Halloween II. - A látogató

Kopogtattak az ajtón...

Jack nehezen mozdult meg. Az erős szesz megtette hatását. Megpróbálta felemelni fejét az asztalról, de csak többszöri próbálkozásra sikerült.

- Ki a faszom lehet az? – gondolkodott félhangosan. – Csak nem az a ringyó jött vissza?

Az utolsó képkockák megelevenedtek a fejében. Ordított, és talán meg is ütötte, de erre nem emlékszik tisztán. Az meg sírva elrohant. Pedig, csak egy görbe estét akart az új titkárnőjétől...

Újabb neszekre figyelt fel. Kénytelen volt felegyenesedni. Ahogy függőleges helyzetbe került erős nyilallás hasított a fejébe. Igen, a névrokon tudatta jelenlétét... Jack Daniels... Fújt egyet, és már tisztábban hallotta a világot maga körül.

- Kopogtak volna? – tűnődött. – Ki a fene jönne hozzám még ezen az estén?

Újra hallotta a zajt az előszoba irányából. Átkozódva megpróbált felállni. Az asztalra támaszkodva sikerült a manőver, és imbolyogva kissé, de elindult a bejárat felé.

Újra kopogtak, de már erősebben.

- Megyek már! – ordította keresetlenül. – Azt azért ajánlom, hogy fontos legyen! Ne hiába zavarj, mert már előre sajnállak azért, amit kapni fogsz, ha nem lényeges a dolog...

Kiért az előszobába. A falhoz dőlt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Hátrasimította félhosszú haját, ami egyfolytában a szemébe akart lógni. Vett egy nagy levegőt, és kitárta a nehéz faalkotmányt.

Egy óriási alak állt az ajtóban.

Amikor meglátta a hórihorgas figurát a küszöb előtt, fanyarul elkezdett nevetgélni.

- Te ki a faszom vagy? – kérdezte nem túl kedvesen. – Kicsit öregnek látszol ahhoz, hogy cukorkát kunyeráljál tőlem Halloween éjszakáján.

Valóban, az óriási alak lehetett úgy hét láb magas, és az öltözéke is valami kísértetfilmbe illő kosztüm lehetett. Régi szabású, kopott kocsiskabátot viselt, ósdi cilinderrel kiegészítve. A fejfedő alatt egy szürke, csontos arc nézett kifejezéstelenül a semmibe. Mélyen ülő világosszürke szeme félelmetesen világított ki az ábrázatából. Ahogy lenézett Jackre, abban meghűlt a vér.

- Önért jöttem. – szólat meg.

A hangja mély volt, és félelmetesen vészjósló.

- Értem? – hüledezett a másik, de egy pillanattal később elvigyorodott. – Ó, igen, ez érdekesen hangzik. Miért is? Na jó, belemegyek a játékba! Fáradj csak be, és kiderítjük, mit is keresel itt...?

Kitárta teljesen az ajtót. Az óriás nehéz léptekkel elindult a tágas nappali irányába.

- Ki a picsa ez az alak? – gondolta magában Jack, amint előre ment, hogy útbaigazítsa a jövevényt. – Kíváncsi vagyok, ki ez...?

Miközben hellyel kínálta a félelmetes figurát, hátranyúlt, és megelégedetten konstatálta, hogy nehéz 45-ös Coltja a nadrágján pihent szolgálatkészen. – Ha bármi gáz lenne... – simított végig a fegyver markolatán.

- Nos? – kérdezte higgadtan a cilinderest. – Mit is akarsz pontosan?

- Önért jöttem Jack Hamilton Daniels. – válaszolt hidegen a kérdezett. – Az ön ideje lejárt.

- Tessék? – ijedt meg Jack. – Ez valami rossz vicc?

- Nem, ez az igazság. – szólalt meg a lehető legkomolyabban az óriás. – Itt az idő.

Jack hirtelen nem értette a dolgot. Mi az, hogy az ideje lejárt? Mit zagyvál össze itt ez a barom? 45 éves, elég tettre kész férfi volt. Mi az, hogy lejárt az ideje? Elkezdett remegni a lába, mégis megpróbált magabiztosságot erőltetni magára.

- Lejárt az időm? – kérdezte kétkedéssel a hangjában. – Az nem lehet. Nézz csak rám! Nem vagyok éppen mai gyerek, de még most is bárkit elverek, ha szemtelen. A golfpályán nincs ellenfelem, fekve 120 kilóval nyomok. Még nem vagyok aggastyán!

- Ez nem ettől függ. – szólt a másik röviden.

Jack hirtelen hátratolta a székét, és felemelte a hangját.

- De igen, ettől függ! – mondta hangosan. – Mi az, hogy lejárt az időm?! Kéthavonta járok a legjobb orvosokhoz kivizsgálásokra! Minden leletem jó, és az egészségem nagyon is jól szuperál!

- Nem ettől függ. – szólt újra a cilinderes.

Jacket elhagyta a higgadtsága. Dolgozott benne a szesz és az adrenalin. Hirtelen felugrott az asztaltól, és magából kikelve ordítani kezdett.

- Mégis, ki a kurva anyád vagy te, hogy bepofátlankodsz hozzám ünnepnap, és megfenyegetsz?! – és előkapta revolverét. – Én meg azt mondom, hogy a te időd járt le, te szemétláda!

Remegő kézzel felhúzta a fegyvert, és a jövevény homlokára emelte.

- Na mi van, bazd meg?! – üvöltötte. – Kilyukasztalak, mint egy tetves kóbor kutyát! Na ugye, erre nincs nálad semmilyen okos válasz, igaz?!

Az óriás csak ült nyugodtan. Ábrázatán nyoma sem volt a félelemnek. Szemrebbenés nélkül állta a rettegő ember tekintetét. Hideg, mély hangján megszólalt.

- Nincs értelme. – mondta nyugodtan. – Tegye el...

- Még parancsolgatsz is?! – kiáltotta Jack. – Nálam a stukker, és ő parancsolgat! Kinek képzeled magad, te fasz?!

- Higgye el, nincs értelme. – szólalt meg újra a cilinderes és kissé előrehajolt. – Tegye el, és menjünk...

- Én nem megyek veled sehová! – ordította a másik. – Te viszont a túlvilágra utazol most!

Meghúzta a ravaszt. Fülsüketítő dörrenéssel adta jelét a Colt, hogy kiválóan működik. Jack eszelősen figyelte, hogy az óriási alak puffan-e a földön, de lövés hangján kívül nem hallott semmit. A lőpor füstön keresztül is jól látható volt, hogy a jövevény ugyanúgy ül a helyén, mint előtte. A férfi erre felordított, és meghúzta újra az elsütőbillentyűt. Újra és újra. A dörrenések egymás után visszhangzottak a teremméretű szobában. Jack vadul tüzelt addig, amíg töltény volt a forgódobban. A hatodik robaj után már csak a szerkezet fémes csattogását lehetett hallani...

Önkívületi állapotban hátrált a falig, ahol az antik tálalószekrény megállította. Csengett a füle, és kissé homályosan látott. Ahogy tisztult a levegő, jobban látta az asztalt. Látogatója még mindig a helyén ült! Halálra rémült.

- Ez nem lehet... – kerekedett el Jack szeme. – Egy medve is megdöglött volna... Mi ez?

Zihálva kapkodni kezdte a levegőt, kiesett a kezéből a fegyver. Megtámaszkodott a szekrényben, és percekig tartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy meg tudjon szólalni.

- Ki vagy te? – kérdezte elfúló hangon. – Ki a fene vagy te?

- Szedje össze magát. – szólalt meg az óriás. – Mennünk kell.

Jack az asztalhoz tántorgott, és leült. Vett pár nagy levegőt, és összeszedte minden bátorságát, hogy a kísérteties alak szemébe tudjon nézni.

- Figyelj ide! – kezdte kapkodva. – Nem tudom, ki vagy, de van egy ajánlatom.

- Tudom, mit akar mondani. – szólt az óriás. – Ne húzza az időt, nincs semmi értelme.

- Várj! – kérte szinte sírva. – Én gazdag ember vagyok.

- Tudom. – szólt a másik. – Mindent tudok magáról.

- Várj már egy kicsit! - kérte. – Hadd, mondjam végig! Mondj egy összeget... Mondj annyit, amennyit nem szégyellsz! Megadom!

- Látom, nem érti. – mondta hidegen a cilinderes. – Ez csak ezen a világon van így.

- Akkor mit tegyek, hogy még maradhassak? – kérdezte Jack könyörögve. – Mit adjak, hogy még ne legyen vége?

- Semmit. – ábrándította ki a jövevény. – Ez nem alku kérdése.

- De én jó ember vagyok! – fakadt ki könnyek között. – Hidd el, sokan szeretnek!

- Nem hinném. – válaszolt a másik.

- Kérdezz csak meg másokat! – siránkozott. – Nyugodtan kérdezd meg azokat, akik ismernek!

A kísérteties figura egy pillanatra becsukta a szemét. Jack azt érezte, mintha nem lenne egyedül a saját fejében. Egy hang távolról azt suttogta: emlékezz! És hirtelen minden akarata ellenére, elindult egy film az emlékeinek filmszínházában...

Egy nagy ház hatalmas szobáiban gyerekek szaladgálnak.... Már gyerekkorában sem szerette, hogy második... Egy előre kitervelt, bosszúból elkövetett gáncsolás... a lépcsőn zuhanó gyermek sikítása... Csak az életét tudták megmenteni, a mozgását nem... Nem volt bűntudata... Testvérét a mai napig ugratja a kerekesszékével…

Elhalmozták mindennel, mégis semmi nem volt elég jó neki... Mindig az kellett, ami a másé... Lucy nem őt választotta a gimiben... Lucas tetszett neki jobban... Ő ezt nem hagyta annyiban... Nem hagyhatta annyiban... Egy látszólag baráti korcsolyázás hárman... A jeget már előtte valaki megrepesztette a nádas mellett... a lány túlélte, de évekig a pszichiátrián maradt...

Dr. Wormwood nem díjazta azt, aki nem tanult... De a Harvardon mégsem bukhatott meg... A történelem amúgy is baromság... Megvárta, amíg átszalad a mellékutcán a boltból kijövet... Mire nem jó egy új autó...Vicces volt, ahogy felrepül, leesik... És többé nem mozdul... Senki sem látta a balesetet...

- Az már régen volt! – kiáltotta. – Igazából egyiket sem úgy akartam! Nem tehetek róla, hogy így sikerült!

A moziszékéből azonban nem tudott kiszállni. Láthatatlan erő nyomta vissza az ülésbe...

Az apja képe... Mennyire bízott benne... Ráhagyta a cégét... De nem csak őrá... Annak a kurvának adta a felét... Nem is volt az igazi anyja... Kileste egy szerelmi találkán... Hirtelen csaptak fel a lángok... Az ajtó valahogy nem nyílott... A motelszoba teljesen leégett... A bent lévők nem élték túl...

- Elég volt! – ordította. – Elég!

Számtalan arc rémlett még fel... Sok megalázott alkalmazott, akik nála dolgoztak... Sok megalázott férfi, és kihasznált nő... Hazugságok, csalások, átverések, erőszak csupán a pénzért… Nem volt senki, aki szerette volna önzetlenül... Csak saját magáért...

- Oké, hagyd abba! – üvöltötte magán kívül. – Könyörgöm, hagyd abba!

Az óriás egyszer csak kinyitotta a szemét, és a gyötrelmes emlékfolyamnak is vége szakadt. Jack kiizzadva borult az asztalra...

Nehezen emelte fel a fejét. Verejtéktől iszamós arcát kezébe temette.

- Istenem! – nyöszörögte. – Micsoda förtelmes és szánalmas egy élet volt az enyém...

Átnézett az asztal túloldalára, remélve, hogy ott üres széket fog látni. De a látogatója még mindig ott ült. Közönyösen a szemébe nézett. Jack majdnem belehalt a tekintetébe.

- Megváltozom, jó? – szólalt meg hirtelen. – Mindent jóváteszek.

- Már nem lehetséges. – mondta az óriás. – Volt rá elég ideje...

- Mi lesz velem most? – kérdezte megtörten. – Mi az ítélet?

- Nem ítélek, csak végrehajtok. – válaszolt a másik. – Itt Önnek ennyi volt.

Jack nagyot sóhajtott. Érezte: már nincs választása. Lejárt a rászabott idő. Rosszul használta ki mindazt, amit az élet adott neki. Bármit is történne, nem tudja megváltoztatni a múltat. Ez a tény most jobban fájt neki, mint az, hogy az életének vége.

- Oké, értem. – szólalt meg megtörten. – Ihatok még egyet az indulás előtt?

A cilinderes figura nem válaszolt, így két poharat vett maga elé. Lassú mozdulatokkal tekerte le a Tenessee viszkisüveg kupakját, és színültig töltötte a poharakat.

- Te nem iszol? – kérdezte az óriástól. – Egyedül nem iszom.

Az nem szólt egy szót sem, csupán közönyösen bámulta.

- Jó, megiszom a tiédet is. – mondta, miután kérdésére választ nem kapott. – Akkor: proszit!

Lehajtotta az erős szeszt. Élvezte, ahogyan a bensőjében szétárad a viszki kábító bizsergése. Kiélvezte a pillanatot, és a másik pohárral is lehajtotta. A jóleső kábulat kissé hatalmába kerítette. Torzan elvigyorodott, és kihúzta magát.

- Ideje indulnunk. – szólalt meg az óriás, és Jack felé nyújtotta a kezét.

A férfi egy pillanatig habozott. A másik hatalmas kézfejét bámulta. Széles tenyér, hosszú csontsovány ujjak, pergamenszerű, szürke bőr. Nehezen tudta elképzelni, hogy megfogja ezt a kezet. Félelmet, undort, és valami végtelen szomorúságot érzett. Az óriás szemébe nézett, az alig láthatóan bólintott. Bár minden érzékszerve tiltakozott ellene, lassan felemelte ő is a kezét. Nagyon félt, de ugyanakkor félelmébe némi megnyugvás is vegyült. Ahogy átnyúlt az asztalon, könnyek gurultak le az arcán. Amikor megmarkolta a kinyújtott kezet, minden elhomályosodott körülötte...

Jack nehezen mozdult meg. Az erős szesz megtette hatását. Megpróbálta felemelni fejét az asztalról, de csak többszöri próbálkozásra sikerült. Valami zaj keltette fel mély álmából. Rosszul érezte magát, és fuldokolni kezdett. Zihálva emelte fel a fejét az asztallapról.

- Ez durva volt, bassza meg! – hörögte nyálcsorgatva. – Mi történt velem?

A feje nyilallt, de most nem törődött vele. Körbenézett, megtapogatta magát, és felkiáltott.

- Csak álmodtam! Csak álmodtam az egészet!

Hátranyúlt, és a pisztolyát kereste. A revolver pontosan ott volt, ahol annak lennie kellett: a tokjában a nadrágjába beakasztva. Hirtelen előrántotta, és kifordította a dobját. Minden lőszer benne volt!

- Nem igaz az egész! – örvendezett.

Örömében töltött magának egy kis viszkit a fejfájásra.

– Beütött a pia, és beparáztam egy látomástól?! – tűnődött. – Mindegy, ez nagyon durva volt... Azért az új titkárnő maradhatott volna! Elrohant a kis ribanc! Magának kereste a pofont! Mégis mire másra gondolhatott volna, amikor elhívtam vacsorázni? Nem baj, ezért holnap úgyis, kirúgom...

Lehúzta az italt, és közben valami zajra lett figyelmes.

Kopogtattak az ajtón...

Abszint Hérakleitosszal

Ahogyan a kockacukor sercenve meggyullad a hajfonat alakú kanálon, és a zöldes-sárgás láng körbenyalja olvadó testét úgy, mint az idő lassan égető csóvája hamvassza az embert, az élet máglyáján…

Kifejezetten mélabús este.

A gyertya táncoló fényén és a telihold sápadt arcán kívül, csak egy nagy kehely Hill’s ürmös lére vágyom gondolataim viháncoló társaságával karöltve. Amikor a kanál megfordul a tengelye körül, a karamellszerű kristályroncs átzuhan a pohár űrén, egyenesen a tátongó zöldesség felemésztő tengerébe. Bevégzi küldetését, mint egykoron a vesztes gladiátor, amikor egy utolsó döféssel halálba küldte őt a győztes, a cézár lefelé forduló hüvelykujjmozdulatának parancsolatára. Az olvadó jéggel könyörtelenül összekeverem, hogy így már kolloid testét az erős ánizsszesszel együtt lenyelhessem, olyan hévvel, ahogyan azt az ősidőkben tehette Kronosz a gyermekeivel. A kecses, gótikát utánzó elegáns kristálypohár megbillen kezemben, és azzal a lendülettel az ajkamhoz emelem. Orrlyukaim mohón szívják magukba az édeskömény ánizzsal vegyített illatát, légzőszervem legtávolabbi zugát is kitölti a kesernyés Zöld Tündér bódító parfümje. Szembecsukva megkóstolom…

- Én is kaphatnék egy pohárral? – hallom a régi tölgyasztal túl feléről.

- Ki az az „én”? – meresztem a szemem a félhomályba – Ki az, aki ezen a pocsék nap hátborzongató estéjén a legbensőségesebb pillanatomat töri ketté?

- Mi ez a modortalanság? Nem azért keltem át időn és téren, majdnem a Tartarosz legmélyéről, hogy udvariatlan fogadtatásban legyen részem! – fakadt ki a hang tulajdonosa, akit még mindig csak lassan kirajzolódó körvonalai testesítenek meg – De végül is mit vár az ember az embertől, nem?! Te hívtál ide!

- Én? – kérdezem döbbenten – Én hívtalak ide idegen?

- Igen Te! – válaszolja indulatosan – E magányos estéden egy hozzád nagyon hasonló társaságot kívántál magadnak ehhez az asztalhoz egy üveg „méreg” mellé. Tehát itt vagyok…

- Igen, kóboroltak a gondolataim, de… Ki vagy te? Miért lennénk annyira hasonlóak egymáshoz?

- Lássuk csak… Régi arisztokrata családból származunk, megvetjük a felszíneskedést, öntörvényűek vagyunk, szándékosan rébuszokban beszélünk, hogy a tudatlanok ne értsék, vádoljuk az embereket értetlenségükért, hisszük hogy a megfigyelés, tapasztalat és az értelem szinte mindenre választ ad, elutasítjuk az emberforma istenmagyarázatokat, és így az istenkultuszokat, az istenimádást…

- Ismerlek! – vágok közbe megvilágosodva – Hérakleitosz! Epheszoszi Hérakleitosz! A sztoikusok atyja! A különc!

-… pártoljuk a mértékletességet, intünk arra, hogy mindenki képességei szerint szóljon, mindketten hajlamosak vagyunk a mélabúra, és miután megismertük magunkat, úgy érezzük ez a világ nem jó nekünk… - sorolja egy szuszra.

Ahogyan hallgatom mondatait, a gyertya fénye, ami eddig csak gátolt a tisztánlátásban, most szinte beragyogja alakját.

Kissé előrehajolva, Jobb karja behajlítva, könyökével az asztal szélére támaszkodva féloldalasan sandít rám. Egy pillanatra megijedek, ahogy szúrósan szembogarával a szemembe néz. Hihetetlen… olyan mintha saját szemeimet látnám. Pillanatnyi szorongásom múlik, mert a mérgesnek tűnő tekintetben bujkál egy kis komolytalan játékosság is.

Jobban megnézem. Hosszú fehér gyolcsinge gombolatlan, majdhogy szabadon hagyja hatalmas mellkasát. Bozontos üstökén a dús bajusz és szakáll nem bontja meg az egységet nemes arcélével.

Amint a párhuzamállítást abbahagyja, bal mutatóujja, ami eddig okító célzattal az ég felé mutatva nyomatékosított, lassan leereszkedik az asztal lapjára, és elkezd kopogtatni rajta.

- Nos? – szólal meg pár perc hallgatás után – Kapok abból az ürmös pálinkából?

- Ó igen, ne haragudj, csupán a köztünk lévő ezerötszáz év távlatának tudata picit ledöbbentett. – mentegetőzöm esetlenségem miatt.

- Nem tesz semmit. Minden állandó mozgásban van. Az idő ilyen szempontból lényegtelen. – veti oda foghegyről.

- Ez igaz. Te ismered ezt az italt? Fogalmam sincs, hogy szeretheted-e… - kérdezem előzékenyen.

- Persze hogy ismerem… mármint ennek az elődjét. Hiszen mi görögök találtuk ki az alapját ennek a gyilkos lének gyomorpanaszok és étvágytalanság ellen. Az uzo sem tegnapi ital, nem? – kacsint rám barátságosan.

- Egyetértek. Akkor hát hozok még egy poharat.

- Az jó lesz, de ha kérhetem, csak jeget tegyél bele. Keserűen szeretem, az efféle cukros majomkodást meghagyom a pomádés sznoboknak. – szól hetykén, de mikor látja, hogy felkapom a fejem sértése miatt, engedékenyen hozzáteszi – Persze azért vannak kivételek.

Elkészítem az italát, és elé helyezem. Várom, hogy megkóstolja, mennyire megfelelő a keverési arány. Nagyon finoman az orra elé emeli, utána lassan beleiszik.

Ahogyan az első korty a torkán legördül, összeugrik minden arcizma, mintha citromot harapott volna.

- Hú, ez nagyon erős! És keserű, mint a cián… - fintorog.

- Igen, de Te kérted így. Felhígítsam jobban? – bujkál hangomban némi káröröm.

- Valóban. Ne hígítsd… legalább táplálja belső tüzemet – vigyorog rám.

- Jó. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy itt vagy. Akár látomás, akár más. – nézek rá komolyabban – Soha sem gondoltam, hogy ilyen történik velem. Találkozom valamilyen formában egy gondolkodóval a nagyok közül, aki ifjúkorom szellemi előmenetelében többé-kevésbé meghatározó értékként épült be agyam tekervényeinek labirintusába.

- Én is csak egy ember vagyok - noha régen meghaltam -, a különbség csupán annyi másoktól, hogy emlékeznek munkásságomra és későbbi korok filozófusai építkeztek összefüggéseimre. – válaszolt némi tettetett szerénységgel.

- Csak egy ember? Mint például Szókratész, Arisztotelész, Püthagorasz, Platón, Marcus Aurelius…

- Platón időnként rajtam ironizált, mert képtelen volt felfogni a folytonos mozgás, áramlás elméletem mibenlétét! – szakított félbe hevesen. - Püthagoraszt többször is elmarasztaltam, hogy a képtelen az orránál tovább látni, és nem képes felismerni a központi, közös igazság a Logosz értelmét és összefüggéseit! Akárcsak az a mesefirkász álmodozó Homérosz!

- Mégis a világirodalom alapjai közt tartják számon az Iliászt és az Odüsszeiát – válaszoltam némi éllel és tiszteletlenséggel – Többen is ismerik, mint Téged…

- Mert az emberek csak a valótlan sületlenségekre kíváncsiak! – emeli fel a hangját még jobban - Olyan mesékre, amin nem kell gondolkodni, csak hallgatni és elrévedezni! Az egész világ az idők kezdete óta ilyen bolond! Nem fejlődik semmit a gondolkodás! Pedig azzal haladna az emberiség, nem a fegyverek jobbításával!

- Ebben egyetértek, de ez ellen tenni nem sokat lehet. Talán annyit, ha van minden korban egy-két lánglelkű kiválasztott, aki a bölcsesség kardját magasba emeli és hirdeti, az ész hatalmát minden felé amerre csak jár. - próbálom haragját csitítani – Példaképe voltál a nagy Marcus Aureliusnak, aki császárként, hadvezérként mutatott példát a világnak mértékletességből és bölcsességből, ésszerű gondolkodásból. Mindig lesznek, még ha kevesen is, akikért érdemes a nehezebb utat járni…

Feléje nyújtom poharam, és Ő tétován koccint velem.

Nagy kortyot iszunk a Zöld Tündér testéből, utána mélyen egymás szemébe nézünk, és hallgatunk. Sokáig hallgatunk…

- Talán ezért lettem embergyűlölő… Igen, biztosan ezért. – töri meg a csendet. Hangja fájdalmasan lemondó, mint aki felidézi a régmúlt sérelmeit.

- Annyira azért nem hiszem, hogy mizantropikus eset lennél. – szólok hozzá kedvesen.

- Ezt miből gondolod? – kérdezi csodálkozó arckifejezéssel.

- Szereted a gyerekeket. – válaszolom magabiztosan – az összes politikus haragját kivívtad, amikor utasításukat, miszerint alkoss további törvényeket érdekükben, nem teljesítetted és helyette Artemisz-templomában gyermekekkel játszottál. Több különböző forrás megemlíti, hogy bármilyen helyzetben is voltál, mindig szakítottál időt a környék gyermekeinek szórakoztatására.

- Diogenész, és a többi firkász. – mosolyodik el úgy, hogy közben a poharát nézi – Ők írtak rólam mindenfélét. Ez viszont igaz. Valóban kedveltem a gyermekeket. Őszinték és dinamikusan tettre készek. Képesek megélni az érzelmeiket úgy, ahogyan az őszintén érzik. Ártatlan és igaz kisemberek. – mosolya lehervad, arc újra melankolikus lesz – Egyszer úgy volt, hogy megajándékoznak engem is az istenek egy gyermekkel. Ó, ha nem hal meg az anyja…

- Ha ezek a firkászok nincsenek, akkor nem is ismerlek meg soha. – váltok gyorsan témát, hogy kiragadjam a rossz emlékek egyre jobban elnyelő mocsarából.

- Ez igaz, de nem minden igaz ám. – néz rám derűsebben.

- Diogenész füllentett volna netán? – kérdezem.

- Ő nem nagyon. Elég autentikus volt az élettörténetem kérdésében. Vállalom, amit rólam írt, mert közel áll az igazsághoz. – válaszol komolyan. – De az az átkozott Neanthész, minden anekdotát, pletykát úgy írt le, mintha igaz lett volna – indulatosabb hangvételre vált – Még a halálomat is ironikus módon ábrázolta, kigúnyolva betegségem, megalázva személyem.

- Olvastam. Tehát nem igaz? – kérdeztem, de abban a pillanatban meg is bántam kérdésem.

- Hát persze, hogy nem igaz! Olyan hülyének nézek én ki, mint aki az ödémájára gyógyírként trágyával kenetteti be magát és kifekszik a napra, hogy a felismerhetetlenségében kóbor kutyák tépjék darabokra? – ordítja magából teljesen kivetkőzve - Olyannak nézek ki?

- Nem, persze, hogy nem. – próbálom haragját csillapítani - Ne haragudj, de kinek is hihettem volna, mint a kortárs íróknak? Sohasem gondoltam volna, hogy valamilyen módon alkalmam az érintettet megkérdezni.

- Bocsáss meg, erre nem gondoltam. Megint elragadott az indulat. Rossz érzés az, amikor tudják az igazat, valamilyen érdekből mégis a hazugságot preferálják. – csillapodik le valamelyest.

- Igen, ezt ismerem én is. – teszem hozzá.

- Soha sem tagadtam, hogy a felmenőim között volt olyan, aki Athén zsarnoka volt. Nagyapámnak ezért is kellett új helyet keresnie családjának… - felhősödik el.

- Nézd, a dolgok jó oldalát. – Próbálom jobb kedvre deríteni, bár én is elég negatívnak érzem lelkiállapotom – A sztoikusok előfutáruknak és a szellemi ősüknek tekintettek, és nagy hatással voltál Hegel és Nietzsche munkásságára.

- Nagydolog! – legyint mondanivalómra egykedvűen – A sztoikusok amolyan görög buddhisták módjára naivok és idealisták voltak, Hegelt Marx fél kézzel bírálta, hogy ne is említsem véleményem az elmeháborodott Nietzsche zsenijéről…

Hogy miért is, nem tudom, de minden átmenet nélkül a szemébe nézek, és lassan kezdődő, de annál inkább erősödő nevetés lesz úrrá rajtam. Megdöbbenve figyeli hangulatváltozásomat, és hirtelen Ő is elmosolyodik, teret engedve a szilaj ménesnek, ami elsöpri a búskomorságot, az unalmas okoskodó frázisokat, minden korlátot áttörve a jókedv emberi boldogsága felé hajt mindkettőnket.

Egyre harsányabban nevetünk, mint két jó barát, aki már időtlen idők óta ismerik egymást, kinevetve magunkat egymást, és az egész fránya világot.

Másra nem is emlékszem…

Szép emlék tőle…

Nehezen emelem a fel a fejem. Kissé hasogat, csontvázam tagjai és ízületeim fonatai vontatottan engedelmeskednek akaratomnak. Mindenem fáj valamennyire, ami nem csoda, hiszen a széles tölgyasztal egyik oldalán annak lapjára borulva aludtam. Régen történt velem, hogy az abszint ennyire elvarázsolt volna. Ennek ellenére jól éreztem magam. Azt hiszem…

Nagy levegő, felkelni.

Hirtelen eszembe Ő. Megpróbálom összerakni agyam kirakós játékában szereplő darabokat helyes sorrendben, és lassan összeáll a kép.

- Micsoda látomás… - jegyzem meg magamban halkan.

Megrázom a fejem. Átnézek az asztal túloldalára. Persze nincs ott senki, csupán a szék van féloldalasan eltolva, mintha ült volna rajta valaki nemrég. Furcsa.

Tétován nekilátok a romok eltakarításának, és a gyertyatartó mellett csak most veszem észre a másik félig töltött kristálypoharat. Bambán utána nyúlok, felemelem, de olyan ügyetlenül, hogy az megbillen, és az erős lé szegény asztalomra löttyen és marni kezdi. Mintha rémlene valamilyen összefüggés.

- Panta rei… - suttogom halkan – Igen, Ő mondta... Minden mozogásban van, elmozog... Minden elfolyik…

Hirtelen felkapom a fejem...

Valahonnan távolból felhangzik egy jóízű harsány kacaj...