A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. július 12., kedd

A koldus


- A francba! – buggyant ki szájából a szitokszó.

A borítékot tétován halászta elő az ormótlan levélszekrényből, és amikor meglátta a medical center feliratát a küldeményen, úrrá lett rajta a mostanában egyre gyakrabban jelentkező remegés. Feltépte a papírt, és gyorsan átfutotta a levelet.

- Be kell mennem a dokihoz a klinikára. Az Isten verje meg!

Agresszív szitkozódása mögött a félelem rejtőzködött.

- Vigyázz a szádra fiatalember! – szólt rá egy érces hang a nappaliból. – Azt hiszem, már egymilliószor elmondtam, ha káromkodni akarsz, tedd úgy, hogy ne halljam...

- Bocsánat, fater! Elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül. – szólt halkan, kissé gúnyosan.

- ... és hogy Isten nevét hiába szádra ne vedd! Elég bajod van, nem kell, hogy a Teremtő haragját is kiérdemeld tiszteletlen viselkedéssel.

- Jó, oké, értettem! – mondta bólogatva, és alig halhatóan magában hozzátette – Több, mint harminc év alatt nem tudtál rám erőltetni szinte semmit, az általad jómodornak hívott szarságból. Bekaphatod, vén barom! Nem érdekel, mit papolsz öreg, nem is vagy az igazi apám.

Zsebre vágta a borítékot, és a szobájába ment. Kivett egy doboz cigarettát a bárszekrényből. Letépte a borítócelofánt és elővett belőle egy szálat. A szájába tette, és ösztönösen az ingzsebéhez nyúlt, ahol az öngyújtóját tartotta. A zseb üres volt. Zavartan kezdte el tapogatni ruházatát, hogy valamelyik részében talán ott van. Egymás után többször forgatta ki zsebeit iszonyatos káromkodások közepette. Letépte magáról a laza bőrkabátot, és idegessége tombolásig fajult. Vérben forgó szemekkel állt meg egy pillanatra, és éppen az egyik régimódi komódra bámult, aminek a szélén végre meglátta. Mint a dúvad, pár lépéssel a bútordarabnál termett, és szinte rávetette magát az öngyújtóra. Felpattintotta a fedelét, és lenyomta a dörzskereket. Várta a kovaszikrától belobbanó ismerős lángot. Az azonban megmakacsolta magát. Fényes szikrán kívül nem adott egyebet. Üres volt.

Mint akit kígyó mart meg, úgy vágta földhöz tébolyultan az apró szerszámot. Hirtelen megállt, és kimeredt szemmel bámulta a földön szerteszét gurult alkatrészroncsokat. Zavartan körbenézett, és az arcáról az izzadságot a hajába törölte. Tudta, hogy pár helyiséggel odébb az idős ember mindent hallott. Kihúzta magát, vett egy nagy levegőt, és elindult a konyhába gyufáért.

Ahogy a nappali hatalmas bejárata előtt haladt el, besandított a szobába, és meglátta az öreget.

A szoba olyan volt, mint egy múzeum. Ódivatú bútorok voltak ízlésesen elhelyezve. A falakon régi aranyozott keretekben régen elhalt felmenők képmásai váltották tájképek olajnyomatait. Hatalmas faragott tölgyfa könyvszekrények pózoltak öntelt módon, őrizve a tudás tárházát generációkon keresztül. A szoba közepén két bőrkanapé nézett egymásra, közrefogva egy díszes intarziáktól hemzsegő asztalkát. Balra hatalmas kétszárnyú ajtó nyílott a belső dolgozószobába. Azzal átellenben a falból egy barokk kandalló emelkedett ki. Két szélén ülő vörösmárvány oroszlánok vicsorgó szemfogakkal fogták közre a családi címert.

Az idős ember a kandallónak támaszkodva nézett ki az ablakon a szemközti ház irányába.

- Hihetetlen... Még, ennyi idő után is... – suttogta maga elé meredve.

A fiatalember óvatosan beoldalgott a szobába. Érezte, hogy valamit mondania kell, de nem tudta, hogy fogjon neki. Gyengén szédült. Koordinációs problémák gyötörték már egy ideje. Óvatosan megtámaszkodott az egyik szekrény sarkán, és finoman megszólalt:

- Ne haragudjon uram! Nem tudom, mi van velem mostanában, de úgy érzem, valami nem stimmel. Nem vagyok a legjobb formában.

- Igen, tudom. – szólalt meg a másik és lassan megfordult. – Egy egészséges ember nem ájul el az ajtóban csak úgy, mint te jómúltkorában.

Régebben bár sokszor meggondolatlan, mégis életvidám ember voltál. Mostanában gyakran látom, búskomorság gyötör. Ezért is szóltam Dr. Reinhard barátomnak, hogy soron kívül vizsgáltasson ki a klinikán.

Szemben álltak egymással. A fiatal csak bámult az öregember szemeibe. Sohasem vallotta be, de mindig is csodálta ezt az embert. Bölcsesség áradt lényéből.

Több, mint hat láb magas volt. Széles vállaival az erőt sugározta, pedig már a hetedik x-et is elhagyta. A fiatalember közel sem volt ennyire karizmatikus. Semmiben sem hasonlítottak egymásra.

- Miért törődik velem ennyire, hiszen már nem vagyok gyerek? Nem kellene istápolnia ennyire. És... Mindegy... – halkult el.

- Fejezd csak be nyugodtan, nem átok az, amit kimondasz. Igen, nem én vagyok a vérszerinti apád. Megígértem édesanyádnak, hogy amíg módomban áll, addig vigyázok rád, nem engedlek elkallódni. Nagyon szerettem őt. Nagyon... – és egy falon függő képre pillantott.

Ebben a másodpercben mindketten egyvalakire gondoltak. Egy gyönyörű nőre, aki mindkét férfi életében meghatározó jelentőségű szerepet töltött be. A szerető anya, és az odaadó feleség szelleme járt közöttük egy pillanatig.

- Mit nézett olyan hosszú ideig az előbb az ablakon keresztül? – szólalt meg a fiatal férfi nagysokára. – Ezen a meleg tavaszi napon mi érdekes ennyire itt a koszos belvárosban?

- A szemközti ház bejáratánál, az utca kövezetén ül egy ember. Őt néztem. – válaszolt az öreg.

A fiatalember az ablakhoz ment, félrehajtotta a nehéz brokátból készült függönyt, és kinézett.

Egy rongyos alakot látott meg a szomszédos ház gránitfalának dőlve, aki az ő bérházuk óriási bejáratát bámulta mereven. Furán viselkedett. Motyogott magában, időnként grimaszolt egyet, olykor indokolatlanul felkiáltott. Látszott rajta, hogy félnótás. Ismerte ezt a szerencsétlent, aki már jóideje a kapualjukban tengette az életét. Ahányszor a kapun kiment, a bolond hajléktalan hozzászólt valami érthetetlen nyelven, és csak bámult rá nagy vízkék szemeivel. Gyűlölte ezeket a szemeket! Neki is ilyen szemei voltak. Ilyenkor émelygés fogta el, hiszen úgy érezte, mintha saját groteszk torzója nézne szembe önmagával.

Hirtelen a koldus látványától iszonyatos dühbe gurult és hangját felemelve fröcsögte:

- Mi az istent lehet nézni egy ilyen ocsmány alakon, mondja? – fordult az öreg felé. Az idős férfi szeme rávillant, de ő tovább folytatta. – Az ilyen csatornalakó görényeket agyon kellene verni! Éjszaka benzinnel felgyújtani őket, hogy fáklyaként valami hasznosat is tegyenek a sötétben, az életben egyszer! Rohadt éhenkórász, tetves banda! Ostoba, iskolázatlan... – nem tudta folytatni, mert éles fájdalom fojtotta belé a szót. Az idős férfi egy mozdulattal elkapta a karját, és az ablaktól elrántotta. Kezét satuként szorítva szúrósan a szemébe nézett.

- Mérnökember, mint te! Csak hogy ő végig jelessel végezte az egyetemet! – mondta vészjósló hangon. - Nem bukdácsolta végig, hogy nyolc év alatt valahogy diplomája legyen, mint egyesek! Munka után tanult éjszaka, jelesre vizsgázott mindig, nem pedig semmittevőként bukott meg a vizsgákon sorra!

A férfit újabb dühroham kapta el, de csak tehetetlenül vergődött a másik szorításában. Arcán torz grimaszok jelentek meg, és a fogát csikorogtatta. Esélye sem volt ellenfelével szemben. Pár perc után agresszivitása alábbhagyott. Ereje elfogyott, így lassan nagy lihegések közepette elernyedt. A másik érezte ezt, és lassan eleresztette.

A folyosón lévő nagy állóórára pillantott, és sokkal nyugodtabb hangon megszólalt:

- Jól vagy? Szedd össze magad, és indulj el a klinikára! A doktor kettő óra után már szabad. Reggel beszéltem vele telefonon, és azt mondta, hogyha megkapod az értesítőt, akkor megvannak a laborleletek, és a kivizsgálások eredményei. Már több konzoliumot tartott az ügyedben neves kollégákkal. Kettő után bent van az irodájában.

A fiatalember szó nélkül bekullogott a szobába, ahol a kabátját hagyta, felvette, és a folyosón egy röpke pillantást vetett a tükörképére. Miután a nagy velencei tükör megnyugtatta, hogy nem néz ki siralmasan, a zsebeiben kutatott a kulcsai után. Amint megtalálta az egyik farzsebében, előkapta, hogy a zárba illessze, de az kihullott a kezéből. Megállt, és a földön fekvő kulcscsomóról a kezeire esett a tekintete. Mindkét keze gyengén remegett.

- A kurva életbe! – motyogta alig hallhatóan.

Elhatározta, hogy nem gurul dühbe, és a kulcsokért hajolt. Háromszor ejtette el és emelte fel a földről, mire végre kinyitotta vele az ajtót, majd szó nélkül csapta be maga után, ahogy kilépett a gangra.

- Sok szerencsét… fiam! – nézett utána az öregember.


Az emeletről hatalmas szecessziós lépcsőzuhatagon keresztül leért a fogadószintre.

Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy a régi szomszédoknak nem köszönt, sőt majdnem elsodorta őket a fordulóban. Az idős emberek rosszalló fejcsóválással poroszkáltak tovább.

Ahogy kiért a kapuszínre hirtelen megtorpant. A koldus! Az öregember a kapubejáró szegletébe húzódva rágcsálta szegényes ebédjét. Ahogy felpillantott, meglátta a fiatalembert és elmosolyodott. Homályos szemei megcsillantak, görcsös kezeit felé emelte és érthetetlen nyelven finoman beszélt hozzá.

- A tetves anyját! – hörögte félhangosan. - Mindig valaki beengedi, és kajával tömi a rohadékot!

Első indulatában az öreg felé rohant, aztán hirtelen megtorpant.

- Még valaki meglát! – gondolta. – Csak okosan!

A koldus reménykedve nézte, és ahogy közelített felé, egyre barátságosabban nézett rá. Utálkozva méregette az öreget, és ahogy melléért, óvatosan kinézett a kapun át az utcára. Üres. Nem jár most erre senki. Halkan nekifeszült a nagy kétszárnyú ajtó egyik felének ami irdatlanul nehéz volt, alig bírta kattanásig tolni a zárba. Félhomály lett úrrá a hatalmas folyosón. Rajtuk kívül csak a szemétkonténerek hallgatták a vészjósló csöndet...

Az öregember boldogan nézett a fiatalra, és ennek kedves hangokkal jelét is adta. A másik csak gőgösen állt előtte. A koldus finoman a fiatalember nadrágjába kapaszkodott és mondani szeretett volna valamit.

- Mit merészelsz? – hajolt le hozzá. – Hozzáértél a gatyámhoz, te mocsok?!

Az öreg szemei elkerekedtek. Hirtelen megteltek könnyel, és óriási cseppekben hulltak alá. Ekkor kapta az első ökölcsapást. Az álla nagyot reccsent, és kissé felkiáltott. Nem hangosabban, mint amikor egy kölyökállatot kínoz az ember, mert gyenge tüdejéből nem futotta többre...

Hátrahanyatlott, és a fájdalomtól kissé összegömbölyödött. A fiatalember vérszemet kapott, és felugrott. Eszét vesztve elkezdte rugdalni a földön fekvőt. Az nem védekezett csak halkan sírt.

A tompa pufogás és nyögdécselés amolyan fél óráig tartott. Azután hangos csapódással bevágódott a bejárati ajtó. A lépcsőházban újra síri csend uralkodott...


Cudar hangulatban volt. A látogatás a professzornál mélyen elkedvetlenítette.

- Menjen a picsába a vén gyökér a diplomájával együtt! – sziszegte a fogai közt. – Biztosan beszélt az öregemmel, és ezért szórakozik velem! Azt hiszik, hogy meg tudnak ijeszteni! De tévednek!

Órákon keresztül céltalanul rótta az utcákat. Mindenbe belerúgott, ami a földön hevert, mindenkit fellökött, aki nem tért ki előle széles ívben. Egyszer csak megszédült. Egyre gyakrabban történik ez vele. Egy padhoz tántorgott, és leült. Az arcát a kezébe temette, próbálta figyelmen kívül hagyni a rátörő erős fejfájást. Rá kell gyújtania! A zsebébe nyúlt, de a doboz üres volt. Szitkozódva vágta földhöz.

Amikor kicsit jobban lett, elhatározta, hogy hazamegy és lefekszik. Az utcájukba érve befordult a sarkon és hirtelen megtorpant. Nagy csődület volt a kapuban. Szomszédok álltak a bejáratnál, és a járdapadkánál egy mentőautóban sürgölődtek a mentősök. Rendőrök beszélgettek a lakókkal.

- Huh, jó lesz kerülni egyet! – villant az agyába.

Visszahátrált az utcasarokra, és a szomszéd utcafrontról nyíló hátsó bejáraton keresztül jutott be a lépcsőházba. Macskaügyességgel lopakodott végig az emeletre, és szinte hangtalanul zárta az ajtót maga mögött, ahogy a lakásba ért.

Óvatosan suhant a szobája irányába. Amikor mostohaapja ajtaja előtt lépett volna el, megpillantotta őt, amint a széles nagy erkélyen áll.

- Megjöttél? – kérdezte az öregember, anélkül, hogy hátrafordult volna.

Hirtelen indulatba jött. Erőteljesen a szobába lépett, és rákiáltott:

- Mi ez az egész? – a zsebéből kitépte az orvosi vizsgálatok eredményét.

Az idős ember lassan megfordult, és szomorúan a szemébe nézett.

- Huntington-kór. Autoszomális dominánsan öröklődő neurodegeneratív...

- Honnan tudja? – vágott a szavába. – Maga összebeszélt azzal az átkozott professzorral!

- Amikor elviharoztál tőle, felhívott Reinhard doktor. – kemény arcéle megenyhült, könnyek fojtogatták. – Nyugodj meg fiam! Sokat tudunk tenni ellene, ha te is akarsz...

- Ugyan mit? – ordított magából kivetkőzve. – Az a kibaszott doki mindent elmondott erről a szarról! Istenem! Mégis hogy lehetséges ez?

Az öreg nagy levegőt vett és hallgatott. Visszanyerte lelki egyensúlyát. A fiatalember leroskadt egy karosszékbe, és kirobbant belőle a zokogás.

- Anyám? – kérdezte könnyektől elfúló hangon. – Anyám beteg volt, igaz?

- Nem. – szólt az öreg halkan. – Az apád volt a beteg...

Bejött az erkélyről, és közel húzott egy széket. Leült vele szemtől szembe.

- Figyelj, fiam! Apád nem tehetett róla. Negyven éves volt, amikor megállapították nála ezt a betegséget. Nagyjából ugyanekkor tudta meg, hogy az ő édesapja is ebben hunyt el. Egy pillanat alatt összeomlott. Gyűlölte a világot, Istent és mindenkit, aki nem szólt neki, hogy a felmenőiben egy gyilkos kór szedte az áldozatait. Te akkor öt éves voltál. Hidd el, nem magát sajnálta...

Ötven százalék volt az esély, hogy te nem öröklöd, de nem áltatta magát. Anyádnak elmondta, hogy képzeli el a jövőt. A családnak szét kell válnia. Te maradsz édesanyáddal, és ő elhagy benneteket. Érezte, rohamosan romlik az állapota, és nem akart veszélyt jelenteni a családjára. Folyamatos dühkitörések, erős letargia, nagyfokú szellemi hanyatlás jelentkezett nála. Anyád erről hallani sem akart. Apád pedig tudta, hogy így lesz. Beadta a válókeresetet, és minden vagyonát rátok hagyta. Remélte, amikorra te felnősz, addigra megtalálják a kór ellenszerét, és gondoskodott elég pénzről, hogy kikezelhessenek, ha örökölnéd.

- Jesszusom! – törölte meg az arcát a fiatal. – Ezt eddig miért nem mondta nekem?

- Mert szerettem édesanyádat és megígértem neki, hogy csak akkor mondom ezt el, ha rajtad is jelentkeznek a tünetek. Csak pár hónapja láttam, hogy valami nem stimmel.

- Milyen ember volt az apám? – kérdezte halkan. – De őszintén!

- Nagyon jó. Jellemes és becsületes... - válaszolt lassan az idős ember. – Azt mondta, amikor elment: amíg élek a fiamat amikor csak tudom szemmel fogom tartani. Szeretném azt még megélni, hogy lássam, milyen emberré válik, amikor felnő.

Hirtelen egy sziréna sivított a levegőbe. Az öreg felállt, és kiment újra az erkélyre. A mentőorvos beszállt a járműbe. A rendőrök most már ráérősen ácsorogtak a járőrautó mellett. A lakók ijedten beszéltek egymáshoz. Már nem sietett senki. A mentő lassan kiállt, és elfordult az utcasarkon.

- Bevégeztetett... – mondta félhangosan. – Sokáig szenvedett, és most elment.

- Mi történt? – kérdezte a fiatal. – Mi az istennek mászkál ki állandóan arra a rohadt erkélyre?

Az idős ember megfordult félig, és nagyot nyelt.

- Azért a hajléktalan emberért jött a mentő. – mondta finoman. – Valaki nagyon megverte szegényt.

- Na és akkor mi van? – válaszolta közönyösen a fiatalember. – Már ez is baj? Legalább nem ólálkodik itt folyton az undorító állatja. Gyerekkorom óta itt sündörög az a fickó.

Az öregember arcán a vonások megkövültek, keményebb hangra váltott.

- Meghalt. – szólt röviden. – Láttam abból, ahogy letakarták. Agyonverték szegényt.

- Meghalt? – rémült meg a másik. – Jézusom! Ezt nem tudom elhinni!

Némán nézett maga elé. Keze akaratlanul elkezdett remegni, hirtelen rátört a magány és a félelem.

- Maga ismerte? – kérdezte csendesen. – Honnan ismerte azt az embert?

Az öregember teljesen felé fordult. Lassan bejött az erkélyről, és bezárta a nehéz ajtókat. Miután a függönyöket is a helyére igazította, újra leült a fiatalember elé.

- Igen, ismertem. – válaszolta kimérten. - Valamikor az évfolyamtársam és barátom volt.

- Ez a bolond kis alak? – hitetlenkedett a fiatal. – Ez hihetetlen!

Akkor az öreg egészen közel hajolt hozzá, az orruk szinte összeért.

- Ő volt az apád...

2011. április 10., vasárnap

A viaszbaba


… Nekem sohasem volt babám.
Pedig, már amióta az eszemet tudom, játékbabákat készítek. Segítek apunak. Gyönyörű szép viaszbabákat csinálunk. Mindig szerettem volna egyet, egy olyat, amilyet már álmomban többször elképzeltem. Szép szőke lenne a haja, és rózsavörös a szája. A szeme barátságos barna. Csipkés, kisasszonyos a ruhája. Mindenhová magammal vinném, mindig velem lenne. De nekem nincs, mert nagyon drága. Csak a gazdag gyerekeknek adatik meg ez a szerencse, hogy ilyen babájuk legyen, hiszen öt guinea nagyon sok pénz. A családunk egy fél év alatt sem keres ennyi pénzt...

Mindig szájtátva néztem, ahogyan a forró viasz befolyik a gyönyörűen faragott formák közé, és mohón elöntve az üreget kitölti azt. Igaz, hogy még csak hét éves vagyok, de tudom, hogy vigyázni kell lenni a viasszal. Hallottam arról, ahogyan a rokonunk, Harald néni megégett, mert a viasz kifröccsent, amikor öntötte. Úgy serceg, és úgy ég, mint a tűzforró zsír. Nagyon megégett szegény, és elég csúnya látvány. Azóta nem szeretek átmenni hozzájuk semmiért sem. Azt mondják, ez a szörnyűség gyakran megeshet azokkal, akik a viasszal dolgoznak. De én nem félek ettől, mert apa vigyáz rám. Rám és a kistestvéreimre Tommyra és Jackre.
Amikor a viasz megkötött, akkor óvatosan leválasztják az öntőformáról, és akkor már kész is a baba teste. Még semmi sem látszik belőle, de én már tudom, hogy fog kinézni. Szeretném én felöltöztetni, de apa csak ritkán engedi, mert minden anyag értékes, és csak kölcsönbe kapjuk. Így csak irigykedve nézhetem, ahogyan az idősebb unokatestvérem Suzanne szabja-varrja a kis ruhácskákat, és a végén a babákra próbálja. Régen ezt anya csinálta, de ő egyszer csak angyal lett, és felköltözött az égbe. Apa azt mondta, hogy még kicsi vagyok, azért nem csinálhatom, de én tudom, hogy azért mert mostanában sokat köhögök. Hideg van itt az alagsorban, remeg a kezem, a tűzhöz közel pedig nem mehetek a drága kis holmikkal. Úgyhogy a testvéreimmel a mi dolgunk a hajacskáknak való lószőr, és női haj átválogatása, átfésülése. Ha nagyobb leszek és meggyógyulok, akkor én szeretném azt csinálni, mint Suzanne. Talán, a következő karácsonyra...

A háziúr idegesen topogott a mellékutcára néző bejáratnál. A filléres szivar parazsa versenyt izzott a szemeivel. Tél volt, rettentő hideg. Ahogy a dohány égett a szájában, és ahogyan a tüdeje fújtatva lélegzett, úgy nézett ki, mint egy groteszk sárkány, aki minden fújtatással közelebb jut ahhoz a pillanathoz, hogy felrobbanjon. Egy alak jött a homályos utcában, és némi matatás után hosszú botjával kinyitotta a kandeláber üvegajtaját. Óvatosan elfordította a szelepet, és meggyújtotta a gázégőt. Pár pillanat múlva a kísérteties londoni mellékutcából egy fokkal barátságosabb helyet varázsolt a lámpából áradó napsárga fény. A lámpagyújtó ember tovább ment a következő utcai lápmához, és ahogy távolodott imbolygó sziluettje óriásinak látszott.
Egyszer csak a zár csikorogva megmozdult, és az ajtó kinyílt. Egy vékony magas ember lépett ki a házból.
- Doktor úr! – szólalt meg a háziúr. – Mi a helyzet?
- Hogy-hogy mi a helyzet? – kérdezett vissza fanyalogva a megszólított. – nem vagyok hozzászokva ehhez a modorhoz, és ahhoz sem, hogy ilyen olcsó dohány bűzét szagoljam közvetlen közelről, uram.
- Bocsánat, csak elég ideges vagyok. – szabadkozott a szivaros.
Kissé hátrébb lépett. A lámpa megvilágította az alakját. Köpcös, negyvenöt körüli férfi. Poros, alacsony cilindert, és hosszú kocsiskabátot viselt. Az arcán lévő forradások látatták, hogy tapasztalt lehetett a harcterek frontvonalaiban, vagy a csapszékek pofozkodásaiban.
A másik egy vékonydongájú, magas ember volt. Elegáns, meleg felöltőt, és drága zsebórát viselt, kezében az orvosok jellegzetes hengeres táskáját tartotta. Vonásai kimérten, és közönyösen hatottak.
- Mire kíváncsi? – kérdezte a doktor. – Csak gyorsan, mert még sok helyre várnak!
- Hogy van a kölyök? – tudakolta a háziúr. – Tudja, nekem tudnom kell. Nem jó szándékból adtam kölcsön az apjának a doktor úr vizitpénzét. Nem vagyok jótékonysági intézmény. Elhiheti.
A doktor elhitte. Méla undorral nézett végig a sóvárgó alakon.
- Miért olyan fontos ez magának? – kérdezte a doktor. – Nem a maga gyereke.
- Ez igaz. – válaszolta a köpcös. – De én adom ki ezeket az alagsori lyukakat, ahol ezek a népek meg tudják húzni magukat. Nincsen bajom velük, mert ez egy csöndes család, és eddig ki tudták fizetni a lakbért. Csak aggódom! Kevés ma már a jó bérlő, aki fizetni tud, és akar. Ezek babákat csinálnak éhbérért gazdag játékgyáraknak, boltoknak. Nem is volt ezzel semmi baj. Csak hát kezdődött az asszonnyal, de hisz emlékszik!
- Igen emlékszem! – nézett az izzó szemekbe az orvos. – Idehívott pont egy éve tavaly karácsonykor, igaz? Ennek a szerencsétlen embernek a felesége általános gyengeségtől szenvedett. Maga akkor is azon aggódott, hogy ha karácsonykor a megnövekedett rendeléseket ezek az emberek nem tudják teljesíteni, akkor hogyan fognak fizetni a következő hónapokban!
- De kérem, én üzletember vagyok! – emelte fel a hangját az alacsony. – Ha nem tudok előre kalkulálni, akkor oda a haszon! Én nem vagyok adományközpont!
- Nem óbégasson maga vérszívó, mert elvitetem a dartmoor-i börtönbe! – hajolt a másik arcába a doktor. – Tudja, hogy ezek az emberek miért élnek rövid ideig? Tudja?!
- Nem, de nem is érdekel! – válaszolt a köpcös, de már tudta, túl messzire ment. Sajnos ez nem olyan orvos, mint amilyenek általában a dokik errefelé. Ennek érzései vannak. Micsoda marhaság!
- Az a szerencsétlen asszony nem azért volt fáradékony, és gyenge, mert léha teremtés lett volna, mint ahogy maga állította! Hullott a haja, a bőre száraz és petyhüdt volt, pedig még fiatal volt! Éjt nappallá téve dolgozott azzal, ami lassan megölte.
- Mi végzett vele? – kérdezte halkan a háziúr.
- Az arzén. Mit gondol, mitől olyan szép zöld a szeme a legtöbb babának. Az arzéngőzt még egy ideig meg lehet úszni, de ha közvetlenül a szervezetbe kerül, ott felhalmozódik, és öl. Amikor festik a babákat, azt nagyon vékony ecsettel teszik, hogy szép és tetszetős legyen. És csak akkor lesz egyenletes a rajzolat, ha folyamatosan megnyálazza az ecsetet az ember. Minden nyelvérintésnél a halálnak adott csókot az a szegény nő...
Az alacsony ember lehorgasztotta a fejét egy pillanatra. Mintha elgondolkozott volna. Lassan egy utolsót szívott a büdös bagójába, és nagyon lassan kifújta. Aztán egy hirtelen mozdulattal az összetöpörödött szivarcsikket bevágta egy falmelléki pocsolyába.
- Hát, most mit is mondjak! – szólalt meg végül. - Sajnálatos ez az egész, de nekem akkor is tudnom kell, hogy mi van ezzel a gyerekkel? Ha ez is kiesik a munkából, akkor karácsony után ki kell raknom az utcára őket, mert nem keresnek meg annyit, hogy itt legyenek.
Az orvos nagy levegőt vett, és nagyot fújt. Nem volt egy túlérzékeny ember. Fiatal kora ellenére már nagyon sok mindet látott. Mégis mintha valami nyomta volna mélyen belül...
- Tudja, nem magára vagyok dühös. Nem tudom, mit tehet arról, hogy a világunk ilyen. Naponta találkozom a pazarló gazdagsággal, és a nincstelen nyomorral, mégsem tudom, miért ilyen ez a világ. Látja, ezek az emberek nem panaszkodnak. Csak dolgoznak, és meghalnak. Gyerekek, felnőttek simítják és csomózzák a gümőkórtól hemzsegő lófarokszőrt, hogy a játékbabák haja kifogástalan legyen. Fertőzött emberi haj tömegét válogatják át, úgy, hogy azt sem tudják miféle betegségben elhunyt emberé volt az korábban...
A kislány tuberkulózistól szenved. Először azt hittem, mellhártyagyulladás de, amikor jobban megnéztem, a hátfájás, borzongás, lázrohamok, és a sápadtság nem hagyott kétséget. A vér felköhögése meggyőzött. Elég előrehaladott...
- Akkor? – nézett ostobán az alacsony ember a hórihorgasra.
- Akkor tegyen belátása szerint, uram. – szólt halkan, és lassan elindult a kövezett utca irányba.

… Ma azon gondolkodtam álmomban, hogy milyen jó a babáknak. Szép, nagy ágyban alszanak. Van olyan ágy is, amelyik hintázik. Én is szívesen aludnék ilyen ágyban, és addig ameddig csak akarok. Belebújnék a jó meleg takaró alá. Sohasem fáznék. Mostanában nem vagyok jól, és sokat fázom éjszaka. Apa adni szokott forró teát, de mindig kiköhögöm. Fáj itt belül...
Anya mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy baba. Ha valóban baba lehetnék, akkor lennének szép ruháim is ám. Lenne egy hosszú fehér, olyan, mint az angyaloknak van. A hajamat állandóan fésülgetnék, és olyan szépen hullámzana, mint a selyemszoknya...

- Mondd Suzanne, mit tegyek? – kérdezte a férfi lánytól, úgy, mintha önmagát kérdezné.
Még nem volt harminc, de mély barázdák szabdalták keresztül a homlokát. Féloldalt egy ócska komódra támaszkodott, ami keservesen recsegve érezte meg a súlyt. Szomorú szemei tükréből visszacsillogtak a tűztérben táncoló lángnyelvek. Nem nézett a lányra. Nem nézett sehová. Csak bámult üresen a sötét sarok irányába.
- Halkabban, kérem! Mindjárt alszanak a gyerekek! – válaszolt Suzanne. – Inkább jöjjön közelebb, de ne hangoskodjon! Főzők egy teát, ha nem lármázik.
A férfi a vaskályha irányába mozdult, de nem ért el odáig. Félúton leroskadt egy kopott székre, az asztalra hajolt, és két markába temette az arcát. Nagyon lassan elkezdett rázkódni a válla. Aztán egyre jobban hullámzott a háta. Hangtalanul zokogott.
A lány odalépett, és vigasztalóan megfogta az egyik kezét.
- Nyugodjon meg John! Az Isten velünk van, és megsegít, higgye el! – szólt hozzá bátorítón.
A férfi kisvártatva felnézett, és koszos gyolcsingének ujjával megtörölte a szemeit. Vett egy nagy levegőt, és kicsit összeszedte magát. Nagyon halkan megszólalt:
- Hol volt az Isten, amikor a házunk leégett? Hol volt az Isten, amikor az uzsorások kiforgattak mindenünkből? Hol volt az Isten, amikor a feleségemet elragadta a halál? Hol van az Isten, most amikor... – és elcsuklott a hangja.
Suzanne nem szólt, hanem kissé elfordult, és mereven a tüzet nézte. John felállt, levette a kályháról a teafőzőt, és az asztalra rakta.
- Elkészítem a teát. – indult el a faliszekrény irányába a leány.
A férfi elkapta a nő kezét, és megállította. Felállt a székről, és szembenézett vele.
- Ne haragudj! – szólt és a szemébe nézett. – Tudom, sokat köszönhetek nektek. Nem sok embernek van ilyen nővére, és annak ilyen lánya. Köszönöm, hogy itt vagy!
- Nincs mit, ez természetes. – válaszolt szelíden a lány. – Bízzunk Istenben, és reméljük a legjobbakat! Az Úr gondoskodik az övéiről.
- Igen, igazad van. Mást nem tehetünk. – mondta John és nagyot sóhajtott.
Suzanne kivett két agyagbögrét a szekrényből. A tealeveleket leforrázta, és állni hagyta. Pár perc múlva erőadó illat áradt szét a nyirkos levegőben. Leültek, és nagyon lassan kezdték el kortyolni a forró nedűt. Szótlanul itták a nehéz ceyloni teát.
- Félek... – törte meg a csendet a férfi.
- Én is... – válaszolt halkan a lány.

... Anyával álmodtam, és azt ígérte nekem, hogy ezen a karácsonyon minden jó gyerek kapni fog ajándékot. Az angyalok nem felejtik el azt, ha egy gyerek rendesen viselkedett egész évben. Anya nagyon szép volt, olyan, mint régen. Mostanában sokszor álmodom vele. Hófehér ruhája, és szárnyai voltak. Rajtam ma a szép ruhám volt, Suzanne adta rám. Biztos azért, mert tudta, hogy találkozom anyával, és azt akarta, hogy szép legyek. Kérdeztem is tőle, de ő nem szólt semmit, csak szipogott, és a homlokom törölgette. Kérdeztem, hogy mi baja, de nem mondta meg. Apa is szomorú volt, nem nézett rám, csak a kezem fogta...
... Amikor anya hozzám beszélt, akkor felemelt a karjára, és az arcom simogatta. Magához ölelt, megpuszilt, és rám mosolygott. Én is mosolyogtam. A szeme ragyogott, mint a nap. Csodaszép volt!
Együtt repültünk a magasba a napocska felé...

- A fenébe! – sziszegte a fogai között a templomszolga. - Pocsék egy nap ez a mai!
Mérge nem volt alaptalan. Egész délelőtt ki-be mászkált a sekrestye és a mellékutcai bejárón át. A zuhogó eső nem kímélte. Akárhogyan is hajtotta fel a gallérját a kocsiskabátnak, valahogyan, mindig a nyakába tódult a jéghideg víz. A kis épületben a ravatalozót alakította át. A templomban minden munka az övé volt.
- Ne káromkodj, fiam! – szólt rá a pap. – Isten házában vagy!
- Bocsásson meg atyám! – nézett fel a munkából a szolga. – Csak kiszaladt a számon. Na, ezt a gyertyatartót még ide, és kész! Indulhat a következő lélek Isten színe elé!
A pásztor nem szólt egy szót sem az együgyű ember ízetlenkedésére. Nem idegesítette fel magát már ilyen dolgokon. Néha legszívesebben megcsapatta volna a fickót, de csak ilyet tud a templom megfizetni erre a munkára. Intett neki, hogy menjen a dolgára.
- Áldassék az Úr neve atyám! – szólalt meg egy mély hang a pap háta mögül. – Remélem, nem késtem.
A pásztor megfordult, és látta, hogy egy hatalmas ember állja el a fényt a templom ajtajában. Kalapja és kabátja teljesen elázott az erős zivatarban. A bejárat előtt egy öreg halottas kocsi állt meg nagy nyikorgással. A temetkezési vállalkozó levette a kalapját, és belépett a templomba.
- Nem késtél el fiam, Te mindig pontos vagy. – ismerte meg a jövevényt. – Eddig mindig siettettelek, de most arra kérlek, várj egy kicsit.
- Ahogy óhajtja. – mondta az undertaker, és jobban benézett a terembe.
Az oldalhajó egyik sarkában pár ember állt körbe egy szegényes kis emelvényt.
Egy férfi, két nő és két kisfiú. Szorosan állnak a zöldségládákból összetákolt ravatal mellett. Néma csöndben fejüket leszegve állnak. Időnként hallatszik egy-egy szipákolás.
- Ismerem őket. – szólalt meg az óriás. – John Jefferson és a családja. A férfi ott nőtt fel, ahol én. Rendes, dolgos ember. Iparosnak állt. Játékbabákat készített. A felesége nem olyan rég hunyt el. Jól emlékszem?
- Igen, jól emlékszel. – válaszolt a pap. – És most a kislány...
- Sajnálom. – szegte le a fejét a hatalmas férfi. – Pedig, jó ember.
- Igen, az. Sok szenvedésen van túl. Évek alatt láttam, hogyan szegényednek el. Amióta idekerültek, próbálom megérteni Isten akaratát velük kapcsolatban. De ez túlmutat rajtam...
Szótlanul álltak percekig, és mindketten szomorúan figyelték a családot.

Lassan emberek szállingóztak be fekete öltözetben a padsorok mellé, olyanok voltak, mint a varjak az őszi szántásban. A következő gyászszertartásra jöttek.
- Atyám... – szólalt meg az undertaker. – Itt az idő. Nem várakoztathatunk tovább másokat.
- Valóban. Tedd a dolgod, fiam! A költségeket nekem írd. A többit elrendezem Jeffersonnal.
- Ön jó ember, atyám. – mozdult meg az óriás. - Megszámítom olcsón a munkát.
A hatalmas ember a ravatalhoz indult. A temetőszolgák egy része a halottaskocsi körül szorgoskodott, egy része elindult, hogy a főnök utasításait kövessék.
A családon ideges borzongás futott keresztül, amikor meglátták, hogy a nagy ember feléjük tart. Szemük rászegeződött, és úgy állták körbe a kis koporsót, mintha védelmeznék. Az undertaker intett az embereinek, hogy álljanak meg, és a kis csoport felé lépett. Amikor a családfő elé ért, kegyelettel meghajolt.
- Fogadja őszinte részvétem Jefferson! – szólalt meg hihetetlen basszusán.
A férfi arcán legördült pár könnycsepp, a család halkan kezdett el sírdogálni.
- Köszönöm... – válaszolta megtörten.
Az óriás finoman az emelvényhez hajolt, hogy saját kezűleg tegye fel a koporsó deszkafedelét. Mielőtt ráhúzta volna végleg az olcsó fenyőlapot, egy utolsó pillantást vetett a kis testre. A kislány arca kissé beesett, mégis angyali mosoly árad szét rajta. A bőre fehér volt, mint a viasz, a szája rúzstól vöröslik. Haja egyenletesen kifésült, ruhája hófehér. Pont olyan, mint egy nagyon szép viaszbaba...
Oldalsandított a fájdalomtól megtört apára.
- Egész életében gyönyörű babákat készített másoknak. Neki csak egy volt, és azt is elvette tőle az ég... – jutott eszébe önkéntelenül.
A fedél hangos koppanás kíséretében zárta le a gondolatait és a koporsót...

2011. április 2., szombat

Káoszod megöl, ha hagyod


... Lassan elérsz oda, ahol már nem látod a valóság és az illúzió közötti kontúrt.

Szomorúságod szétáradt elmédben, ereidben, idegeidben, mint lassú méreg, finoman, de biztosan taszít a búskomorság koromfekete vermébe.

Érzékeid és ösztöneid álságos játszmába kezdenek értelmed által kialakított értékek ellen. Az állhatatosság, és a tartás falai megrendülnek, és rogyadozni kezdenek.


Az örömszerzés csupán a fizikai síkra koncentrál, így lebutul és az ösztönlényed ketrecét vesztve, tombol testedben egyre jobban...

Szexualitás démona perverz ragályként öli meg benned az érző szeretőt, és átalakítja egy tobzódó rabszolgává. A gátlástalan perverzitás siralomvölgyét orgiáról orgiára egyre nagyobbra építed ki akaratlan, és ezzel a saját sírod ásod. Hatalmasnak, erősnek érzed magad, pedig akit látsz, az csak egy bestia, aki pusztulásig kergeti érző lényed...

Ahogyan közeleg nap, mint nap az éj, úgy remeg éned a gyönyörért, amiből mindig egyre többet akarsz. Alkoholos révületben kényeztet az Ördög, odaadó, mindenre kész lányok, asszonyok képében, kéjes hangjuk szirénének füleidnek.

Már nincs tér és idő...

Lassan semmi sem elég...

Füstben, szeszben hajszolod magad a testiség számodra már lélektelen süllyesztőjébe...

Ez már rég nem az érzékiség vad gyönyör-szerpentinútja, hanem egy fájdalommal kikövezett kálváriaösvény a kiégettség koponyahegyére...

Túlhajtod magad...

Szíved néha hatalmas dobbanással adja tudtodra, hogy erőd fogytán, tüdőd sípolása félelmetes rekviem egykori éned felett...


Egyszer csak egy szúrás mellkasodon, egy görcsrándulás bordáid alatt, és minden elnyúlik, a fény, mint alagút végi pici pont eltávolodik. Hirtelen körülvesz a félelmetes csend...

Csend és feketeség.

Koromsötétben, egy szuroktenger tetején fekszel anyaszült meztelen. A masszából kinyúló hideg karok simogatják tested, szorítják tagjaid.

És félsz...

Nagyon félsz...

Mert tudod, már nincs tovább...

2010. július 16., péntek

Egy a sok közül


A dörrenés fülsüketítő csattanása, és a pillanattal későbbi iszonyatos erő, mely mellbe csapta, úgy vágta falhoz, hogy azt érezte, darabokra szakad a teste. Sötét. Szívdobbanásai hatalmas üstdobként visszhangzottak fülében. Lassan, nagy erőfeszítéssel kinyitotta szemét, és pilláin keresztül a nappali világosság fénye vakította el. A csend felszabadult hallójárataiból. A gondolatok újraáramlottak fejében, és kezdte felfogni mi történt. Már emlékszik. Nem volt elég figyelmes, és meg lett az eredménye. Pedig, hányszor elmondta az őrmester, szinte a szájukba rágta az unalomig: „... a sarkokon, mindig benézünk óvatosan, még akkor is, mikor nincs ott senki sem. Az életed függ rajta katona!”. Tessék, itt az eredménye a figyelmetlenségnek!

Egyszerre megszűnt a sokk, és iszonyatos fájdalom kezdte égetni a mellkasát. Lenézett. A zubbonya kissé szétszakadt, de ami megrémisztette az a folyamatosan csorgó vérfolyam a ruházat résein. Egy pillanat alatt fogta fel, nagy a baj. A bordái között tátongó lyuk helyéből felfogta: tüdőlövés. E tényállást megerősítette, az orrából, szájszélén felbukkanó gyenge véres hab, ami magának utat törve csöpögött alá a poros földre. Tudta, mit kell tenni. Kiképezték rá. Nagyon nehezen ugyan, de megmozdult, és a kis elsősegély csomagját halászta elő menetfelszereléséből. Gépiesen, szinte félájultan kikereste a morfium injekció kis egyszerhasználatos műanyagját, és a karjába döfte. Oldalt hanyatlott, és félig öntudatlanul hagyta, hogy a jótékony méreg megbénítsa, ezáltal elviselhetővé tegye élete utolsó perceit...

Hamar elzsibbadt, útjára engedte vízióit. A földön lihegve családjára gondolt.
…Eltávoztatok már, mégis oly elevenen látlak most benneteket drága szüleim…. A gyermekkorom. ....Igen, oly gondtalan volt még akkor minden. Az iskolai csínytevések... Apám íjat farag a csodálkozó kisfiúnak... Anyám jóleső simogatása egy jeles osztályzat miatt... Játék kimerülésig az öreg németjuhász kutyával... A nagyi sütije… Az első cigaretta a legjobb barátommal, amit lopva szívtunk a garázs mögött, és hánytunk tőle pár perc után… Az első szerelem... Igen, jól emlékszem rá. Nagyon szép lány volt, én meg nagyon bátortalan. Milyen sokáig tartott, amíg ügyeskedve végre rávett arra a mozira. A filmet nem is láttam, mert a sötétben lopott csók teljesen elhomályosította ifjú tudatom. Istenem, úgy, mint ez a kábító szar, ami most az ereimben folyik, és rombol, de áldás erre a kis időre…
Az egyetem, a sport, és ami még félbemaradt, mikor kitört a háború… Soha eszembe nem jutott, hogy gyűlöljem osztálytársaim, mert ők más népek fiai, lányai. A kötelező sorozás, a kiképzés, a bevetés, mindez oly gyorsan, hogy felfogni sem tudtam. Csak sodort a gépezet bele, a kegyetlenség, a szenvedés, a félelem, a Halál húsdarálójába…
A fájdalom újra átütötte bénultsága falát, és üvöltve törte magába az újabb injekciót. A szer hatása nem maradt el, de már korántsem volt oly hatékony. Újabb homályos fátyol telepedett értelmére...

…Kikísért az állomásra, büszke voltam rá, mert a legszebb, és legkívánatosabb lány volt, akit valaha láttam. Huszonéves kora ellenére igazi kifejlett gyönyörűség. A lány, akit mindig is akartam, és a világ legboldogabb embere voltam, mikor kiderült, hogy Ő is így érez.
Sohasem felejtem el az utolsó együttöltött éjszakánkat az indulás előtti éjjel. Mintha éreztem volna, hogy baj lesz. Furcsa nyomás volt a bensőmben, Érezte Ő is. Zokogva könyörgött, hogy szökjek el, mindenben követ, osztozik velem a bujkálásban. Egyszer valamikor csak véget ér ez a hosszú rémálom. Tudtam, igaza van, de ha megtalálnak, az sem jobb a halálnál. Együtt sírtunk az indulásomig. Elkísért. Nem kellett ismételgetni, a napnál is világosabb volt, hogy megvár. Katonatársaim irigykedő tekintetének kereszttűzében alig tudtam visszafojtani már-már kirobbanó zokogásom. Amikor a vonat elindult, könnyezve néztem, ahogy a vagont kíséri, és annak sebessége egyre gyorsabban választott el minket egymástól…

Újabb kínroham gyötörte, és nem volt már több „gyógyír” a kis fémdobozban. A fájdalom artikulálatlan hörgésben nyilvánult meg vértől habzó szájában. Fél arccal a porban érezte az alvadó és a friss vér keveredő bűzét, undorító sárrá keveredett förtelmes ízét szájában. Görcsösen összerándult, és öntudatlanul nézett függőlegesen a világba. Homályosodó tekintetével, látta még, hogy a füstfelhőből, amerről a csapást kapta, egy emberalak bontakozott ki…

A katona jól képzett volt. Már évek óta megedződött a délvidéki gerillaháborúban. Látta a felbukkanó óvatlan ellenfelet, célzott és lőtt.
- Megvagy kisfiam! – gondolta és meghúzta a ravaszt.
Igaza lett. Talált, és pontosan. Várt egy percet, és miután meggyőződött, hogy újabbak nem követik a szerencsétlen áldozatát, előjött rejtekéből körültekintően. Lassan, figyelmesen sétált a fekvő agonizáló alak felé. Veszély nem jelentett már számára. Annak fegyvere jó pár méterre hevert haszontalan. Erős testalkatú, forradásos arcú, negyvenes férfi. Vérbeli zsoldos. Láthatóan sok harctéren megfordult már eddig. Ahogy odaért, és lenézett, tekintete találkozott a haldoklóéval.
- Istenem, ezek a nyomorultak! Ezek az átkozott öltönyös gazemberek! Kiket küldenek ide?! - sziszegte alig hallhatóan, a pokoli fájdalmak között kiszenvedő embert nézte. – Hisz, ez még gyerek…
Egy pillanatig egymás szemébe néztek.
A földön fekvő még láthatta, ahogy lecsap a szurony…