
2011. április 10., vasárnap
A viaszbaba

2011. április 2., szombat
Káoszod megöl, ha hagyod

... Lassan elérsz oda, ahol már nem látod a valóság és az illúzió közötti kontúrt.
Szomorúságod szétáradt elmédben, ereidben, idegeidben, mint lassú méreg, finoman, de biztosan taszít a búskomorság koromfekete vermébe.
Érzékeid és ösztöneid álságos játszmába kezdenek értelmed által kialakított értékek ellen. Az állhatatosság, és a tartás falai megrendülnek, és rogyadozni kezdenek.
Az örömszerzés csupán a fizikai síkra koncentrál, így lebutul és az ösztönlényed ketrecét vesztve, tombol testedben egyre jobban...
Szexualitás démona perverz ragályként öli meg benned az érző szeretőt, és átalakítja egy tobzódó rabszolgává. A gátlástalan perverzitás siralomvölgyét orgiáról orgiára egyre nagyobbra építed ki akaratlan, és ezzel a saját sírod ásod. Hatalmasnak, erősnek érzed magad, pedig akit látsz, az csak egy bestia, aki pusztulásig kergeti érző lényed...
Ahogyan közeleg nap, mint nap az éj, úgy remeg éned a gyönyörért, amiből mindig egyre többet akarsz. Alkoholos révületben kényeztet az Ördög, odaadó, mindenre kész lányok, asszonyok képében, kéjes hangjuk szirénének füleidnek.
Már nincs tér és idő...
Lassan semmi sem elég...
Füstben, szeszben hajszolod magad a testiség számodra már lélektelen süllyesztőjébe...
Ez már rég nem az érzékiség vad gyönyör-szerpentinútja, hanem egy fájdalommal kikövezett kálváriaösvény a kiégettség koponyahegyére...
Túlhajtod magad...
Szíved néha hatalmas dobbanással adja tudtodra, hogy erőd fogytán, tüdőd sípolása félelmetes rekviem egykori éned felett...
Egyszer csak egy szúrás mellkasodon, egy görcsrándulás bordáid alatt, és minden elnyúlik, a fény, mint alagút végi pici pont eltávolodik. Hirtelen körülvesz a félelmetes csend...
Csend és feketeség.
Koromsötétben, egy szuroktenger tetején fekszel anyaszült meztelen. A masszából kinyúló hideg karok simogatják tested, szorítják tagjaid.
És félsz...
Nagyon félsz...
Mert tudod, már nincs tovább...
2011. március 17., csütörtök
Ringharc

Mostanában egyre fáradtabbnak érzem magam.
Megmagyarázhatatlanul...
Talán az élet súlya lett nehezebb, talán a történések állandó többnyire kedvezőtlen kimenetele fásítja lelkem. Nem tudom mi az, de egyre gyakrabban küld padlóra. Mégis, e végeláthatatlan ringharcban, ahol én vagyok az örök vesztésre ítélt játékos, a láthatatlan bíró mégsem tud rámszámolni végig. Még...
Valami mindig felemelkedésre késztet, azt súgja: Csak kelj fel, gyere, fel kell állnod, még nincs vége! Bírod még! Gyerünk, állj fel!
És én megteszem, bár néha nem is tudom, hogy emelkedem fel a földről...
Megmozdulok...
Minden tagom ólomnehéz... Inaim iszonyatrecsegéssel adják tudtomra mozdulásuk... Csontjaim lidércként sikítanak... Szívem tompa dobbanásai egyre hangosabbak... A vér áramlása agyamban homályossá teszi látásom, mint egy karcos, homályos üvegkép...
Egyedül értelmem gondolkodni bíró része fogja fel a bíztató sugallatot, bár nem egészen érti, de ösztönösen parancsolja tagjaim újraműködését.
Felállok szépen lassan... Testem hullámzása nagyon kínoz. Felegyenesedek...
Meggyötört arcom újra elszántan néz a ring átellenes sarkába...
Minden alkalommal új ellenfelet pillantok meg. Acélos tekintetével elpusztításom esélyeit latolgatva, kíméletlen erejével csak a jelet várja, hogy rám vethesse magát. Edzője az Élet, mestere a Halál. Tanítványaik végeláthatatlan sora várakozik, hogy velem ringbe szálljon. Képzett és ismeretlen harcosok, kiket felmérni sem tudok, csak összecsapok velük alkalomadtán. Néha emberek képében, néha körülmények, események formájában, mindig más megnyilvánulásban öltik magukra ellenem formáját. Én küzdök folyamatosan velük...
És menetről menetre gyengülök...
Sokszor feladtam volna már ezt a sziszifuszi küzdelmet, mégis egy-két megmagyarázhatatlan dolog erőt ad. Persze a menetekben még győzök. Ekkor gúnyosan pillantok ki legyőzött ellenfelem csapatára. E pillanatokban érzem az erőt, az ember fizikai és lelki erejét. Ilyenkor tudom, milyen embernek lenni, sőt büszke is vagyok rá. Feltöltődik a megfoghatatlan késztető súgóhangja, ami lehetetlen helyzetben is bíztat, további küzdelemre. Mindig rávesz, hogy újra harcoljam a végeláthatatlan rundokat!
Pedig mennyivel könnyebb lenne fekve maradni a küzdőtéren, és a végső sötétségben a megváltó fénysugárra várni...
Az erőm minden viadal után fogy, és a tartalékaim korántsem korlátlanok. Csupán az a kis hang, ami a legválságosabb pillanatban a túlélésre bíztat. Ez a hang a tartásom, múltam, jelenem, és talán a feltételezett jövőm.
Sok ütközet áll még előttem. Tudom, hogy örökké nem nyerhetek, de a pillanatnyi győzelmek élhetővé teszik, az életem. A tabellát megnézni sem merem, pontosan tudom harcaim eredménylistáját. Az ellenfelek jól megdolgoztatnak, mielőtt padlóra küldenek. Eddig még sikerült felállnom ugyan, de minden győztes menet csak közelebb hozza a végsőt. A végsőt, amelyben nem győzhetek...
Mindannyian harcolunk különböző ringekben, az élet számtalan arénájában.
Mindannyian valamennyire tudjuk, vagy sejtjük, hogy állunk, e életen át tartó tornamenten.
Nem tudjuk, hány meccs van még hátra...
Nem tudjuk pontosan, mikor jön a következő...
És talán néhányunknak, a következő lesz az utolsó...
2011. január 28., péntek
Az Armageddon bennünk van

Gyalog a városban. Rémálom az autóhoz szokott hátsómnak.
Az emberek ölik egymást a járműveken, az utcákon. Többször fellöknek, a lábamra lépnek, és mikor kérdőn nézek rájuk, talán odavetik : - Jól van na, bocs! Fiatalok időseket, az idősek, fiatalokat, a férfiak nőket, a nők férfiakat, mindenki mindenkit. Az agresszió démona a levegőben érezhető. Gyorsan ránk telepedik, és idegesen harcra készen mindenre támadunk, ami mozog. Érezzük, mindenki minket támad. Egyre magasabb az adrenalin szint, és a végén önkívületi állapotban ugrunk a hozzánk legközelebb állónak.
Nem bírom sokáig ezt a haláltáncot, és letépem magam egy ilyen őrjöngő járműről.
A legközelebbi kávézót célzom meg, hogy káros szenvedélyemnek hódolva kissé kipihenjem a járókelők tombolása okozta lidércnyomást.
Betérek egy helyiségbe, aminek kellemes utcára nyíló terasza van. Kiválasztok egy asztalt, leülök. Pár pillanattal később egy helyes, fiatal lány siet asztalomhoz.
– Szép napot! Mit hozhatok? – szólal meg. A hangja kedves, mosolya melenget.
– Jó Napot Hölgyem! Egy rövid kávét kérek. – válaszolok.
– Mást parancsolsz még? Nem? Jó, akkor mindjárt hozom. – mondja csilingelve, és elsiet.
Én újra az emberekre gondolok, akik egymásra acsarkodva veszekedtek a tömegközlekedési járműveken. Minden rossz, kicsiben kezdődik. Minden világégés alulról indul, és később lehetetlen megállítani. Arra az osztrák kis emberre gondolok, aki egy nürnbergi kocsma asztalától indulva, ördögi szuggesziójával, és akaraterejével felperzselte a világot, kihasználva az emberi tömegpszichózist, végül megtizedelve az európai kultúrnépek javarészét…
Nem is megyek oly messzire az időben. A terror most is köztünk van. Gondolok most itt nem egy vallási és politikai vezetőre, akik napjaink terrorizmusának kiváltói.
Rajtunk múlik, hogy mennyire engedünk indulatainknak. Hajlamosak vagyunk valós, vagy vélt sérelmeink miatt a nemezisig elmenni. Megdöbbentően kegyetlen az ember, ha vak gyűlölet hajtja…
- Tessék, itt a kávé. – szól a pincérlány, és tovasuhan.
Igen, ott van például a korzikai stratégazseni, aki hadseregével megszállottan országokon gázolt át, leigázva számos nemzetet, elpusztítva más népek fiait, lányait. „Menetben nem ejtünk foglyokat!” – visszhangzott fejemben. A pusztítás, a háború, mind a tömeghisztériára támaszkodik. Kicsiből nagy. Egyszerű. Vagy, talán mégsem ennyire? Félelmetes még rágondolni is…
Manapság a buszon, metrón őrjöngünk egymással, holnap a harctereken, holnapután egymás mellett fekszünk egy jeltelen tömegsírban… E vészjósló gondolatmeneten rágódva szempilláim mintha nehezednének…
Egy villanás, és megváltozott minden.
Hihetetlen erejű robaj, és a nyomában járó orkánerejű lökéshullám söpört végig a főutcán.
Ahol az előbb még impozáns épületek álltak, most vasbeton csontvázak fekszenek, vasaikról letépett anyaga már csak törmelék, fájdalmasan merednek az ég felé. A pusztítás halott mementói. A jól ismert, és rettegett gomba alakú felhőképződmény emelkedik az égbe valahol nem is olyan messze…
Szerencsés vagyok. Már amennyire szerencse ez jelen esetben. Az első lökéshullám nem végzett velem. Mire kinyitom a szemem, újra működik a hallásom is. Fülemből, orromból vér szivárog, ami a légnyomásnak köszönhető, de egyébként semmi komolyabb bajom. Porral és kosszal borított kabátom árnyékában emelkedek fel a maradványok közül. Csend van. Kegyetlen metsző csend. Az utcák átalakultak. Járhatatlan törmelékhalmok között bukdácsolok. Autók felborulva, lámpavasak derékba törve. Füst és por köddé válva ereszkedik mindenre. Amerre a szem ellát, leírhatatlan a pusztulás. Meglátok egy női kezet a téglahalmok között. Észvesztve rohanok oda, hátha még nem késő. Két kézzel kaparok, ások, hogy kiszabadíthassam a kar tulajdonosát. Kezeim már iszamósak a vértől, mire kiemelem a testet. A földre fektetem, átkarolom, most nézem meg először az arcát. Fiatal lány. Csinos ruhája számtalan helyen felhasadva. Hamuszürke, véres vonásain keresztül is látszik, hogy szép. Emlékszem rá, Ő hozta a kávét nekem a kávézó teraszán. Szeme üveges, az eget bámulja. Felemelem a fejét, átnyúlva tapintom a nyaki verőeret. Nem mozdul. Nézem csuklóján. Itt sincs pulzus. Nem mozdul. Soha többé…
Miért? Miért? Miért?
Félek, a választ tudom, csak nem merem bevallani magamnak sem. Valami belül végleg eltörik. Hangtalan zokogásban török ki. Egyre erősebben ráz a sírás, közben görcsösen markolom a vékony kis testet. Az egész emberiség bánata robban ki belőlem. Lehulló könnyeim az arcát mossák, de ezzel nem tudom visszahozni az életbe. Lassan a földre helyezem, lecsukom a szemeit örökre.
Felállok, és körbenézek. Most eszmélek igazán. Szerteszét emberi torzók, holtestek hevernek. A szörnyűség pillanatképei kitörölhetetlenül égnek bele agyamba. Minden pillantásom egy villanás, egy kép, ami halálig fogva tart.
Egy kisfiú holtan, aki a játék mackóját markolja görcsösen, egy öregember, aki botját markolva értetlenül motyog maga elé kiforduló zsigerekkel, egy férfi, aki luxusautója ajtajában szemléli a világot két darabban, egy nő, akit a kedvenc ékszerboltja kirakata vágott darabokra... Mindannyian belém égtek.
Mi csinálunk a földi Poklot! Mi emberek! Ez kellett?! Ezt akartuk?!
Ajándékként kaptuk az élet csodáját ezen a bolygón, és mi nem vigyáztunk rá!
A fájdalomtól eltompulva indulok a főutcán a folyón átívelő híd irányába. Várom az újabb nagy villámlást, hogy darabokra tépjen, és repítsen végre engem is a Pokolba. Csak el innen messzire, bárhová!
Utamon újabb rémképek kísérnek, de már nincs erőm látni, csak bakancsom orrát bámulom megtörve. Megyek a pusztulás ködje felé, ami félelmetesen hozza felém a halál forró leheletét. Lassan elnyel engem is…
Felriadok, valaki megérintette a vállam.
Feleszmélek, kissé zavartan.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak, jól vagy? – ütötte meg a fülem egy kedves női hang. Felnézek. A pincérlány az, aki a kávét hozta nekem. Kedves mosolya nagyon jól esik.
– Azt hiszem, kissé elbambultam. Már jól vagyok, köszönöm. – szólalok meg.
– Oké, csak erre voltam kíváncsi. Ha, valamire szükséged van, csak szólj. – és újra mosolyog. Vállamról kezét a kezembe fogom. Tekintetünk találkozik.
– Már tényleg jól vagyok, és örülök, hogy Te is. – mondom.
– Én mindig jól vagyok – válaszolja kicsit meglepve. Elengedem a kezét, és Ő elsiet a dolgára. Bámulok magam elé, és kihűlt kávémat szürcsölgetve nézem a belváros forgatagát a teraszról. Süt a nap, az emberek beszélgetve sétálnak, kirakatokat nézegetnek, autók jönnek-mennek a széles úton.
– Remélem, még nem késő. Talán még nem késő… - gondolom. Fizetek, és gondolataimba merülve távozom…
2010. december 11., szombat
Mielőtt végleg elfelejteném

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire elesett voltál, amikor karjaimba vonszoltad magad, miközben megtörtnek látszó lényed könyörgése meghatott addig, amíg üldözőiddel könyörtelen szálltam szembe egykor ádázul nap, mint nap...
Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire erőtlen voltál, amikor túlélésed egyetlen záloga bensőmbe való kapaszkodásod volt, amiből én önzetlen tápláltam lényedet, egykor gazdagon nap, mint nap...
Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire szép voltál, amikor szemed gyönyörű csillagát az enyémbe akasztva öleltél éjjeleken át, mert egyetlen menedéked az én szenvedélyem forrása volt, amiből kortyoltál egykor ájulásig nap, mint nap...
Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire kicsinyes voltál, amikor fukarkodtál hőn áhított szereteteddel, és milyen zsugorian porcióztad ki a szerelemadagomat, amire egykor annyira ácsingóztam nap, mint nap...
Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire képmutató voltál, amikor a legnemesebb erények álcája mögül ócsároltad csodálkozó énemet, miközben titkon a gyarlóság minden parancsának engedelmeskedtél egykor szolgai módon nap, mint nap...
Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire kegyetlen voltál, amikor kihűlt szívembe kedvességed parazsával loptál lángot, éltetted addig, amíg szükséged volt létére, majd lassan kínozva facsartad egykor ronccsá nap, mint nap...
Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire csalárd voltál, amikor tested kéjoltárán az áldozathozatalt főpapnőként tőlem akartad hevesen, miközben már egy új keresztnek hódolva kacérkodtál az idegen isten megváltójával egykor hűtlenül nap, mint nap...
Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire hálátlan voltál, amikor ellenemmel szövetkezve jó hírem oktalan beszennyezted, s tetemét koncként dobtad eléjük, és ők ezt kihasználva aljas hazugságokkal támadtak hátba egykor kíméletlen nap, mint nap...
Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire megbékélt voltál, amikor utolsó mosolyod az arcodra fagyva tompán ragyogott felém hat láb mélyről, amíg az angyali ábrázatot el nem takarta az ásómról lehulló, kora őszi hidegtől darabosra fagyott föld…
Igen, mielőtt végleg elfelejtenélek, én így emlékszem Rád...
2010. december 1., szerda
Dzsordzsika

Ácsingózva állt az első emeleti szobakonyhás – lakásnak csak erős jóindulattal mondható – bérlak ajtajában. Tekintetét legtöbbször egy dologra irányította. Egy nagy békebeli süteményes dobozra. A ház asszonya mindig abban tartotta aktuális süteménycsodáinak jórészét.
Hirtelen fordult hidegre az idő. December elején járt a naptár. Az ősz ellőtte minden tartalékát, és Télgenerális hódított meg minden teret. Fagyos szél fújta keresztül a lépcsőházak összes folyosóját, a lakásokat összekötő gangok kövezetét.
Ő nagyon fázott. Már napok óta vacogtak apró fogai, szegényes öltözéke nem sok meleget adott ebben a zord időben. Az ajtó résnyire tárva volt, így félénken bedugta kis kerek fejét. Nem mert beljebb menni, megállt, nekisimult a meleg ajtódeszkának. Így bámult be egy ócska konyhakredencre, aminek a tetején vágyának tárgya állott.
- Mi az istentől van itt ekkora huzat? – kérdezte magától a megtermett ötven körüli nő, és amikor a bejárathoz ért, összecsapta a kezét. – Jaj, Picikém Te vagy az? Hát miért nem jössz beljebb?
- Nem mejek. Féjek a bátyitól. – motyogta a kérdezett, és lesütötte mélybarna szemeit. Erősen selypített, és ezért csúfolták is sokan, az egészen kis gyerekektől a nagyokig.
- Ne félj te! Nem bánt az, és most különben sincs itthon. – szólt az asszony. – Csak morog és zsörtölődik, de nem bántana az téged, hidd el!
A fiúcska hitte is meg nem is. Sokszor elszaladt már félelmében, amikor a nő férje rárivallt, hogy tűnjön el az ajtóból. Rengetegszer hallotta már a veszekedést az ablakon át, hogy mit keres ez a „félcigány fattyú” a lakásuk ajtajában.
- Na gyere, adok valamit! – mosolygott rá az asszony, és a konyhabútorhoz ment. Leemelte a hőn áhított dobozt, és egy nagy islert vett ki belőle. – Tessék, ez a tiéd! De itt edd meg, jó?
Többször látta, hogyan veszik el tőle a süteményt a testvérei, vagy a nagyobb srácok, amint a földszintre ért. A gyermek beljebb jött az ajtóból, és félszegen kivette a kezéből a finomságot.
- Jesszusom, te vacogsz! – kiáltott fel a nő, amikor a gyerek hozzá közel ért.
- Máj napok óta nagyottyon fászom. – szólalt meg félve a gyermek.
Ócska koszos flaneling, olcsó szakadt melegítőnadrág, és egy pár strandszandál volt az öltözéke. Ahogy az asszony egyik kezével átadta a süteményt, a másikkal megfogta a homlokát. Baljós érzését mindegy megerősítve, a kisfiú hirtelen elkezdett erősen köhögni. Szinte fuldokolva rázta erőtlen testét a köhögésroham.
- Istenem, te lázas vagy! – kiáltott fel újra. – Gyere gyorsan ide a kályha mellé! Had nézzelek!
Mielőtt jobban megnézte volna a gyereket, a földszintről egy erősen ittas női hang rikácsolt bele az éterbe:
- Dzsordzsika! Hun a büdös picsába lófrász? Takarodjá haza, me szétváglak!
A gyerek a félelemtől reszketve rohant le, a hang irányába.
Nagyon fázott, de rettegése semmi sem volt a hideghez képest. Szaladt ész nélkül, egészen addig, amíg az anyjához nem ért. Az ötvennek kinéző, de valójában a húszas évei végén járó félelmetesen kinéző nő elkapta a fiú grabancát, és közben felordított az emeletre:
- A saját kölyködde foglalkozzá, te dagadt ribanc! Az enyimét haggyad békibe, mert feküdöm a férjemet! Akkó rábaszó!
A nő az emeleten csendben behúzódott a korlát mellől, és halk zárcsattanás jelezte, hogy megértette az üzenetet.
- Mi a kurva anyádat kereső ott, amikor itt lenne dógod! Ha még egyszer előfordul, akkor szétverem a fejedet! – és hogy szavainak nyomatékot adjon, egy óriási taslit adott a gyermek tarkójára, amikor az elindult az ajtó irányába. Beszédült a bejáraton, ami egyből a konyhába vezetett.
A szegényesen berendezett lakás igénytelenségén csupán az abból áradó bűz tudott túl tenni. Az évtizedek alatt a bútorokba és az ülőgarnitúrába ivódott ital és dohányfüst borzasztó szaga örökre fuzionált az émelyítően zsíros ételek erős illatával.
A konyhában egy kopott asztalnál a családfő ült a belépővel szemben. Egy régebbi atrocitástól barázdált arcát lenézően elhúzva, amikor a kisfiúra pillantott.
- Hát te hol a faszba csellengsz, amikó apádnak szüksége volna rád?! Ez a hála? Etetlek, itatlak, és amikor kellesz, nem vagy seho?!
A kisfiút kirázta a hideg, és sírásra görbült a szája. Ilyen bevezető után már sokszor megverték. Ilyenkor az apja nem kímélte. Ott ütötte, ahol érte. Néha olyan kékre-zöldre verte, hogy utána napokig csak otthon volt bezárva, nehogy valaki meglássa véletlenül az utcán. Főleg akkor volt különösen kegyetlen a rovott múltú kocsmabútor, amikor részegen hazatért a közeli italozóból. Ez elég gyakran megesett vele. Mivel nem dolgozott, napjai tevékeny részét a kocsmában töltötte, egyre gyarapítva hitele gyorsan növő lajstromát.
A férfi egy darabig várt. Beteges belső örömmel nyugtázta, hogy az ő félelemkeltése nagyon is hatásos a gyereknél. Óriási meleg könnyek potyogtak a padlóra, a kisfiú vállai mozgásán látszott, hogy hangtalanul zokog. Miután kiélvezte a megfélemlített feletti hatalmát, kinyújtotta a karját, és leereszkedően kezébe fogta Dzsordzsika állát.
- Na jó! Ma mázlid van. Itt egy ezres, szaladj a bótba cigiért! Ha öt perc múlva nem vagy itt, akkor tudod mi lesz?! Na! Ugye tudod?!
A fiú arcán újabb legördülő könnyek megadták a választ. Bármit megtett volna azért, hogy most ne legyen itt. Ahogy a papírpénzt a kezébe szorította, már rohant is volna a sarki kis közértbe, de egy tüdejéből felszakadó köhögéssorozat megállította. Egy pillanatra nekitámaszkodott az ajtónak, és teljes erejéből krákogott. Apró tüdeje félelmetes hangon sípolt.
- Margit! Ez a gyerek biztosan nem tőlem van, he! – mutatott gyanakvóan a szenvedő gyerekre. - Nem elég hogy degenerált, még gyenge is! Nézzed meg, micsiná!
- Jaj, hogy vakujjá meg te! Hogy mondhatol ilyet! Hát tisztára olyan, mint te! – lépett be a konyhába az élettársa vicsorogva.
- Ezt akkó szülted bazdmeg, amikó a Markóba vótam! Ugye, hogy így vót! – vált a férfi hangja fenyegetőre. –Te meg még mindig itt köpködsz? Na rohanjá kis göthös, mert szétváglak!
Minden erejét beleadta, hogy elinduljon oda, ahová küldték. Igyekezett minél előbb menekülni a perpatvarból. Ahogy belső udvar végére ért, egy hideg szélroham fagyasztotta ernyedt húsát csontjaira. A nagy utcai kapu nyitva volt, átjárást engedett a zord téli szélnek. Most fázott a legjobban. Mielőtt kilépett volna az utcára, összehúzta magát és megpihent a bérház egyik szemétkonténere mellett. Bármennyire is szeretett volna sietni, úgy érzete, hogy ha csak egy percre is, de meg kell pihennie. Gyengének érezte, és magányosnak érezte magát. Képzeletében olyan helyre menekült, ami nagyon jó. Meleg van, süt a nap, és egy nagy réten sok gyerek játszik. Már látott hasonlót akkor, amikor pár évig egy intézetben volt. Elmentek többen egy nagy tisztásra, és játszottak, Voltak olyan gyerekek, akik játszottak vele, és nem bántották őt. Labdájuk is volt. Mindig kaptak enni finomat, és sokszor édes süteményt is. Volt ott egy néni, aki adott neki egy kiscicát ajándékba. Nagyon örült neki. Állandóan simogatta újdonsült kis barátját. Boldog volt. És a néninek olyan jó illata volt...
- Mi van kisköcsög! – szólította meg egy idősebb fiú. – Mi a faszt csinász itt?
Szemei tágra nyíltak, nem tudja ki szólt neki a lépcsőház homályából. A hang ismerős volt, és ahogy lassan kivette az alakot, sikerült beazonosítania az egyik féltestvérét, Rafaelt.
- Na mi van, vak vagy? Na húzzá a bótba, mert az öreg nagyon zabos, és kitapossa a beled, ha nem hozó cigit. És ha miattad engem is elver, akkor leverem rajtad!
- Egy mozdulattal fölrántotta a földről, és hogy nyomatékot adjon szavainak, durván kilökte a kapun. A magas küszöbben megbotlott, és kiesett a nyíláson. Szeretett volna hamar talpra állni, de minden igyekezete ellenére, csak lassan szedte össze magát. A féltestvérének annyira tetszett a műve, hogy harsányan nevetett rajta. Szívből jövő gúnyos kacaj volt, és a kisfiúnak nagyon fájt minden hangfoszlánya.
Szomorúan indult el a kisbolt irányába.
- Négyszázkilencven forint lesz fiatalúr! – mosolygott rá az eladó srác a pult mögül, és levett a polcról egy doboz olcsó koporsószöget. A gyermek, remegő kézzel nyújtotta a kékszínű bankót a fiatalember felé. Az elvette, és fürkészőn nézte a kisfiú erősen csillogó szemeit. Dzsordzsikára minden átmenet újra rátört a köhögésroham. Nekitámaszkodott a bejárati rácsnak, és úgy hörgött.
- Szörnyen nézel ki kicsi! Remélem, nem te szívod ezt a szemetet? – kérdezte az eladó, de tudta jól, hogy nem. A kisfiút csak azért szolgálták ki szabályellenesen a boltban, mert az apja eddig már három alkalmazottat is megpofozott, amikor nem adtak a gyereknek cigarettát.
- Hé, várj egy kicsit, had nézzelek! – kiáltott a fiúcska után, aki eközben kihátrált a közértből. – Állj meg! – de a gyerek minden erejét összeszedve elszaladt.
A fiatalember elszorult szívvel nézett utána.
Köhögve, hörögve támolygott az utcasarokig.
Pár perc, és hazaér. Megállt, és összegörnyedt. Ennyire még nem fázott életében. Megpróbálta átölelni magát. Groteszk látványt nyújtott. Egy szakadt nagy fülű törpe, aki előre hajolva karolgatja magát, úgy, hogy egyik kezében visszajáró aprópénz, a másikban mérgező kapadohány.
- Szevasz kis csicskagyerek! – hallotta hirtelen a háta mögül az üdvözlő szavakat. Nem látta ki az, de ismerte és gyűlölte ezt a hangot. A szomszédházból való fiúk bandájának a vezetője, Pengés gúnynévre hallgatott. Számtalanszor megalázták már. Tudták, hogy gyenge és kissé együgyű, így állandó céltáblája volt a srácok kegyetlenkedésének. Volt, hogy a ruháját elvették, és kilökték az utcára meztelenül, volt, hogy bokszzsáknak használták. Nem védte meg senki, sőt sokszor a testvérei is azok között voltak, aki bántották.
- Most lehúzunk kisköcsög! Mi van nálad? – kérdezte a főnök.
Csak nézett némán, és görcsösen szorította azt, ami a kezében volt. Nem, nem adhatja oda! Az apja megöli, ha elveszti a pénzt és a cigarettát!
- Na mi van? Ellenállsz? Hú, de kemény lettél! – élcelődött rajta Pengés. – Srácok! Vegyétek le a gyökeret!
A földre teperték egy pillanat alatt. Nem volt nehéz. A túlhevülten vacogó alultáplált test nem lehetett ellenfele öt idősebb fiúnak. A karját addig csavarták, amíg el nem engedte markának tartalmát.
- Ó, lett cigink, és egy kis pénz is mellé! Kösz kiscsicska! Mi legyen vele? – kérdezte az egyik srác Pengést.
- Tépjétek le a gatyáját és megnézzük, hogy szalad a nyuszika! – szólt az ítélet. – Na mit szólsz, milyen rendes vagyok ma veled?- hajolt az arcához közel a főnök.
A kisfiú kimondhatatlanul gyűlölte ezt a srácot. Amikor ő hazakerült az intézetből, akkor volt egy cicája. Az orra előtt kínozta Pengés a szegény állatot, úgy, hogy a többiek lefogták őt. Addig vagdosta kéjesen a kis élőlényt, amíg abbahagyta a nyávogást, és nem mozdult meg. Sírva ölelgette a halott kis kedvencét, amíg a többiek teli pofával hahotáztak az ő bánatán. Most is a könnyeivel küszködött, amikor didergő testéről letépték a melegítőnadrágját, és bedobták egy konténerbe. Az egyik srác erősen fenéken rúgta, úgy hogy hasra esett. Kissé felemelkedett, és vonszolta magát. Nem nézett vissza, de kínozta a gúnyos röhögés, ami a hidegnél is jobban fájt...
Dideregve bement a ház nagy kapuján.
Nem tudta, mit tegyen. Bő ingével próbálta altestét eltakarni, de nem nagyon sikerült. Könnyei fátyolán keresztül összemosódott szinte minden. Az egész teste reszketett. Nem mehetett sehová. Félt, ha hazamegy, az apja biztosan agyonveri. Félig már öntudatlanul behúzódott a bérház széltől valamennyire védett emeleti lépcsője alá. Itt sok lom volt bedobálva egymás hegyén-hátán. Felmászott néhány autóabroncs tetejére. Összegömbölyödött annyira, amennyire tudott. Így köszöntött rá az este.
A szél megerősödött, és sivítva közlekedett a folyósokon. Dzsordzsika nem hallotta igazán, mert fogainak vacogása túlharsogta azt. A tüdejéből kirobbanó sípoló köhögés állandóan zaklatta mellkasát. Gyorsan, most kellett egy jó helyre menekülni! Becsukta a szemét és koncentrált. Mikor lassan kinyitotta, egy ismerős nő ölében találta magát, aki kedvesen mosolygott rá. Ó, milyen jó illata van! Egy kiscicát tartott a bal kezében, és finoman az ő kezébe adja, míg a jobb kezével, finom süteménnyel kínálta. De ismerős volt a cica, és milyen finom volt a sütemény! Milyen szépen sütött a nap!
A hideg is megszűnt, már nem fázott többé...
Letörölte a könnyeit, már nem volt szomorú többé...
Boldogan elmosolyodott, és már nem mozdult többé...
Késő este egy termetes nő jókora szeméttartót cipelt le a lépcsőn a konténerek irányába. Nagy üggyel-bajjal sikerült a tartalmát kiürítenie az egyik nagy szemetesbe. Soha nem várta meg a reggelt, mindig este dobta ki a szemetet. A kukások úgyis össze-vissza jártak mostanában. Nem lehetett az órát, csak a napot kiszámítani, hogy mikor viszik el a szemétkonténereket.
Ahogyan visszaindult az emeletre, egy kis szürkésfehér gombócra lett figyelmes a lépcső alatt, a lomok között. Csak nem egy kóbor kutya fészkelte be magát a lépcsőházba? Közelebb ment és tüzetesebben megnézte a furcsa kis kupacot.
A következő pillanatban velőtrázó sikítás szakította szét az omladozó bérház nyomasztó csendjét...
2010. november 6., szombat
Mátrixálom és valóság

Hol a határ?
Van egyáltalán?
Másnak élem az életem, mint ami napról-napra történik?
Másnak látom az életem, mint ahogy az napról-napra folyik?
Csak nézek, és csak nagyon lassan, részletesen látok… kockáról kockára, mint egy nagyon régi 8 milliméteres kópián visszatetsző rozzant képsor.
Sugallják a reklámok, tv-sorozatok mindenhatóságom, én mégis egyre kevésbé érzem fontosságom a világ visszafordíthatatlan agóniájában, ami egyre rohan önnön végébe...
Jól és helyesen élünk. Tisztán látjuk saját erényeink, szépségünk…, legalábbis, amennyire kivehetjük a hollywoodi ízű és marketing masszával vastagon bekent szemünk vakságán keresztül. Értékeink immáron íróasztalon megtervezett reklámtervek következménye. Gazdag elgondolások a hitelvilág ígéretében. Igényeink a menny kapuit döngetik, racionalitásunk a pokol szintjét súrolják. Nagyon messze egymástól a két függvény metszéspontja, soha nem érhet össze, de mi mégis látjuk azt. Csak azt. Látni akarjuk, akkor is, amikor semmi esély sincs rá. Nem érezzük saját súlyunk, más néz ránk reggelente a tükörből. Ha, egyáltalán ránk néz valaki…
A plázák műmárvány padlóján koppanó trendlábbeli hangjától nem halljuk a nyomorgó tömegek sikolyait. A sötét luxusautó-szélvédő nem engedi láttatni az árnyékban szenvedők torz létét. Gyorsan átalakultunk az új énünké, a régit fel sem ismernénk, vagy tudatosan nem is akarjuk.
Nem érint meg semmi. Csak azt érzem, amit akarok. Gyenge intellektus, és okos manipuláció eredménye. Csak azt érzem, amit éreztetni akarnak velem átmosott agyamon keresztül. Csak az én létezik…
Megálmodjuk magunkat, megálmodjuk a világot.
Eddig mi alakulunk, most mi alakítunk. Amolyan isteni módban formáljuk környezetünk, megfogalmazhatatlan belső késztetéstől vezérelve. Az interaktív média aktív és passzív belénkplántált kódjai hibátlanul működnek. Jól prosperáló gépként tökéletesen végezzük dolgunk, módszeresen lélektelenítünk el mindent, mire ráhatásunk van. Harácsolva pusztítunk mindent, ami már kialakult új értékrendünkbe nem fér bele.
Szemünk vak, látásmódunk szelektált.
Csak azt látom, amit akarok…
Alagsori lepusztult kocsmák cigarettafüstjén áttetsző megtört fintor, nem a bevásárló központok kávézóiban élő cicababáknak üres, szilikon-mosolya...
A nélkülözéstől elfáradt, éhező külvárosi gyerekek testereje, nem betonparkolóban álló óriás-terepjáróknak támaszkodó féllegális izomkolosszusok fizikuma...
A szemétkonténerben remegő öregasszony guberálása, nem az elit újgenerációjának drága márkaboltokban tobzódó unalomvásárolgatása...
Minden mindenre kihat, kapcsolatban van vele.
Kezdj el globálisan gondolkozni, mármint, ha erőd és értelmed engedi!
Rád is hatással lesz előbb-utóbb, a bőrödön fogod érezni!
A „legszebből” hamar lehetsz a „legrútabb”. Elég régi a sztori, de tanulsága a gyarló emberé.
Láss, és ne csak nézz…
Életünk vakrepülése a fogyasztótársadalomban teljesen olyan, mint Ikaroszé volt annak idején. Elrugaszkodunk a valóságtól, és emelkedünk hőn áhított célunk felé. A mindenvakító pénz napvilága csak vonz és vonz egyre közelebb. Olvad a viasz, és hullnak tollaink. Emberség, tisztelet, önzetlenség, együttérzés, hagyomány, lojalitás tollak szép lassan válnak le szárnyainkról. Nem törődünk velük, csak gátolták kiteljesedésünket, zavarják utunkat. Magasabb és magasabb köröket teszünk. Közel a cél…
Mindenki tudja, hogy hol repül most…, de ne felejtse el, hogy mi volt a történet vége.
Ha egyáltalán emlékszik még rá...
2010. október 31., vasárnap
Halloween

A ködös utca félhomályában lépteim szinte sziklarobajként koppannak a macskakövön.
Furcsa árnyakat rajzol elém az olykor-olykor fénysugárral borított régi utca sziluettjébe a mindent borító sötét éjben.
Nem marja szívem félelem általában, de ma most, mintha megkörnyékezne simulékony szörnye. Sietek is, amennyire csak tudok meleg biztonságot adó otthonom felé.
Remélem, hamar hazaérek...
… Emlékszel rám? – kérdi egy torz női arc a gomolygó ködfátyolból kiemelkedve. Mosolya groteszk, és már el is tűnik. A párás levegő most mintha egy testként ölelne körül, és mint aki vízben kapálózik, én úgy próbáltam ellenállni a sötét vízszerű folyamnak.
- És rám? – egy gyermeki ábrázat csapódik az arcomnak. Önkéntelen védekezésre emelem két karom, de nem érzek szinte semmit. Mintha talán csak füst érintett volna engem. Megdöbbenten bután nézek magam elé. A kisfiúarc megint összeáll egy pillanatra, és éktelen kacagással kísérti rettegő bensőm…
- Engem már biztosan felismersz? – szólít meg egy újabb árny. – Nos?
Egy hang sem jön ki a torkomon. Nagyapa! Mit kereshet ez a látomás a józanészben? Nem ez nem lehet Ő... Csupán egy érzéki csalódás lehet! Hiszen a mai nap nem véletlenül az ami! Igen rémlik…, minden évben ugyanezen a napon van Samhain ünnepe. Ezen az éjszakán, az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Néha segítséget kapnak itt maradt egyébként ártalmatlan bolyongó lelkektől. Igen, az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak régebben, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat, nem háborítsák az élőket… Talán azért rémítenek, mert nem áldoztam semmit? Vagy szórakozásból? Vagy…
- Ne félj, nincs mitől. – suttog felém a gomolygó massza.
- Miért? Mi ez? Vagyis… - töröm meg a csendet hirtelen.
- Sssss! – folytja belém a szót – Okunk az itt létre csupán annyi, hogy emlékezz ránk… Ránk, akik már nem kísértjük ezt a földnek nevezett siralomvölgyet… Legalább most jussunk eszedbe…
- Én gondo… - nem tudom végig mondani, torkomra fagy a szó.
- Ma van az Omnium Sanctorum… Most mi beszélünk, és Te meghallgatsz minket! Add a kezed! – kiált rám.
Tétován mozdulok, és mielőtt kinyújtom karom, a meghatározhatatlan ezerarcú massza elnyúlik, és testet ölt egy fiatal lány alakjában, aki hozzám hajol, és táncra hív.
Furcsa keringő veszi kezdetét. Átkarol, és megfog. Szorítása akár az acélsatué. Ereimben megfagy a vér. Szemembe néz, szembogár nélküli fehér tekintetével, és elemel a földtől… így kezdünk pörögni felfelé.
Az eső elkezdi zuhogó dalát körülöttünk, de nem víz, hanem tűzcseppek formájában zuhogva énekel… Görcsbe merevedett halott fák fekete sziluettje adja báltermünk díszletét… Keringünk, mint a túlvilági szerelmesek… A Rémület, és Áldozata…
Egyre jobban szorít, érzem vérem, mint Krisztus hátából a korbácscsapásoktól, kiserken, és vékony csíkokban folyik gerincemen… Szemem könnyezik, cseppjei ugyan sósak, de vörösek… Csontjaim ropognak, reccsennek, mint az őszi avarban haló faágak…
Egyszer csak száját kinyitva énekre adja ajkait… És én már emlékszem is…
Igen, Nagyapa… összevesztünk, és már nem tudtam bocsánatot kérni tőled… mire hozzád értem, már üres volt az ágyad…
Mónikám… Szerelmem… olyan gyorsan történt… csak a ravatalnál „találkoztunk” újra… Drága Barátom, ha előbb tudtam volna… és ti többiek! Nem így akartam! Bocsássatok meg! Kérlek titeket… Bocsássatok meg nekem! Nem feledlek el sohasem benneteket! Soha…
Nem lassít, mint forgószél, szédít, kínoz tovább, fent a magasban… éneke hátborzongatóan csilingel füleim csatornáján… Egyre beljebb kúszik, eszem veszi ősrégi dalával:
… Halló Bácsi! Jól tetszik lenni? – az első felismerhető jelfoszlány ami megtörte a tökéletes Sötét és Csend csarnokát. Kinyitom a szemem, és ismerőst látok szemem könnyfátyolán keresztül. A szomszéd kislány az, bár mintha nem úgy nézne ki, mint ahogyan szokott.
- Szia! Ismerős vagy… - próbálok hozzászólni.
- Persze, hogy ismerős vagyok! – toppant nagyot mérgesen kis lábával. – Én vagyok a Zsuzska! Nem tetszik emlékezni?
- Igen persze…, csak nem ismertelek meg ebben a ruhában… - válaszolok kissé tétován.
- Mert boszorkány vagyok! Gréti meg Carmelia. – mutat a mellette lévő kis aranyfürtös kislányra, aki hiába volt vámpírnak öltözve, gyermeki báját nem tudta csúfítani a fehér púder. Ezek a jenki ünnepek!
- Mit tetszik itt csinálni? Miért tetszik itt ülni a fal tövében, a kapuban? Baj van? – kérdi őszintén.
- Kicsit elszédültem, de már jobban vagyok, köszönöm. Aranyos vagy! Tényleg… - válaszolok, és ahogyan felállok, látom, hogy öt 7-8 éves gyermek - beöltözve ismert rémeknek, szörnyeknek - néz rám megszeppenve.
- Akkor mondhatunk egy verset? A Bácsi kérdez, mi válaszolunk, jó? – kérdi.
- Ha tudok… - vonom meg a vállam.
- A Tök, tököt, jó? – néz rám kiokítón.
- Tök, tök, sárga tök, Halloween-re mit főztök? – jutnak eszembe önkéntelen a sorok.
- Kígyót, békát, csontvázakat, mindenféle bogarakat. – válaszolnak kórusban.
- Tök, tök, kicsi tök, ugye hozzánk eljöttök? – suttogom szinte hangtalan.
- Elmegyünk, elmegyünk, az ajtódon becsengetünk. Megtréfálunk, cukrot kérünk, aztán gyorsan odébb lépünk. – válaszolnak.
- Tök, tök, csúnya tök, jobb lesz, hogyha nem jöttök! Cukrot, csokit mi is várunk, házról-házra körbejárunk… - fejezem be elgondolkodva.
Ahogy felocsúdok, látom a sok felém tartott kezecskét, és az öt pár csillogó szemecskét.
- Egy pillanat Hölgyeim és Uraim! – szólok feléjük, és feliramodok a félemeletre, otthonom irányába. Pár másodperc múlva már újra lent vagyok, és a megérdemelt karamellás csokoládékat osztom a pici kis markocskákba.
- Csókolom! – mondják kórusban, és már rohannak is felfelé, hogy egy-két szomszédot buzdítsanak játékra.
Utánuk nézek, és eszembe jut rémisztő látomásom.
Felrémlik a szerencsétlen Jack O’Lantern története.
Miért is kellett neki részegen ilyen ostoba ígéretet kicsikarnia az ördögtől?
Soha nem fogadják be már sehova, és a lelke örökkön-örökké fogja nyughelyét keresni lidérces lámpájával…
Lehet, hogy így figyelmeztetett engem is valami?
Vagy valaki?
Újra megbénít a félelem, ahogyan távolról meghallom…
A szellemlány éneke bontja meg újra elmém…
Nincs már semmi, amibe belekapaszkodhatnék most…
Csak a töklámpás gonosz vigyora lehet enyém…
2010. október 5., kedd
Emlékrekviem

Ahogyan az álmosság inkubuszát nehéz pilláim mozdulatra bírásával visszakergetem az alváskellékek közé, úgy érzem egyre jobban az aranyló sugárban körbenyalogató forró napfény ölelését arcom felszínén. Minden tagom izomgépezete a merev csontállványzatommal egyetemben hatalmas sóhajokkal követik első mozdulatsoraimat amint, felülni igyekszem marasztalóan kényelmes ágyam balszélső oldalán. Ujjaimmal hajamba túrok, és végigszántom gyűrött reggeli ábrázatom borostaugarát, mielőtt teljesen széttárom pupillám függönyét a beáradó vakító fényözönnek. Mély sóhajtás - mely átjárja tüdőrekeszeim oxigénnel amúgy el nem kényeztetett zegzugait -, és egy lendülettel felállok, és hálószobám széles ablakpárkánya felé indulok. Ahogy közeledem, egyre melegebbnek érzem bőrpáncélom felületén szaladgáló napfényfolyam nyalábjait.
Odaérek. Ágyékom érinti a párkányt, homlokom a hideg üveghez támasztom, és úgy bámulok kifelé a végtelen külvilágra, ami alant terül el.
Gyönyörű őszies idő uralkodik a tájon.
A hosszú téli álomra készülődő természet foltokban ugyan még mutatja, de már majd mindenhol levetette a nyári ruházatát. Avaralomba szórta az elmúlt kollekciót, amit a játékos kis forgószelek gyönyörű színharmóniájú puha szőnyeggé terítettek mindenfelé, ameddig a fák között ellátni.
E látványra hirtelen egy pillanatra valami megrándul gyomrom tájékán, és eszembe juttat Téged. Ugyanilyen idő volt, amikor a szigeten sétáltunk, ahogyan felém nyújtottad kezed, és a nap gyengésen simogatta mosolygós gyönyörű arcod. Kacér kihívással csillogó szemedben, játszani húztál az öreg tölgyek alá, ahol átváltoztál. Kedves, szinte szűzies kislány tartózkodó szendeségéből egy pillanat alatt lettél áldozatát kéjjel fogyasztó bestia. Ahogyan magadhoz rántottál, abban félelmetes erő lakozott, minden ízében hazudtolta meg hihetetlenül formás, törékeny nőies külsőd álcalátszatát. Felocsúdni sem volt időm, úgy fonódott rám hosszú lábad, túrta hajam, markolt kezed, csókolt szád. A világ összes kincsére sem cseréltem volna el az érzést, amikor izgalmas telt ajkaid az enyémre tapadtak, nyelved kéjesen játszott nyelvemmel, és éreztem tenyered nyomását tarkómon. A vastag pulóver horgolt szálain keresztül is éreztem lángoló vékony derekad, farmerod anyaga híven simult combodra, és ahogyan kezem felfelé indult, ott sem tudta ruhád anyaga elkendőzi kivételesen vérforraló alakod…
Gondolataim megpróbálom másfelé terelni, de mintha az időjárás is követné elboruló hangulatom, sötét felhők jelennek meg a horizonton, és egyre jobban sötétítik el az eddig gyönyörű napfénycsillogást. Hűvösebbé, komorabbá, zordabbá próbálják tenni a látóhatárt, és lelkem hangulatát is elkezdik ostromolni jelenlétükkel. Leveszem tekintetem róluk, és kissé oldalt nézek, ahol egy még a napsugár bevilágít egy kedves kis ház gondozott kertjébe. A kertben szemem megakad egy durván ácsolt kerti asztalon, amin egypár teáscsészét felejtett valaki…
Imádtad a szabadban, hűvös időben lassan kortyolgatni a forró, bronzosan csillogó angolteát. Amikor a tea éppen a kezünket melegítette, akkor sokszor felejtkeztünk egymás szemébe szembeülve egy fapadon. Lassan ittad, nagyon lassan, én már rég megittam, amikor Te még szinte bele sem kóstoltál. Ilyenkor kihasználtad, hogy nincs a kezemben semmi, háttal mellkasomnak dőltél, én átöleltelek, fejed az enyém mellé került, és elkezdtél beszélni hozzám. A legfontosabbnak tartott dolgokat tárgyaltuk meg általában. Én engedtem, hogy csilingeljen hangod, nem szóltam közbe, imádtam hallgatni a világ legcsodálatosabb muzsikáját, amit fülem élvezettel adott át nekem. Nagyon szerettem, ahogyan beszéltél, amit mondtál, mert sziporkázó elméd logikai labirintusában kíméletlenül éles értelem vágta át a kétséges, megválaszolatlan, eldöntendő kérdések gordiuszi csomóját. Jópárszor előfordult, annyira belefeledkeztem a hallgatás élvezetébe, hogy elfelejtettem időben válaszolni egy hozzám intézett kérdésedre, és kezed csattanása combomon volt, ami észhez térített.
Az értelem és szépség tökéletes harmóniája voltál…
Arcomon legördülő hideg könnycsepp hűvös érintése ébreszt fel az emlékvetítésből.
A tájon végigsöprő változás olyan akár a bennem zajló. Az égbolt kékjét felváltotta sötétszürke felhők rosszindulatú hada. Kemény, nagy szemű eső kezdi el kínozni az ablaküvegen kívül eső világot, de érzem engem is elért, mert szívem tompa fájdalomsajgásának száraz tövisvirágát ültette mélyen annak közepébe…
Kissé hátratántorodok, és pár pillanattal később már nem is akarok kilátni az ablakon. Hirtelen mozdulattal húzom be a nehéz függönyöket, és a szobáimra az éjszakaihoz hasonló sötétség telepszik. A folyosó hideg kövezetén vontatottan megyek a konyha irányába, de leteszek róla. Nem bírnék most gőzölgő, forró teát inni. Valami egyre jobban markolja kínzón a szívem. Újabb könnycsepp követi mártírtestvérét ugyanazon a nyomvonalon, arcomról hangtalan zuhan alá a mélybe, állam ívének ugródeszkájáról. Hallom, ahogyan a szél egyre erősebben ordít odakintről, tudatja jelenlétét, még ha nem is akarom tudomásul venni. Hallom, ahogyan valami gonoszan és hangosan kinevet, gúnyolódik szentimentalizmusom torzóján, élcelődik elmúlt gondolataimon, karikírozva emlékedet.
Azonban próbálkozása meddő, szánalmas munkája megtörésemnek, mert soha senki, és semmi nem veheti el, tépheti ki, halványíthatja emlékedet. Szívem kicsiny, de törhetetlen trezorjába zártam be az elmúlt szépséget, életem gyönyörpillanatait, minden történést, ami igazán értékes volt számomra, és amíg élek, történjék bármi, addig nem háboríthatja a világon semmi… Ezen a világon semmi... Ezen túli világon sem…
Már nem félek…
2010. szeptember 25., szombat
Búcsú az óriástól

Sétálok az erdőben.
Minden tavasszal és ősszel eljövök, hogy belefeledkezhessek a régi nagy fák megnyugtató sóhajaiba, jóleső borzongással éreztetve, hogy talán még nem vagyunk olyan távol egymástól. Minden csodák atyja: a természet, és hűtlen gyermeke: az ember. Minden tavasszal és ősszel eljövök, hogy rajta keresztül évről évre tanúja legyek az újjászületésnek, és az elmúlásnak...
Most minden lépésem fájdalmas, mert sír a lelkem, attól a látványtól, ami elém tárul.
A kis erdei utat pöffeszkedve torlaszolja el egy fanyüvő munkagép, könyörtelenül hirdetve a pusztítás öncélú tébolyát. Körülötte kitépett, idős fák tömegei kaotikus halmazban szerteszét, mint lemészárolt áldozatok megtört korpuszai. Egy óriási buldózer vágja át a sétálóirányt, lánctalpa nyomában felhasított sebből feltörő vérfolyamként fordul ki a föld a természet testéből. A lelketlen hideg fémszörnyek utat törnek egy beton autópálya körgyűrűjének.
Az ember gyilkolja teremtőjét...
A bokáig érő avarban gázolok előre ebben a sárból, levélből, faágakból álló Golgotában.
Célom egy a tervezett út közepén kimagasló gigászi faóriás. Ismerem Őt. Levelei jórészét elhullajtotta, szinte csupaszon áll szemben hóhéraival. Meg kell néznem közelről. Törzsén hatalmas marások láttatják, testét már szaggatták ellenei. Ma még büszkén, élő jelképként feszül a szélbe rendületlen. Megsimítom öreg barázdáit, tudom, utoljára látom sziluettjét, utoljára érintem erős testét. Az acél ma pihen, de nem kétséges ki lesz a győztes, ha újraindulnak a gázolajtól fröcsögő gépszívek...
Meztelenül és egyedül várja a sorsát...
Meztelenül és egyedül...
Amikor ebbe az árnyékvilágba születik az emberi lény, Ő is így várja, hogy a Sors elindítsa ezen a boldogsággal és bánattal bőven telerakott rögös úton, amit életnek hívunk.
Meztelenül és egyedül...
Amikor itt az idő és menni kell, az ember is így várja a végső csapást a Halál kaszájának vértől rozsdálló, számtalan csorbától tarkított időtlen pengéjétől.
Meztelenül és egyedül...
Egyedül. Magunkban lenni csak akkor merünk igazán, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy megismerjük azt a fenevadat, aki bennünk lakik. Azt, aki ösztöneinket serkenti tombolásra. Azt, aki vágyainkkal fájdítja szívünket. Azt, aki a tökéletesre alkotott szénhidrogén-láncolat mázunk alatt mélyen lakik, lényünk legbelsőbb zugában. Azt, aki minden gondunk okozója. Azt, aki minden örömünk kiváltója. Azt, aki az Ördög, a szenvedés számunkra. Azt, aki az Angyal, a megnyugvás lelkünknek. Az, aki valójában vagyunk...
Meztelenül. Minden sallang és álca nélkül. Amikor csak az van nálunk, amit életünk folyamán valóban megszereztünk. Amivel ilyenkor is rendelkezünk, azok az igazán fontos értékeink. Ebből a kiapadhatatlan kincsesbányából osztogatunk önzetlenül másoknak mindent, amitől többek és jobbak lesznek, ezáltal, mi is egyre többek és jobbak leszünk...
Többek és jobbak...
A hajlandóság biztosan megvan mindnyájunkban, de még nagyon messze az állomás, amíg őszintén így érezhetjük magunkat minden öntömjénezés nélkül. Ha én csak kicsit lennék több és jobb, akkor a világ is egy parányival élhetőbb lenne, és nem kellene ennek a derék fának elpusztulnia. Az élet szentsége, valóban szentség is volna...
Végighúzom kezem a sokat látott kérgen. Búcsút veszek tőle. Ez nem a szokványos elköszönés, hanem az utolsó. Megfordulok, és szomorúan elhagyom az irtást. Többé már nem járhatok erre...
Kisétálok az erdő torz maradványai közül...
