A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nő. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. június 2., csütörtök

A tűz ami éget


Nem bírom tovább, úgy érzem, elhamvadok…

Folyamatos vágy gyötör. Minden reggel vele kelek, és vele alszom el. Úgy érzem, lélekben velem van.

Már csak meg kell találnom. Olyan mintha ismerném, talán láttam is valahol, és reménytelen kutatok utána amerre csak járok. Orpheusz, Parisz, Villon és Cyrano szerelmének öröksége lángol izzó bensőmben…


Keresem Őt.

A kivételest. Azt, aki nem csak gyönyörű szépségével, izgalmas lényével, hanem tökéletes szellemének éles acélpengéjével szúrja magát bőröm alá, és könyörtelenül hatol bordáim között édes fájdalommal nyugtalan szívemig.

Csodálatos nő. A legcsodálatosabb…

Minden tulajdonságunkban annyira hasonlítunk, teljesen olyan, mint én. Gyarlóságom az Ő erénye. Megzabolázza féktelen szilajságom, szelídíti lázadásom ebben az emberi létben. Amikor velem van, akkor megbékélek a világgal, minden gond messze száll. Vele gyengéd vagyok, és megértő. Vágyom arra, hogy megossza velem lelke minden gyöngyszemét a legjelentéktelenebb apróságtól a legbensőbb titkokig. Belefelejtkezem gyönyörű szemeinek babonájába, érintésének bűvköre megtöri a harcost bennem. Egyetlen pillantásával lefegyverez. Megtérek hozzá a hétköznapok háborújából, és csupán puszta jelenléte a megfáradt veteránt fiatal elitkatonává avanzsálja. Ő a béke szigete ebben a földi pokolban...

A csók, amit az ajkamra lehel, a legédesebb nektár kábító érzete, ily csodát földi halandó valószínűleg még soha nem ízlelhetett. Ölelése maga az eufória, a kéj, amiben szinte a téboly sötét szárnya legyinti maradék ép elmém. Nem csak a testünk, hanem a lelkünk is összeforr...

Ugyanúgy számíthat rám, mint ahogyan én számítok rá. Megvédem Őt minden rossztól, kellemetlenségtől személyének leghűségesebb zsoldosa, fanatikus testőre vagyok. Olyan egység ez, ami szétszakíthatatlan szövetségesekké láncol bennünket össze. Örökre…

Tudom, hogy megtalálom. Hogy mikor, azt nem tudom, de hiszem, Ő is keres engem, így egyszer beteljesedik ez a különleges szerelem. És akkor boldogan megnyugszom, elértem azt, amire mindig is vágytam…


Viszont amíg nem érezhetem valódi közelségét, addig életem minden pillanatában hajt az elemi forróság, a soha el nem hamvadó parázs szívem katlanában.

A belülről emésztő láng hajszol, hogy bolyongva keressem lába nyomát…

A szerelem vágya…

A tűz, ami éget…

2010. október 23., szombat

A nők mazohisták?


A cím ne döbbentse meg Önt, Nyájas Olvasó, semmiféle degradáló hátsó szándék nem vezeti tollam (és itt most megragadom az alkalmat, hogy megjegyezzem; tisztelet, a kivételeknek, vagy akinek nem inge az ne vegye magára további soraimat). Én mélységesen tisztelem a szebbik nemet, bár alábbi levezetésemből kiderülhet, hogy ezt rosszul teszem.

Elég hosszú utat tettünk meg, ha a társadalomtudomány látcsövén keresztül vizsgáljuk a nő és férfi kapcsolatát. A darwini példákra utalva, már a kezdet kezdetén (úgy 12.000 éve), amikor az ember közösségi fejlődése elindul, és megjelenik a család intézménye – a patriarchális társadalom megjelenésének köszönhetően – a túlélés ösztöne másképp programozta át férfit és a nőt. A hímegyed érzékelő szervei, ösztönei és jól felfogott érdekei által, azt az ellenkező nemű fajtársát keresi a kolóniában, akiben látja, hogy utódait nagy valószínűséggel fel fogja nevelni, központja lesz családi tűzhelyének, és minden úton kiszolgálja, ha fáradtan hazatér a kimerítő zsákmányszerzésből, vagy félelmetes csatározásokból. A nőegyed – bár, beleszólása aligha számottevő – viszont belső késztetéstől vezérelve arra vágyik, hogy leendő ura olyan legyen, aki megvédi minden külső veszélytől, biztonságos életteret nyújtson számára, ahol születendő gyermekei megélhetik a felnőttkort. Tartós „kényszerkapcsolat”.

Kialakul az Apa és Anya személye, együtt alkotják a Családot.


Túlélési Vágy, Életerő és Ösztön…

A társadalmak hipergyorsasággal fejlődtek, és váltották egymást (őskor, ókor, stb.), de az emberek egymással szemben fennálló kapcsolatrendszere szinte jottányit sem fejlődött azóta.

Pedig, már van női szavazati jog, emancipáció, szabad véleménynyilvánítás és egy sereg olyan dolog, amiben a nő véleményét, akaratát érvényre jutathatja… amennyiben van neki.

Mire gondolok?

Már rég nem élünk nomádként jurtákban a Sztyeppén, kis cölöpfalukban Bretagne szikláin, mégis…

…egy nő folyamatosan rajong egy olyan férfiért, aki megalázó módon többször fizikailag is bántalmazta, nyilvánosan lejáratta ismerősei és idegenek előtt részegen, kapcaként kényére-kedvére rángatja. A férfi még csak bocsánatot sem kér tőle, mert tudja (vagy nem foglalkozik vele), pár nap múlva a nő önmagát kezdi el vádolni, hogy azért ilyen gyalázatos vele, mert valamilyen úton-módon ő a hibás. Mert a férfi „jól” néz ki (kisportolt test, divatos öltözködés, stb.) és biztosan ő (a nő) nem megfelelő számára, ezért kapja ezt a minősíthetetlen viselkedésformát tőle. A nő állítja, hogy el fogja hagyni legközelebb, de most mit csináljon… szereti… és tovább szenved…

…egy nő imádja barátját, pedig sokszor nagyon elviselhetetlen. Féltékenysége határtalan. Állandóan a nyakán lóg, mindenhová elkíséri még a fodrászhoz is vele megy. A munkahelyén nap közben félóránként hívogatja, férfi kollégáit céges partikon többször megfenyegette, nézi az órát, mennyi idő alatt ér haza. Még a postás srácot nemrég megütötte, mert a férfi szerint nem adott elég kimerítő választ arra, hogy miért csönget be, amikor a ládába is bedobhatná a küldeményt. Számítógépén a leveleit elolvassa, szúrópróbaszerűen megnézi a mobilhívásait, üzeneteit. Nem engedi sehová, szuverenitása úgyszólván megszűnt létezni. Megbeszélni nem lehet semmi a férfival, mert az a vége, hogy biztosan van valakije. A nőnek nincs ereje megszakítani a kapcsolatot, mert a férfi „jól” néz ki, és érzi, hogy zsarnoka szinte beteges bizalmatlansága ennek ellenére imádja. A nő még mindig úgy érzi… szereti… és tovább szenved…

…egy nő változatlanul akarja azt a férfit aki, amikor kilépnek a lakásból, szinte észre sem veszi. Bevásárlóközpontban méterekkel megelőzi, olyan helyzetet teremtve, mintha csak felületesen ismernék egymást, nem alkotnak egy párt. Szórakozóhelyen a legutolsó ivócimbora kitüntetőbb figyelmet kap, mint kedvese, nem is beszélve a nőkről, akik új belépőként csatlakoztak a társasághoz. A férfi számára minden megengedett, viszont a nő csak a számára kijelölt emberekkel beszélgethet partnere látómezejében. Mintha szégyellné őt, pedig egy nagyon csinos és gyönyörű lány. A nőnek rosszul esik ez a bánásmód, de hiába próbálja megbeszélni ezt az áldatlan állapotot, mindig üvöltözés a vége. Képtelen viszont kilépni a kapcsolatból, mert a férfi nem volt mindig ilyen, „jól” néz ki és amúgy ezt az „apró hibácskát” leszámítva elég rendes… szereti… és tovább szenved…

…egy nő ugyanúgy ragaszkodik egy olyan férfihoz, aki ha teheti, megcsalja minden útjába akadó nővel. Számtalanszor történt meg az in flagranti, és nagyon gyakoriak a színházba illő jelenetek. A nő éjszakákat átvirrasztja, és sír a hűtlen szerelme után, aki nagyon hamar célratörő udvarlással, felhasználva a nő gyengéit és szerelmét kioldalogja a megbocsátást. És minden kezdődik elölről pár hét múlva. A nő időnként elátkozza gyengeségét, mert mindig elgyengül, amikor ki kéne rúgnia végleg a sármőrt. Különben is vele van a legtöbbet, és így biztosan ő többet jelent, mint a gyakori alkalmi kis kalandok, és igenis, a többi nő a hibás, akik biztosan addig ostromolják az ő emberét (mert „jól” néz ki), amíg az nem tud ellenállni… végül is minden férfi ilyen, nem? Ezért nem lehet mindig haragudni, csak néha nagyon nehéz neki, sokat pityereg, mert… szereti… és tovább szenved…

Ősi ösztöneik legyőzik még a legragyogóbb női elméket is?

Az észt, és józan belátást szétzúzza gyengeségük?

A nőkbe kódolt sok ezer éves program vak ragaszkodásával tönkreteszi magát az egyént?

Nem képesek szubjektívan látni saját sorsukat a múlt eseményeinek tükrében?

Mi engedi, hogy elpazarolják életük legszebb éveit, és ne lássák meg kapcsolataik groteszk valóságát?


Kegyetlenek kell lennünk nekünk, férfiaknak ahhoz, hogy ragaszkodjanak hozzánk?

Megalázó módon kell kivetkőznünk magunkból ahhoz, hogy magunkhoz láncoljunk egy nőt?

Elég csak „jól” kinéznünk ahhoz, hogy mindent megtehessünk?

Nem számít férfiúi erénynek a nőket is megillető tisztelet megadása?

Csak könyörtelen macsóként kell viselkednünk, és mindenfelé a feltétlen engedelmesség rabláncát gőgösen magasra tartva?

Egy kapcsolat mozgatórugója a fortélyos félelem irányítása, nem pedig az érzelem emóciója?

Tényleg a nő nem lépett elő egyenrangú társsá, hanem megmaradt ingóságnak a régmúlt idők szellemében?

Széles ismeretségemből számos példa igazolja a fenti történéseket, jól ismerem a szenvedő szereplőit. Szép, csinos, művelt nők, akik rendelkeznek minden jóval, amivel Afrodité megáldhatta őket. Látom gyakran szenvedésüket, meghallgatom őket és csak egy tanácsot tudok ajánlani folyton: Ébresztő! Légy erős, hagyd abba ezt az egészet! Csinálja mással tovább! Hogy szeretnéd megkapni mástól, hogy tiszteljen, amikor Te sem tiszteled saját magadat!

Elhatározzák, igen, most elég… de mire odaérnek, hogy lépjenek, már nem tudják megtenni…

Kényelemből, félelemből, szánalomból, sajnálatból…

Csak együtt érezni tudok velük, de nem vagyok képes megérteni őket…

2010. július 23., péntek

Harmóniám gyilkosa


Gyönyörű volt…

Szőke hajzuhataga, mint érintetlen vízesés csodálatos szépsége, fejének minden mozdulatát követte bársonyos esése. Kivételes arcéle elképesztően tökéletes, gyermekien szűzies vonásai minden férfi álmát foglalta magában. Szemei szabályosak és mintha kissé nagyok lettek volna, de nem volt zavaró, mert így érvényesült csodálatos zöld bogarának megbabonázó csillogása. Ajkai párnácskáinak teltsége és leheletnyi nyitottsága olyan izgalmas, hogy aki látta ellágyult, akármilyen szörnyű indulat is forrongott bensőjében.

Alakja tökéletes, - attól függetlenül, hogy nem a legdivatosabb viseletben volt, mivel éppen dolgozott a szórakozóhelynek hívott fertőben – dekoratív munkaruhája még hangsúlyosabban emelte ki legformásabb testrészeit.

Húszas évei elején lehet, fiatalsága legszebb éveiben jár, még nézni is gyönyörűség.

Összhatásában tökéletes példája a Nőnek, aki a férfiszívet rabolja el, ahogyan belefeledkezel látványába.

Az enyémet is elragadta… pár percig…

Aztán gyorsan összetörte…

Amikor megszólalt…


Sajnos, én még bízom abban, hogy a harmónia létezik.

A természet tökéletes egyensúlya, ami egyáltalán a gyarló férfi számára manifesztálódhat ezen a világon, az egyetlen csodában ölthet testet. És ezt a kivételes csodát, úgy hívják: A Nő.

Ebből a szempontból én sem különbözöm a többi emberállat humanoid hímtől sem, mert létező világom meghatározó központja, az ellenkező nem értékes nagybetűs példányai. Annyiképp ölthet testet vágyam tárgya, szinte megszámlálhatatlan megvalósulási formáját ismerem, és imádom a Nőnek.

Azt hiszem, közelítek a Nagy Igazság felé, ha érzem (mivel tudni, nem tudom) hogy a Nő alakja halandó létemben, nagyon érintőre veszi az Élet Értelmének fogalmát.

Igen az Értelmét…

És sajna, itt a bökkenő, ami megakasztja ömlengésem parttalan folyamát.

Ugyanis és azt gondolom, hogy a letaglózó külső szépséghez tartoznia kellene egy ellenállhatatlan kedvességnek, kifinomult modornak, kissé élces játékosságnak, enyhén csípős humornak…

Nem polihisztorokat megszégyenítő általános műveltségre, nem unalmas filozófiai frázisok ismételgetésére, nem magasröptű sztorizásokra, nem irodalmári választékosságra gondolok. Nem.

Csupán arra a törékeny, mégis világokat építő egyensúlyra, ami a külcsínt a belbeccsel összhangban adja meg a Nő valódi értékét, térdre kényszeríti férfiúi nyers bárdolatlanságunkat, és üdvözítő meleg fénysugár érintésével kényeztet bennünket pár pillanatra életünk állandó zimankós telében.

Minden alkalommal, amikor csalatkozom a nagybetűs Nő illúziójában, egy kicsi darabka reményem mállik darabokra lelkem serpenyőjében. Csupán elámított a bestia, akit talán a Fenevad küldött kínzásomra álalakban, amikor gyönyörködő legsebezhetőbb pillanatomban lerántja leplét, felfedi valóját, és egy mozdulattal, egy tettel, egy mondattal, vagy egy otromba fonémával szíven szúr a diszharmónia rozsdás acéljával…


- A koktélba minden gyühet? – nézett flegmán a mellettem lévő asztalnál ülő zavart srácra. – Ahá… Üccsike? Oké, várok, de léccike lassan talád má ki, jó, hogy mit nyom a haverod? – és megvetően kezdett el csámcsogni egy rágógumit, és az arcára kiült eddig titkolt mérgező rosszindulata. A mozdulat, ahogy csípőre tette egyik kezét, és ahogyan a másikban a tálcával a térdét csapkodta gyengén elriasztott attól, hogy bármilyen kontaktusba kerüljek vele véletlenül is.

Valószínűleg, én voltam az egyetlen elmebeteg (és józan) férfi, aki kiábrándítónak élte meg a „tünemény” viselkedését. Engem nagyon bántott, zavart „milyensége”, ami bensőjéből nyersen áradt.

Tehát, azzal a lendülettel, ahogyan leültem pár perccel ezelőtt az üres asztalhoz, úgy álltam fel és nyúltam kabátomért a közeli fogas irányába.

- Hé! – és tudom, hogy utánam szólt. – Van valami gáz? – ért oda mellém, és szépséges arcát, sátáni torzóvá alakítja át a széles szájmozgása, amivel a rágógumit őrölgette.

- Nem, nincs… sajnos mennem kell… - feleltem szomorúan, úgy hogy már szándékosan nem néztem rá.

- Akkor jó… Szióka! – illant tova.

Nem, nem jó… valami nagyon nem jó… de, ezt csak én éreztem…

Mélyen belül…