Félhomályos garzonod sarkába húzódva, monitormagányodat kábítja a virtuális „humánközösség”. Miközben kedvenc fórumod jópofa hozzászólóit mosolygod szürke, fakó ábrázatoddal a cybertérben. Közösségben és mégis egyedül. Lehetne, egy világos helyen szemtől-szembe nevetni élőben emberekkel, kik kedvelnek Téged. Ismernek valóban és nem csak képernyőn olvasható a kapcsolat az ábécé betűi rövid torzókká formálva, valahogy így: Szasz! Mizú? Én már vok...
Nem élsz…
Hazaérve az éhségtől szinte elgyötört bélpoklos módjára mohón erőlteted magadba a mikrohullámban újramelegített disznózsírtól csöpögő kétes feltétekkel és ízpótlókkal teleszórt tésztajellegű masszát. A maszatos, minden irányban elhajló kartondobozon jól felismerhető öt betű (PIZZA) ábrázolja annak tartalmát, hogy mi is az, ami nemrég a belsejében csücsült, és Te elhiszed, hogy ez az volt. Mert már az idejére sem emlékszel, hogy mikor ettél nyugodtan egy terített asztalnál, fehér selyemabroszon, szinte csukott szemmel eltelve a csodálatos íz és illatharmóniával, amit egy számodra készített valódi étel okozott...
Nem élsz…
Irreális elvárásaidtól megrészegülve elhamarkodottan ítélsz meg másokat a mai kor eltorzult értékvilága, értékválsága tükrében néhány benyomás alapján. Türelmetlenül vársz a tökéletes társra, aki minden bizonnyal Rád talál, mert Te tudod, hogy neked csak az jár. Csupán akkor érzed homályosan, hogy egy kicsike baj van, ha ezt az egyenletet rendezni kellene. Korántsem biztos, hogy a serpenyő egyik oldalában elhelyezkedő elvárásaidat megtestesítő személy, és a másikban lévő Jómagad kiegyenlítené a képzeletbeli értékmérleget. Ha talán egyszer újra gondolod Önmagad egészségesen, lehetséges, hogy egy karnyújtásnyira van az, akitől szívesen várnád, hogy megöleljen, megcsókoljon, és vigyázzon Rád...
Nem élsz…
A szintetikus drogoktól elhülyült, ostobán vigyorgó, szellemi rövidnadrágos „partyarcok”, órákig tartó acetonszagú mondatismételgetése az élet értelméről, és annak bölcsességeiről egy mérgek gőzében fürdő stroboszkóppal megvilágított szórakozóhelynek mondott lélekvesztő pokolgödörben, a modern, tartalmas kikapcsolódás ábrándjából ránt a valóság szemétmasszájába...
Mikor…, de ezt tudod Te is...
Lehetne másképpen...
Lehetne jobban...
Lehetne tartalmasan...
Úgy ahogyan az emberhez méltó lenne, ha jobban tisztelnénk még „élő” embertársainkat, és ezáltal saját magunkat, emlékeznénk még arra, hogy nem csak ez az egy Canossa-járás van, amit járnunk kell, mert ez így széles út nyílik egy megalázó lét közönyben tobzódó poklához...
Másnak élem az életem, mint ami napról-napra történik?
Másnak látom az életem, mint ahogy az napról-napra folyik?
Csak nézek, és csak nagyon lassan, részletesen látok… kockáról kockára, mint egy nagyon régi 8 milliméteres kópián visszatetsző rozzant képsor.
Sugallják a reklámok, tv-sorozatok mindenhatóságom, én mégis egyre kevésbé érzem fontosságom a világ visszafordíthatatlan agóniájában, ami egyre rohan önnön végébe...
Jól és helyesen élünk. Tisztán látjuk saját erényeink, szépségünk…, legalábbis, amennyire kivehetjük a hollywoodi ízű és marketing masszával vastagon bekent szemünk vakságán keresztül. Értékeink immáron íróasztalon megtervezett reklámtervek következménye. Gazdag elgondolások a hitelvilág ígéretében. Igényeink a menny kapuit döngetik, racionalitásunk a pokol szintjét súrolják. Nagyon messze egymástól a két függvény metszéspontja, soha nem érhet össze, de mi mégis látjuk azt. Csak azt. Látni akarjuk, akkor is, amikor semmi esély sincs rá. Nem érezzük saját súlyunk, más néz ránk reggelente a tükörből. Ha, egyáltalán ránk néz valaki…
A plázák műmárvány padlóján koppanó trendlábbeli hangjától nem halljuk a nyomorgó tömegek sikolyait. A sötét luxusautó-szélvédő nem engedi láttatni az árnyékban szenvedők torz létét. Gyorsan átalakultunk az új énünké, a régit fel sem ismernénk, vagy tudatosan nem is akarjuk.
Nem érint meg semmi. Csak azt érzem, amit akarok. Gyenge intellektus, és okos manipuláció eredménye. Csak azt érzem, amit éreztetni akarnak velem átmosott agyamon keresztül. Csak az én létezik…
Megálmodjuk magunkat, megálmodjuk a világot.
Eddig mi alakulunk, most mi alakítunk. Amolyan isteni módban formáljuk környezetünk, megfogalmazhatatlan belső késztetéstől vezérelve. Az interaktív média aktív és passzív belénkplántált kódjai hibátlanul működnek. Jól prosperáló gépként tökéletesen végezzük dolgunk, módszeresen lélektelenítünk el mindent, mire ráhatásunk van. Harácsolva pusztítunk mindent, ami már kialakult új értékrendünkbe nem fér bele.
Szemünk vak, látásmódunk szelektált.
Csak azt látom, amit akarok…
Alagsori lepusztult kocsmák cigarettafüstjén áttetsző megtört fintor, nem a bevásárló központok kávézóiban élő cicababáknak üres, szilikon-mosolya...
A nélkülözéstől elfáradt, éhező külvárosi gyerekek testereje, nem betonparkolóban álló óriás-terepjáróknak támaszkodó féllegális izomkolosszusok fizikuma...
A szemétkonténerben remegő öregasszony guberálása, nem az elit újgenerációjának drága márkaboltokban tobzódó unalomvásárolgatása...
Minden mindenre kihat, kapcsolatban van vele.
Kezdj el globálisan gondolkozni, mármint, ha erőd és értelmed engedi!
Rád is hatással lesz előbb-utóbb, a bőrödön fogod érezni!
A „legszebből” hamar lehetsz a „legrútabb”. Elég régi a sztori, de tanulsága a gyarló emberé.
Láss, és ne csak nézz…
Életünk vakrepülése a fogyasztótársadalomban teljesen olyan, mint Ikaroszé volt annak idején. Elrugaszkodunk a valóságtól, és emelkedünk hőn áhított célunk felé. A mindenvakító pénz napvilága csak vonz és vonz egyre közelebb. Olvad a viasz, és hullnak tollaink. Emberség, tisztelet, önzetlenség, együttérzés, hagyomány, lojalitás tollak szép lassan válnak le szárnyainkról. Nem törődünk velük, csak gátolták kiteljesedésünket, zavarják utunkat. Magasabb és magasabb köröket teszünk. Közel a cél…
Mindenki tudja, hogy hol repül most…, de ne felejtse el, hogy mi volt a történet vége.
Autóm mellé vágódik egy másik gépsárkány elég nagy sebességgel. A visszapillantó-tükörből már figyeltem „tevékenységét” percekkel ezelőtt. Életveszélyes módon előzgette a többi járművet, és csupán a szerencsén, és a szemből közlekedők ügyességén, toleranciáján múlott, hogy eddig nem történt közúti tragédia. Jobbról előzne az eszement srác. Hirtelen kormánymozdulattal elkerülöm, hogy ütközzünk, de ettől még jobban vérszemet kap. Mikor újra mellém ér, átnézek egy pillanatra, hogy lássam Őt. Arcán torz gyűlöletmaszk, szemeiben szikrázó üres harag. A következő piros lámpánál nagy nehezen elém vág, és csak hatalmas fékcsikorgás kíséretében tud megállni, bár így is kissé belelóg az útkereszteződésbe. Energikusan kirobban autójából, és érthetetlen artikulálás közepette üvöltve felém tart elszántan…
Két nappal a rendelési idő előtt bejelentkeztem szakorvosomhoz általános egészségügyi vizsgálatokra. Mikor odaérek, látom, elég sokan vannak a váróteremben, pedig annak nagysága nem éppen egy kerti szerszámfészeréhez hasonlatos. Kinézek egy alkalmas helyet, amiről úgy vélem, talán ott lesz a legkisebb esélye, hogy bármiféle ragályt rám ragasszanak a morgolódó jelenlévők. Sokan sorszámmal kezükben foglalnak helyet, és vannak, akik szintén időpontot kaptak. Hangos kiáltozás üti meg a fülem a folyós felől, a bejárat irányából, ahonnan én is jöttem. A hangzavar egyre erősebb, és mire beérkezik a kibocsátója, addigra már szinte ordítássá fajul. Egy család férfi és nőtagjai vegyesen hiányos öltözetben, enyhén illumináltan, de annál nagyobb vehemenciával ömlik be a terembe. Hangorkánjuk közepette alig hallom, amikor a rendelő ajtaja nyílik, és a nővérke az én nevemet harsogja, megpróbálja túlkiabálni a gyülevész hordát. Elindulok az ajtó irányába, és amikor kinyitom, az egyik leírhatatlan külsejű férfi ragadja meg az ajtószárnyat. Szájnyílásából áradó bűzzel egyetemben közli, hogy most ők jönnek, mert beteg a felesége (aki valószínűleg az a nő (?), amelyik részegen szuszog a padsor szélén, ahonnan idős embereket állítottak fel ráutaló magatartásukkal). Közlöm, hogy nem érdekel a próbálkozása, és várja ki a sorát. Erre arcán megjelenik a groteszk düh, és próbálja kirántani kezemből az ajtót. Megfordulok…
A tömeg nagy, és kígyózó sor elég hosszú ahhoz, hogy tudtomra adja, tovább tart a bevásárlásom, mint ahogyan terveztem a raktáráruházban. Szerencsére velem tart egy kedves hölgyismerősöm, így nem lesz idegőrlő a várakozás. Lassan haladunk, de kellemesen beszélgetünk, amíg a pénztárhoz érünk. Pár perc, és mi következünk. Hirtelen valahonnan előkerül három fiatal suhanc, átfurakodnak a soron, és beékelnék magukat elénk minden magyarázat nélkül. Miután kérdésemre - miként gondolták ezt az arcátlanságot, hogy mindenkit megelőzve minden alapot nélkülözve tolakodjanak -, választ nem kapok, és válogatott becsmérlések közepette felém fordulva ínyüket kivillantó, fogukat vicsorító farkassá változnak…
Emberek sétálnak egymással szemben egykedvűen, mindenki a dolgára siet. Ahogyan átvágok a téren, - ami egy parkos kis mesterséges zöldterület két nagyáruház között – gondolataimból egy jelenetsor zökkent ki. Fiatal nő lökdös egy férfit, és fennhangon szólítja fel távozásra, de láthatólag eredménytelen az igyekezete. A huszonéves hímegyed könnyedén hárítja a nő védekező kirohanásait, és közben fogdossa testét, ahol éri, közben ocsmányul röhög. Ahogy közelebb érek, már fordul az esemény, és a srác felülkerekedik, egyre durvábban esik a lánynak, aki már segítségért kiált. A parkban elhelyezett pihenőpadra nyomja erővel támadója, kibillentve egyensúlyából. A járókelők, mint hipnotizált bábuk, nem akarják tudomásul venni a helyzetet, még a hangzavar irányába sem fordítják a fejüket. A fickó hogy jobb belátásra bírja áldozatát, hirtelen öklével az arcába vág. Annak felreped az alsó ajka és esdeklő hangon könyörög, hogy ne bántsa. Odaérek, és szó nélkül vállánál fogva lerántom a férfit áldozatáról. Hátrazuhan a földre, és a megdöbbenést látom a szemében egy pillanatig. A következőben a megtorlás ördögének kénköves lávaszemei tükröződnek szembogarán keresztül, és felpattan, hogy eleget tegyen e késztetésének…
Beteg a világ…
Az emberi tisztesség és a másik tiszteletének fogalma a Régmúlt Intézmények Temetőjében porladnak jeltelen sírokban sok más társukkal egyetemben. (Többek között a lojalitás, a becsület, az önfegyelem, a kitartás sírhantjaira gondolok.) Sajnos, ezek azok a kísértetek, akik véletlenül sem tartanak szellemjárást sok embertársunknál.
Kevesen, akik még ismerték a fenti fogalmak valódi jelentését azok most csöndben, elbújva csóválják a fejüket és szomorúan próbálnak rájönni, hogy hol rontottuk el.
A többség soha nem is tudta, hogy léteznek ezek az embert formáló és megtartó irányelvek, illetve ha sejtése volt is róla, olyan kötöttségnek érezte, amit le kellett ráznia önmegvalósítása érdekében. Hiányérzetét pótolta hiúsággal, agresszivitással, felszínességgel, szűklátókörűséggel, egocentrizmussal, szexuális aberráltsággal. A tudatán kívül a Maslow-piramist fejre állítja.
Igen, elméletben e modern, fejlett korunk a legszociálisabb az összes történelmi korok közül, mégis a legantiszociálisabb egyedeket szüli ki magából. Lehetne a reklámok agymosó hatásától a fiatalon rossztársaságba kerülésig sok mindent felsorolni. Ami talán ma a legjobban hiányzik, azt én úgy hívom, hogy a Felelősségteljes Nevelés Hiánya.
A sok félresikerült emberutánzatnak már a szülei is e fogalomtár nélkülözésével lettek „tiszteletreméltó” tagjai a társadalomnak.
Egy részük az egzisztenciális átrétegződés melléktermékeiként önálló szintet képezve. Azon többnyire jómódú emberek halmaza, akik úgy gondolták, hogy az anyagi javak bősége pótolják a Szülő Intézményét. „Valódi” nevelés nélkül felnövő generáció, teret követel torz vágyainak, és hatalmi pozícióból közelíti meg embertársait. Mindenki érte van, és neki szolgál. Ami tetszik, az csak el kell vennie. Bármi elérhető erőszakkal, befolyással. Minden eszköz megengedhető, a morál ismeretlen vendég nála . Mivel otthon is ezt látta…
Másrészük alsóbb néprétegek szegénységének közepére pottyanva látta meg a napvilágot. Mindenféle függőségtől elborult emberek nemtörődömségének kerítésfalai között vergődve nő fel. Mivel napjainkban a törvényesség és végrehajtó hatalma csupán szavakban teljesíti feladatát, hamar rájön, hogy igazán nincs mitől félnie. Azt tesz, amit akar. Erővel és brutalitással félemlíti meg környezetét, és mint pusztító fáklya, amerre jár, arra hordja szét a pusztítás lángját. Mivel otthon is ezt látta…
A Felelősségteljes Nevelés Hiányát elszenvedő emberállatok miatt, a gátlástalanság és az erőszak árad a világon mindenfelé rengeteg értelmetlen áldozatot követelve. Megfertőz még többeket, gyarló tömegeket, köztük engem is...
Miért is?
Mert nem kezdeményezek vitát a közlekedésbiztonságról az életveszélyesen száguldó hülyegyerekkel, amikor felém tart elszántan, hanem ütése elől elhajolva érzem öklöm az orrcsontján, hallom reccsenését, és látom meglepettségét a szemében…
Nem próbálom határidőnaplóm, és a nővérke segítségével kedvesen szavakkal bebizonyítani elsőbbségem jogosságát, az ordítozó torzszüleménynek, hanem az ajtószárny hirtelen rántásával a földre húzom, és ahogyan ott fetreng, hirtelen haraggal a hangomban közlöm, hogy takarodjon az utamból…
Nem beszélek a lelkére a három suttyónak, hogy ha mások elé állnak az csúnya dolog, és ha engem nyilvánosan ok nélkül becsmérelnek, lökdösni próbálnak az számomra megalázó más emberek előtt, hanem azt a nagypofájút, amelyik felém nyúl elkapom a torkánál, és a hirtelen eseménytől megrettent társai szeme láttára kimérten az arcába mondom, ha tovább próbálkozik velem, akkor eltöröm a nyakát…
Nem ecsetelem a kéjbeteg szarházinak, hogy mennyire lovagiatlan dolog az erőnkkel visszaélni, és hölgyekkel erőszakoskodni, hanem ahogyan felugrik, azzal a lendülettel visszataposom a földre, és felvázolom a csodálkozó szemétládának a relatíve egészségben való távozás esélyét, amit még megtehet, ha most tisztul innen…
Mitől szép az élet?
A reggeli tea első gőzölgő kortyától, egy forró, sokat jelentő öleléstől, amibe belevegyül a Kedves izgalmas illata, és csukott szemmel messzire visz…
Amikor egy barát őszinte leveleit olvasom, az őszi naplementétől, miközben rozsdásodik az októberi táj…
Amikor érdek nélkül segíthetek olyan embereknek, akiknek valóban szükségük van rá, és szemükben a hálakönny, mint kimondatlan köszönet mindenért kárpótol…
Azok az órák amikor srácokkal focizhatok, és hangos kacagásuk megtölti a grundot…
Amikor régi polcomról féltett sokszázéves könyveim egyikét leveszem, és - féltve még magamtól is - beleolvasok…
Amikor olyan emberekkel vehetem magam körbe, akik olyanok mint én, és minden szó nélkül érzem, hogy szeretnek...
Látom, hallom, érzem a világot, ami körbevesz, és ez a tapasztalás állandóan gyönyörködtet...
Ilyenkor érzem, hogy élni jó...