A cím ne döbbentse meg Önt, Nyájas Olvasó, semmiféle degradáló hátsó szándék nem vezeti tollam (és itt most megragadom az alkalmat, hogy megjegyezzem; tisztelet, a kivételeknek, vagy akinek nem inge az ne vegye magára további soraimat). Én mélységesen tisztelem a szebbik nemet, bár alábbi levezetésemből kiderülhet, hogy ezt rosszul teszem.
Elég hosszú utat tettünk meg, ha a társadalomtudomány látcsövén keresztül vizsgáljuk a nő és férfi kapcsolatát. A darwini példákra utalva, már a kezdet kezdetén (úgy 12.000 éve), amikor az ember közösségi fejlődése elindul, és megjelenik a család intézménye – a patriarchális társadalom megjelenésének köszönhetően – a túlélés ösztöne másképp programozta át férfit és a nőt. A hímegyed érzékelő szervei, ösztönei és jól felfogott érdekei által, azt az ellenkező nemű fajtársát keresi a kolóniában, akiben látja, hogy utódait nagy valószínűséggel fel fogja nevelni, központja lesz családi tűzhelyének, és minden úton kiszolgálja, ha fáradtan hazatér a kimerítő zsákmányszerzésből, vagy félelmetes csatározásokból. A nőegyed – bár, beleszólása aligha számottevő – viszont belső késztetéstől vezérelve arra vágyik, hogy leendő ura olyan legyen, aki megvédi minden külső veszélytől, biztonságos életteret nyújtson számára, ahol születendő gyermekei megélhetik a felnőttkort. Tartós „kényszerkapcsolat”.
Kialakul az Apa és Anya személye, együtt alkotják a Családot.
Túlélési Vágy, Életerő és Ösztön…
A társadalmak hipergyorsasággal fejlődtek, és váltották egymást (őskor, ókor, stb.), de az emberek egymással szemben fennálló kapcsolatrendszere szinte jottányit sem fejlődött azóta.
Pedig, már van női szavazati jog, emancipáció, szabad véleménynyilvánítás és egy sereg olyan dolog, amiben a nő véleményét, akaratát érvényre jutathatja… amennyiben van neki.
Mire gondolok?
Már rég nem élünk nomádként jurtákban a Sztyeppén, kis cölöpfalukban Bretagne szikláin, mégis…
…egy nő folyamatosan rajong egy olyan férfiért, aki megalázó módon többször fizikailag is bántalmazta, nyilvánosan lejáratta ismerősei és idegenek előtt részegen, kapcaként kényére-kedvére rángatja. A férfi még csak bocsánatot sem kér tőle, mert tudja (vagy nem foglalkozik vele), pár nap múlva a nő önmagát kezdi el vádolni, hogy azért ilyen gyalázatos vele, mert valamilyen úton-módon ő a hibás. Mert a férfi „jól” néz ki (kisportolt test, divatos öltözködés, stb.) és biztosan ő (a nő) nem megfelelő számára, ezért kapja ezt a minősíthetetlen viselkedésformát tőle. A nő állítja, hogy el fogja hagyni legközelebb, de most mit csináljon… szereti… és tovább szenved…
…egy nő imádja barátját, pedig sokszor nagyon elviselhetetlen. Féltékenysége határtalan. Állandóan a nyakán lóg, mindenhová elkíséri még a fodrászhoz is vele megy. A munkahelyén nap közben félóránként hívogatja, férfi kollégáit céges partikon többször megfenyegette, nézi az órát, mennyi idő alatt ér haza. Még a postás srácot nemrég megütötte, mert a férfi szerint nem adott elég kimerítő választ arra, hogy miért csönget be, amikor a ládába is bedobhatná a küldeményt. Számítógépén a leveleit elolvassa, szúrópróbaszerűen megnézi a mobilhívásait, üzeneteit. Nem engedi sehová, szuverenitása úgyszólván megszűnt létezni. Megbeszélni nem lehet semmi a férfival, mert az a vége, hogy biztosan van valakije. A nőnek nincs ereje megszakítani a kapcsolatot, mert a férfi „jól” néz ki, és érzi, hogy zsarnoka szinte beteges bizalmatlansága ennek ellenére imádja. A nő még mindig úgy érzi… szereti… és tovább szenved…
…egy nő változatlanul akarja azt a férfit aki, amikor kilépnek a lakásból, szinte észre sem veszi. Bevásárlóközpontban méterekkel megelőzi, olyan helyzetet teremtve, mintha csak felületesen ismernék egymást, nem alkotnak egy párt. Szórakozóhelyen a legutolsó ivócimbora kitüntetőbb figyelmet kap, mint kedvese, nem is beszélve a nőkről, akik új belépőként csatlakoztak a társasághoz. A férfi számára minden megengedett, viszont a nő csak a számára kijelölt emberekkel beszélgethet partnere látómezejében. Mintha szégyellné őt, pedig egy nagyon csinos és gyönyörű lány. A nőnek rosszul esik ez a bánásmód, de hiába próbálja megbeszélni ezt az áldatlan állapotot, mindig üvöltözés a vége. Képtelen viszont kilépni a kapcsolatból, mert a férfi nem volt mindig ilyen, „jól” néz ki és amúgy ezt az „apró hibácskát” leszámítva elég rendes… szereti… és tovább szenved…
…egy nő ugyanúgy ragaszkodik egy olyan férfihoz, aki ha teheti, megcsalja minden útjába akadó nővel. Számtalanszor történt meg az in flagranti, és nagyon gyakoriak a színházba illő jelenetek. A nő éjszakákat átvirrasztja, és sír a hűtlen szerelme után, aki nagyon hamar célratörő udvarlással, felhasználva a nő gyengéit és szerelmét kioldalogja a megbocsátást. És minden kezdődik elölről pár hét múlva. A nő időnként elátkozza gyengeségét, mert mindig elgyengül, amikor ki kéne rúgnia végleg a sármőrt. Különben is vele van a legtöbbet, és így biztosan ő többet jelent, mint a gyakori alkalmi kis kalandok, és igenis, a többi nő a hibás, akik biztosan addig ostromolják az ő emberét (mert „jól” néz ki), amíg az nem tud ellenállni… végül is minden férfi ilyen, nem? Ezért nem lehet mindig haragudni, csak néha nagyon nehéz neki, sokat pityereg, mert… szereti… és tovább szenved…
Ősi ösztöneik legyőzik még a legragyogóbb női elméket is?
Az észt, és józan belátást szétzúzza gyengeségük?
A nőkbe kódolt sok ezer éves program vak ragaszkodásával tönkreteszi magát az egyént?
Nem képesek szubjektívan látni saját sorsukat a múlt eseményeinek tükrében?
Mi engedi, hogy elpazarolják életük legszebb éveit, és ne lássák meg kapcsolataik groteszk valóságát?
Kegyetlenek kell lennünk nekünk, férfiaknak ahhoz, hogy ragaszkodjanak hozzánk?
Megalázó módon kell kivetkőznünk magunkból ahhoz, hogy magunkhoz láncoljunk egy nőt?
Elég csak „jól” kinéznünk ahhoz, hogy mindent megtehessünk?
Nem számít férfiúi erénynek a nőket is megillető tisztelet megadása?
Csak könyörtelen macsóként kell viselkednünk, és mindenfelé a feltétlen engedelmesség rabláncát gőgösen magasra tartva?
Egy kapcsolat mozgatórugója a fortélyos félelem irányítása, nem pedig az érzelem emóciója?
Tényleg a nő nem lépett elő egyenrangú társsá, hanem megmaradt ingóságnak a régmúlt idők szellemében?
Széles ismeretségemből számos példa igazolja a fenti történéseket, jól ismerem a szenvedő szereplőit. Szép, csinos, művelt nők, akik rendelkeznek minden jóval, amivel Afrodité megáldhatta őket. Látom gyakran szenvedésüket, meghallgatom őket és csak egy tanácsot tudok ajánlani folyton: Ébresztő! Légy erős, hagyd abba ezt az egészet! Csinálja mással tovább! Hogy szeretnéd megkapni mástól, hogy tiszteljen, amikor Te sem tiszteled saját magadat!
Elhatározzák, igen, most elég… de mire odaérnek, hogy lépjenek, már nem tudják megtenni…
Kényelemből, félelemből, szánalomból, sajnálatból…
Csak együtt érezni tudok velük, de nem vagyok képes megérteni őket…