A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magány. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. január 8., vasárnap

Kasszandraálom


…Végre érzed a nyugodt, semmihez sem fogható ernyedést: félig alszol már. Nem kell sok, és a tested megpihen, szellemed ismeretlen dimenziókba hív...


Ah, mi ez a tompa fájdalom?! Nem, nem akarom… hiszen még nagyon fáradt vagyok...

Kinyitod a szemed. Félhomály honol a lakókonténeredben. Szerencsére korábban ébredtél, mint ahogyan az iPhone riasztója. Még nem ordít kedves dallamot a füledbe, és nem húzza fel a reluxát az egyetlen ablakodról.

Megmozdulsz. Minden mozdulat ólomnehéz. Recsegnek az izületek, ropognak az izmok. Felülsz. Ahogyan függőlegesbe kerülsz, a jól ismert gyenge fejfájás, ami a halántékodba hasít. Már régen megszoktad. A városi szmog lehet az elsőszámú oka. Azt mondják, ez természetes velejárója a fejlődésnek. A tüdőd súlyosnak érzed miatta, igazán a véredben keringő nehézfémtartalom, ami időnként aggaszt. Állítólag már van olyan kényelemes maszk, ami akár a felét is megszűri az itteni levegőnek, és mintha már reklámban is láttad volna...

Lecsúszol az ágyról. Nyújtózol egy utolsót. Ó, hogy mennyire jajong mindenem! Nagy levegő. Megnyomod az ágyazó gombját, és a fekhelyed egy pillanat alatt eltűnik a falban. Lépsz párat, és bekapcsolod a tükröt. Huh, micsoda nyúzott arc! Nehéz lesz ebből vállalható ábrázatot csinálnom pár perc alatt... Oké, előtte egy kávé!

A konyharészbe mész, és megnyomod az automata kávégombját. Cukor nélkül. Még reggel van... A gép engedelmesen csorgatja ki magából a forró nedűt. Hmm, jó illata van! Finom vaníliaaromájú... Valahol azt olvastam, egykor ezt régen egy növényből készítették. Pörkölték, meg minden... Érdekes lehetett. Elképzelni is nehéz, mennyi terület kellene ahhoz, hogy ma 80 milliárd embernek természetes alapú kávét lehessen adni...

A fotelhoz csoszogsz, és beleülsz óvatosan. Nézed a fali órát. Várod az ébresztés idejét. Napfényben szeretnél kávézni...

Szemed a szemközti fotelra téved. Ó, ott az erotikakártyám! Hát, igen... Hónap vége van már, és kevés kredit, így csak a virtuális szex maradt... Igaz, már nagyon olcsón bérelhetnék egy szexrabszolgát a sarki boltból, de még nem vitt rá a lélek. Amilyet csak szeretnék... Nem éppen legális, de szinte mindenkinek van már. És cserélhető is, így nem lehet megunni. A testnepperek feketén bármit beszereznek, csak legyen rá kredit... A központi híradás nap, mint nap kürtöli, hogy a Világkormánynak mindenki számít, de ilyen túlnépesedésnél mit ér egy ember élete? Mindannyian rabszolgák vagyunk...

Pár perc és 7 óra. Hirtelen felcsendül az ismerős dallam, és lassan felhúzódik a reluxa. Kényelmesen hátradőlsz, és kortyolsz a barna löttyből. Várod, hogy a nap sugarai finoman végigpásztázzák megfáradt lényedet. Ó de jól esik! Soha sem fogok rájönni, hogy ez miért olyan jó… Volt olyan idő is, amikor UV szűrős plexi nélkül is ki lehetett állni a fénybe... Az nagyon jó lehetett... Azért rendes a városvezetéstől, hogy hetente egy alkalommal szétoszlatják az állandó gázfelhőket, és néha természetes fényt is láthatunk...

Olyan negyedórát napfürdőzöl, majd lassan elsötétül az ég. A szürkésfekete felhők visszaveszik égi uralkodó szerepüket. Újra sötét minden...


Felállsz, és újra a tükörhöz lépsz. No, kezdjük a vakolást! Arcodra kened a bőrszínű krémet. Csodák csodája, pár perc alatt kifeszítik a bőrt. Még pár mozdulat, és hamvas tinédzsernek nézel ki a máztól. Ez igen! Igaz, fokozottan öregszik a bőr tőle, de az van a tubusára írva, hogy természetes alapanyagokból készült...

Bekapcsolod a hologramtévét. Amíg felöltözöl, hallgatod a híreket. Egy kellemes női hang közli, hogy műanyag védőbúra alá került az utolsó tölgyfa a Városi Parkban. A múltnak állított emléket a Városi Hivatal, amikor megkímélte és odaszállíttatta. Oktatási és esztétikai célokat fog szolgálni... Felveszed a zuhanyköpenyt. Speciális rezgései az összes kosszal, baktériummal, és egyáltalán mindennel végeznek, ami rád ragadt az előző zuhanyzás óta, Kicsit kellemetlen, de ma már kevesen engedhetik meg maguknak a tiszta vizet ilyen célokra... Ünnepélyes keretek között beültették az utolsó ellenőrizetlen ember bőre alá az azonosító csipet. Az ausztrál rezervátumban élő őslakos ugyan nem nagyon értette, hogy erre mi szükség, de szakértők elmagyarázták neki, hogy így sokkal könnyebb lesz azonosítania magát, és a segélyét is egyszerűbben költheti el a tábor szupermarketjében... Finoman bekened magad a bőrödnek megfelelő pH értékű védőkrémmel. A zuhanyköpeny használatára heves viszketéssel reagál tested felülete, így minél előbb túl akarsz lenni a krémezésen. Kis idő múlva valóban meg is nyugszik a bőröd. Picit mérgező, bár a gyártó kísérletekkel igyekszik igazolni az ellenkezőjét, de legalább hamar hat. Valamit valamiért. Csodákra képes a pakúrakivonat... Gazdasági elemzések rávilágítottak arra a tényre, hogy a Központi Gyártó és Elosztó Zrt. sokkal többet tud termelni és jobb minőségben konkurencia nélkül, így a Világkormánynak sikerült megszüntetnie a Világgazdaságra sokáig káros hatással lévő versenytársakat. Emlékeztetőül: a jogi úton kezdeményezett békés megállapodást lehetetlenné tette a versenytársak merev ellenállása, és egy általuk kezdeményezett szabotázsakciót követően a Világkormánynak csak egyetlen lehetősége maradt: katonai akció keretében felszámolni az immár terroristává lett cégeket. Az akció közben sajnos az ellenséges cégek vezetői életüket vesztették... Gombnyomásra kipattan egy fogassor, rajta jó pár hasonló ruhaköltemény. Válogatni kezdesz. Minimális a különbség, de akkor sem mindegy, hogy mit szeretnék ma viselni. Ez az! Ez jó lesz! Hasonló a legújabb kínai divathoz. Belebújsz a polisztirolruhába. Néha viszket, de elég kényelmes... A bevándorlási problémákat úgy enyhíti a Világkormány, hogy új jogszabályban kötelezte az európai területén élő állampolgárait, hogy osszák meg otthonuk felét a hatóság által kiválasztott ázsiai családokkal. A hatóság szakemberei felkeresnek mindenkit, és hivatalosan fogják beszabályozni az egy főre jutó négyzetméter mennyiséget. A rendelet ma éjféltől lép érvénybe... Betolod a fogast a helyére, és bekapcsolod a nagy fali tükröt. Na, készen vagyok! Irány a munka...

Mielőtt a bejárati zsilipet kinyitod, megnyomod a „tisztítás” feliratú gombot. 2 perced van, hogy elhagyd a konténert. A pneumatika szisszenve felrántja az ajtót, és kilépsz a folyosóra...


Bonyolult alagútrendszereken és liftek tucatjain jutsz el a Központi Pályaudvarra. Beülsz a jól ismert sorba, és várod, hogy megteljen az üléssor. Amint az utolsót is elfoglalta valaki, akkor egy géphang figyelmeztet, hogy kapcsolja be mindenki az övét, és arra is, hogy a környezetben lévők álljanak a biztonsági sávon túlra. Pár másodperc múlva egy óriási gépkar az egész üléssort egy hordozóra emeli ami, a betáplált útirány szerint közlekedik. Beindulnak a motorok, kicsit melegítik őket... Milyen furcsa! Már szinte minden elektromos, de a szállítójárműveink még mindig benzinmotorosak, Több, mint száz éve hajtogatják, hogy egyre drágább lesz az üzemanyag, mert erősen fogy a készlet, de még mindig ezt tüzelik. A Központi Járműhivatal 30 éve teszteli a villanymotoros szállítórendszereket, de még mindig nem elég biztonságosak szerintük... Negyedóra alatt eljutsz a munkahelyedre. Amint a mozgólépcsőn az épület felé haladsz, elcsodálkozol annak hihetetlen méretein. Óriási! A csúcsa szinte belevész a szürkeségbe... Hamar beérsz. Kilépsz a liftből, és egy óriási terembe lépsz, ahol a munkaállomásod van. Mozgójárdák futnak mindenfelé, és te is rálépsz az egyikre. Mivel csak a munkaállomásodnál tudsz kiszállni, csupán integetsz egy-két kollégának. A mozgójárda meggátolja a beszélgetés lehetőségét, és így jelentősen növeli a munkateljesítményt.

Beülsz a munkaállomásodba. Egy szék és a fejedre méretezett virtuális monitor... Hát, igen! Nem egy felemelő hely, de dolgozhatnék lent a bányában is. Azt mondják szörnyű hely az odalent. Örülni kell annak, ami van, ekkora munkanélküliség mellett. Így sem sok a fizetés, de ha nem lenne, elképzelni sem tudom, miből fizetném a konténerem, az adókat és egyáltalán azt a sok dolgot amit kötelező fizetni. Persze, nem mondom ki, amit gondolok, mert a hiperérzékeny mikrofonok elárulnának. Így is nehéz néha kimagyaráznom magam, amikor a munkamonitorom elárulja testem rezdüléseit a Központi Szervnek...


A 12 óra rendesen kimerít. Minden idegszáladdal a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtanod. Egy koordinátor nem hibázhat... Alig várod már, hogy felharsanjon a felszabadító szignál, és levehesd a fejedről a sisakot. Fáradtan állsz rá a járdára, és szeretnéd minél előbb elhagyni ezt a helyet. Ó, heti hat nap! Eléggé elfásul az ember itt. Csak azért fogom fel ezt az egészet, mert most voltam boldogságterápián, és még érdekel a körülöttem lévő valóság... A Cég ellenőrzi időnként a koordinátorait. Szabályos időközönként átvizsgálják őket. Kiszűrik azokat, akik fizikai teljesítőképességük határára értek. Pár nap, néhány pirula, és egy pártfogó. Hamar munkába állítják a testet modern gyógyászati eljárásokkal. A pártfogó pedig gondoskodik arról, hogy az egyén pontosan szedje a tablettákat. Mivel az emberi kapcsolatok elég korlátozottak sokan barátot látnak a párfogóban. Pár keresztkérdés után beszélnek az életükről, érzéseikről, politikai és vallási nézeteikről, a világnézetükről... A pártfogó megértőn meghallgatja őket, és szorgalmasan jelent háromdimenziós anyagokkal. Van, akinél a gyógyulás hirtelen őrületbe csap át, és veszélyessé válik, Azokat elviszik. Van, aki baleset áldozata lesz. Van, aki véletlenül elveszti a kreditjeit, pedig a bankszámla nem tévedhet. Mindenétől megfosztják. Nyomorultul fagy halára a felhőkarcolók hideg aljában. Sajnos, sok embert veszt el a Cég...


Fáradtan igyekszel a konténeredbe. Már majdnem hazaérsz, amikor egy kis mellékjáratban zenekártyák reklámjára leszel figyelmes. Nem is a reklám a szembeötlő, hanem a dallam, ami feléd árad, az, ami hajszolt elméd érdeklődését felkelti. Belépsz a járatba. Gyengén megvilágított hely. Amolyan külvárosba kalauzoló. Mindennap erre vezet az utad sok-sok éve, de még sohasem tértél ki erre. Szerencsére nem kell sokáig téblábolnod a kihalt sikátorszerűségben. Hamar meglátod a hang forrását: egy elhagyatott kis konténer. Hibás a zsilip, és egy kevés fény és erős füstszag árad ki. Belesel.

- Ne leskelődj, inkább gyere be! – szól egy rekedtes hang valahonnan a fény irányából.

Megilletődsz. Még sohasem leskelődtél, és pont az elsőnél fognak fülön. Hát, legyen! Felegyenesedsz, és az ajtónyitó gombra tenyerelsz. Az most már teljesen kinyílik. Belépsz.

- Mi járatban Barátom? – kérdezi a hang.

Alig látsz valamit, olyan erős füst van itt. Nem szmog, hanem valami más. Erős, de nem kellemetlen szag. Amint szemed megszokja a félhomályt, körülnézel. Rengeteg zenei kártya, és ezer egyéb ismeretlen dolog hever a polcokon, asztalokon szerteszét. A hang tulajdonosát még mindig nem látni.

- Ó, én csak a zenét hallottam meg! – szólsz zavartan. – De már megyek is!

- Maradj csak és nézz körül! – lép ki egy alak a szomszéd helységből. – Biztosan találsz magadnak valami kedvedre valót.

Nagy ég! Még ilyen alakot nem láttam! Szemügyre veszed a fickót. Magas, van vagy két méter. Vastag hosszú kabátot visel. Hosszú haja a szemébe lóg. Szájában eszméletlenül füstöl valami...

- Mi ez a valami, ami ilyen füstöt csinál? – kérdezed.

- Szivar! – válaszolja. – Jó kubai szivar.

- Szivar? – ámulsz el. – Már vagy 50 éve nem gyártanak ilyet, és ha valakinek van is eltéve, az, nagyon gazdag lehet. Egyébként dohányozni a közrendű polgároknak tilos! És egészségtelen is...

- Megvannak a kapcsolataim. – szól az óriás. –És nem vagyok gazdag ember. A szivar csábított ide?

- Nem, hanem a dallam, ami a fülembe kúszott – vallod be. – Régen nem hallgattam már zenét...

- Akkor nézz körbe, és válogass! – tárja szét a karját. – Itt minden nagyon régi, és eladó.

Ahogy a szemébe nézel, megnyugszol. Mélységesen meleg barna szemei azt súgják, hogy itt biztonságban vagy. Nincs mikrofon, nincsenek kamerák. Csak te meg ő, és a sok kacat. Nem figyel senki....

Sok dolgot megnézel, a többségéről fogalmad sincs hogy mi. Micsoda ócskaságtanya! Átnézed a zenekártyákat. A legtöbb szerzőt, együttest nem ismered.

- Azt szeretném, ami az előbb szólt. – szólalsz meg. –Az nagyon jó volt.

- Tessék itt van! – húzza ki a lejátszóból. – Ez a Summer Breeze... A tied!

Feléd nyújtja a kártyát. Tétovázva elveszed.

- Mennyibe kerül? – kérdezed. – Mi az ára?

- Semmi, a tiéd. – válaszol. – Ajándék.

- Ajándék? – hitetlenkedsz.

- Igen, csupán azt ígérd meg, hogy felelősséggel hallgatod. – néz rád komolyan.

- Felelősséggel? – nézel furcsán. – Nem akarlak megbántani, de amint láthatod, már nem vagyok gyerek. A Cégnél dolgozom, mint koordinátor. Elég felelősségteljes a munkám. Mi az, hogy felelősséggel…

- Várj! Hallgass ide! – vág a mondandódba. – Nem néztelek gyereknek. Személytelen, érzések nélküli világban élünk. Egy olyan korban, amiben hiába vagyunk tömegben, mégis egyedül érezzük magunkat. Nincs szerelem, nincs barátság. Csak gépies tudatosság, automatizmus. Még a gyerekek is központi engedély alapján születnek a bolygó ezen felén...

Csupán azt szerettem volna mondani az előbb, hogy ha ezt a zenét hallgatod, akkor felszabadítja az érzéseid.

- És akkor mi van? – kérdezed. – Mi bajom lehetne egy kis álmodozástól?

- Csupán annyi, hogy kontroll nélkül elhatalmasodik az emberen. – válaszol. – És az nagyon veszélyes. Olyan világot szeretnél megélni, ami most nem lehetséges...

- Nyugalom! – kiáltasz fellengzősen. – Kontrollálni tudom én magam! A cyberdrogokat is csak érintettem tinédzserkoromban. Tudom, mit lehet és mit nem. Méghogy a zenétől kellene tartanom! Mi van ráírva a tokjára? Hallgassa mértékkel?

- Csak nyugalom! – szól az óriás. – Maradjunk annyiban, hogy meghallgatod, és visszajössz valamikor elmondani, hogy milyen volt. Kíváncsi vagyok... Oké?

- Oké, rendben van! – adsz kezet. – Ígérem, visszajövök, és elmesélem, mit éreztem, amikor végighallgattam ezt az albumot.

- Akkor a viszontlátásra! – emel meg egy palackot az asztalról. – Egészségedre!

- Neked is minden jót! – viszonzod, miközben kilépsz a konténerből.

Zsebedbe csúsztatod a kártyát, és gyorsan elhagyod ezt a koszos mellékjáratot.


Micsoda fárasztó hét volt! Szerencsére itt az utolsó nap, amin nem kell bemenni a Céghez. Ma úgy döntesz kirúgsz a hámból, és lesz egy kellemes életközeli élményed. Minden adott: rendeltél egy masszőrt, egy mobil jacuzzit. Pár hónapra leterheli a szabad kreditjeidet, de most nem érdekel. Most kipróbálom a dallamok erejét!

A masszőr megérkezik időben, és nagyon jól végzi a munkáját. Kiengedsz. Ó, földöntúli érzés! Amikor befejezi kicsit engedi, hogy regenerálódj, de rövid idő után levetkőzik, és behív a pezsgő vízbe. Huh, végre! Már régen éreztem magam ilyen jól! Lekászálódsz az ágyról, és ledobod magadról a törölközőt. Becsúszol a vízbe. Hátra dőlsz és finoman valódi karok kezdik kényeztetni a tested. Igen, most kell az i-re a pont! Induljon a zene!

Amint a dallam elkezd szállni, megragad, és messzire repíti gondolataidat...


Nyár van. Olyan nyár, ahol kellemesen süt a nap, és mindent átható jázmin illat van... Egy régi házban járok. Itt van az otthonom, Lépkedek hazafelé... A fények, az érzés… Milyen furcsa minden...

Munkából jövök, de nem úgy, ahogyan általában... Mindjárt otthon vagyok... Jó az illat, és az érzés nagyon jó... Vacsorával várnak... Mert várnak rám...

Ahogyan képek végig rohannak az agyadon, eufórikus érzés kerít hatalmába!

Ez az, ami hiányzott! Otthon vagyok, fontos vagyok valakinek... Nem vagyok többé egyedül... Nem...


- Mi a gond? – térít vissza egy hang a valóságba. – Csak nem rontottam el valamit?

A masszőr lány szólt hozzád ijedten.

- Nincs semmi gond. – válaszolsz megtörten. – Csak menj el, kérlek!

Nem kérdez semmit, kiszáll a pezsgőfürdőből, és pár perc múlva már a zsilipen kívül van.

Sokáig bámulsz magad elé. Megrázó látomás volt... Olyan, mintha az időben és térben utaztál volna egy olyan helyre, amiért bármit megadnál, hogy ott lehess. Igaza volt a hatalmas fickónak! Erre nem voltam felkészülve! Olyan dolgokat csillantott meg a dallam elmémben, amit ebben a világban már nem élhetek át...

Mintha elpattanna valami, úgy tör ki belőled a zokogás. A kád szélére borulva sírsz, ki tudja meddig. Siratod az életed, és azt is, amit soha nem élhetsz át...


... Huh, ez furcsa volt! Ennyire nyomasztót régen nem álmodtál. Olyan, mintha a távoli jövőben jártál volna, és minden olyan elrendelt és gépies lett volna. Hú, de jó, hogy felébredtem!

Sajgó fejjel felkelsz, és körbenézel. A nap már felkelt, és kellemesen cirógatja az arcod. Ó, milyen jó érzés! Gyerünk a kávéért!

Kimész a konyhába, és felteszel egy kávét. Biztos, ami biztos, beleszagolsz a kávédobozba. A darált kávé illata! Felséges!

Amint a gőzölgő nedűt a csészédbe töltöd, már sietsz ki az erkélyre. Csodálatos a reggeli napfényben kávézni! Eszedbe jut lidérces álmod. Jó lenne vigyázni erre a bolygóra... Még sok évet szeretnék így megélni…

2011. február 17., csütörtök

Barátom


- Hogy vagy drága Barátom? – mondom barátságosan, de tettetett derűvel.

Felkészítettek, de a látvány okozta megdöbbenés még az én sokat látott szemeimre is egy pillanat alatt kiült. Ha nincsenek pontos utasításaim a hollétére, akkor nem ismertem volna meg. Arca beesett, szemei egy sötét gödörből bámult a világba. Bőre megsárgult, a kórházi ágynemű alól kikandikáló pálcika még véletlenül sem emlékeztetett az egykori kisportolt karokra. A koraestében uralkodó félhomályt egy neonsor törte meg zavaró fényével, groteszk valótlanságot adva a helységnek.


Közelebb lépek, és hozzáhajolok.

- Na, hogy vagy Haver? Azt mondják, hogy mintha beteges lennél mostanában. – próbálok oldott formában szólni hozzá, de ahogy végignézek rajta, hirtelen a sírás környékez belülről.

- Kibaszott jó, hogy látlak! Nagyon örülök, hogy eljöttél! Tudtam, éreztem el fogsz jönni, és meg fogsz látogatni... és így is lett... Mikor is beszéltünk utoljára? Úgy egy éve? Gyere, ülj ide... - mosolyodik el, de nem kellemes, ami sugárzik szájmozdulatából. A kín torz vigyora csúfítja el ábrázatát.

Kezemet nem engedi el, mint a fuldokló a szalmaszálat úgy szorítja gyönge ujjaival. Másik karomat használva húzom ki az ágya alól a kisszéket, és arra telepszem.

- Mi történt Veled? – kérdezem. – Nem így szerettelek volna viszontlátni.

- Hidd el én sem. Baj van... nagy baj... Nagyon beteg vagyok... - hunyorít rám, és a szemei sarkában gyöngyöző tükörpont elpattan, és könnyfolyamként folyik végig orrán, száján.


Nagyjából másfél éve láttam utoljára.

Együtt nőttünk fel. Együtt motoroztunk, átvészeltünk minden balhét.

Nem különböztünk egy időben egymástól. Sokan, akik csak felületesen ismertek minket, azt hitték testvérek vagyunk. Velem egyforma magasságú, sportos felépítésű, okos srác volt. A lányok imádták, és nem csak azért, mert jóképű, jó kiállású férfi, hanem azért is, mert kitűnő humor, és briliáns szellemiség is jellemezte. Lojalitásban, szolidaritásban messzemenőkig helytállt, soha nem hagyott pácban, még a legkilátástalanabb helyzetben sem.

Együtt kapott el bennünket a gépszíj.

Hosszú éveken keresztül éjszakáról-éjszakára, tivornyából tivornyára sodródtunk. A lányok bűvölete, az szesz kábítása, a vágyak utáni tobzódás, és a megfogalmazhatatlan hiányérzet a szakadék felé vitt minket. Szervezetünk kizsigereltük, lelkünket elégettük. Szinte teljesen kiégtünk. Úgy éltünk, hogy már-már belehaltunk. A mocskos rock n’ roll...

- Emlékszel? – kérdezte. – A nagy Hard Rock Jamboree 97’-ben? Huh, micsoda négy nap volt az, igaz? – nézett rám elfátyolosodott szemmel.

- Igen, emlékszem... - válaszoltam nagyokat nyelve. – Hatalmas buli volt. Egy napnak tűnt a három éjszaka. Te, meg én, Mikee, Zotya és a többiek... Szandra, meg a csajok... Metallica, és a legjobb barátok: Harley-Davidson, Jack Daniels, Jim Beam, Chesterfield...

- Tudod, hogy milyen sokáig utáltalak. – szólalt meg egy idő múlva. - Pedig hallgatnom kellett volna rád... Jobb ember akartál lenni, és ez nekem akkor fájt... A legjobb barátom voltál… úgy érzetem, hogy elárultál... Már egy jó ideje tudom, hogy segíteni akartál rajtunk... És látod, neked sikerült...


Igen, az akkori zajos életvitel megtette romboló hatását.

Kaptam pár figyelmeztetést, és úgy éreztem, váltanom kell, nem bírom tovább. Egy rosszullétből fakadó kivizsgálás megdöbbentő eredménye tette fel az „i”-re a pontot. Ezt az életformát abba kellett hagynom. Gondoltam rábeszélem, fejezzük be az önpusztítást.

Nem értette meg. Papírkutyának, puhány seggfejnek nevezett, és nagyon megsértődött. Nem látta a lényeget. Nem tudtam hatni rá. Eltávolodtunk egymástól.

Több mint, tíz éven keresztül a legjobb barátok voltunk...


- Te jól vagy? – kérdezi pár perc hallgatás után.

- Megvagyok... köszönöm. – válaszolom halkan.

Régebben, emlékszem, egyszer csak felhívott. Meglepődtem. Általános dolgokról beszélgettünk. Jól esett hallani a hangját. Hosszú idő után újra értekeztünk, de már nem úgy, mint azelőtt. Csak az elmúlt években kezdtünk összejárogatni időnként.

Közelebb húzott magához.

- Félek Haver, nagyon félek... - préseli ki magából a szavakat. – Ez a rohadék szar, ami bennem burjánzik, felzabál!


Rák!

Ez volt az egyetlen szó, szinte ami bénult agyamban megmaradt, amikor a húga felhívott, és sírva közölte: nagy baj van vele. Egy ideje nem volt jól. Hosszú, majd egy éves unszolás után nagy nehezen elimádkozta az orvosokhoz. Az elvégzett vizsgálatsorozat életveszélyes eredményeket hozott. Beutalták. Szövettan, röntgen, kivizsgálások tömege, stb. Eredmény: gyógyíthatatlan tüdőrák áttétekkel. Hihetetlenül hangzott az egész. Egy magas, erős embert nem győzheti le ez az alattomos betegség. A szívemet valami láthatatlan vasmarok szorította össze, képtelen voltam józanul gondolkodni. Napokig gondolkoztam, mit fogok mondani, amikor meglátogatom.

A kórházban, mielőtt a kórterembe értem volna, beszélni akartam a kezelőorvossal. Egy darabig bolyongtam a nyomasztó kórtermeken keresztül. A levegőben klóros tisztítószer és a halál szaga keveredett szinte elviselhetetlenül. Mindenhol emberre távolról sem emlékeztető, jártányi erővel nem rendelkező szerencsétlen élő csontvázakat láttam. Ahogy siettem a termeken keresztül, csak egy pillanatig néztem rájuk, mégis mindegyikük arca fájdalmas képkockánként kitörölhetetlenül égtek be agyam fotóalbumába. Szomorú úton ugyan, de megtaláltam az orvost, akit kerestem.

Az onkológus minden kétséget eloszlatott. Gyógyíthatatlan tüdőrák IV. stádiumban, májdaganatos áttétekkel… Annyira elhasznált volt a szervezete, hogy az gyilkos kór akadálytalanul kerítette birtokába, játszi könnyedséggel emésztette el nagyon rövid idő alatt. Kérdeztem, mit tehetnék érte. Az orvos azt mondta, hogy itt már Ő sem tehet semmit, nem hogy én.

Nem törődött magával, csak a mának élt…

Úgy pár hónapja lehet hátra jobb esetben...


- Még nem vagyok felkészülve. - szól elfojtott hangon.

- Mire? – kérdezem rémülten. – Mire nem vagy felkészülve?

- A Halálra... - suttogva, vontatottan ejti ki a szót, szinte alig hallom.

- Mit nem mondasz Te marha! Meg fogsz gyógyulni, és utána első dolgunk lesz, hogy megkeressük a régi cimborákat. A lányok is biztosan örülnének Neked, na és a...

Félbeszakít.

- Állj le a marketing szöveggel, kérlek! Beteg vagyok, de hülye nem... Beszéltem a dokival elég komolyan pár hete. Nem áltatott, őszinte volt... Hamarosan meg fogok halni…

Ahogyan rám néz, embertelen erőfeszítéssel tudom csak palástolni elérzékenyülésem. Mindketten egymás szemébe nézünk, és szavak nélkül is átérzem rettegését. Engem is legyintett már meg a Halál Angyalának fekete szárnya. Nem tudtam, hogy túlélem-e. Akkor azt érzetem belül, amit most Ő. Csak én túléltem...

- Hogy érted, hogy nem vagy felkészülve? – szólalok meg nagysokára.

- Nem tudom... Annyi dolgom lenne még... ha, lenne még egy esélyem... Megváltoznék, más ember lennék... - hangja elcsuklik.

- Abban biztos vagyok... - erősítem meg.


A nők kedvence volt, mégis egy sem jött el hozzá a bajban...

A társaság középpontja volt, mégsem érdekelt már senkit a sorsa...

A „nagy” barátok tömegéből, senki sem volt arra kíváncsi, hogy szenved-e szükséget valamiben...

Az ember, aki félreértette a népszerűséget, addig volt érdekes, amíg pénze volt, és a felszínes kirakatvilág, a Látszat Démona kerítette hatalmába.

A tömegben lett magányos, és ezt csak akkor látta, amikor már késő volt...

E tévedéséért az életével fizet...


- Nem tudom, hogy kell felkészülni az útra... nagyon félek... nagyon... - megszorítja jobban a kezem.

A felkarjára tetovált egykor büszke koponya mintha értené a helyzet drámaiságát, aszalódott kis pálcikafigurává húzódik össze bőrén.

- Szerintem, nem kell készülnöd semmivel. Nem kell bőrönd, vasalt ing, mint más utazáshoz. Erre az útra nem lehet készülni csak lélekben. Ne erre gondolj! Ne mérgezzük a még meglévő értékes időt azzal, hogy ideidézzük a megmásíthatatlant.

- Igazad van! A dokival megbeszéltem mindent. Holnap hazaengednek. Húgom elintézi vele a fájdalomcsillapítókat és még más formaságokat. Szegénykémnek mit kell átélnie miattam...

- Vele együtt eljövök érted és hazaviszünk, oké? - mondom.

- Köszönöm... - leírhatatlan hála csillog szemében, ahogyan e szavakat kimondja.

- Mindennap átmegyek, és megbeszélünk sok dolgot. Nagyon sokáig voltunk távol egymástól. Van mit megtárgyalni, nem? – kérdezem egy fokkal jobb hangulatban.

- Igen, ez így nagyon jó lesz... Mégsem vagyok egyedül... féltem, hogy így kell mindent befejeznem itt...

- Ne aggódj, nem vagy egyedül. Már nem... - mondom szelíden.

- Igen, már tudom... Menj, már nagyon késő van... Akkor holnap... Barátom. – szól elérzékenyülve.

- Oké, holnap... - engedem el a kezét.


Halkan, mint egy árny szinte suhanva hagyom el a sötét termeket, félhomályba burkolózó égig érő folyosókat. Nyomasztó érzéssel szívemben, tompa fájdalommal lelkemben fordulok gyorsan a széles elkoptatott lépcsőfordulókban. A hatalmas épület belterének roppant méretei annyira valószínűtlennek és félelmetesnek tűnnek ilyen gyér megvilágításban, hogy úgy érzem magam, mint Gulliver az Óriások Birodalmában, a királyi palotában. A bejárat hatalmas kapujában még a portás alakja is szürreális, ahogyan óriás termetével és kifejezéstelen vámpírarcával felém biccent búcsúzóul, és én nagy levegőt véve kilépek a hűvös, ködös éjszakába.

Holnap újra találkozunk...




(In memoriam Iron Mike (1973-2009). Nyugodj békében Barátom! Ne szomorkodj, találkozunk!)

2010. május 25., kedd

A kitaszított


A félhomályban ül megint.
Csak néz maga elé, és tudja, erősödnie kell. Minden idegszálával koncentrál arra, hogy fokról-fokra újraépítse saját magát, ha lehetséges sokkal szilárdabbra, mint amilyen volt. Igen, olyan megingathatatlanra, mint egy hatalmas kőszikla, ami az idők kezdete óta állja a természeti elemek csapásait. Nagy levegőt vesz. Ahogyan az elhasznált légzésmaradék kiáramlik ernyedő tüdejéből és elhagyja ajkait, érzi, még nincs itt az idő. Tudattalan is érzi, hogy gyenge, elég gyakran hagyja el magát. Most egy morzsányi minutumra szétáradhat lényében a kellemes lazaság, de később ez már megengedhetetlen lesz, feltéve, ha túl akarja élni. Túlélni az életét…
Kényelmesen hátradől a jéghideg gránitfalnak, és ahogy a jóleső zsibbadtság szétárad tagjaiban, gondolataiban akaratlan is újraéli elkezdődő emlékfilmjének főszerepét…

Úgy érezte, hosszú idő után újra megérinti a boldogság szele. Olyan érzések lepték meg kérges, fagyott szívét, amikről azt hitte, soha többé nem fogja már érezni. Nem gondolta, hogy valaki fontossá válhat az életében úgy, mint annak idején. Akkor, amikor még elhitte, hogy szerethet, és hogy szerethetik.
Véletlen találkozás volt, de mindent meghatározó.
Első pillanatban furcsa volt az érzés, ami átjárta lényét, azután kissé félt tőle. A beprogramozott védelmi ösztön, amit a csalódások tömegei edzettek üvegkeménységűre, megpróbált ellenállni, tette a dolgát. De ez az érzés annyira más volt, mint eddig, hogy fondorlatos úton megtalálta a rést a pajzson, és térdre kényszerítette a páncél nélkül maradt áldozatot: a szívet. Körbelengve felmelegítette az elfáradt szerv jégpáncélját, és egy egészen más lét lehetőségével csábította. Vékony fonálból szőtt hálóként a vágy fonta körbe, és az érintés csodájával kábította az izgalmas gyönyör. Az elfásult kopár magány temetődombjáról, a szerelem buja napfényes édenébe repítette. Jó volt elhinni. Jó volt érezni. Jó volt átélni…
Még ha csak rövid ideig is…

Az ellen hamarosan megjelent a színen.
Alattomosan terjedő fekélyként az irigység, és a rosszindulat pokoli csúfsága torzította el az addig barátoknak gondolt kedves arcokat, tetteket, gesztusokat. A kétszínűség álcájának segítségével a hazugság tőrének eszközével szurkálták folyamatosan bimbódzó szerelmét.
Nem értette ugyan az egészet, de azt hitte az Ő ereje kitartást ad a másiknak is, és ha a világ összeomlik, Ők túlélik. Mert szükségük van egymásra. Ebben reménykedett…
Csakhogy a bíztatón szorító kéz ereje gyengülni kezdett, és lassan elengedte. Hogy miért, arra nem kapott választ. A földre hullt, ahol védtelen áldozatként tombolhatott rajta ellensége dühe. Nem az elszenvedett méltánytalan bántalmazás fájt neki a legjobban, hanem hogy magára hagyta szótlan az, akit szeretett. Mert szerette… Szerette úgy, mint a hogyan már nagyon régen senkit sem…

Újabb nagy lélegzet.
A beáramló levegő kényeztető súrlódása a gégefalon már egy fokkal jobban esik, mint az előbb. Arcát kiemeli az árnyékból, megtörli könnytől nedves szemeit, és a fény irányába néz. Az elveszített kedvesre gondol. Nincs benne düh. Sohasem tudna haragudni arra, akit így szeretett. Nem képes rá. Csupán a szomorúság árnya kínozza sajgón szívét, a magány démona gyötri lelkét. Az életben kevés alkalommal szeretünk igazán. Minden eltaszítás után meghal bennünk valami… és benne már többször meghalt…
Most még gyengécske, de ahogy az idő előre halad, fokról fokra lesz egyre erősebb. Olyan lesz, mint régen, csak egy árnyalattal érzéketlenebb. Eszébe jutnak azok, akik gáncsolták, hátba szúrták, igaztalanul bántották. Az ereiben a vér egyre jobban kezd forrni, lassan halványulni kezd a vereség íze, de felejteni nem fogja. Most ármánnyal legyőzték.
De holnap már nem tudják…
Mert túléli ezt is…
És visszatér…