostoba zombitömeg mocskolódását, miszerint felszínes és silány gondolkodásmódjukról, véleményeikről ők maguk nem tehetnek, hanem a világ formálta ennyire gyökértelen plasztikhulladékká őket...

Bármerre nézek, bármerre megyek, mindenhol egyre jobban azt látom, hogy a tisztességes, értékadó emberek véleményét elnyomják, tartásukat különböző álságos módon megnyomorítják, materiális és immateriális javaikat félelmetlen dézsmálják, olyan csoportok, kiknek létezésének megokolására magyarázat nincs. Nem is lehet...

Fejünkre nőttek, a megengedés luxusában vakon hittük így lesz jó.

Tévedtünk…

Megfizettük az árát...

Majdnem mind elvesztünk...


Érzem magamban az erőt...

Egyre jobban érzem...

Nem értek meg, nézek el, tűrök el, bocsátok meg már semmit...

Nem tartom oda másik orcámat, ha az Értéktelenek hada felpofoz...

Nem leszek együgyű mártír, aki csak elveszni tud...


Érzem az erőt...

Az élő Sátán leszek, ha kényszerítenek...

Az, aki kegyetlen nemezist oszt...

Félelmetes büntetést, hogy ne felejtsék el, létezik még ellenállás a szemétörvénnyel szemben...

Mindenhol és mindenkor harcos fekete angyala leszek az Értéknek, amiben még páran hiszünk...


Érzem az erőt...

Érzem a dühöt...

Érzem a forróságot...

2010. május 7., péntek

Egy szomorú srác


Szemébe nézek, de nem látok semmit.

Üresen, fakón, kifejezéstelen arccal bámult rám. Hiába kutattam tekintetében, nem találtam fogódzót. Csak nézett, de nem látott.

Szeme fagyott jégtükrén keresztül, nehezen mögélopóztam, és tompa fájdalmát éreztem, ami egyre közönnyé vált.


Alig múlt harminc, de szinte mindent rosszat látott, minden az életből kiábrándítót megtapasztalt. Olyan dolgokon ment át eddigi rövid élete alatt, amit mások sok száz év alatt sem láthatnának. Ismerte az emberi rossz minden formáját, volt törött minden tagja, érezte sok barát, családtag utolsó érintését, rettegett háborúban, szenvedte a szerelem álságos kínját. Megélte a poklok poklát, és sohasem sütkérezett az isteni napfényben. Gazdag, kemény élettapasztalat. Tragédiája csupán egy volt: mindent túlélt.


Egy belső erő emelete a padlóról fel minden alkalommal, mikor oly sok dolog taposta földre. Folyamatos árnyék fedte arcát. Ritkán mosolygott, akkor is mintha kínozták volna, olyan groteszk módon tette. Szerintem, nem is látta magát kívülről. Ha, látta volna, megrémült volna. Én nem rémüldöztem, átéreztem lelkének folyamatos bánatát. Kicsit az enyém is volt.


Soha nem azt látták benne, aki valójában volt…

Soha nem hittek benne, csak addig, amíg az érdek diktálta…

Soha nem kezelték egyenrangú partnerként…

Soha nem tudtak, és nem akartak benézni az álarca mögé…

Csak a külső felszín érdekelte az embereket.

Amíg kellett…


Férfiszemmel nézve is jóképű, sármos srác volt. Élete ráncai finoman kezdtek megjelenni, nemesen ívelt arcán, szomorú barna szeme, sok lányt, nőt ejtett rabul. Szikár, erős alakját, mintha tűzben edzették volna, keze inas volt, és erős. Magas, sudár termet.

Sokat dolgozott, harcolt életében. A munka volt az egyetlen dolog, ahol szerinte az ember lemérhető. Sokat dolgozott, és ezt sokan ki is használták. Nagyon sokszor… Nem áltatta magát semmivel, nem szőtt valótlan álmokat. Már nem hitt az emberekben…


Régóta ismertem, és elég jól, ahhoz, hogy rokonszenvet érezzek iránta. Valami effélét érezhetett ő is irányomban, mert igaz, nem túl gyakran, de kereste társaságom.

Gyalulatlan faasztalnál, egy-egy korsó sör társaságában beszélgettünk időnként. Mint most is.

Keveset, de tartalmasat beszélt. Sokszor nem is volt rá szükség. Szemébe nézve tudtam, mit akar mondani. Az a mélységes szomorúság, ami lényéből áradt, furcsamód megnyugtatott.

Megerősített abbéli hitemben, hogy az ember csak egyre rosszabb lesz, hiába fejlődik a világ, a rákfenéje marad. Mindenre veszélyes, nem csak saját magának, hanem mindennek a farkasa…


Ő egy kőszikla volt ebben a humánmasszában, ami tengerként engem is körbevett. Egy ember, aki saját magáért rokonszenves. Kézfogása, minden megmaradt reményem az emberi faj erényeiben.


Egy ember, ki nem ebbe a világba való.

Nem ebbe a korba.

Nem gonosz, nem rossz, csak negatív.

Mert a világ is az…