Gyönyörű volt…
Szőke hajzuhataga, mint érintetlen vízesés csodálatos szépsége, fejének minden mozdulatát követte bársonyos esése. Kivételes arcéle elképesztően tökéletes, gyermekien szűzies vonásai minden férfi álmát foglalta magában. Szemei szabályosak és mintha kissé nagyok lettek volna, de nem volt zavaró, mert így érvényesült csodálatos zöld bogarának megbabonázó csillogása. Ajkai párnácskáinak teltsége és leheletnyi nyitottsága olyan izgalmas, hogy aki látta ellágyult, akármilyen szörnyű indulat is forrongott bensőjében.
Alakja tökéletes, - attól függetlenül, hogy nem a legdivatosabb viseletben volt, mivel éppen dolgozott a szórakozóhelynek hívott fertőben – dekoratív munkaruhája még hangsúlyosabban emelte ki legformásabb testrészeit.
Húszas évei elején lehet, fiatalsága legszebb éveiben jár, még nézni is gyönyörűség.
Összhatásában tökéletes példája a Nőnek, aki a férfiszívet rabolja el, ahogyan belefeledkezel látványába.
Az enyémet is elragadta… pár percig…
Aztán gyorsan összetörte…
Amikor megszólalt…
Sajnos, én még bízom abban, hogy a harmónia létezik.
A természet tökéletes egyensúlya, ami egyáltalán a gyarló férfi számára manifesztálódhat ezen a világon, az egyetlen csodában ölthet testet. És ezt a kivételes csodát, úgy hívják: A Nő.
Ebből a szempontból én sem különbözöm a többi emberállat humanoid hímtől sem, mert létező világom meghatározó központja, az ellenkező nem értékes nagybetűs példányai. Annyiképp ölthet testet vágyam tárgya, szinte megszámlálhatatlan megvalósulási formáját ismerem, és imádom a Nőnek.
Azt hiszem, közelítek a Nagy Igazság felé, ha érzem (mivel tudni, nem tudom) hogy a Nő alakja halandó létemben, nagyon érintőre veszi az Élet Értelmének fogalmát.
Igen az Értelmét…
És sajna, itt a bökkenő, ami megakasztja ömlengésem parttalan folyamát.
Ugyanis és azt gondolom, hogy a letaglózó külső szépséghez tartoznia kellene egy ellenállhatatlan kedvességnek, kifinomult modornak, kissé élces játékosságnak, enyhén csípős humornak…
Nem polihisztorokat megszégyenítő általános műveltségre, nem unalmas filozófiai frázisok ismételgetésére, nem magasröptű sztorizásokra, nem irodalmári választékosságra gondolok. Nem.
Csupán arra a törékeny, mégis világokat építő egyensúlyra, ami a külcsínt a belbeccsel összhangban adja meg a Nő valódi értékét, térdre kényszeríti férfiúi nyers bárdolatlanságunkat, és üdvözítő meleg fénysugár érintésével kényeztet bennünket pár pillanatra életünk állandó zimankós telében.
Minden alkalommal, amikor csalatkozom a nagybetűs Nő illúziójában, egy kicsi darabka reményem mállik darabokra lelkem serpenyőjében. Csupán elámított a bestia, akit talán a Fenevad küldött kínzásomra álalakban, amikor gyönyörködő legsebezhetőbb pillanatomban lerántja leplét, felfedi valóját, és egy mozdulattal, egy tettel, egy mondattal, vagy egy otromba fonémával szíven szúr a diszharmónia rozsdás acéljával…
- A koktélba minden gyühet? – nézett flegmán a mellettem lévő asztalnál ülő zavart srácra. – Ahá… Üccsike? Oké, várok, de léccike lassan talád má ki, jó, hogy mit nyom a haverod? – és megvetően kezdett el csámcsogni egy rágógumit, és az arcára kiült eddig titkolt mérgező rosszindulata. A mozdulat, ahogy csípőre tette egyik kezét, és ahogyan a másikban a tálcával a térdét csapkodta gyengén elriasztott attól, hogy bármilyen kontaktusba kerüljek vele véletlenül is.
Valószínűleg, én voltam az egyetlen elmebeteg (és józan) férfi, aki kiábrándítónak élte meg a „tünemény” viselkedését. Engem nagyon bántott, zavart „milyensége”, ami bensőjéből nyersen áradt.
Tehát, azzal a lendülettel, ahogyan leültem pár perccel ezelőtt az üres asztalhoz, úgy álltam fel és nyúltam kabátomért a közeli fogas irányába.
- Hé! – és tudom, hogy utánam szólt. – Van valami gáz? – ért oda mellém, és szépséges arcát, sátáni torzóvá alakítja át a széles szájmozgása, amivel a rágógumit őrölgette.
- Nem, nincs… sajnos mennem kell… - feleltem szomorúan, úgy hogy már szándékosan nem néztem rá.
- Akkor jó… Szióka! – illant tova.
Nem, nem jó… valami nagyon nem jó… de, ezt csak én éreztem…
Mélyen belül…
Bejegyzések
