A következő címkéjű bejegyzések mutatása: végzet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: végzet. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. október 31., szerda

Halloween II. - A látogató



Kopogtattak az ajtón...

Jack nehezen mozdult meg. Az erős szesz megtette hatását. Megpróbálta felemelni fejét az asztalról, de csak többszöri próbálkozásra sikerült.
- Ki a faszom lehet az? – gondolkodott félhangosan. – Csak nem az a ringyó jött vissza?
Az utolsó képkockák megelevenedtek a fejében. Ordított, és talán meg is ütötte, de erre nem emlékszik tisztán. Az meg sírva elrohant. Pedig, csak egy görbe estét akart az új titkárnőjétől...
Újabb neszekre figyelt fel. Kénytelen volt felegyenesedni. Ahogy függőleges helyzetbe került erős nyilallás hasított a fejébe. Igen, a névrokon tudatta jelenlétét... Jack Daniels... Fújt egyet, és már tisztábban hallotta a világot maga körül.
- Kopogtak volna? – tűnődött. – Ki a fene jönne hozzám még ezen az estén?
Újra hallotta a zajt az előszoba irányából. Átkozódva megpróbált felállni. Az asztalra támaszkodva sikerült a manőver, és imbolyogva kissé, de elindult a bejárat felé.
Újra kopogtak, de már erősebben.
- Megyek már! – ordította keresetlenül. – Azt azért ajánlom, hogy fontos legyen! Ne hiába zavarj, mert már előre sajnállak azért, amit kapni fogsz, ha nem lényeges a dolog...
Kiért az előszobába. A falhoz dőlt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Hátrasimította félhosszú haját, ami egyfolytában a szemébe akart lógni. Vett egy nagy levegőt, és kitárta a nehéz faalkotmányt.
Egy óriási alak állt az ajtóban.

Amikor meglátta a hórihorgas figurát a küszöb előtt, fanyarul elkezdett nevetgélni.
- Te ki a faszom vagy? – kérdezte nem túl kedvesen. – Kicsit öregnek látszol ahhoz, hogy cukorkát kunyeráljál tőlem Halloween éjszakáján.
Valóban, az óriási alak lehetett úgy hét láb magas, és az öltözéke is valami kísértetfilmbe illő kosztüm lehetett. Régi szabású, kopott kocsiskabátot viselt, ósdi cilinderrel kiegészítve. A fejfedő alatt egy szürke, csontos arc nézett kifejezéstelenül a semmibe. Mélyen ülő világosszürke szeme félelmetesen világított ki az ábrázatából. Ahogy lenézett Jackre, abban meghűlt a vér.
- Önért jöttem. – szólat meg.
A hangja mély volt, és félelmetesen vészjósló.
- Értem? – hüledezett a másik, de egy pillanattal később elvigyorodott. – Ó, igen, ez érdekesen hangzik. Miért is? Na jó, belemegyek a játékba! Fáradj csak be, és kiderítjük, mit is keresel itt...?
Kitárta teljesen az ajtót. Az óriás nehéz léptekkel elindult a tágas nappali irányába.
- Ki a picsa ez az alak? – gondolta magában Jack, amint előre ment, hogy útbaigazítsa a jövevényt. – Kíváncsi vagyok, ki ez...?
Miközben hellyel kínálta a félelmetes figurát, hátranyúlt, és megelégedetten konstatálta, hogy nehéz 45-ös Coltja a nadrágján pihent szolgálatkészen. – Ha bármi gáz lenne... – simított végig a fegyver markolatán.
- Nos? – kérdezte higgadtan a cilinderest. – Mit is akarsz pontosan?
- Önért jöttem Jack Hamilton Daniels. – válaszolt hidegen a kérdezett. – Az ön ideje lejárt.

- Tessék? – ijedt meg Jack. – Ez valami rossz vicc?
- Nem, ez az igazság. – szólalt meg a lehető legkomolyabban az óriás. – Itt az idő.
Jack hirtelen nem értette a dolgot. Mi az, hogy az ideje lejárt? Mit zagyvál össze itt ez a barom? 45 éves, elég tettre kész férfi volt. Mi az, hogy lejárt az ideje? Elkezdett remegni a lába, mégis megpróbált magabiztosságot erőltetni magára.
- Lejárt az időm? – kérdezte kétkedéssel a hangjában. – Az nem lehet. Nézz csak rám! Nem vagyok éppen mai gyerek, de még most is bárkit elverek, ha szemtelen. A golfpályán nincs ellenfelem, fekve 120 kilóval nyomok. Még nem vagyok aggastyán!
- Ez nem ettől függ. – szólt a másik röviden.
Jack hirtelen hátratolta a székét, és felemelte a hangját.
- De igen, ettől függ! – mondta hangosan. – Mi az, hogy lejárt az időm?! Kéthavonta járok a legjobb orvosokhoz kivizsgálásokra! Minden leletem jó, és az egészségem nagyon is jól szuperál!
- Nem ettől függ. – szólt újra a cilinderes.
Jacket elhagyta a higgadtsága. Dolgozott benne a szesz és az adrenalin. Hirtelen felugrott az asztaltól, és magából kikelve ordítani kezdett.
- Mégis, ki a kurva anyád vagy te, hogy bepofátlankodsz hozzám ünnepnap, és megfenyegetsz?! – és előkapta revolverét. – Én meg azt mondom, hogy a te időd járt le, te szemétláda!
Remegő kézzel felhúzta a fegyvert, és a jövevény homlokára emelte.
- Na mi van, bazd meg?! – üvöltötte. – Kilyukasztalak, mint egy tetves kóbor kutyát! Na ugye, erre nincs nálad semmilyen okos válasz, igaz?!
Az óriás csak ült nyugodtan. Ábrázatán nyoma sem volt a félelemnek. Szemrebbenés nélkül állta a rettegő ember tekintetét. Hideg, mély hangján megszólalt.
- Nincs értelme. – mondta nyugodtan. – Tegye el...
- Még parancsolgatsz is?! – kiáltotta Jack. – Nálam a stukker, és ő parancsolgat! Kinek képzeled magad, te fasz?!
- Higgye el, nincs értelme. – szólalt meg újra a cilinderes és kissé előrehajolt. – Tegye el, és menjünk...
- Én nem megyek veled sehová! – ordította a másik. – Te viszont a túlvilágra utazol most!
Meghúzta a ravaszt. Fülsüketítő dörrenéssel adta jelét a Colt, hogy kiválóan működik. Jack eszelősen figyelte, hogy az óriási alak puffan-e a földön, de lövés hangján kívül nem hallott semmit. A lőpor füstön keresztül is jól látható volt, hogy a jövevény ugyanúgy ül a helyén, mint előtte. A férfi erre felordított, és meghúzta újra az elsütőbillentyűt. Újra és újra. A dörrenések egymás után visszhangzottak a teremméretű szobában. Jack vadul tüzelt addig, amíg töltény volt a forgódobban. A hatodik robaj után már csak a szerkezet fémes csattogását lehetett hallani...

Önkívületi állapotban hátrált a falig, ahol az antik tálalószekrény megállította. Csengett a füle, és kissé homályosan látott. Ahogy tisztult a levegő, jobban látta az asztalt. Látogatója még mindig a helyén ült! Halálra rémült.
- Ez nem lehet... – kerekedett el Jack szeme. – Egy medve is megdöglött volna... Mi ez?
Zihálva kapkodni kezdte a levegőt, kiesett a kezéből a fegyver. Megtámaszkodott a szekrényben, és percekig tartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy meg tudjon szólalni.
- Ki vagy te? – kérdezte elfúló hangon. – Ki a fene vagy te?
- Szedje össze magát. – szólalt meg az óriás. – Mennünk kell.
Jack az asztalhoz tántorgott, és leült. Vett pár nagy levegőt, és összeszedte minden bátorságát, hogy a kísérteties alak szemébe tudjon nézni.
- Figyelj ide! – kezdte kapkodva. – Nem tudom, ki vagy, de van egy ajánlatom.
- Tudom, mit akar mondani. – szólt az óriás. – Ne húzza az időt, nincs semmi értelme.
- Várj! – kérte szinte sírva. – Én gazdag ember vagyok.
- Tudom. – szólt a másik. – Mindent tudok magáról.
- Várj már egy kicsit! - kérte. – Hadd, mondjam végig! Mondj egy összeget... Mondj annyit, amennyit nem szégyellsz! Megadom!
- Látom, nem érti. – mondta hidegen a cilinderes. – Ez csak ezen a világon van így.
- Akkor mit tegyek, hogy még maradhassak? – kérdezte Jack könyörögve. – Mit adjak, hogy még ne legyen vége?
- Semmit. – ábrándította ki a jövevény. – Ez nem alku kérdése.
- De én jó ember vagyok! – fakadt ki könnyek között. – Hidd el, sokan szeretnek!
- Nem hinném. – válaszolt a másik.
- Kérdezz csak meg másokat! – siránkozott. – Nyugodtan kérdezd meg azokat, akik ismernek!
A kísérteties figura egy pillanatra becsukta a szemét. Jack azt érezte, mintha nem lenne egyedül a saját fejében. Egy hang távolról azt suttogta: emlékezz! És hirtelen minden akarata ellenére, elindult egy film az emlékeinek filmszínházában...
Egy nagy ház hatalmas szobáiban gyerekek szaladgálnak.... Már gyerekkorában sem szerette, hogy második... Egy előre kitervelt, bosszúból elkövetett gáncsolás... a lépcsőn zuhanó gyermek sikítása... Csak az életét tudták megmenteni, a mozgását nem... Nem volt bűntudata... Testvérét a mai napig ugratja a kerekesszékével…
Elhalmozták mindennel, mégis semmi nem volt elég jó neki... Mindig az kellett, ami a másé... Lucy nem őt választotta a gimiben... Lucas tetszett neki jobban... Ő ezt nem hagyta annyiban... Nem hagyhatta annyiban... Egy látszólag baráti korcsolyázás hárman... A jeget már előtte valaki megrepesztette a nádas mellett... a lány túlélte, de évekig a pszichiátrián maradt...
Dr. Wormwood nem díjazta azt, aki nem tanult... De a Harvardon mégsem bukhatott meg... A történelem amúgy is baromság... Megvárta, amíg átszalad a mellékutcán a boltból kijövet... Mire nem jó egy új autó...Vicces volt, ahogy felrepül, leesik... És többé nem mozdul... Senki sem látta a balesetet...
- Az már régen volt! – kiáltotta. – Igazából egyiket sem úgy akartam! Nem tehetek róla, hogy így sikerült!
A moziszékéből azonban nem tudott kiszállni. Láthatatlan erő nyomta vissza az ülésbe...
Az apja képe... Mennyire bízott benne... Ráhagyta a cégét... De nem csak őrá... Annak a kurvának adta a felét... Nem is volt az igazi anyja... Kileste egy szerelmi találkán... Hirtelen csaptak fel a lángok... Az ajtó valahogy nem nyílott... A motelszoba teljesen leégett... A bent lévők nem élték túl...
- Elég volt! – ordította. – Elég!
Számtalan arc rémlett még fel... Sok megalázott alkalmazott, akik nála dolgoztak... Sok megalázott férfi, és kihasznált nő... Hazugságok, csalások, átverések, erőszak csupán a pénzért… Nem volt senki, aki szerette volna önzetlenül... Csak saját magáért...
- Oké, hagyd abba! – üvöltötte magán kívül. – Könyörgöm, hagyd abba!
Az óriás egyszer csak kinyitotta a szemét, és a gyötrelmes emlékfolyamnak is vége szakadt. Jack kiizzadva borult az asztalra...

Nehezen emelte fel a fejét. Verejtéktől iszamós arcát kezébe temette.
- Istenem! – nyöszörögte. – Micsoda förtelmes és szánalmas egy élet volt az enyém...
Átnézett az asztal túloldalára, remélve, hogy ott üres széket fog látni. De a látogatója még mindig ott ült. Közönyösen a szemébe nézett. Jack majdnem belehalt a tekintetébe.
- Megváltozom, jó? – szólalt meg hirtelen. – Mindent jóváteszek.
- Már nem lehetséges. – mondta az óriás. – Volt rá elég ideje...
- Mi lesz velem most? – kérdezte megtörten. – Mi az ítélet?
- Nem ítélek, csak végrehajtok. – válaszolt a másik. – Itt Önnek ennyi volt.
Jack nagyot sóhajtott. Érezte: már nincs választása. Lejárt a rászabott idő. Rosszul használta ki mindazt, amit az élet adott neki. Bármit is történne, nem tudja megváltoztatni a múltat. Ez a tény most jobban fájt neki, mint az, hogy az életének vége.
- Oké, értem. – szólalt meg megtörten. – Ihatok még egyet az indulás előtt?
A cilinderes figura nem válaszolt, így két poharat vett maga elé. Lassú mozdulatokkal tekerte le a Tenessee viszkisüveg kupakját, és színültig töltötte a poharakat.
- Te nem iszol? – kérdezte az óriástól. – Egyedül nem iszom.
Az nem szólt egy szót sem, csupán közönyösen bámulta.
- Jó, megiszom a tiédet is. – mondta, miután kérdésére választ nem kapott. – Akkor: proszit!
Lehajtotta az erős szeszt. Élvezte, ahogyan a bensőjében szétárad a viszki kábító bizsergése. Kiélvezte a pillanatot, és a másik pohárral is lehajtotta. A jóleső kábulat kissé hatalmába kerítette. Torzan elvigyorodott, és kihúzta magát.
- Ideje indulnunk. – szólalt meg az óriás, és Jack felé nyújtotta a kezét.
A férfi egy pillanatig habozott. A másik hatalmas kézfejét bámulta. Széles tenyér, hosszú csontsovány ujjak, pergamenszerű, szürke bőr. Nehezen tudta elképzelni, hogy megfogja ezt a kezet. Félelmet, undort, és valami végtelen szomorúságot érzett. Az óriás szemébe nézett, az alig láthatóan bólintott. Bár minden érzékszerve tiltakozott ellene, lassan felemelte ő is a kezét. Nagyon félt, de ugyanakkor félelmébe némi megnyugvás is vegyült. Ahogy átnyúlt az asztalon, könnyek gurultak le az arcán. Amikor megmarkolta a kinyújtott kezet, minden elhomályosodott körülötte...


Jack nehezen mozdult meg. Az erős szesz megtette hatását. Megpróbálta felemelni fejét az asztalról, de csak többszöri próbálkozásra sikerült. Valami zaj keltette fel mély álmából. Rosszul érezte magát, és fuldokolni kezdett. Zihálva emelte fel a fejét az asztallapról.
- Ez durva volt, bassza meg! – hörögte nyálcsorgatva. – Mi történt velem?
A feje nyilallt, de most nem törődött vele. Körbenézett, megtapogatta magát, és felkiáltott.
- Csak álmodtam! Csak álmodtam az egészet!
Hátranyúlt, és a pisztolyát kereste. A revolver pontosan ott volt, ahol annak lennie kellett: a tokjában a nadrágjába beakasztva. Hirtelen előrántotta, és kifordította a dobját. Minden lőszer benne volt!
- Nem igaz az egész! – örvendezett.
Örömében töltött magának egy kis viszkit a fejfájásra.
– Beütött a pia, és beparáztam egy látomástól?! – tűnődött. – Mindegy, ez nagyon durva volt... Azért az új titkárnő maradhatott volna! Elrohant a kis ribanc! Magának kereste a pofont! Mégis mire másra gondolhatott volna, amikor elhívtam vacsorázni? Nem baj, ezért holnap úgyis, kirúgom...
Lehúzta az italt, és közben valami zajra lett figyelmes.

Kopogtattak az ajtón...

2011. október 30., vasárnap

Elrendeltetve


- Huh! – szakadt ki Michael-ból egy gigászi sóhaj. – Mindjárt szétrobbanok!

Hosszú hetek óta nem érezte jól magát. Mintha valami óriási láthatatlan súly préselné össze a mellkasát. Lassan fújta ki a levegőt. Émelygett. Előrehajolt kissé, arcát a kezeibe temette másodpercekre. Újra érezte a nyomást.

Hirtelen felállt az íróasztaltól, és az iroda konyhájába ment. A mosogatóból kihalászta a bögréjét. „A legszexisebb férfi a világon! (Persze, csak Brad Pitt után!)” – olvasta el a porcelánon lévő feliratot, ki tudja hányadszor. Sue-ra gondolt. Pár éve kapta tőle. Igen, Sue! Ő a legnagyszerűbb nő, az egész földön. Milyen csodálatos teremtés! Sue... Gondolatai elkalandoztak.

A forró víz égető érzése térítette magához.

- Bassza meg! – szakadt ki a száján.

Megtörölte a kezét, és a kávéautomatához ment. A két féldolláros hangosan csúszott végig a gépben. Megnyomta a gombot. Pár másodperc múlva gőzölgő instantkávé folyt a bögrébe. Amikor a masina elhallgatott, kivette a poharat a gépből, és a szemközti ablakhoz sétált, és kibámult rajta.

Az iroda a város szélén állt, egy gyárnegyed sarkában. A kerítésen túl egy öreg erdő húzódott, ami eddig elkerülte az ipar erőszakos terjeszkedését. Erre a vegyes faóriásokkal tűzdelt minidzsungelre nézett Michael ablaka. Gyönyörű, enyhe őszi idő volt. A nap lassan nyugovóra tért, de mielőtt lebukott volna a horizonton, aranysárga fénnyel árasztotta el a felszínt. Minden aranyszínben pompázott. A fák, a távoli házak, a dombok, és a messzi hegyek is. Bármi is bosszantotta fel munka közben, beállt az ablaka elé, pár percig belefeledkezett ebbe a csodálatos látványba. Mindig megnyugtatta a természet közelsége. Eddig...

Most is nyugtatóan hatott rá a horizont, de a nyomasztó idegessége nem hagyta magára. Érezte, most is megbújik benne, és csak azért gyengült kissé, hogy később elementáris erővel kínozhassa. Sokat gondolkodott rajta, hogy miért van jelen ez a rosszullétszerű stressz.

Hirtelen Sue-ra gondolt. Az elmúlt hetekben elmondhatatlanul nehéz neki. Ő is szenved, és ennek ellenére erős támasza volt mindvégig. Erős asszony. Nagyon erős. Hálát adott a sorsnak, hogy ilyen felesége lehet. Visszafordult az íróasztalához.

- Az egész cégben csak egy ekkora barom van, aki bejön hétvégén is dolgozni, csak azért, hogy a tulajdonosok osztaléka az év végén több legyen: Én. – mondta félhangosan magának.

Körbenézett a kihalt irodában, és torz mosolyra húzódott a szája.

- Mit szólsz ahhoz öregem, ha mi most hazamennénk? – kérdezte az asztal mellett lassan megjelenő árnyéktól. – Halloween napján ne dolgozzon az ember, nem igaz?

Az árnyék lassan alakot öltött egy foltos macska képében. Hétvégenként néha behozta, hogy ne legyen annyira egyedül az épületben. A szőrgombóc felugrott az asztalra, szemeit a gazdájáéba akasztotta, és úgy nyávogott hozzá párszor.

- Igazad van kispajtás! – nyugtázta a macska reakcióit. – Irány haza!

A kisállat megértette a szavait, leugrott az asztalról, és egyenesen a bejárati ajtóhoz futott.

Michael belekortyolt egy nagyot a kávéjába, de nagyon nem esett jól neki. Összehúzta az arcizmait, és letette a bögrét. Vett egy mély lélegzetet, és a kabátjáért indult. Ahogyan végig sétált a munkaállomások között, eszébe jutottak azok a kollégák, akikkel hosszú éveket húzott le itt. Sok arc tűnt fel előtte, sok jó ember. Kevesen vannak már itt. Pillanatok alatt lepergett előtte az a 15 év, amit eltöltött ebben a részlegben. Nem sajnált semmit...



A bejárat melletti fogasról leakasztotta kabátját, felvette, és kinyitotta az ajtót. A macska kisurrant, de ő még mielőtt kiment volna, visszanézett egy pillanatra. Állt egy picit, aztán hirtelen kilépett, és már csak a zár csattanását hallotta az üres épület.

Kinyitotta az öreg Mercedes ajtaját, és előre engedte a macskát. Az engedelmesen beugrott az autóba, és máris az anyósülésen trónolt. Beült ő is. Slusszkulcs a zárban, és a vén motor egy pillanat alatt életre kelt.

- Hát igen! – simogatta meg a veterán járgány kormányát – Benned mindig megbízhat az ember, Szépségem! Ma már sajnos nem gyártanak ilyen kocsikat...

Hagyta pár percig melegedni, és közben megcsodálta az autó belsejét. Minden alkalommal talált valami új dolgot, ami önigazolást adott neki. Imádta a kocsit.

- Minden acél, fa és valódi bőr... – fordult a feszülten figyelő macska felé. – A készítők lelkének egy darabja van ebben a vasban. Te is érzed, te bolhazsák?

A kis jószág nyávogott egyet, és Michael önkéntelenül elnevette magát.

- Látod, nem mondok én butaságokat! – szólt újra hozzá. – Még te is igazat adsz nekem.

A hőfokmérőre pillantott, és látta, hogy a műszer kijelzője megmozdult.

Elindult lassan, kifelé hajtott az ipari úton. Ahogy elhagyta a nagy iroda és hangárépületeket és kikerült azok árnyékából, a nap akadálytalanul világította meg az útját. A portánál biccentett a biztonsági őrnek, és ráfordult a külvárosi útra. Az aranyló fény beragyogta a széles bevezető utat és a pár emeletes bérházak falait.

Már kezdte magát abban a hitben ringatni, hogy jobban van, amikor a szorongás újra erőt vett rajta, és minden eddiginél erősebben kezdte fojtogatni. Lassított kicsit, és lehúzta az ablakot. Azt gondolta, hogy a beáramló hűvös levegő enyhíteni fogja szenvedését.

Hirtelen megcsörrent a mobilja. Ideges kézzel keresete a kabátja zsebeiben. A harmadikban megtalálta. Sue volt az. Remegő kézzel vette fel.

- Szia Drágám! – szólt bele. – Várj egy pillanatra, félreállok, mert éppen úton vagyok hazafelé.

- Szia Drágám! – csilingelt az asszony hangja. - Persze, várok...

Csodálkozva vette el a telefont a fülétől. Megdöbbentően kiegyensúlyozott, sőt kissé vidám volt a felesége hangja! Nyoma sem volt az elmúlt hetek rosszullétekkel tűzdelt feszültségeinek, amit Sue hiába próbált leplezni, ő végig látta min megy keresztül.

Egyből lehúzódott a parkolósávra, ami nem volt nehéz manőver most, mert elég kihaltnak tűnt a külváros. Alig álltak autók az út szélén. Amint megállt, visszatette a fülére a kis készüléket.

- Itt vagyok, Kedvesem! – kezdte újra a beszélgetést. – Hogy vagy? Csak nincs valami baj?

- Ó, nincs semmi baj! – válaszolta az asszony. – Kitűnően érzem magam, Mich!

- Ez szuper! Végre! – mondta boldogan a férfi. – Hogy történt? Reggel még nem valami jól.

- Valóban így volt. – erősítette meg. – Tudod, gondolkoztam.

- Gondolkoztál? – csodálkozott el Michael. – Min gondolkoztál el, ami ilyen hihetetlen hatással volt rád?

- Mindenen! Komolyan végig gondoltam mindent, ami az elmúlt pár hónapban velünk megesett. – kezdte Sue. – Semmi sincs ok nélkül. Sokat töprengtem, és egy dolog volt, amihez állandóan visszatértem. A baleset! Emlékszel? Akkor kezdődött... Ma mindent megértettem.

- A baleset? – kérdezte a férfi. – Drágám, az ég szerelmére! Már sokszor megbeszéltük ezt! A főorvos azt mondta, hogy csak a pszichés megrázkódtatással tudja magyarázni, hogy miért van ez a fojtogató szorongás bennünk. Egy tucat vizsgálatot végeztek rajtunk. A pirulái sem segítettek egy szemernyit sem. Nincs utóhatása a dolognak. Ki vagyok készülve, pedig egészséges vagyok szerinte! Azóta csak te vagy, akinek örülök ebben az életnek nevezett rémálomban...

- Semmi baj, Drágám! – csitította az asszony. – Mindennek megvan az oka...

- Remélem, nem édesanyád beszélte tele a fejed valamilyen vallási maszlaggal?! – emelte fel egy kicsit a hangját. – Mindig tisztelettel viseltettem iránta miattad, pedig ő nem nagyon szívlelt engem, de ha az ő keze van ebben...

- Állj le, Mich! – szólt a férjére finoman. – Nincs anyámnak semmi köze ahhoz, hogy megértettem az elmúlt idők történéseit. Gyere haza, a kedvencedet készítem éppen, és utána megbeszéljük. Bár, szerintem addigra már te is érteni fogod...

Sue letette a telefont.



Michael csak nézett bambán maga elé. A gondolatok fénysebességgel cikáztak zsibongó agyában. Igen, több mint egy hónapja szénmonoxid-mérgezést szenvedtek. Nem lett volna semmi baj, ha nem kívánják meg egymást a mosókonyhában. A heves szeretkezést követően ölelkezve elaludtak a földre dobot szennyeshalmon. A gázkazánt is ebbe a helyiségbe szerelték fel. Öreg darab volt, addig nem volt semmi gond vele. Pár napja kapcsolták be, mert hűvösre váltott az idő. Nem égett el tökéletesen a gáz, és a kémény sem végezte a dolgát jól. Az ajtó szellőzőnyílását ruhák takarták el. Ezeket már a tűzoltók állapították meg. Szerencséjükre a szomszédasszony átjött a pár napja kölcsönkért botmixerért, és megtalálta őket a pincében. Riasztott mindenkit rémületében. A mentő a klinikai halál állapotában száguldott velük a kórházba. Csodával határosan sikerült újraéleszteni mindkettőjüket. A másik csoda az volt, hogy nem alakult ki egyikkőjüknél sem agykárosodás, sem bénulás, és látászavarok sem kísértették őket. Látszólag minden rendben volt, érthetetlen módon, de túlélték a balesetet.

A szorongás egyre erősebb stresszhálót vont köré. Úgy érezte, hogy megfullad, ha nem száll ki a kocsiból. Kinyitotta az ajtót, és kikászálódott. Háttal az autónak támaszkodott, és az égre emelte tekintetét. Nagy levegőt vett, és megpróbálta kihúzni magát. Pár perc múlva kicsit jobban lett. Körbenézett az utcán. Merre lehet egy kisbolt? Ritkán gyújtott rá, de most ölni tudott volna egy cigarettáért. A sarkon látott egy non-stop üzletet, és elindult felé. A bejáratnál egy hajléktalan állta el az útját. Fogatlan groteszk ábrázatát az övébe tolta. Michael először meglepődött, majd hirtelen farkasszemet nézett vele. A csöves félelmetes hidegszürke szeme szinte megbénította.

- Szabad lenne, kérem? – préselte ki a szavakat magából. – Be szeretnék menni a boltba.

Az emberroncs megvonta a vállát, és megalázó pillantásokkal végigmérte. Lassan arrébb lépett, és halkan morgolódott. Michael sietve belépett a boltba.

- Jó napot! – lépett a pénztár elé. – Egy Chesterfield lesz.

A pénztárban álló fiatal férfi sem volt kedvesebb a hajléktalannál. Hanyagul a pultra dobta a dohányárut, a szája szélén meghúzódó undorral várta az ellenértéket. A férfi a tálba tette az aprópénzt, zsebre vágta a cigarettát, és gyors léptekkel távozott.

- Micsoda lezüllött környék lett ez! – sistergett magában, ahogyan az autója felé igyekezett. – Soha nem volt igazán egy polgári negyed, de ennyire nem volt veszélyes.

Beült a kocsiba, és sietve megszabadította a dohányt celofánbörtönétől. Gyorsan rágyújtott, és élvezte, ahogy a füst lekúszik a tüdejébe, és egy fokkal máris enyhít a szorongásán. Hátradőlt, és karikákat fújt a tetőkárpit felé. A macska érdeklődve bámulta a gomolygó füstkarikákat, láthatóan alkalmi játszótársat fedezett fel bennük.

Miért ilyenek az emberek? Miért ilyenek mostanában az emberek vele? A kérdések úgy hasítottak az agyába, mint ék a tuskóba. Igen, mostanában elég gorombák vele mindenhol. Pár napja a benzinkutas, akit 10 éve ismer, nem viszonozta a köszönését, és amikor még egyszer ráköszönt az úgy nézett vissza rá, mintha leprás lenne. Persze, mindenkinek lehet rossz napja, de mégis ez valami más volt. Valahogy mintha jó pár hete más lenne a világ. A munkahelyén is zordak voltak vele a kollégák, bár ez lehet, hogy a közelgő leépítés híre miatt van. Vagy...

- Ó, az nem lehet! – szólalt meg félhangosan. – Igen, a baleset óta ilyenek az emberek velem... de ez lehetetlen!

Hirtelen felült, és a pár lazító slukk után az eddig cirógató füst gyilkosan maró kátránnyá változott a torkában. Elkezdett erősen köhögni. A nyomás egyre erősebbé vált megint. Zihálva kapkodott levegő után. Nagy lendülettel kidobta a csikket az ablakon, és beindította a motort.

- Nem az én napom a mai. – szólat meg rekedten a macska felé fordulva. – Lassan már én is fantazmagórikus elméleteket gyártok. Gyere, menjünk haza...

Kipörgő kerekekkel vágódott ki a parkolósávból.



Gondterhelten hajtott az otthona felé.

- Oké, ez hülyeség, de azért gondoljuk végig. – mondta magának. – Az életem maga volt a boldogság addig a napig. Elvégeztem az iskolákat kitűnő eredménnyel, és még a sportban is jeleskedtem. Az egyetemi fociválogatottba is simán felvettek, amikor olvasták a suliból hozott jellemzésemet, amit Mr. Harlow - volt profi NFL játékos - írt, aki az edzőm volt. Ha nincs a foci, akkor nem ismertem volna meg őt. Az évadzáró meccsen láttam először. A megyében bajnokok lettünk, és velünk ünnepelt az egész egyetem. A banketten találkoztam vele. Gyönyörű volt! A legszebb lány volt, akit addig valaha láttam. Nagy örömömre én sem voltam közömbös számára. Csodálatos este volt. Pár évvel később derült ki, hogy csak miattam engedett a barátnői unszolásnak, hogy eljöjjön a döntő meccsre. Szívből utálta a focit...

Lediplomáztunk, mindketten kitűnő eredménnyel. Ideje volt továbblépnünk a kapcsolatunkban. Az én szüleim nagyon kedvelték őt, az övéi engem már kevésbé. Máig sem értettem az ellenszenvük okát, de szerencsére nem gördítettek akadályt a boldogságunk beteljesedése elé. Összeházasodtunk. Kaptam egy jó állást itt a Harold’s & Mart’s-nál. Vezető mérnökként sohasem panaszkodhattam az anyagiak miatt. Neki nem kellett dolgoznia, keresek annyit, hogy szépen meglegyünk, másrészt a ház körüli munka is egész embert kíván...

Hirtelen észbekapott, és beletaposott a fékbe. Majdnem áthajtott egy piros lámpán.

- Hú, ez meleg volt! – nézett a macskára, aki éppen megpróbált felmászni az ülésre, mivel a fékezés erejétől a doblemeznek repült. – Látod, így jár az, aki nem köti be magát!

Hirtelen egy bűzös leheletű kéregető termett az ablak mellett.

- Aggyámán egy dolcsit, főnök! – sipákolt Michael arcába. – Kenyérre köll a gyerekeknek!

Kenyérre, mi? A tetemes alkoholbűz megcáfolta a pár pillanattal előbb elhangzott kijelentést.

- Táguljon innen, jóember! – válaszolt a szakadt figurának. – Józanodjon ki, és csak azután mászkáljon az úttesten! Életveszélyes, amit csinál!

- Engem te ne taniccsá, köcsög! – kelt ki magából a csavargó. – Mingyá széjjelvágom az agyadat!

Hogy bebizonyítsa, nem a levegőbe beszél, egy hosszú kést vett elő valahonnan a kabátjából.

Égi szerencse, hogy pont zöldre váltott a lámpa, bár akkor is a gázba taposott volna, ha piros marad. Az öreg járgány korát meghazudtoló dinamikával követte gazdája parancsát. Mint egy fantasztikus regény megvadult acélszörnye, úgy ámokfutott végig a széles főúton...

Bassza meg! A kurva életbe! Magán kívül volt az izgalomtól. Mi jöhet ma még?

A külvárosi bevezető útról lekanyarodott, és az ismerősebb kertvárosba ért. A keze még mindig remegett az izgalomtól, így egy leállósávon félreállt. Ráborult a kormányra. Tüdeje erősen zihált, szeméből pánikkönnyek csorogtak. Fél óra is eltelhetett, amíg a fejét kiemelte a kormánykerékből.

- Istenem, mi ez? – révedezett át a szélvédőn. – Mi történt a világgal?

Pár perc múlva megerőltette magát, és kiszállt a kocsiból.

Háttal nekidőlt a kaszninak, és csak úgy nézett bele a házak mögött lemenő nap fényébe. Lassan a zsebébe nyúlt, és előkotorta cigarettáját.

- Jesszusom, mit művelek? – kérdezte önmagától. – Megint bagózok, pedig megígértem… Jó, még egy szál, ez a nap sem éppen átlagos.

Rágyújtott. Ahogy a füst újra lekúszott a légutakba, ő úgy csúszott egyre lejjebb emlékei alagsorába. Hol is tartottunk? Igen, addig minden példaszerű volt. Addig... Mi változhatott meg?

Gondolkozott egy darabig, és egyre felhősebb lett. Valahogy mindig ugyanoda lyukadt ki.

Ez nem lehet!

- Na, gyerünk haza! – pöckölte el a csikket. Nem vágyom semmi másra, csak egy jeges whiskey-re, és az én édes feleségemre.

A kíváncsiskodó macskát arrébb tessékelte, és beült. Belenézett a visszapillantó-tükörbe. Mintha nem ugyanaz az ember nézne vissza rá. A szemei olyan idegenek...

Nagy gázzal elindult hazafelé.



Ahogy a kulcs elfordult a zárban, bentről ismerős hangokat hallott. Kinyílt az ajtó, és a világ legfontosabb asszonya repült felé.

- Mich! Drágám! – kiáltotta a nő. – Hol voltál? Már halálra aggódtam magam miattad!

Nincs édesebb dolog, mint egy nehéz nap után megölelni azt, aki a legfontosabb az életünkben...

Michael nem válaszolt. Élvezte Sue ragaszkodó szorítását, és egy pillanatig úgy érezte, hogy eltörik a mécses nála. Lassan visszafogta a könnyeit, és mélyen magába szívta az asszony kívánatos illatát. Istenem! Örökre veled akarok maradni, egyetlenem!

A nő megérezte a férfi elgyengülését, és hirtelen két kezébe fogta az arcát. Egy pillanat alatt kiolvasott mindent a szeméből.

- Ó, Édesem! – szólt hozzá kedvesen. – Látom nehéz napod volt.

És minden további szó nélkül kézen ragadta és a nappaliban álló óriási bőrkanapéra húzta. A férfi lehuppant, mint a sószsák, és a nő finoman az ölébe csúszott. Gyengéden átkarolta a nyakát, és úgy kérdezte:

- Megértetted?

- Gondolkoztam sokat... – szólalt meg a másik kissé remegő hangon. – Akárhogy is, de nem tudom elhinni...

- Tudom, nehéz. – próbálta a legkedvesebb hangot megütni. – És elég hihetetlen is.

- Miért mi? – kérdezte a férfi elfúló hangon. – Miért pont mi?

A nő nem válaszolt egyből. Pár percig párja nyakába húzta magát. Zaklatottan szuszogtak egymás arcába. Végül Sue megtörte a csendet.

- Szép életünk volt. – kezdte halkan. – Mindenünk megvolt. Őszintén szeretjük egymást. Ebben a zavaros világban megtaláltuk, ami boldoggá tett bennünket. Egymást..., de nekünk már nem szabadna itt lennünk... Érted?

- Azt hiszem, igen. – bólogatott a férj. – Semmi sem történik ok nélkül. Nekünk abban a balesetben meg kellett volna halnunk. Most már biztosan tudom. Talán, ez a válasz a sok furcsaságra, ami azóta történik velünk. A folyamatos fárasztó rosszullét, az a megmagyarázhatatlanul fojtó nyomás, az emberek ellenszenves viselkedése. Nem csak mi, ők is érzik, hogy velünk valami nagyon nincs rendben...

- Elkerültük a Végzetet? – révedezett el a nő. – Akaratunkon kívül becsaptuk a Sorsot?

- Igen, lehet... – felhősödött el Michael tekintete. – De milyen áron?

- Igen, tudom, milyen kétségek dúlnak most benned. – osztotta kétségeit az asszony. – Amióta ez világossá vált számomra jobban érzem magam ugyan, de nem hiszem, hogy véletlenül ki tudtuk volna játszani a Halál Angyalát. Ez halandónak nem sikerülhet. Csak egy kis haladékot kaptunk...

- Nem tudom. – szólt a férfi. – Semmit sem tudok már, csak azt, hogy nagyon szeretlek.

- Hidd el, én is nagyon szeretlek. – válaszolta. – Gyere, töltsük el ezt az estét, úgy, mint még soha.

- Hogy érted?

- Kész a vacsora. Azt főztem, amit mindketten nagyon kedvelünk. Öltözz át az alkalomhoz. Én is azt teszem. A többit később.

Kiszállt Michael öléből, és elindult az emeletre átöltözni.

A férfi egyedül maradt a szobában. Zavarosak voltak a gondolatai. Hogy is van ez? Még most sem akarta megérteni teljesen. Ez egy olyan film, ahol nekik már nem kellene szerepelniük? Igen, furcsa volt ez a baleset, és a szövődmény nélküli felépülés is, de ilyen lehet, nem? Nem?

Lassan felállt, és a szemben lévő óriási üvegszekrényhez ment. Nagyon szép, míves bútor volt ez. Fester bácsi esküvői ajándéka volt. Van vagy száz éves. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és végignézte benne az összes kacatot. Az iskolai focimezét, Sue csipke kesztyűjét, az édesapja mandzsettáját, az édesanyja nyakláncát. Ahogy megérintette őket, minden tárgy egy filmet játszott le agyának vetítőgépén. Ó igen! Szép volt! Nincs mit sajnálni! Mintha sok hét után először érezte volna magát igazán jobban...

Hirtelen becsukta a szekrényajtót. Körbenézett. Milyen nagyszerű ház! Hát persze, hisz saját tervezés! Egy percig állt némán. Aztán elindult átöltözni.



A vacsora tökéletesen zajlott le.

Három fogás. Három tökéletes fogás. Ennek ellenére a gasztronómiai élmény csak másodlagos volt Michael számára. A vacsora alatt nem tudta levenni szemeit Sue-ról. Istenem, milyen gyönyörű! És ő az én feleségem!

Amikor elköltötték az utolsó falatot is, az asszony férje elé penderült.

- Gyere Drágám! – szólt hozzá hívogatón. – Most a hölgyválasznak van itt az ideje.

A férfi nem kérdezett. Hagyta magát elvarázsolni. Most mindent kérdés nélkül engedett.

Az asszony kézen fogta, és a garázsba vezette.

- És most hajts Joe bárjába! – mondta.

Beültek az autóba. Csodálatos kocsi. Ma minden olyan meglepő, vagy különleges.

Az úton le sem tudta venni a szemét gyönyörű feleségéről. Micsoda szerencse, hogy Joe ócska kis bárja a közelben van.

Beléptek. Azóta nem jártak itt, amióta szerelmet vallottak egymásnak ebben a helyiségben.

Nem sok minden változott. A boxok a régiek, a kínálat ugyanaz. A vurlicer ugyanazokat a régi slágereket köpködte. És nincs itt senki, csak az öreg Joe. Mire Michael körbenézett, már felcsendült egy régi szám. Az, ami a sorsát egykor meghatározta…

- Gyere Drágám! – búgta halkan az asszony. – Ez a mi számunk...

Valóban. Ez volt, amire először egymásba fonódtak. A dallam, ami örökre rabul ejtette mindkettőjük szívét...

Sue csodálatosan nézett ki. Semmi sem látszott rajta az elmúlt évekből. Ugyanolyan hamvas, és kívánatos volt, mint akkor, amikor először találkoztak. Nem is tudja, hogy hogyan, de elkezdtek lágyan ringatózni. A nő vezette, a férfi csak élvezte. Újraélte a régi emlékeket. Egymásba fonódva keringetek a táncparketten. Nem is tánc volt ez, hanem inkább egy a múltat a jelennel összekötő kéjutazás...

Észre sem vette, hogy lejárt a féldolláros, és elhallgatott a zene. Az emlékek felidézésétől megrészegülve bágyadtan nézett maga elé. Szerencsére egy finom kéz nem hagyta magára. Kézen fogta, és egy ismerős boxba húzta.

- Ez volt az... – kezdett magára találni. – Igen, ebben a boxban...

- … csókoltál meg először. – fejezte be az asszony. – És én tudtam, hogy ez lesz a végzetem...

Forgott vele a világ. Ahogy maga elé tekintett, ott volt a világ legfinomabb hamburgere az elhagyhatatlan sült krumplival. Úgy, ahogyan Joe mindig is tálalta. Úgy, ahogyan mindig is a legjobb volt...

Amikor újra felocsúdott, már ismét a Mercedesben volt.

- Menjünk a Páholyba! – kérte Sue. – Kérlek, menjünk oda!

A Páholy a várost körülölelő helyek egyik ismert szirtje volt. A generációk óta jártak oda a fiatalok éjjelenként, mert romantikus volt, és elég elhagyatott. Az óriási szirt minden pontjáról látni lehetett a város szmogban tündöklő fényeit, ahogyan alant világítanak az ég felé. Sok fiatal párnak volt ez a sziklaperem a szerelem beteljesedésének csúcspontja. Sue és Michael is közéjük tartozott egykoron, és sok év után most azon kapták magukat, hogy újra a szerpentinen kaptatnak fel, az ismert szirt felé.

Jó sok kanyar után megérkeztek. A fák ugyan magasabbak lettek, de ezt leszámítva semmi sem változott azóta, amikor utoljára látták ezt a helyet tinédzserként.

- Oda, a bokrok mellé... – irányította Sue, a párját. – Ott, ahol voltunk...

Ha nem mondta volna a férfinak, az akkor is oda állt volna. Élénken élt az emlékeiben az a csodálatos éjszaka.

- Itt vagyunk. – állította le a motort. – El sem hiszem.

- Én sem. - válaszolta a nő. – Nem hinném, ha nem látnám.

Szelíden rámosolygott, és átkarolta a nyakát.

- Emlékszel? – kérdezte. – Itt voltunk először, amikor...

- Ssss! – tette a szája elé a mutató ujját Michael. – Szerinted, lehet azt elfelejteni?

Sue kacéran megvonta a vállát. Lassú mozdulatokkal kibújt ruhája pántjaiból.

- Mit csinálsz, te... – kérdezte a férfi, de már nem volt ideje befejezni.

Forró csók tömte be a száját. Mire feleszmélt volna, az üléstartó kar kiengedve, és egy gyönyörű bestia két vállra fektette. Nem szólt, hagyta, hogy a nő némán uralkodjon rajta. Az kibújt lenge ruhájából, és az ágyékára ült. Istenem, milyen gyönyörű! A telihold lágyan tört meg Sue kifogástalan alakján, és szemérmetlenül világította meg izgalmas melleit. Egy pillanatig volt csak tétlen. A következő pillanatban vérszomjas vampként tépte a férfi ruháját. Az nem állt ellent, ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt. Körbe vette őket a néma éjszaka. Csak a test hangjai és a vágy sóhajai váltották egymást a néma éjszakában...



Michael letekerte a kocsi ablakait. A hűvös levegő cirógatta az arcukat a visszaúton. Kipirultak voltak, és boldogok. Az elmúlt hetek rosszullétei már nem kísértették őket. Sue kielégült mosollyal a vállára hajtotta a fejét, és finoman átölelte. A férfi is a fellegekben járt, nem sietett. Lassan, kíméletesen vezette a veterán szépséget a kanyarok tucatjain. Michael a hosszabbik kerülő úton ment, önmaga sem tudta, hogy miért. Talán hogy ez a gyönyörű este soha ne érjen véget...

Amikor a hegy aljára értek, az út kiszélesedett. Pár kilométer után egy ipari vasútátjáró kereszteződésébe értek. Ahogy egyre közelebb mentek, a lámpa pirosra váltott, és rekedt kolomphanggal adta tudomásukra, hogy a sínpár üzemben van. Lassan csurogtak be a lejtős kereszteződésbe. Az utolsó pár méteren a férfi behúzta a kéziféket.

Amikor megálltak, egymásra néztek.

Sue hirtelen átpattant, és az ölébe ült lovaglóülésbe. Mélyen a szemébe nézett. Úgy, mint még sohasem.

- Csodálatos este volt... - suttogta. - Szeretlek!

Átölelte.

- Igen! A legcsodálatosabb volt! – szólt a férfi elcsukló hangon. – Én is nagyon szeretlek! Nagyon, nagyon...

Acélbéklyóként szorították egymást.

Hirtelen egy apró fémes pattanás volt hallható. Az autó megmozdult. Lassan elkezdett a sínek felé gurulni. A kéziféket tartó fémdarabka pattanhatott el. Egy pillanat alatt megértették: ez nem a véletlen műve...

A két ember egy utolsó óriási csókban forrt össze.

A nagy sebességgel érkező tehervonatnak ilyen rövid féktávolságon belül esélye sem volt arra, hogy számottevően lassítson. Csak kürtölni tudott. Fülsüketítő sikítással adta a világ tudtára, hogy e Halloween éjszakán a Végzet eszköze lesz...