A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. október 30., vasárnap

Elrendeltetve


- Huh! – szakadt ki Michael-ból egy gigászi sóhaj. – Mindjárt szétrobbanok!

Hosszú hetek óta nem érezte jól magát. Mintha valami óriási láthatatlan súly préselné össze a mellkasát. Lassan fújta ki a levegőt. Émelygett. Előrehajolt kissé, arcát a kezeibe temette másodpercekre. Újra érezte a nyomást.

Hirtelen felállt az íróasztaltól, és az iroda konyhájába ment. A mosogatóból kihalászta a bögréjét. „A legszexisebb férfi a világon! (Persze, csak Brad Pitt után!)” – olvasta el a porcelánon lévő feliratot, ki tudja hányadszor. Sue-ra gondolt. Pár éve kapta tőle. Igen, Sue! Ő a legnagyszerűbb nő, az egész földön. Milyen csodálatos teremtés! Sue... Gondolatai elkalandoztak.

A forró víz égető érzése térítette magához.

- Bassza meg! – szakadt ki a száján.

Megtörölte a kezét, és a kávéautomatához ment. A két féldolláros hangosan csúszott végig a gépben. Megnyomta a gombot. Pár másodperc múlva gőzölgő instantkávé folyt a bögrébe. Amikor a masina elhallgatott, kivette a poharat a gépből, és a szemközti ablakhoz sétált, és kibámult rajta.

Az iroda a város szélén állt, egy gyárnegyed sarkában. A kerítésen túl egy öreg erdő húzódott, ami eddig elkerülte az ipar erőszakos terjeszkedését. Erre a vegyes faóriásokkal tűzdelt minidzsungelre nézett Michael ablaka. Gyönyörű, enyhe őszi idő volt. A nap lassan nyugovóra tért, de mielőtt lebukott volna a horizonton, aranysárga fénnyel árasztotta el a felszínt. Minden aranyszínben pompázott. A fák, a távoli házak, a dombok, és a messzi hegyek is. Bármi is bosszantotta fel munka közben, beállt az ablaka elé, pár percig belefeledkezett ebbe a csodálatos látványba. Mindig megnyugtatta a természet közelsége. Eddig...

Most is nyugtatóan hatott rá a horizont, de a nyomasztó idegessége nem hagyta magára. Érezte, most is megbújik benne, és csak azért gyengült kissé, hogy később elementáris erővel kínozhassa. Sokat gondolkodott rajta, hogy miért van jelen ez a rosszullétszerű stressz.

Hirtelen Sue-ra gondolt. Az elmúlt hetekben elmondhatatlanul nehéz neki. Ő is szenved, és ennek ellenére erős támasza volt mindvégig. Erős asszony. Nagyon erős. Hálát adott a sorsnak, hogy ilyen felesége lehet. Visszafordult az íróasztalához.

- Az egész cégben csak egy ekkora barom van, aki bejön hétvégén is dolgozni, csak azért, hogy a tulajdonosok osztaléka az év végén több legyen: Én. – mondta félhangosan magának.

Körbenézett a kihalt irodában, és torz mosolyra húzódott a szája.

- Mit szólsz ahhoz öregem, ha mi most hazamennénk? – kérdezte az asztal mellett lassan megjelenő árnyéktól. – Halloween napján ne dolgozzon az ember, nem igaz?

Az árnyék lassan alakot öltött egy foltos macska képében. Hétvégenként néha behozta, hogy ne legyen annyira egyedül az épületben. A szőrgombóc felugrott az asztalra, szemeit a gazdájáéba akasztotta, és úgy nyávogott hozzá párszor.

- Igazad van kispajtás! – nyugtázta a macska reakcióit. – Irány haza!

A kisállat megértette a szavait, leugrott az asztalról, és egyenesen a bejárati ajtóhoz futott.

Michael belekortyolt egy nagyot a kávéjába, de nagyon nem esett jól neki. Összehúzta az arcizmait, és letette a bögrét. Vett egy mély lélegzetet, és a kabátjáért indult. Ahogyan végig sétált a munkaállomások között, eszébe jutottak azok a kollégák, akikkel hosszú éveket húzott le itt. Sok arc tűnt fel előtte, sok jó ember. Kevesen vannak már itt. Pillanatok alatt lepergett előtte az a 15 év, amit eltöltött ebben a részlegben. Nem sajnált semmit...



A bejárat melletti fogasról leakasztotta kabátját, felvette, és kinyitotta az ajtót. A macska kisurrant, de ő még mielőtt kiment volna, visszanézett egy pillanatra. Állt egy picit, aztán hirtelen kilépett, és már csak a zár csattanását hallotta az üres épület.

Kinyitotta az öreg Mercedes ajtaját, és előre engedte a macskát. Az engedelmesen beugrott az autóba, és máris az anyósülésen trónolt. Beült ő is. Slusszkulcs a zárban, és a vén motor egy pillanat alatt életre kelt.

- Hát igen! – simogatta meg a veterán járgány kormányát – Benned mindig megbízhat az ember, Szépségem! Ma már sajnos nem gyártanak ilyen kocsikat...

Hagyta pár percig melegedni, és közben megcsodálta az autó belsejét. Minden alkalommal talált valami új dolgot, ami önigazolást adott neki. Imádta a kocsit.

- Minden acél, fa és valódi bőr... – fordult a feszülten figyelő macska felé. – A készítők lelkének egy darabja van ebben a vasban. Te is érzed, te bolhazsák?

A kis jószág nyávogott egyet, és Michael önkéntelenül elnevette magát.

- Látod, nem mondok én butaságokat! – szólt újra hozzá. – Még te is igazat adsz nekem.

A hőfokmérőre pillantott, és látta, hogy a műszer kijelzője megmozdult.

Elindult lassan, kifelé hajtott az ipari úton. Ahogy elhagyta a nagy iroda és hangárépületeket és kikerült azok árnyékából, a nap akadálytalanul világította meg az útját. A portánál biccentett a biztonsági őrnek, és ráfordult a külvárosi útra. Az aranyló fény beragyogta a széles bevezető utat és a pár emeletes bérházak falait.

Már kezdte magát abban a hitben ringatni, hogy jobban van, amikor a szorongás újra erőt vett rajta, és minden eddiginél erősebben kezdte fojtogatni. Lassított kicsit, és lehúzta az ablakot. Azt gondolta, hogy a beáramló hűvös levegő enyhíteni fogja szenvedését.

Hirtelen megcsörrent a mobilja. Ideges kézzel keresete a kabátja zsebeiben. A harmadikban megtalálta. Sue volt az. Remegő kézzel vette fel.

- Szia Drágám! – szólt bele. – Várj egy pillanatra, félreállok, mert éppen úton vagyok hazafelé.

- Szia Drágám! – csilingelt az asszony hangja. - Persze, várok...

Csodálkozva vette el a telefont a fülétől. Megdöbbentően kiegyensúlyozott, sőt kissé vidám volt a felesége hangja! Nyoma sem volt az elmúlt hetek rosszullétekkel tűzdelt feszültségeinek, amit Sue hiába próbált leplezni, ő végig látta min megy keresztül.

Egyből lehúzódott a parkolósávra, ami nem volt nehéz manőver most, mert elég kihaltnak tűnt a külváros. Alig álltak autók az út szélén. Amint megállt, visszatette a fülére a kis készüléket.

- Itt vagyok, Kedvesem! – kezdte újra a beszélgetést. – Hogy vagy? Csak nincs valami baj?

- Ó, nincs semmi baj! – válaszolta az asszony. – Kitűnően érzem magam, Mich!

- Ez szuper! Végre! – mondta boldogan a férfi. – Hogy történt? Reggel még nem valami jól.

- Valóban így volt. – erősítette meg. – Tudod, gondolkoztam.

- Gondolkoztál? – csodálkozott el Michael. – Min gondolkoztál el, ami ilyen hihetetlen hatással volt rád?

- Mindenen! Komolyan végig gondoltam mindent, ami az elmúlt pár hónapban velünk megesett. – kezdte Sue. – Semmi sincs ok nélkül. Sokat töprengtem, és egy dolog volt, amihez állandóan visszatértem. A baleset! Emlékszel? Akkor kezdődött... Ma mindent megértettem.

- A baleset? – kérdezte a férfi. – Drágám, az ég szerelmére! Már sokszor megbeszéltük ezt! A főorvos azt mondta, hogy csak a pszichés megrázkódtatással tudja magyarázni, hogy miért van ez a fojtogató szorongás bennünk. Egy tucat vizsgálatot végeztek rajtunk. A pirulái sem segítettek egy szemernyit sem. Nincs utóhatása a dolognak. Ki vagyok készülve, pedig egészséges vagyok szerinte! Azóta csak te vagy, akinek örülök ebben az életnek nevezett rémálomban...

- Semmi baj, Drágám! – csitította az asszony. – Mindennek megvan az oka...

- Remélem, nem édesanyád beszélte tele a fejed valamilyen vallási maszlaggal?! – emelte fel egy kicsit a hangját. – Mindig tisztelettel viseltettem iránta miattad, pedig ő nem nagyon szívlelt engem, de ha az ő keze van ebben...

- Állj le, Mich! – szólt a férjére finoman. – Nincs anyámnak semmi köze ahhoz, hogy megértettem az elmúlt idők történéseit. Gyere haza, a kedvencedet készítem éppen, és utána megbeszéljük. Bár, szerintem addigra már te is érteni fogod...

Sue letette a telefont.



Michael csak nézett bambán maga elé. A gondolatok fénysebességgel cikáztak zsibongó agyában. Igen, több mint egy hónapja szénmonoxid-mérgezést szenvedtek. Nem lett volna semmi baj, ha nem kívánják meg egymást a mosókonyhában. A heves szeretkezést követően ölelkezve elaludtak a földre dobot szennyeshalmon. A gázkazánt is ebbe a helyiségbe szerelték fel. Öreg darab volt, addig nem volt semmi gond vele. Pár napja kapcsolták be, mert hűvösre váltott az idő. Nem égett el tökéletesen a gáz, és a kémény sem végezte a dolgát jól. Az ajtó szellőzőnyílását ruhák takarták el. Ezeket már a tűzoltók állapították meg. Szerencséjükre a szomszédasszony átjött a pár napja kölcsönkért botmixerért, és megtalálta őket a pincében. Riasztott mindenkit rémületében. A mentő a klinikai halál állapotában száguldott velük a kórházba. Csodával határosan sikerült újraéleszteni mindkettőjüket. A másik csoda az volt, hogy nem alakult ki egyikkőjüknél sem agykárosodás, sem bénulás, és látászavarok sem kísértették őket. Látszólag minden rendben volt, érthetetlen módon, de túlélték a balesetet.

A szorongás egyre erősebb stresszhálót vont köré. Úgy érezte, hogy megfullad, ha nem száll ki a kocsiból. Kinyitotta az ajtót, és kikászálódott. Háttal az autónak támaszkodott, és az égre emelte tekintetét. Nagy levegőt vett, és megpróbálta kihúzni magát. Pár perc múlva kicsit jobban lett. Körbenézett az utcán. Merre lehet egy kisbolt? Ritkán gyújtott rá, de most ölni tudott volna egy cigarettáért. A sarkon látott egy non-stop üzletet, és elindult felé. A bejáratnál egy hajléktalan állta el az útját. Fogatlan groteszk ábrázatát az övébe tolta. Michael először meglepődött, majd hirtelen farkasszemet nézett vele. A csöves félelmetes hidegszürke szeme szinte megbénította.

- Szabad lenne, kérem? – préselte ki a szavakat magából. – Be szeretnék menni a boltba.

Az emberroncs megvonta a vállát, és megalázó pillantásokkal végigmérte. Lassan arrébb lépett, és halkan morgolódott. Michael sietve belépett a boltba.

- Jó napot! – lépett a pénztár elé. – Egy Chesterfield lesz.

A pénztárban álló fiatal férfi sem volt kedvesebb a hajléktalannál. Hanyagul a pultra dobta a dohányárut, a szája szélén meghúzódó undorral várta az ellenértéket. A férfi a tálba tette az aprópénzt, zsebre vágta a cigarettát, és gyors léptekkel távozott.

- Micsoda lezüllött környék lett ez! – sistergett magában, ahogyan az autója felé igyekezett. – Soha nem volt igazán egy polgári negyed, de ennyire nem volt veszélyes.

Beült a kocsiba, és sietve megszabadította a dohányt celofánbörtönétől. Gyorsan rágyújtott, és élvezte, ahogy a füst lekúszik a tüdejébe, és egy fokkal máris enyhít a szorongásán. Hátradőlt, és karikákat fújt a tetőkárpit felé. A macska érdeklődve bámulta a gomolygó füstkarikákat, láthatóan alkalmi játszótársat fedezett fel bennük.

Miért ilyenek az emberek? Miért ilyenek mostanában az emberek vele? A kérdések úgy hasítottak az agyába, mint ék a tuskóba. Igen, mostanában elég gorombák vele mindenhol. Pár napja a benzinkutas, akit 10 éve ismer, nem viszonozta a köszönését, és amikor még egyszer ráköszönt az úgy nézett vissza rá, mintha leprás lenne. Persze, mindenkinek lehet rossz napja, de mégis ez valami más volt. Valahogy mintha jó pár hete más lenne a világ. A munkahelyén is zordak voltak vele a kollégák, bár ez lehet, hogy a közelgő leépítés híre miatt van. Vagy...

- Ó, az nem lehet! – szólalt meg félhangosan. – Igen, a baleset óta ilyenek az emberek velem... de ez lehetetlen!

Hirtelen felült, és a pár lazító slukk után az eddig cirógató füst gyilkosan maró kátránnyá változott a torkában. Elkezdett erősen köhögni. A nyomás egyre erősebbé vált megint. Zihálva kapkodott levegő után. Nagy lendülettel kidobta a csikket az ablakon, és beindította a motort.

- Nem az én napom a mai. – szólat meg rekedten a macska felé fordulva. – Lassan már én is fantazmagórikus elméleteket gyártok. Gyere, menjünk haza...

Kipörgő kerekekkel vágódott ki a parkolósávból.



Gondterhelten hajtott az otthona felé.

- Oké, ez hülyeség, de azért gondoljuk végig. – mondta magának. – Az életem maga volt a boldogság addig a napig. Elvégeztem az iskolákat kitűnő eredménnyel, és még a sportban is jeleskedtem. Az egyetemi fociválogatottba is simán felvettek, amikor olvasták a suliból hozott jellemzésemet, amit Mr. Harlow - volt profi NFL játékos - írt, aki az edzőm volt. Ha nincs a foci, akkor nem ismertem volna meg őt. Az évadzáró meccsen láttam először. A megyében bajnokok lettünk, és velünk ünnepelt az egész egyetem. A banketten találkoztam vele. Gyönyörű volt! A legszebb lány volt, akit addig valaha láttam. Nagy örömömre én sem voltam közömbös számára. Csodálatos este volt. Pár évvel később derült ki, hogy csak miattam engedett a barátnői unszolásnak, hogy eljöjjön a döntő meccsre. Szívből utálta a focit...

Lediplomáztunk, mindketten kitűnő eredménnyel. Ideje volt továbblépnünk a kapcsolatunkban. Az én szüleim nagyon kedvelték őt, az övéi engem már kevésbé. Máig sem értettem az ellenszenvük okát, de szerencsére nem gördítettek akadályt a boldogságunk beteljesedése elé. Összeházasodtunk. Kaptam egy jó állást itt a Harold’s & Mart’s-nál. Vezető mérnökként sohasem panaszkodhattam az anyagiak miatt. Neki nem kellett dolgoznia, keresek annyit, hogy szépen meglegyünk, másrészt a ház körüli munka is egész embert kíván...

Hirtelen észbekapott, és beletaposott a fékbe. Majdnem áthajtott egy piros lámpán.

- Hú, ez meleg volt! – nézett a macskára, aki éppen megpróbált felmászni az ülésre, mivel a fékezés erejétől a doblemeznek repült. – Látod, így jár az, aki nem köti be magát!

Hirtelen egy bűzös leheletű kéregető termett az ablak mellett.

- Aggyámán egy dolcsit, főnök! – sipákolt Michael arcába. – Kenyérre köll a gyerekeknek!

Kenyérre, mi? A tetemes alkoholbűz megcáfolta a pár pillanattal előbb elhangzott kijelentést.

- Táguljon innen, jóember! – válaszolt a szakadt figurának. – Józanodjon ki, és csak azután mászkáljon az úttesten! Életveszélyes, amit csinál!

- Engem te ne taniccsá, köcsög! – kelt ki magából a csavargó. – Mingyá széjjelvágom az agyadat!

Hogy bebizonyítsa, nem a levegőbe beszél, egy hosszú kést vett elő valahonnan a kabátjából.

Égi szerencse, hogy pont zöldre váltott a lámpa, bár akkor is a gázba taposott volna, ha piros marad. Az öreg járgány korát meghazudtoló dinamikával követte gazdája parancsát. Mint egy fantasztikus regény megvadult acélszörnye, úgy ámokfutott végig a széles főúton...

Bassza meg! A kurva életbe! Magán kívül volt az izgalomtól. Mi jöhet ma még?

A külvárosi bevezető útról lekanyarodott, és az ismerősebb kertvárosba ért. A keze még mindig remegett az izgalomtól, így egy leállósávon félreállt. Ráborult a kormányra. Tüdeje erősen zihált, szeméből pánikkönnyek csorogtak. Fél óra is eltelhetett, amíg a fejét kiemelte a kormánykerékből.

- Istenem, mi ez? – révedezett át a szélvédőn. – Mi történt a világgal?

Pár perc múlva megerőltette magát, és kiszállt a kocsiból.

Háttal nekidőlt a kaszninak, és csak úgy nézett bele a házak mögött lemenő nap fényébe. Lassan a zsebébe nyúlt, és előkotorta cigarettáját.

- Jesszusom, mit művelek? – kérdezte önmagától. – Megint bagózok, pedig megígértem… Jó, még egy szál, ez a nap sem éppen átlagos.

Rágyújtott. Ahogy a füst újra lekúszott a légutakba, ő úgy csúszott egyre lejjebb emlékei alagsorába. Hol is tartottunk? Igen, addig minden példaszerű volt. Addig... Mi változhatott meg?

Gondolkozott egy darabig, és egyre felhősebb lett. Valahogy mindig ugyanoda lyukadt ki.

Ez nem lehet!

- Na, gyerünk haza! – pöckölte el a csikket. Nem vágyom semmi másra, csak egy jeges whiskey-re, és az én édes feleségemre.

A kíváncsiskodó macskát arrébb tessékelte, és beült. Belenézett a visszapillantó-tükörbe. Mintha nem ugyanaz az ember nézne vissza rá. A szemei olyan idegenek...

Nagy gázzal elindult hazafelé.



Ahogy a kulcs elfordult a zárban, bentről ismerős hangokat hallott. Kinyílt az ajtó, és a világ legfontosabb asszonya repült felé.

- Mich! Drágám! – kiáltotta a nő. – Hol voltál? Már halálra aggódtam magam miattad!

Nincs édesebb dolog, mint egy nehéz nap után megölelni azt, aki a legfontosabb az életünkben...

Michael nem válaszolt. Élvezte Sue ragaszkodó szorítását, és egy pillanatig úgy érezte, hogy eltörik a mécses nála. Lassan visszafogta a könnyeit, és mélyen magába szívta az asszony kívánatos illatát. Istenem! Örökre veled akarok maradni, egyetlenem!

A nő megérezte a férfi elgyengülését, és hirtelen két kezébe fogta az arcát. Egy pillanat alatt kiolvasott mindent a szeméből.

- Ó, Édesem! – szólt hozzá kedvesen. – Látom nehéz napod volt.

És minden további szó nélkül kézen ragadta és a nappaliban álló óriási bőrkanapéra húzta. A férfi lehuppant, mint a sószsák, és a nő finoman az ölébe csúszott. Gyengéden átkarolta a nyakát, és úgy kérdezte:

- Megértetted?

- Gondolkoztam sokat... – szólalt meg a másik kissé remegő hangon. – Akárhogy is, de nem tudom elhinni...

- Tudom, nehéz. – próbálta a legkedvesebb hangot megütni. – És elég hihetetlen is.

- Miért mi? – kérdezte a férfi elfúló hangon. – Miért pont mi?

A nő nem válaszolt egyből. Pár percig párja nyakába húzta magát. Zaklatottan szuszogtak egymás arcába. Végül Sue megtörte a csendet.

- Szép életünk volt. – kezdte halkan. – Mindenünk megvolt. Őszintén szeretjük egymást. Ebben a zavaros világban megtaláltuk, ami boldoggá tett bennünket. Egymást..., de nekünk már nem szabadna itt lennünk... Érted?

- Azt hiszem, igen. – bólogatott a férj. – Semmi sem történik ok nélkül. Nekünk abban a balesetben meg kellett volna halnunk. Most már biztosan tudom. Talán, ez a válasz a sok furcsaságra, ami azóta történik velünk. A folyamatos fárasztó rosszullét, az a megmagyarázhatatlanul fojtó nyomás, az emberek ellenszenves viselkedése. Nem csak mi, ők is érzik, hogy velünk valami nagyon nincs rendben...

- Elkerültük a Végzetet? – révedezett el a nő. – Akaratunkon kívül becsaptuk a Sorsot?

- Igen, lehet... – felhősödött el Michael tekintete. – De milyen áron?

- Igen, tudom, milyen kétségek dúlnak most benned. – osztotta kétségeit az asszony. – Amióta ez világossá vált számomra jobban érzem magam ugyan, de nem hiszem, hogy véletlenül ki tudtuk volna játszani a Halál Angyalát. Ez halandónak nem sikerülhet. Csak egy kis haladékot kaptunk...

- Nem tudom. – szólt a férfi. – Semmit sem tudok már, csak azt, hogy nagyon szeretlek.

- Hidd el, én is nagyon szeretlek. – válaszolta. – Gyere, töltsük el ezt az estét, úgy, mint még soha.

- Hogy érted?

- Kész a vacsora. Azt főztem, amit mindketten nagyon kedvelünk. Öltözz át az alkalomhoz. Én is azt teszem. A többit később.

Kiszállt Michael öléből, és elindult az emeletre átöltözni.

A férfi egyedül maradt a szobában. Zavarosak voltak a gondolatai. Hogy is van ez? Még most sem akarta megérteni teljesen. Ez egy olyan film, ahol nekik már nem kellene szerepelniük? Igen, furcsa volt ez a baleset, és a szövődmény nélküli felépülés is, de ilyen lehet, nem? Nem?

Lassan felállt, és a szemben lévő óriási üvegszekrényhez ment. Nagyon szép, míves bútor volt ez. Fester bácsi esküvői ajándéka volt. Van vagy száz éves. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és végignézte benne az összes kacatot. Az iskolai focimezét, Sue csipke kesztyűjét, az édesapja mandzsettáját, az édesanyja nyakláncát. Ahogy megérintette őket, minden tárgy egy filmet játszott le agyának vetítőgépén. Ó igen! Szép volt! Nincs mit sajnálni! Mintha sok hét után először érezte volna magát igazán jobban...

Hirtelen becsukta a szekrényajtót. Körbenézett. Milyen nagyszerű ház! Hát persze, hisz saját tervezés! Egy percig állt némán. Aztán elindult átöltözni.



A vacsora tökéletesen zajlott le.

Három fogás. Három tökéletes fogás. Ennek ellenére a gasztronómiai élmény csak másodlagos volt Michael számára. A vacsora alatt nem tudta levenni szemeit Sue-ról. Istenem, milyen gyönyörű! És ő az én feleségem!

Amikor elköltötték az utolsó falatot is, az asszony férje elé penderült.

- Gyere Drágám! – szólt hozzá hívogatón. – Most a hölgyválasznak van itt az ideje.

A férfi nem kérdezett. Hagyta magát elvarázsolni. Most mindent kérdés nélkül engedett.

Az asszony kézen fogta, és a garázsba vezette.

- És most hajts Joe bárjába! – mondta.

Beültek az autóba. Csodálatos kocsi. Ma minden olyan meglepő, vagy különleges.

Az úton le sem tudta venni a szemét gyönyörű feleségéről. Micsoda szerencse, hogy Joe ócska kis bárja a közelben van.

Beléptek. Azóta nem jártak itt, amióta szerelmet vallottak egymásnak ebben a helyiségben.

Nem sok minden változott. A boxok a régiek, a kínálat ugyanaz. A vurlicer ugyanazokat a régi slágereket köpködte. És nincs itt senki, csak az öreg Joe. Mire Michael körbenézett, már felcsendült egy régi szám. Az, ami a sorsát egykor meghatározta…

- Gyere Drágám! – búgta halkan az asszony. – Ez a mi számunk...

Valóban. Ez volt, amire először egymásba fonódtak. A dallam, ami örökre rabul ejtette mindkettőjük szívét...

Sue csodálatosan nézett ki. Semmi sem látszott rajta az elmúlt évekből. Ugyanolyan hamvas, és kívánatos volt, mint akkor, amikor először találkoztak. Nem is tudja, hogy hogyan, de elkezdtek lágyan ringatózni. A nő vezette, a férfi csak élvezte. Újraélte a régi emlékeket. Egymásba fonódva keringetek a táncparketten. Nem is tánc volt ez, hanem inkább egy a múltat a jelennel összekötő kéjutazás...

Észre sem vette, hogy lejárt a féldolláros, és elhallgatott a zene. Az emlékek felidézésétől megrészegülve bágyadtan nézett maga elé. Szerencsére egy finom kéz nem hagyta magára. Kézen fogta, és egy ismerős boxba húzta.

- Ez volt az... – kezdett magára találni. – Igen, ebben a boxban...

- … csókoltál meg először. – fejezte be az asszony. – És én tudtam, hogy ez lesz a végzetem...

Forgott vele a világ. Ahogy maga elé tekintett, ott volt a világ legfinomabb hamburgere az elhagyhatatlan sült krumplival. Úgy, ahogyan Joe mindig is tálalta. Úgy, ahogyan mindig is a legjobb volt...

Amikor újra felocsúdott, már ismét a Mercedesben volt.

- Menjünk a Páholyba! – kérte Sue. – Kérlek, menjünk oda!

A Páholy a várost körülölelő helyek egyik ismert szirtje volt. A generációk óta jártak oda a fiatalok éjjelenként, mert romantikus volt, és elég elhagyatott. Az óriási szirt minden pontjáról látni lehetett a város szmogban tündöklő fényeit, ahogyan alant világítanak az ég felé. Sok fiatal párnak volt ez a sziklaperem a szerelem beteljesedésének csúcspontja. Sue és Michael is közéjük tartozott egykoron, és sok év után most azon kapták magukat, hogy újra a szerpentinen kaptatnak fel, az ismert szirt felé.

Jó sok kanyar után megérkeztek. A fák ugyan magasabbak lettek, de ezt leszámítva semmi sem változott azóta, amikor utoljára látták ezt a helyet tinédzserként.

- Oda, a bokrok mellé... – irányította Sue, a párját. – Ott, ahol voltunk...

Ha nem mondta volna a férfinak, az akkor is oda állt volna. Élénken élt az emlékeiben az a csodálatos éjszaka.

- Itt vagyunk. – állította le a motort. – El sem hiszem.

- Én sem. - válaszolta a nő. – Nem hinném, ha nem látnám.

Szelíden rámosolygott, és átkarolta a nyakát.

- Emlékszel? – kérdezte. – Itt voltunk először, amikor...

- Ssss! – tette a szája elé a mutató ujját Michael. – Szerinted, lehet azt elfelejteni?

Sue kacéran megvonta a vállát. Lassú mozdulatokkal kibújt ruhája pántjaiból.

- Mit csinálsz, te... – kérdezte a férfi, de már nem volt ideje befejezni.

Forró csók tömte be a száját. Mire feleszmélt volna, az üléstartó kar kiengedve, és egy gyönyörű bestia két vállra fektette. Nem szólt, hagyta, hogy a nő némán uralkodjon rajta. Az kibújt lenge ruhájából, és az ágyékára ült. Istenem, milyen gyönyörű! A telihold lágyan tört meg Sue kifogástalan alakján, és szemérmetlenül világította meg izgalmas melleit. Egy pillanatig volt csak tétlen. A következő pillanatban vérszomjas vampként tépte a férfi ruháját. Az nem állt ellent, ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt. Körbe vette őket a néma éjszaka. Csak a test hangjai és a vágy sóhajai váltották egymást a néma éjszakában...



Michael letekerte a kocsi ablakait. A hűvös levegő cirógatta az arcukat a visszaúton. Kipirultak voltak, és boldogok. Az elmúlt hetek rosszullétei már nem kísértették őket. Sue kielégült mosollyal a vállára hajtotta a fejét, és finoman átölelte. A férfi is a fellegekben járt, nem sietett. Lassan, kíméletesen vezette a veterán szépséget a kanyarok tucatjain. Michael a hosszabbik kerülő úton ment, önmaga sem tudta, hogy miért. Talán hogy ez a gyönyörű este soha ne érjen véget...

Amikor a hegy aljára értek, az út kiszélesedett. Pár kilométer után egy ipari vasútátjáró kereszteződésébe értek. Ahogy egyre közelebb mentek, a lámpa pirosra váltott, és rekedt kolomphanggal adta tudomásukra, hogy a sínpár üzemben van. Lassan csurogtak be a lejtős kereszteződésbe. Az utolsó pár méteren a férfi behúzta a kéziféket.

Amikor megálltak, egymásra néztek.

Sue hirtelen átpattant, és az ölébe ült lovaglóülésbe. Mélyen a szemébe nézett. Úgy, mint még sohasem.

- Csodálatos este volt... - suttogta. - Szeretlek!

Átölelte.

- Igen! A legcsodálatosabb volt! – szólt a férfi elcsukló hangon. – Én is nagyon szeretlek! Nagyon, nagyon...

Acélbéklyóként szorították egymást.

Hirtelen egy apró fémes pattanás volt hallható. Az autó megmozdult. Lassan elkezdett a sínek felé gurulni. A kéziféket tartó fémdarabka pattanhatott el. Egy pillanat alatt megértették: ez nem a véletlen műve...

A két ember egy utolsó óriási csókban forrt össze.

A nagy sebességgel érkező tehervonatnak ilyen rövid féktávolságon belül esélye sem volt arra, hogy számottevően lassítson. Csak kürtölni tudott. Fülsüketítő sikítással adta a világ tudtára, hogy e Halloween éjszakán a Végzet eszköze lesz...

2011. június 2., csütörtök

A tűz ami éget


Nem bírom tovább, úgy érzem, elhamvadok…

Folyamatos vágy gyötör. Minden reggel vele kelek, és vele alszom el. Úgy érzem, lélekben velem van.

Már csak meg kell találnom. Olyan mintha ismerném, talán láttam is valahol, és reménytelen kutatok utána amerre csak járok. Orpheusz, Parisz, Villon és Cyrano szerelmének öröksége lángol izzó bensőmben…


Keresem Őt.

A kivételest. Azt, aki nem csak gyönyörű szépségével, izgalmas lényével, hanem tökéletes szellemének éles acélpengéjével szúrja magát bőröm alá, és könyörtelenül hatol bordáim között édes fájdalommal nyugtalan szívemig.

Csodálatos nő. A legcsodálatosabb…

Minden tulajdonságunkban annyira hasonlítunk, teljesen olyan, mint én. Gyarlóságom az Ő erénye. Megzabolázza féktelen szilajságom, szelídíti lázadásom ebben az emberi létben. Amikor velem van, akkor megbékélek a világgal, minden gond messze száll. Vele gyengéd vagyok, és megértő. Vágyom arra, hogy megossza velem lelke minden gyöngyszemét a legjelentéktelenebb apróságtól a legbensőbb titkokig. Belefelejtkezem gyönyörű szemeinek babonájába, érintésének bűvköre megtöri a harcost bennem. Egyetlen pillantásával lefegyverez. Megtérek hozzá a hétköznapok háborújából, és csupán puszta jelenléte a megfáradt veteránt fiatal elitkatonává avanzsálja. Ő a béke szigete ebben a földi pokolban...

A csók, amit az ajkamra lehel, a legédesebb nektár kábító érzete, ily csodát földi halandó valószínűleg még soha nem ízlelhetett. Ölelése maga az eufória, a kéj, amiben szinte a téboly sötét szárnya legyinti maradék ép elmém. Nem csak a testünk, hanem a lelkünk is összeforr...

Ugyanúgy számíthat rám, mint ahogyan én számítok rá. Megvédem Őt minden rossztól, kellemetlenségtől személyének leghűségesebb zsoldosa, fanatikus testőre vagyok. Olyan egység ez, ami szétszakíthatatlan szövetségesekké láncol bennünket össze. Örökre…

Tudom, hogy megtalálom. Hogy mikor, azt nem tudom, de hiszem, Ő is keres engem, így egyszer beteljesedik ez a különleges szerelem. És akkor boldogan megnyugszom, elértem azt, amire mindig is vágytam…


Viszont amíg nem érezhetem valódi közelségét, addig életem minden pillanatában hajt az elemi forróság, a soha el nem hamvadó parázs szívem katlanában.

A belülről emésztő láng hajszol, hogy bolyongva keressem lába nyomát…

A szerelem vágya…

A tűz, ami éget…

2011. március 4., péntek

Amit egy férfi keres


Hallgatta a nő finom kis szuszogását, nézte félig kitakart izgalmas domborulatait, mélyen beszívta átható, vágygerjesztő illatát. Csak nézte, gyönyörködött a látványban. A világ legszebb képe, és érezte, egyre jobban szereti a Őt. Szíve súgta, hogy a legnagyobb kincset tartogatta az élet számára e csodálatos teremtésen keresztül. Elég volt csak ránéznie, és elöntötte a forróság. Álmában is imádta. A föld legszerencsésebb emberének érezte magát.


Emlékezett arra az estére, mikor megismerte.

Azon az éjjelen változott meg az élete. Akkor ismerte meg a lányt. Soha nem gondolta volna, hogy egy ilyen szépség komolyan szóba áll vele, nem csak futó kaland lesz az eredmény, ahogy különben az lenni szokott. Mindig is csodálta a szép nőket, de ugyanakkor tartott azoktól a kiábrándító dolgoktól, ami általában a gyönyörű máz mögött meghúzódott. Megvolt a véleménye e kettősségről. Amennyire a természet vonzóvá, izgalmassá tette őket, ugyanannyira voltak túlságosan hiúk, önzők, bárdolatlanok. Fájdalmasan üresek voltak e kívánatos teremtések. Egy félóra beszélgetés után szinte ordított a felszínesség tompa szavaikból, ami roppantul lelombozta, és elvette a kedvét a egész dologtól. Akkor este is gondolkozott, hogy elmenjen-e arra az összejövetelre, amire invitálták ismerősei. - Minek menjek? Igen tudom, nagyon sok csinos nő jön…, és akkor mi van? Mindig ugyanaz a vége. Sok értelmetlen csevegés, azután menekülés a valóság elől az alkoholba. Talán, túlzóak a feltételezéseim? Illúzió, amit szeretnék? Lehetséges… De kevesebbel nem érem be. Saját magam nem csapom be!.– gondolta. Aztán mégis kötélnek állt.

A taxiból kiszállva jól megnézte az épületet, ami az előkelő villanegyedbe olvadt. Kifizette a fuvardíjat, és lassú, nehézkes léptekkel elindult a pazarul kivilágított sövénysoron a bejáratig. A házból beszélgetők hangjának egyvelege, kacagás hangzott, keveredve valamilyen lágytónusú divatzenével. Nem szerette ezt a hangulatzajt. - Hol van itt az elementáris izzás? Unalmas kötelező körök jönnek…, és milyenek? – kérdezte magától gúnyosan. - Hellóka Édi-Bédi! Mizúka veled? Telcsiszámom megvan még? És még ehhez hasonlók. Miért az ilyen helyen tobzódnak a szellemi egytálételek? Brrr! Hiába, szép az alma, de a belseje…?

Eddig jutott gondolataiban, amikor egy ismerős kéz fogta meg a vállát.

- Na, mi az Barátom, mégis eljöttél? Ennek nagyon örülök, legalább nem leszek egyedül! Hátrafordult, de anélkül is tudta, hogy egy régi, kedves barátja szólította meg.

- Huh, de jó, hogy látlak! Na mi az útirány? Irány a bár? – kérdezte barátságosan.

- Azt hiszem, hogy igen, de előtte még be kell, hogy mutassak neked valakit. – közölte a kérdezett. Baljóslatú érzés kerítette hatalmába.

- Jaj, ne! Megint biztosan egy új, gyenge intellektusú cicababa, valamelyik partiról. – gondolta, de nem mondta ki hangosan, mert nem akarta megsérteni gyermekkori ismerősét. - És ugyan kit? – kérdezte, most már kimondva a szavakat.

- Az unokahúgomat, aki most az egyetem elvégzése után hozzám költözött, amíg nem tud lakást bérelni. – hangzott a válasz. - Arra kérlek, ne légy szarkasztikus, ahogyan szoktál, és társalogj vele egy kicsit, amíg én a protokoll köröket futom. Nem ismer itt senkit, és nem akarom, hogy valamelyik úrimacsó marhaságokkal traktálja, amíg nem tudok figyelni rá. Másra nem merem hagyni. Oké? – kérdezte, szinte kérlelőn.

- Na jó, merre van az a lány? – egyezett bele kissé felsóhajtva.

- Itt jön! Aki a koktélokat hozza. – és egy irányba néztek.


- Uramisten, ez a lány gyönyörű! – ez volt az első gondolata.

Nem volt túlzó a belül megfogalmazott önkéntelen felkiáltás. A lány valóban szép volt. Egyenesen feléjük tartott és mosolygott. Minden lépésénél elővillant formás hosszú lába az estélyi ruha kivágása alól. A hangulatvilágítás bronzossá tette enyhén kreol bőrét, selymesen körülölelte arányos, formás alakját. A ritmust fáziskéséssel követte dús sötétbarna haja, ami lágyan ringott minden mozdulatánál. Ó, és a szeme! Sötét, majdnem fekete, ami szinte égette. Elállt a lélegzete...

Csak a nő második mondatát hallotta. Lenyűgözte annak formás, telt ajkai, ahogyan a pisze orrával együtt erotikusan mozgott.

- Mondom, jó estét az uraknak! Meghoztam a feszültségoldót. Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást. Mónika vagyok... - búgta izgalmas, de határozott hangon, és kezet nyújtott a letaglózott férfinak.

- Istenem, de gyönyörű a hangja! Egyenesen vérforraló! – gondolta még mindig megbabonázva. - Ööö, jó estét kisasszony! Bocsásson meg, elbambultam kicsit. András vagyok. – válaszolta kissé félszegen.

A lány láthatóan jól mulatott a férfi esetlenségén. - A fene egye meg! Hova lett a magabiztosságom? – bosszankodott magában.

- Akkor én most magatokra hagylak. Nemsokára jövök. Amint látom, biztonságban leszel. – kajánkodott a barátja, és a nőre nézve, lopva elmosolyodott.

- Igen, azt hiszem én is. – szólalt meg a lány.


Az este nagyon gyorsan telt el. Szinte itta a nő minden szavát. Legnagyobb megnyugvására fordítva is igaz volt. Órákon keresztül beszélgettek, szinte megszűnt a külvilág. Imponált neki a lány műveltsége, ami tökéletes harmóniában állt szépségével. Imádta logikus észjárását, és allűröktől mentes puritán gondolkodását. Mégis, természetes bája nyűgözte le a legjobban. Megdöbbenésére rengeteg közös pontot fedezett fel a másikban, egy hullámhosszon voltak. És az a vibrálás folyamatosan...

Az elválás hajnal felé elkerülhetetlen volt, de a csók, amit kapott, és a viszontlátás ígérete csillapította szomorúságát.

Igen, a csók. Soha, sehol és semmihez nem volt fogható. A vörös parázs nem izzik oly forrón, mint az Ő ajka. Puha érintése már az első pillanatban felgyújtotta férfiúi vágyát, ami eddig csipkerózsika-álmát aludta mélyen. Felejthetetlen pillanatok voltak. Áldotta a sorsot, mert már lemondott arról, hogy a szerelem valaha is megérintheti. Igazi, elementáris szerelem. Ebben már az első percek után biztos volt. Boldogsága határtalan tombolt, mert belül érezte: vonzódása viszonzásra lelt.

Megtalálta, amit keresett...


Így kezdődött az egész.

Ennek már pár éve, mégis olyan, mintha tegnap lett volna. Ahogy az idő múlt, egyre jobban összekovácsolódtak, szinte elválaszthatatlanok lettek. Azon kevés férfiak szerencséje az övé, kiknek megadatott, hogy megtalálja azt, ami a másik fele, amiért érdemes élni, bárhogyan is tépik a hétköznapok. Minden pillanatban szereti.

Az sors kegyes volt hozzá, bármi is történik, mindig boldog vele. Mert vigyáznak, óvják, szeretik egymást, és erőt merítenek egymásból...

Itt fekszik szerelme tárgya, élete értelme. Megmozdul, kinyitja gyönyörű szemeit. Nyújtózik, rátekint, és egyből magához öleli.

- Jó reggelt Drágám! Hogy aludtál? – kérdi a férfi.

- Nagyon jól, mert veled aludtam, rólad álmodtam, és veled ébredtem...

2010. április 23., péntek

Te meg én


A kellemes tavaszi langyos szél olvasztja fel érzékszerveim, ezen kimondottan sötét éjszakán. A hold sem világít, csupán árnyékosan tetteti jelenét, mintha félne, tartana valamitől.
Biztosan Tőled.
Ahogyan az erkélyen a csillagos eget bámulom, és csak nézem a feketés ismeretlent, a hirtelen jött légáramlat figyelmeztet a szoba ajtajának nyílására. Megfordulok.

Megjöttél.
Tudom, és érzem is.
Mint minden alkalommal, amikor találkozunk.

Bevallom, pontosan nem emlékszem, hogy is kezdődött különös kapcsolatunk, de attól a pillanattól fogva éreztük egymást, első szemkontaktusunk óta. Az első táncunk, az argentin tangó heves vérforraló dallama, úgy áradt szét testemben, mint a morfium, és ugyanúgy bénítottál is meg. Sötétbarna szemed szinte feketévé szűkülve babonázott, és finom kezed érintése, mint százezer elektromos volt halálos bizsergése, ahogyan végig suhantunk a parketten. Hangod csilingelő tónusa a legszebb hangcsokor volt gyarló fülemnek, és nevetésed hullámára a legkeserűbb abszint mérge is édes méz nektárjává változott a számban. Amikor messze voltál, és sokáig nem láthattalak, akkor is tudtam, mi történik veled, és megdöbbentő módon, Te is így éreztél engem, mint később elmesélted.
Minden mondatot egyszerre, ugyanúgy kezdtünk, még levegőt is ugyanabban a minutumban vettünk. Szavak nélkül is értettelek mindig, elég volt, hogy csak nézzelek.

Ez nem szerelem.
Annál sokkal több. Egy szürreális látomás a valóság arcba köpésével. Létezők a valótlanságban. Élők a halottak között.
Talán az utolsók, kik úgy élvezik, habzsolják egymás létét, testét, lelkét, mint egykoron a férfi és nő valódi érzésiben minden megjátszás, álarc nélkül. Megfogalmazhatatlan szeretet, szerelem, félelem, öröm, boldogság, fájdalom, bűn és megbocsátás és még ki tudja mennyi szélsőséges emberi érzés furcsa olvasztótégelyének elegye.
Mint, kábulatfüggő lélek elkorcsosult testének a narkotikum bódító megváltása, úgy várom, az alkalmat hogy belélegezhessem illatod mikor, magamhoz szorítalak gyengéden.
Nem adataik meg, hogy veled élhessek.
Viszont nélküled sem tudok…

Ahogy a szobán keresztüljössz irányomba, a gyér gyertyafényben is megerősítem magam abban a hitemben: a nő a legszebb a világon.
Gyönyörű vagy. Hátborzongatóan gyönyörű. Nem tudom, hányszor mondom ki még ezt, de tompa agyam nem talál szebb szót. Talán, a hold valóban fél tőled…
Fekete, dús hajad, mint Medúza kígyófürtjei omlanak izgalmas vállaidra. Tökéletes arcéled kreol harmóniája, nagy mélybarna szemeid, pisze, szinte pimasz orrod, vastag, szinte már túlzó ajkaid összhatására mindig az a jól ismert bizsergés forrósága önti el a szívem.
Az arányosság szimbóluma lehetnél. Hihetetlenül szimmetrikus telt melleid hullámzását nem takarhatja el a csipkéből készült fekete blúz, sőt sejtetni engedi egy felületes szemlélő számára is, hogy e szépség nem lehet földi eredetű. Vékony derekad, kissé széles csípőd elmondhatatlanul nőies, izmos hosszú combjaid, és formás vádlid sziluettje elkábítja maradék férfiúságom, kissé átjárja testem a vágy, és egy hirtelen mozdulattal elindul ágyékom irányába…

Szinte alig tudok rólad valamit, mégis úgy érzem, ismerlek már ezer éve.
Soha nem kérdezgettelek, csak azt mondtad el, amit úgy gondoltál, hogy rám bízhatsz, és Te is megtiszteltél diszkrét hallgatásoddal. Nem érdekel, hogy ki voltál, csak az, ki vagy most…

Itt állsz előttem.
Itt vagy újra ebben a jól ismert félhomályban.
Szemed az enyémbe akasztod, és kezeiddel a tarkó irányából a hajamba túrsz. Én átölelem izgalmas derekad bal karommal, jobb kezem mutatóujjával kihajtom fekete hajtincsed gyönyörű szemedből. Lassan közelebb húzlak magamhoz. Csak nézünk egymás szemébe, és mindketten olvassuk a másikból, hogy mi történt vele a legutolsó találkozás óta.
Lassan, a hangtalan kommunikációnk áramlása, mintha lassulna, lélegzeted viszont szaporább lesz, az enyém nem különben. Még közelebb húzlak, már elég szorosan tartalak, de téged ez sohasem zavart. Tudom, nem vagy cukorból. Soha nem lehet olyan édes, mint Te…
Fejed lassan elfordítod, én is ösztönszerűen, de az ellenkező irányba mozdulok. Szemed behunyod, és mintha szólni akarnál, kinyitod istennői ajkaid. Tudom, nem beszélni akarsz most, nagyon is ráérünk még arra. Most én túrok a hajadba, és fejecskéd közelebb vonom az enyémhez, és lassan a szád az enyémhez tapad. Ez a csók legfinomabb érzés ezen a világon. Amikor, egyszer erről a siralomvölgyről el kell távoznom, így szeretnék menni. Egyre gyorsul valami bennünk, egyre vadabbul markoljuk egymást, ahol érjük. Megszédülve a széles ágyra zuhanunk. És közben csókolózunk…

Szerencsére, a légáramlat újra felélénkül, a sötétítőfüggöny nehéz brokátjába kap kissé, és az erkélyajtó nyílására megadón ráborul. Testével takar el minket kíváncsi irigy szemek elől, akik esetleg az utcafront felől kíváncsiskodnának a sötét éjszakában. Gondoskodik zavartalan boldogságunkról, amelynek oltárán oly ritkán áldozhatunk különleges szerelmünkön keresztül, ahol csak két szónak van jelentősége: Te meg én…