A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csalódottság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csalódottság. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. december 11., szombat

Mielőtt végleg elfelejteném


Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire elesett voltál, amikor karjaimba vonszoltad magad, miközben megtörtnek látszó lényed könyörgése meghatott addig, amíg üldözőiddel könyörtelen szálltam szembe egykor ádázul nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire erőtlen voltál, amikor túlélésed egyetlen záloga bensőmbe való kapaszkodásod volt, amiből én önzetlen tápláltam lényedet, egykor gazdagon nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire szép voltál, amikor szemed gyönyörű csillagát az enyémbe akasztva öleltél éjjeleken át, mert egyetlen menedéked az én szenvedélyem forrása volt, amiből kortyoltál egykor ájulásig nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire kicsinyes voltál, amikor fukarkodtál hőn áhított szereteteddel, és milyen zsugorian porcióztad ki a szerelemadagomat, amire egykor annyira ácsingóztam nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire képmutató voltál, amikor a legnemesebb erények álcája mögül ócsároltad csodálkozó énemet, miközben titkon a gyarlóság minden parancsának engedelmeskedtél egykor szolgai módon nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire kegyetlen voltál, amikor kihűlt szívembe kedvességed parazsával loptál lángot, éltetted addig, amíg szükséged volt létére, majd lassan kínozva facsartad egykor ronccsá nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire csalárd voltál, amikor tested kéjoltárán az áldozathozatalt főpapnőként tőlem akartad hevesen, miközben már egy új keresztnek hódolva kacérkodtál az idegen isten megváltójával egykor hűtlenül nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire hálátlan voltál, amikor ellenemmel szövetkezve jó hírem oktalan beszennyezted, s tetemét koncként dobtad eléjük, és ők ezt kihasználva aljas hazugságokkal támadtak hátba egykor kíméletlen nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire megbékélt voltál, amikor utolsó mosolyod az arcodra fagyva tompán ragyogott felém hat láb mélyről, amíg az angyali ábrázatot el nem takarta az ásómról lehulló, kora őszi hidegtől darabosra fagyott föld…

Igen, mielőtt végleg elfelejtenélek, én így emlékszem Rád...

2010. május 25., kedd

A kitaszított


A félhomályban ül megint.
Csak néz maga elé, és tudja, erősödnie kell. Minden idegszálával koncentrál arra, hogy fokról-fokra újraépítse saját magát, ha lehetséges sokkal szilárdabbra, mint amilyen volt. Igen, olyan megingathatatlanra, mint egy hatalmas kőszikla, ami az idők kezdete óta állja a természeti elemek csapásait. Nagy levegőt vesz. Ahogyan az elhasznált légzésmaradék kiáramlik ernyedő tüdejéből és elhagyja ajkait, érzi, még nincs itt az idő. Tudattalan is érzi, hogy gyenge, elég gyakran hagyja el magát. Most egy morzsányi minutumra szétáradhat lényében a kellemes lazaság, de később ez már megengedhetetlen lesz, feltéve, ha túl akarja élni. Túlélni az életét…
Kényelmesen hátradől a jéghideg gránitfalnak, és ahogy a jóleső zsibbadtság szétárad tagjaiban, gondolataiban akaratlan is újraéli elkezdődő emlékfilmjének főszerepét…

Úgy érezte, hosszú idő után újra megérinti a boldogság szele. Olyan érzések lepték meg kérges, fagyott szívét, amikről azt hitte, soha többé nem fogja már érezni. Nem gondolta, hogy valaki fontossá válhat az életében úgy, mint annak idején. Akkor, amikor még elhitte, hogy szerethet, és hogy szerethetik.
Véletlen találkozás volt, de mindent meghatározó.
Első pillanatban furcsa volt az érzés, ami átjárta lényét, azután kissé félt tőle. A beprogramozott védelmi ösztön, amit a csalódások tömegei edzettek üvegkeménységűre, megpróbált ellenállni, tette a dolgát. De ez az érzés annyira más volt, mint eddig, hogy fondorlatos úton megtalálta a rést a pajzson, és térdre kényszerítette a páncél nélkül maradt áldozatot: a szívet. Körbelengve felmelegítette az elfáradt szerv jégpáncélját, és egy egészen más lét lehetőségével csábította. Vékony fonálból szőtt hálóként a vágy fonta körbe, és az érintés csodájával kábította az izgalmas gyönyör. Az elfásult kopár magány temetődombjáról, a szerelem buja napfényes édenébe repítette. Jó volt elhinni. Jó volt érezni. Jó volt átélni…
Még ha csak rövid ideig is…

Az ellen hamarosan megjelent a színen.
Alattomosan terjedő fekélyként az irigység, és a rosszindulat pokoli csúfsága torzította el az addig barátoknak gondolt kedves arcokat, tetteket, gesztusokat. A kétszínűség álcájának segítségével a hazugság tőrének eszközével szurkálták folyamatosan bimbódzó szerelmét.
Nem értette ugyan az egészet, de azt hitte az Ő ereje kitartást ad a másiknak is, és ha a világ összeomlik, Ők túlélik. Mert szükségük van egymásra. Ebben reménykedett…
Csakhogy a bíztatón szorító kéz ereje gyengülni kezdett, és lassan elengedte. Hogy miért, arra nem kapott választ. A földre hullt, ahol védtelen áldozatként tombolhatott rajta ellensége dühe. Nem az elszenvedett méltánytalan bántalmazás fájt neki a legjobban, hanem hogy magára hagyta szótlan az, akit szeretett. Mert szerette… Szerette úgy, mint a hogyan már nagyon régen senkit sem…

Újabb nagy lélegzet.
A beáramló levegő kényeztető súrlódása a gégefalon már egy fokkal jobban esik, mint az előbb. Arcát kiemeli az árnyékból, megtörli könnytől nedves szemeit, és a fény irányába néz. Az elveszített kedvesre gondol. Nincs benne düh. Sohasem tudna haragudni arra, akit így szeretett. Nem képes rá. Csupán a szomorúság árnya kínozza sajgón szívét, a magány démona gyötri lelkét. Az életben kevés alkalommal szeretünk igazán. Minden eltaszítás után meghal bennünk valami… és benne már többször meghalt…
Most még gyengécske, de ahogy az idő előre halad, fokról fokra lesz egyre erősebb. Olyan lesz, mint régen, csak egy árnyalattal érzéketlenebb. Eszébe jutnak azok, akik gáncsolták, hátba szúrták, igaztalanul bántották. Az ereiben a vér egyre jobban kezd forrni, lassan halványulni kezd a vereség íze, de felejteni nem fogja. Most ármánnyal legyőzték.
De holnap már nem tudják…
Mert túléli ezt is…
És visszatér…