2010. december 31., péntek

Kívánság az Óév alkonyán


Saját akaratunk gyengeségében szenvedünk.

Az akarat szó szégyenletesen dobná le magáról azt félreértelmezett álruhát, amit mi ma azonosítunk vele. Mennyivel szebb volna a világ, amikor megígérünk valamit, akkor azt be is tartanánk. Következetesen. Ha az elhatározás mögött erős, valódi végrehajtási szándék lakozna…


Szeretünk dobálózni a szavakkal, hogy holnaptól így, vagy holnaptól úgy…

Többnyire már e szavak kimondásakor tudjuk, hogy nem fogjuk megtenni a változás lépéseit. Hiszen mennyivel kényelmesebb lesz ráfogni külső körülményekre, vagy unalomig hajtogatott sztereotípiákra, hogy ugyan miért is nem sikerült betartanunk az önmagunknak, és másoknak tett ígéret. Csípőből generálunk önigazolást, hogy miért hazudunk másoknak, és mi rosszabb, magunknak is. Ebben fantáziánk, képzelőerőnk kimeríthetetlen…

Ösztöneink Hadai a legkisebb akadályt sem találják az egykoron emberi méltóságunknak hívott romhalmazon belül, amivel meg kellene legalább egy kicsit is küzdeniük, vagy csak elgondolkodtató vívódásra ösztökélné Önmagunk Emberállatát.

Így maradunk önmarcangoló elhízottak, bűzölgő dohányosok, féktelenül tivornyázok, tékozló szerencsejátékosok, titokban paráználkodók, alkoholista zugivók, okoskodó félműveltek, és még ki tudja mik is…

Mivel e gyengeségek egymásra egyre felerősítő hatással vannak (hiszen, ha a szomszéd nem tartja be az ígéretét, akkor én miért tartsam be?), tömeges burjánzásuk nap, mint nap halmozott lehetőségekben nyilvánulnak meg, láncreakciókon keresztül kínoznak minket lépten, nyomon. Magunkon át mérgezzük az Egyénünk Szentélyét és nem törődöm módon a Másik Templomát is…

Talán, azért is ilyen ez a világ, mert nem vesszük komolyan létünket, és így valóban csak a jogainkat, erőszakos anyagi gyarapodásunkat, oktalan harácsolásunkat látjuk, de a kötelességeinket, az egyre sürgető szükségességét Életünk valódi jobbítására, a kötelező áldozatot az Emberiesség Oltárán nem.

Elbújunk magunk elől…

Az elől, aki valamikor erőt sugárzott, és nem mételyezte meg semmiféle ostoba kifogás, aki megtette azokat a feladatokat, amiket kiadtunk neki. Nem halogatott, és nem törődve a ragacsos kifogásokkal, kényelmes frázisokkal cselekedett. Akarata volt…

E elporladó, Óév Alkonyán bújjunk ki a Nyafogó Sátángúnyából, zavarjuk el messzire a nekünk ártó Halogatás Démonát, helyette húzzuk magunkra az Igazi Önmagunk páncélöltözetét, és így várjuk új reményekkel telve az Újév Hajnalát.

Fogadjuk meg, hogy minden, amit megfogadunk, az egy Ígéret, és azt be is tartjuk.

Nemcsak nekünk lesz jobb, hanem környezetünk is boldogabb lesz.

Ne kelljen többé szégyenkeznünk saját magunk és mások előtt…


Kívánom, hogy legyen ereje mindenkinek, megtartania az Újévi Ígéretét, és így a fogadalma éljen.

Mindenkinek csupán ennyit kívánok szívből az Újévre...

2010. december 18., szombat

Karácsonyi mizantrópia


Egy idős nő nekem zuhan.

Megpróbálok a lábamon maradni, közben egy kézzel kapaszkodni, a másikkal megtartani, amíg az egyensúlyát vissza nem szerzi ezen az átkozott mozgólépcsőn. A vágóhídi marha helyzete lehet hasonló, amikor az utolsó útján a rothadó pallón egymásnak terelik társaival, és hajtják kimerült testüket a tagló megváltó, végre bevégző csapásának irányába...


Nagy nehezen természetes állapotába áll vissza a lökdösődés öreg áldozata. Ahogyan biztonságos pozícióba kerül, csak belebámul az arcomba. Egy szemét kimeredten rám akasztó óriási varangy néz rám. Bőre foltosan ráncos, üveges szemei minimális kognitív képességről árulkodnak. Groteszk fogatlan ábrázata inkább Hieronymus Bosch egyik pokolbéli festményén kísérthetne, mintsem e valóságban.

- Egy szimpla köszönöm is megteszi. – szólok hozzá úgy 10 másodperc múlva.

Valamit dünnyög, amit a hőbörgéssel vegyülő motyogás zagyvájaként jut el hallójáratomig.

A jelenet tanúja és élénk figyelője egy az italozástól és a - vélhetően alacsonyabb osztályú vendéglátóhelyen gyakorta megeső – verekedések nyomaitól eltorzult arcú (?) férfi aki, pár lépcsőfokkal alattam áll. Kötekedő célzattal keresi szemsugaram, hogy mikor találkozik az enyémmel. Ideges pillantásaiból hamar kiolvasható leplezetlen szándéka.

Rám meredve megszólal: - Azé szebben is beszéhetné a nénive gyerek! – és kihúzza magát. Úgy egy méter hatvan magas, alultáplált, 50-60 kiló, 50 év körül lehet. Öltözeténél csak fogsora hiányosabb.

Magamban szinte hibátlanul, mielőtt elhagyták a szavak szájnyílását, már előre kitaláltam ékes retorikája szóláncát. Kezd elhagyni a birkatürelmem.

Én is kihúzom magam, fölé tornyosulok, és nagyon halkan, de annál fenyegetőbben kérdezek vissza: - Hozzám beszél... - némi tétovázás után hozzáteszem – Uram?

Hirtelen szerzett (vagy valahol megivott) bátorsága elpárolog, tekintetét elkapja, és sokkal finomabban, mint egy fél perce, kipréseli magából a szavakat: - Ööö, nem így köll beszéni az öregekke…- mondja egyre halkabban.

- Vitázzunk? – kérdezem ugyanabban a tónusban, ahogyan elkezdtem.

- Jóva na, nem érdeke. – zárkózik el a további folytatástól, és elfordul.

- Én is így gondoltam… Uram. – fejezem be rövid dialógusunkat.

Nagylevegőt veszek, és közönyösen körbenézek. A kötekedő véglény mellett srégen, egy a barátnőjénél húsz centivel alacsonyabb gyermekarcú fiatalember áll, aki csodálkozással és kíváncsisággal vegyesen hallgatta az előző párbeszédet. A tömegben úgy kapaszkodik párjának divatos kabátjába, hogy majdnem átlyukasztja ujjaival a műanyag szövetet. Titkon felém sandít, és halvány mosoly fut át az arcán.

- Legalább Zsákos Frodó velem van. – gondolom kajánul. Ahogy ránézek, elkapja a tekintetét. Zötykölődünk tovább.

És a mozgólépcső útja, még oly hosszú…


Ahogy megérkezünk a szerkezet végpontjára, újabb tömeglendület sodor le csaknem lábamról, pedig nem éppen női méretű lépéseim végrehajtója, és úgy érzem, hogy koromnak megfelelően kitűnő fizikai állapotnak örvendek. Félreállok, és megvárom, míg a zombiroham csillapodik, ami egy felkapott elektronika multinacionális cég hatalmas akciós standja felé törtet. Persze az emberek többsége az utolsó napokra hagyja az ajándékvásárlást. Kifújom magam, és elindulok az óriási bevásárlóközpont földszintjén, az egyik oldalon, szememmel mohón keresve egy teázót, ami a béke szigetét jelentené számomra. Tulajdonképpen ezért jöttem be. Elhaladok egy gyorsétterem mellett, ahol a síró gyermek sikításáénál, csak az édesanyja üvöltése hangosabb. Látom, perpatvar robbant ki földre pottyant műanyagburger miatt. Ahogy tovább sétálok, egy cipőbolt mellett haladok el. A halomba rakott cipők dobozára a „szuper árengedmény!” feliratú táblát tette ki nyitáskor az élelmes kereskedő. Ez az egy sor okozhatta, hogy látszólag különböző társadalmi és szociális helyzetű emberek állat módjára erőszakosan taszigálják, vérben forgó szemmel lökdösik egymást, hogy meg tudjon kaparintani egy ilyen alkalmi árut embertársa elől.


Az Antikrisztus elvadult világában a Jézuska karácsonya…


Végre meglátok egy nekem tetsző kis kávéházi sarkot, és afelé veszem az irányt.

Átvágok egy halom nem éppen kultúrnyelven egymásnak ordítozó délvidéki cigánycsapaton, ösvényt hasítok egy tinédzsercsordán keresztül, akik bambán nézelődnek a szélrózsa minden irányába, és közben céltalan haladnak.

Belépek a helységbe. Körbenézek érdeklődőn. Egy nagyon csinos fiatal lány élből helyet mutat az egyik sarokban, jelezvén, hogy ott van szabad asztal. Odamegyek, leveszem a kabátomat, és leülök. Az iménti szépség gyorsan odapenderül mellém, és mosolyogva felveszi rendelésem. Az Ő mosolya eddig az egyetlen, ami ebben az egész karácsonyi forgatagban természetes, és igazán jól esik.

Hamarosan kapom a gőzölgő vizet, és mellé az angol tea filtert.

Ahogyan áztatgatom a piciny tasakot csészében, közben kibámulok a portálüvegen, ami a közlekedő úton a fő csapásirányba néz ebben a hatalmas betonszörnyetegben.

Óriási transzparensek lógnak alá a hihetetlen boltozatról alá. Karácsonyfák, kedves állatkák, a Télapó és hűséges szarvasai, angyalkák, és gyönyörű gyermek arcocskák buzdítják vásárlásra az „éhes” tömeget. A szeretet és a béke ünnepe…


A szomszéd kávézóban a szilikonáru ki lett rakva a placcra. Túlzott nőiességüket ordenárén pózoltató cicababák úgy ülnek a székeikben, mintha mindegyik Pamela Anderson, vagy Carmen Electra groteszk torzói lennének. Összesúgásaik mozzanataiból, és harsány üres kacagásukból messziről látható, hogy éppen kin és min derülnek. A velük átellenben úgy 4-5 méterre ülő fehér pufi dzsekis, feketére szoláriumozott srácok társaságára mindenesetre nagy benyomást tesznek. A fiúk lassan felveszik egyenkabátjukat, és laza járással egyetemben, zsebre dugott kézzel masíroznak fel s alá a guminőkhöz hasonlatos hölgyek előtt, látszólag pont azok asztala mellett lévő kirakatot böngészve. Persze egyből látszik, hogy az egész csak álca, mivel a bolt neve: Libri könyvesbolt. Igen, a természetben is van pont ilyen viselkedés. A madaraknál. Egyből a páva és a fácán jutott eszembe, de ez azért mégsem ugyanaz. A madarak szépek és megokolt a létük...


Egyszer csak egy részeg hajléktalan esik neki a kirakatüvegnek. A plázahölgyek ezen is módfelett nevetnek ezen, és a nekik pózoló srácok is, talán azért, hogy e váratlan esemény kapcsán talán szóba elegyedhetnek a „nehézbombázókkal”. Szerencsére az üveg erős, és nem történik nagyobb baleset. Egy áruházi biztonsági őr szitokszavaival egyemben rángatja a szerencsétlen nyomorultat az egyik kijárat irányába. Ugyanez a biztonsági őr úgy 10 perccel korábban éppen másfelé nézett, és pont nem vette a rádióadást, amikor nem messze tőle két kopasz, a végletekig kidolgozott, nagy testi erejű gorilla ordítva verte félholtra aktuális áldozatát valamely kicsiny nézeteltérés megoldásaként...


Furcsa őszi avarégetéshez hasonlatos szag csapja meg az orrom. Ösztönösen egy irányba nézek, mert valószínű, hogy abból az irányból érkezett gyomrom felfordítója. Három vékony, szánalmas testfelépítésű egyetemista egy marihuánás cigarettát járat körbe szájról szájra. Páviánvihogásuk szófoszlányai közül azért kivehető, hogy amit csinálnak, mekkora „sirály”...


Az utolsó kortyot, már nem kívánom.

Fizetek és megyek a parkoló irányába. El innen, bárhová.

Egyszerűen azért nem szabadulhatok, mert erős tájszólással, és hangos kiáltozással egy csapat túlsúlyos, hatalmasra hízott jókedvű férfi, nő, gyerek olyan sorfalat alkot előttem, hogy valóban minden fizikai erőmre szükség van, hogy átverekedjem magam őtahóságukon. Már csak a kijáratnál és parkolóház között támad rám pár koldus, olyan szörnyű külsővel, erőszakossággal, hogy csak a megformált szótagok után gondolhatnám, hogy valaha az emberi faj sorait erősítették. Felszólításomra elkotródnak, de lassan méregetve, mint a hiénák, közben válogatott szitokszavakat szórva rám, és felmenőimre...


Végre beülök gépállatom testébe.

Mielőtt indításra bírnám hű szerkezetem, leperegnek előttem az átélt események, és képek formájában látom viszont őket leperegni. Egy hirtelen gondoltat hasít az agyamba.

Dante pokla nem a föld alatt van…

2010. december 11., szombat

Mielőtt végleg elfelejteném


Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire elesett voltál, amikor karjaimba vonszoltad magad, miközben megtörtnek látszó lényed könyörgése meghatott addig, amíg üldözőiddel könyörtelen szálltam szembe egykor ádázul nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire erőtlen voltál, amikor túlélésed egyetlen záloga bensőmbe való kapaszkodásod volt, amiből én önzetlen tápláltam lényedet, egykor gazdagon nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire szép voltál, amikor szemed gyönyörű csillagát az enyémbe akasztva öleltél éjjeleken át, mert egyetlen menedéked az én szenvedélyem forrása volt, amiből kortyoltál egykor ájulásig nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire kicsinyes voltál, amikor fukarkodtál hőn áhított szereteteddel, és milyen zsugorian porcióztad ki a szerelemadagomat, amire egykor annyira ácsingóztam nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire képmutató voltál, amikor a legnemesebb erények álcája mögül ócsároltad csodálkozó énemet, miközben titkon a gyarlóság minden parancsának engedelmeskedtél egykor szolgai módon nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire kegyetlen voltál, amikor kihűlt szívembe kedvességed parazsával loptál lángot, éltetted addig, amíg szükséged volt létére, majd lassan kínozva facsartad egykor ronccsá nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire csalárd voltál, amikor tested kéjoltárán az áldozathozatalt főpapnőként tőlem akartad hevesen, miközben már egy új keresztnek hódolva kacérkodtál az idegen isten megváltójával egykor hűtlenül nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire hálátlan voltál, amikor ellenemmel szövetkezve jó hírem oktalan beszennyezted, s tetemét koncként dobtad eléjük, és ők ezt kihasználva aljas hazugságokkal támadtak hátba egykor kíméletlen nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire megbékélt voltál, amikor utolsó mosolyod az arcodra fagyva tompán ragyogott felém hat láb mélyről, amíg az angyali ábrázatot el nem takarta az ásómról lehulló, kora őszi hidegtől darabosra fagyott föld…

Igen, mielőtt végleg elfelejtenélek, én így emlékszem Rád...

2010. december 1., szerda

Dzsordzsika


Ácsingózva állt az első emeleti szobakonyhás – lakásnak csak erős jóindulattal mondható – bérlak ajtajában. Tekintetét legtöbbször egy dologra irányította. Egy nagy békebeli süteményes dobozra. A ház asszonya mindig abban tartotta aktuális süteménycsodáinak jórészét.


Hirtelen fordult hidegre az idő. December elején járt a naptár. Az ősz ellőtte minden tartalékát, és Télgenerális hódított meg minden teret. Fagyos szél fújta keresztül a lépcsőházak összes folyosóját, a lakásokat összekötő gangok kövezetét.

Ő nagyon fázott. Már napok óta vacogtak apró fogai, szegényes öltözéke nem sok meleget adott ebben a zord időben. Az ajtó résnyire tárva volt, így félénken bedugta kis kerek fejét. Nem mert beljebb menni, megállt, nekisimult a meleg ajtódeszkának. Így bámult be egy ócska konyhakredencre, aminek a tetején vágyának tárgya állott.

- Mi az istentől van itt ekkora huzat? – kérdezte magától a megtermett ötven körüli nő, és amikor a bejárathoz ért, összecsapta a kezét. – Jaj, Picikém Te vagy az? Hát miért nem jössz beljebb?

- Nem mejek. Féjek a bátyitól. – motyogta a kérdezett, és lesütötte mélybarna szemeit. Erősen selypített, és ezért csúfolták is sokan, az egészen kis gyerekektől a nagyokig.

- Ne félj te! Nem bánt az, és most különben sincs itthon. – szólt az asszony. – Csak morog és zsörtölődik, de nem bántana az téged, hidd el!

A fiúcska hitte is meg nem is. Sokszor elszaladt már félelmében, amikor a nő férje rárivallt, hogy tűnjön el az ajtóból. Rengetegszer hallotta már a veszekedést az ablakon át, hogy mit keres ez a „félcigány fattyú” a lakásuk ajtajában.

- Na gyere, adok valamit! – mosolygott rá az asszony, és a konyhabútorhoz ment. Leemelte a hőn áhított dobozt, és egy nagy islert vett ki belőle. – Tessék, ez a tiéd! De itt edd meg, jó?

Többször látta, hogyan veszik el tőle a süteményt a testvérei, vagy a nagyobb srácok, amint a földszintre ért. A gyermek beljebb jött az ajtóból, és félszegen kivette a kezéből a finomságot.

- Jesszusom, te vacogsz! – kiáltott fel a nő, amikor a gyerek hozzá közel ért.

- Máj napok óta nagyottyon fászom. – szólalt meg félve a gyermek.

Ócska koszos flaneling, olcsó szakadt melegítőnadrág, és egy pár strandszandál volt az öltözéke. Ahogy az asszony egyik kezével átadta a süteményt, a másikkal megfogta a homlokát. Baljós érzését mindegy megerősítve, a kisfiú hirtelen elkezdett erősen köhögni. Szinte fuldokolva rázta erőtlen testét a köhögésroham.

- Istenem, te lázas vagy! – kiáltott fel újra. – Gyere gyorsan ide a kályha mellé! Had nézzelek!

Mielőtt jobban megnézte volna a gyereket, a földszintről egy erősen ittas női hang rikácsolt bele az éterbe:

- Dzsordzsika! Hun a büdös picsába lófrász? Takarodjá haza, me szétváglak!


A gyerek a félelemtől reszketve rohant le, a hang irányába.

Nagyon fázott, de rettegése semmi sem volt a hideghez képest. Szaladt ész nélkül, egészen addig, amíg az anyjához nem ért. Az ötvennek kinéző, de valójában a húszas évei végén járó félelmetesen kinéző nő elkapta a fiú grabancát, és közben felordított az emeletre:

- A saját kölyködde foglalkozzá, te dagadt ribanc! Az enyimét haggyad békibe, mert feküdöm a férjemet! Akkó rábaszó!

A nő az emeleten csendben behúzódott a korlát mellől, és halk zárcsattanás jelezte, hogy megértette az üzenetet.

- Mi a kurva anyádat kereső ott, amikor itt lenne dógod! Ha még egyszer előfordul, akkor szétverem a fejedet! – és hogy szavainak nyomatékot adjon, egy óriási taslit adott a gyermek tarkójára, amikor az elindult az ajtó irányába. Beszédült a bejáraton, ami egyből a konyhába vezetett.

A szegényesen berendezett lakás igénytelenségén csupán az abból áradó bűz tudott túl tenni. Az évtizedek alatt a bútorokba és az ülőgarnitúrába ivódott ital és dohányfüst borzasztó szaga örökre fuzionált az émelyítően zsíros ételek erős illatával.

A konyhában egy kopott asztalnál a családfő ült a belépővel szemben. Egy régebbi atrocitástól barázdált arcát lenézően elhúzva, amikor a kisfiúra pillantott.

- Hát te hol a faszba csellengsz, amikó apádnak szüksége volna rád?! Ez a hála? Etetlek, itatlak, és amikor kellesz, nem vagy seho?!

A kisfiút kirázta a hideg, és sírásra görbült a szája. Ilyen bevezető után már sokszor megverték. Ilyenkor az apja nem kímélte. Ott ütötte, ahol érte. Néha olyan kékre-zöldre verte, hogy utána napokig csak otthon volt bezárva, nehogy valaki meglássa véletlenül az utcán. Főleg akkor volt különösen kegyetlen a rovott múltú kocsmabútor, amikor részegen hazatért a közeli italozóból. Ez elég gyakran megesett vele. Mivel nem dolgozott, napjai tevékeny részét a kocsmában töltötte, egyre gyarapítva hitele gyorsan növő lajstromát.

A férfi egy darabig várt. Beteges belső örömmel nyugtázta, hogy az ő félelemkeltése nagyon is hatásos a gyereknél. Óriási meleg könnyek potyogtak a padlóra, a kisfiú vállai mozgásán látszott, hogy hangtalanul zokog. Miután kiélvezte a megfélemlített feletti hatalmát, kinyújtotta a karját, és leereszkedően kezébe fogta Dzsordzsika állát.

- Na jó! Ma mázlid van. Itt egy ezres, szaladj a bótba cigiért! Ha öt perc múlva nem vagy itt, akkor tudod mi lesz?! Na! Ugye tudod?!

A fiú arcán újabb legördülő könnyek megadták a választ. Bármit megtett volna azért, hogy most ne legyen itt. Ahogy a papírpénzt a kezébe szorította, már rohant is volna a sarki kis közértbe, de egy tüdejéből felszakadó köhögéssorozat megállította. Egy pillanatra nekitámaszkodott az ajtónak, és teljes erejéből krákogott. Apró tüdeje félelmetes hangon sípolt.

- Margit! Ez a gyerek biztosan nem tőlem van, he! – mutatott gyanakvóan a szenvedő gyerekre. - Nem elég hogy degenerált, még gyenge is! Nézzed meg, micsiná!

- Jaj, hogy vakujjá meg te! Hogy mondhatol ilyet! Hát tisztára olyan, mint te! – lépett be a konyhába az élettársa vicsorogva.

- Ezt akkó szülted bazdmeg, amikó a Markóba vótam! Ugye, hogy így vót! – vált a férfi hangja fenyegetőre. –Te meg még mindig itt köpködsz? Na rohanjá kis göthös, mert szétváglak!


Minden erejét beleadta, hogy elinduljon oda, ahová küldték. Igyekezett minél előbb menekülni a perpatvarból. Ahogy belső udvar végére ért, egy hideg szélroham fagyasztotta ernyedt húsát csontjaira. A nagy utcai kapu nyitva volt, átjárást engedett a zord téli szélnek. Most fázott a legjobban. Mielőtt kilépett volna az utcára, összehúzta magát és megpihent a bérház egyik szemétkonténere mellett. Bármennyire is szeretett volna sietni, úgy érzete, hogy ha csak egy percre is, de meg kell pihennie. Gyengének érezte, és magányosnak érezte magát. Képzeletében olyan helyre menekült, ami nagyon jó. Meleg van, süt a nap, és egy nagy réten sok gyerek játszik. Már látott hasonlót akkor, amikor pár évig egy intézetben volt. Elmentek többen egy nagy tisztásra, és játszottak, Voltak olyan gyerekek, akik játszottak vele, és nem bántották őt. Labdájuk is volt. Mindig kaptak enni finomat, és sokszor édes süteményt is. Volt ott egy néni, aki adott neki egy kiscicát ajándékba. Nagyon örült neki. Állandóan simogatta újdonsült kis barátját. Boldog volt. És a néninek olyan jó illata volt...

- Mi van kisköcsög! – szólította meg egy idősebb fiú. – Mi a faszt csinász itt?

Szemei tágra nyíltak, nem tudja ki szólt neki a lépcsőház homályából. A hang ismerős volt, és ahogy lassan kivette az alakot, sikerült beazonosítania az egyik féltestvérét, Rafaelt.

- Na mi van, vak vagy? Na húzzá a bótba, mert az öreg nagyon zabos, és kitapossa a beled, ha nem hozó cigit. És ha miattad engem is elver, akkor leverem rajtad!

- Egy mozdulattal fölrántotta a földről, és hogy nyomatékot adjon szavainak, durván kilökte a kapun. A magas küszöbben megbotlott, és kiesett a nyíláson. Szeretett volna hamar talpra állni, de minden igyekezete ellenére, csak lassan szedte össze magát. A féltestvérének annyira tetszett a műve, hogy harsányan nevetett rajta. Szívből jövő gúnyos kacaj volt, és a kisfiúnak nagyon fájt minden hangfoszlánya.

Szomorúan indult el a kisbolt irányába.


- Négyszázkilencven forint lesz fiatalúr! – mosolygott rá az eladó srác a pult mögül, és levett a polcról egy doboz olcsó koporsószöget. A gyermek, remegő kézzel nyújtotta a kékszínű bankót a fiatalember felé. Az elvette, és fürkészőn nézte a kisfiú erősen csillogó szemeit. Dzsordzsikára minden átmenet újra rátört a köhögésroham. Nekitámaszkodott a bejárati rácsnak, és úgy hörgött.

- Szörnyen nézel ki kicsi! Remélem, nem te szívod ezt a szemetet? – kérdezte az eladó, de tudta jól, hogy nem. A kisfiút csak azért szolgálták ki szabályellenesen a boltban, mert az apja eddig már három alkalmazottat is megpofozott, amikor nem adtak a gyereknek cigarettát.

- Hé, várj egy kicsit, had nézzelek! – kiáltott a fiúcska után, aki eközben kihátrált a közértből. – Állj meg! – de a gyerek minden erejét összeszedve elszaladt.

A fiatalember elszorult szívvel nézett utána.


Köhögve, hörögve támolygott az utcasarokig.

Pár perc, és hazaér. Megállt, és összegörnyedt. Ennyire még nem fázott életében. Megpróbálta átölelni magát. Groteszk látványt nyújtott. Egy szakadt nagy fülű törpe, aki előre hajolva karolgatja magát, úgy, hogy egyik kezében visszajáró aprópénz, a másikban mérgező kapadohány.

- Szevasz kis csicskagyerek! – hallotta hirtelen a háta mögül az üdvözlő szavakat. Nem látta ki az, de ismerte és gyűlölte ezt a hangot. A szomszédházból való fiúk bandájának a vezetője, Pengés gúnynévre hallgatott. Számtalanszor megalázták már. Tudták, hogy gyenge és kissé együgyű, így állandó céltáblája volt a srácok kegyetlenkedésének. Volt, hogy a ruháját elvették, és kilökték az utcára meztelenül, volt, hogy bokszzsáknak használták. Nem védte meg senki, sőt sokszor a testvérei is azok között voltak, aki bántották.

- Most lehúzunk kisköcsög! Mi van nálad? – kérdezte a főnök.

Csak nézett némán, és görcsösen szorította azt, ami a kezében volt. Nem, nem adhatja oda! Az apja megöli, ha elveszti a pénzt és a cigarettát!

- Na mi van? Ellenállsz? Hú, de kemény lettél! – élcelődött rajta Pengés. – Srácok! Vegyétek le a gyökeret!

A földre teperték egy pillanat alatt. Nem volt nehéz. A túlhevülten vacogó alultáplált test nem lehetett ellenfele öt idősebb fiúnak. A karját addig csavarták, amíg el nem engedte markának tartalmát.

- Ó, lett cigink, és egy kis pénz is mellé! Kösz kiscsicska! Mi legyen vele? – kérdezte az egyik srác Pengést.

- Tépjétek le a gatyáját és megnézzük, hogy szalad a nyuszika! – szólt az ítélet. – Na mit szólsz, milyen rendes vagyok ma veled?- hajolt az arcához közel a főnök.

A kisfiú kimondhatatlanul gyűlölte ezt a srácot. Amikor ő hazakerült az intézetből, akkor volt egy cicája. Az orra előtt kínozta Pengés a szegény állatot, úgy, hogy a többiek lefogták őt. Addig vagdosta kéjesen a kis élőlényt, amíg abbahagyta a nyávogást, és nem mozdult meg. Sírva ölelgette a halott kis kedvencét, amíg a többiek teli pofával hahotáztak az ő bánatán. Most is a könnyeivel küszködött, amikor didergő testéről letépték a melegítőnadrágját, és bedobták egy konténerbe. Az egyik srác erősen fenéken rúgta, úgy hogy hasra esett. Kissé felemelkedett, és vonszolta magát. Nem nézett vissza, de kínozta a gúnyos röhögés, ami a hidegnél is jobban fájt...


Dideregve bement a ház nagy kapuján.

Nem tudta, mit tegyen. Bő ingével próbálta altestét eltakarni, de nem nagyon sikerült. Könnyei fátyolán keresztül összemosódott szinte minden. Az egész teste reszketett. Nem mehetett sehová. Félt, ha hazamegy, az apja biztosan agyonveri. Félig már öntudatlanul behúzódott a bérház széltől valamennyire védett emeleti lépcsője alá. Itt sok lom volt bedobálva egymás hegyén-hátán. Felmászott néhány autóabroncs tetejére. Összegömbölyödött annyira, amennyire tudott. Így köszöntött rá az este.

A szél megerősödött, és sivítva közlekedett a folyósokon. Dzsordzsika nem hallotta igazán, mert fogainak vacogása túlharsogta azt. A tüdejéből kirobbanó sípoló köhögés állandóan zaklatta mellkasát. Gyorsan, most kellett egy jó helyre menekülni! Becsukta a szemét és koncentrált. Mikor lassan kinyitotta, egy ismerős nő ölében találta magát, aki kedvesen mosolygott rá. Ó, milyen jó illata van! Egy kiscicát tartott a bal kezében, és finoman az ő kezébe adja, míg a jobb kezével, finom süteménnyel kínálta. De ismerős volt a cica, és milyen finom volt a sütemény! Milyen szépen sütött a nap!

A hideg is megszűnt, már nem fázott többé...

Letörölte a könnyeit, már nem volt szomorú többé...

Boldogan elmosolyodott, és már nem mozdult többé...


Késő este egy termetes nő jókora szeméttartót cipelt le a lépcsőn a konténerek irányába. Nagy üggyel-bajjal sikerült a tartalmát kiürítenie az egyik nagy szemetesbe. Soha nem várta meg a reggelt, mindig este dobta ki a szemetet. A kukások úgyis össze-vissza jártak mostanában. Nem lehetett az órát, csak a napot kiszámítani, hogy mikor viszik el a szemétkonténereket.

Ahogyan visszaindult az emeletre, egy kis szürkésfehér gombócra lett figyelmes a lépcső alatt, a lomok között. Csak nem egy kóbor kutya fészkelte be magát a lépcsőházba? Közelebb ment és tüzetesebben megnézte a furcsa kis kupacot.

A következő pillanatban velőtrázó sikítás szakította szét az omladozó bérház nyomasztó csendjét...

2010. november 25., csütörtök

Arcok a ködben


Magányosan baktatok hazafelé az ismert úton.

A holdvilágon kívül, csak egy-két ép, még működő kandeláber gyertyaerejű fénye világít bele halványan a nehéz, párás éjszakába. Csizmám sarka a már jól ismert koppanással adja tudtául a járda macskaköveinek lépteim monoton mozgását. Hosszú kabátom amúgy sem könnyű posztóanyaga, még súlyosabb a szöveteibe beszívott nedvességtől. A régi téglaépületek félig csupasz, lemállott vakolatruháján fényesen csillog a mindent beborító nyálkás páralepel. Ahogy a köd gomolyog a hosszú utcán, az erős félhomályban különös alakokat ölt. Minden pillanatban változó arcokat, ábrákat rajzol szemem elé. Afféle mulatságként a maga szórakoztatására, mert mire felfogom az egyik teremtményét, hirtelen alakot változtat, és arcomba vágja a másikat. Értetlenkedő ábrázatomat gúnyosan kineveti, szinte hallom, hogy rajtam mulat...


Olyan, mint az emberek, akiket életem folyamán ismertem meg. Emlékeim nehéz kapuja csikorogva tárul fel fürkésző gondolataim előtt.

Igen, ez a játékos köd a legjobb hasonlóság azokra, akik eszembe jutnak.

Arcot mutattak amit, azt hittem ismerek, de ahogy haladtam előre ismeretségünk csigalépcsőjén, az arc torzult. Többé-kevésbe. Sokszor inkább többé. Folyamatosan torzultak, mindig valamiféle mesével kiegészítve pálfordulásaikat. Állandóan készen álltak valamiféle indokkal, mikor csodálkozásomnak adtam hangot, jellemüket illetően. Mire már megismertem igazi arcukat eltűntek, egyáltalán nem hasonlítottak arra, akivel az elején találkoztam. Úgyan úgy, mint a köd, elillantak, nem maradt utánuk semmi. Pontosabban semmilyen valódi jóérzés. Fantomok voltak, kik az ember álcájában próbálták pusztítani értékeim mélyen a bensőmben. Kísérleteik, hogy csúfot űzzenek személyiségemből sorra kudarcba fulladtak, ennek ellenére nem győzelmet, hanem szomorúságot éreztem. Sohasem lesznek olyan társaik, kikre számíthatnak, bármily álarcot mutatnak, és a sok maszk mögött nincs semmi. Szántam őket a közömbösség határáig.

Kevesen voltak azok - szinte alig -, akik nyíltan minden érdektől mentesen valóságukat mutatták sallangmentesen, nem akartak semmit, csupán megismerni engem, minden hátsó szándék nélkül. Nekik köszönettel tartozom, táplálták bennem a már-már kihunyó lángot, amit az őszinte emberi kapcsolatok felé tápláltam. Arcuk nem változott meg hosszú idő után sem, és nem tűntek el nyomtalanul. Amíg hozzájuk hasonlóak élnek még e bolygón, érdemes lesz embernek lenni, bízva abban, hogy a hosszú út, amit megtettünk napjainkig, nem volt hiábavaló. Legalábbis remélem...

Nagyon remélem...


Eddig érek el gondolatfolyamom lezárásaként, mikor felocsúdok, látom, az utolsó utcán fordulok be, mielőtt hazaérek. Lépteimet meggyorsítom, képzeletben már otthonom melegében járok. Azon a helyen, ahová azokat a keveseket hívom, akiket becsülök, és szívesen töltök el egy kellemes éjszakát jóleső beszélgetéssel a tűz és ital mellett.

Odaérek a ház elé, és meglátom kis társaságom. Türelmesen várnak a kapuban, a zord idő ellenére. Megpillantani e valódi arcokat mindig jó érzéssel tölt el. Szemükben látom az öröm kölcsönös. Gyorsan felmegyünk a lépcsőn a legfelső emeletre, ahol az erkélyről csak a horizont szab látóhatárt. Varázsütésre megnyílnak az ajkak, özönvízként borít el az információ áradat. Addig maradnak, míg akarnak, és mindig kissé fájó a búcsúzás, még ha csak rövid időre is válunk el. Visszavárom a szentélyembe őket. Csak őket.

Ahogy a széles ablak öreg tábláit becsukom az egyre erősödő hideg ellen, úgy zárom ki a gomolygó köd gúnyos kacagását az alant elnyúló utca koromfekete sötétjébe...

2010. november 12., péntek

Az utolsó igaz ember


Ülök mellette, és fogom a kezét.

A redőny résein beszűrődő napfény fáradtan nyalogatja a kifakult zöld csempéket. A síri csendet durván szakítja meg a lélegeztetőgép kompresszorsóhaja és az elektrokardiográf szinuszritmus pittyenése. A nagyméretű acélkeretbe zárt emberi test hatalmas mellkasa természetellenesen emelkedik és süllyed. Engedelmeskedik az életet jelentő gép kényszerének. A műanyag maszk szinte teljesen elfedi az arcát, szemei szorosan csukva. Most nem láthatom azokat a szemeket, amik eddig mindig erőt és választ adtak tanácstalanságomban életem rögös útján. Óriási vállai erőtlenül fekszenek a fehér ágyneműn. Tekintélyt parancsoló karjainak izmai ernyedten hanyatlanak csontjaira, vastag ereiből műanyagtoldás fut szerteszét.

Fölé hajolok, megsimogatom az élet próbáitól barázdált homlokát. Végignézek rajta. Még sohasem láttam Őt ilyen védtelennek. Valami belül nagyon szorítja mellkasom. Nagyon. Vékony könnycsepp hullik alá lassan államról a vászonlepedőre. Érzem, hosszú idő után először félek. Rettegve féltem ezt az embert.

Ő az apám...


A mentőautó szirénájának tébolyult jajveszékelése belém fojtotta a szót. Gondolataim összefüggéstelenül szaladgáltak elmém horizontján. Hiába vagyok magamnál, nem értem hogy történhetett az egész kálvária ami, körülvesz.

Egyik pillanatról a másikra történt.

Még hallottam utolsó szavait a telefonkagylón át, és utána megszakadt a vonal az éteren keresztül. Tudtam, hogy nagy a baj. Szinte megbénított a tudat, hogy olyan dolog történt vele, amibe nincs beleszólásom. Gépiesen cselekedtem, és nem is emlékszem pontosan semmire.

A mentőorvos tanácstalansága elbizonytalanított, de a hitem nem törte meg az orvostudományban, mert erején felül mindent megtett, amit egy ilyen kis száguldó lélekvesztőben meg lehet tenni egy ember életéért. Hálával gondolok rá, amíg élek.

Ha nem érkeznek meg időben, akkor elveszítettem volna Őt.

Isten lemondott róla.

Lemondott arról az emberről, aki becsülettel élt egész életében. Tisztességgel dolgozta végig az életét. Soha nem taposott el másokat, soha nem vette el a másét. Családjának a semmiből mindent megteremtve, gyermekeinek szilárd etikai és erkölcsi morált mutatva. Minden tanításának bizonyítéka a saját élete volt. Nem ismertem, nem ismerek hozzá hasonló embert.

Hosszú utat kell még megtennem addig, hogy felérjek nagyságának akárcsak az árnyékához.

Isten lemondott róla.

Az Ember nem. Felvette a kesztyűt és folytatja harcát a könyörtelen Halál csuklyás démona ellen. Még nem győzhet a Kaszás! Még nincs itt az ideje! Érzem! Tudom!


Sötétedik.

A lemenő nap sugarait felváltja a köztéri lámpa tompa fénye. Szemfárasztón áramlik be az ablakon, szövetséget kötve a helységben eluralkodó neontáblák kísérteties fényforrásaival.

Megigazítom a párnáját.

Most ez a legtöbb, amit tehetek érte. A mesterséges kómában, nem lát, nem hall, de tudom, hogy érzi ott bent, hogy itt vagyok. Mert én mindig itt vagyok, amikor lehetséges.

Bejön a nővér, kezében egy meleg pokróccal. Reá teríti, és közben rám néz. Szótalanul a szemével a falon elhelyezkedő órára pillant, utalva arra, hogy mára véget ért a látogatás. Én szomorú mosollyal nagy levegőt veszek, és felállok az ágy mellé húzott székről. Látom, megenyhül a tekintete, látva nyomoromat, finoman vállamra teszi a kezét, és halkan megszólal:

- Még öt perc, jó? Utána viszont mennie kell, mert én kapok ki.

- Köszönöm... – préselem ki magamból a szavakat, mert valami nagyon szorít odabent a mellkasomban. Ahogy kilép, visszaroskadok a széknek csúfolt hokedlire, és maradok vele egy kicsit még.

Ülök mellette és fogom a kezét...

2010. november 6., szombat

Mátrixálom és valóság


Hol a határ?

Van egyáltalán?

Másnak élem az életem, mint ami napról-napra történik?

Másnak látom az életem, mint ahogy az napról-napra folyik?

Csak nézek, és csak nagyon lassan, részletesen látok… kockáról kockára, mint egy nagyon régi 8 milliméteres kópián visszatetsző rozzant képsor.

Sugallják a reklámok, tv-sorozatok mindenhatóságom, én mégis egyre kevésbé érzem fontosságom a világ visszafordíthatatlan agóniájában, ami egyre rohan önnön végébe...


Jól és helyesen élünk. Tisztán látjuk saját erényeink, szépségünk…, legalábbis, amennyire kivehetjük a hollywoodi ízű és marketing masszával vastagon bekent szemünk vakságán keresztül. Értékeink immáron íróasztalon megtervezett reklámtervek következménye. Gazdag elgondolások a hitelvilág ígéretében. Igényeink a menny kapuit döngetik, racionalitásunk a pokol szintjét súrolják. Nagyon messze egymástól a két függvény metszéspontja, soha nem érhet össze, de mi mégis látjuk azt. Csak azt. Látni akarjuk, akkor is, amikor semmi esély sincs rá. Nem érezzük saját súlyunk, más néz ránk reggelente a tükörből. Ha, egyáltalán ránk néz valaki…

A plázák műmárvány padlóján koppanó trendlábbeli hangjától nem halljuk a nyomorgó tömegek sikolyait. A sötét luxusautó-szélvédő nem engedi láttatni az árnyékban szenvedők torz létét. Gyorsan átalakultunk az új énünké, a régit fel sem ismernénk, vagy tudatosan nem is akarjuk.

Nem érint meg semmi. Csak azt érzem, amit akarok. Gyenge intellektus, és okos manipuláció eredménye. Csak azt érzem, amit éreztetni akarnak velem átmosott agyamon keresztül. Csak az én létezik…

Megálmodjuk magunkat, megálmodjuk a világot.

Eddig mi alakulunk, most mi alakítunk. Amolyan isteni módban formáljuk környezetünk, megfogalmazhatatlan belső késztetéstől vezérelve. Az interaktív média aktív és passzív belénkplántált kódjai hibátlanul működnek. Jól prosperáló gépként tökéletesen végezzük dolgunk, módszeresen lélektelenítünk el mindent, mire ráhatásunk van. Harácsolva pusztítunk mindent, ami már kialakult új értékrendünkbe nem fér bele.

Szemünk vak, látásmódunk szelektált.

Csak azt látom, amit akarok…

Alagsori lepusztult kocsmák cigarettafüstjén áttetsző megtört fintor, nem a bevásárló központok kávézóiban élő cicababáknak üres, szilikon-mosolya...

A nélkülözéstől elfáradt, éhező külvárosi gyerekek testereje, nem betonparkolóban álló óriás-terepjáróknak támaszkodó féllegális izomkolosszusok fizikuma...

A szemétkonténerben remegő öregasszony guberálása, nem az elit újgenerációjának drága márkaboltokban tobzódó unalomvásárolgatása...

Minden mindenre kihat, kapcsolatban van vele.

Kezdj el globálisan gondolkozni, mármint, ha erőd és értelmed engedi!

Rád is hatással lesz előbb-utóbb, a bőrödön fogod érezni!

A „legszebből” hamar lehetsz a „legrútabb”. Elég régi a sztori, de tanulsága a gyarló emberé.

Láss, és ne csak nézz…


Életünk vakrepülése a fogyasztótársadalomban teljesen olyan, mint Ikaroszé volt annak idején. Elrugaszkodunk a valóságtól, és emelkedünk hőn áhított célunk felé. A mindenvakító pénz napvilága csak vonz és vonz egyre közelebb. Olvad a viasz, és hullnak tollaink. Emberség, tisztelet, önzetlenség, együttérzés, hagyomány, lojalitás tollak szép lassan válnak le szárnyainkról. Nem törődünk velük, csak gátolták kiteljesedésünket, zavarják utunkat. Magasabb és magasabb köröket teszünk. Közel a cél…

Mindenki tudja, hogy hol repül most…, de ne felejtse el, hogy mi volt a történet vége.

Ha egyáltalán emlékszik még rá...

2010. október 31., vasárnap

Halloween



A ködös utca félhomályában lépteim szinte sziklarobajként koppannak a macskakövön.

Furcsa árnyakat rajzol elém az olykor-olykor fénysugárral borított régi utca sziluettjébe a mindent borító sötét éjben.

Nem marja szívem félelem általában, de ma most, mintha megkörnyékezne simulékony szörnye. Sietek is, amennyire csak tudok meleg biztonságot adó otthonom felé.

Remélem, hamar hazaérek...


… Emlékszel rám? – kérdi egy torz női arc a gomolygó ködfátyolból kiemelkedve. Mosolya groteszk, és már el is tűnik. A párás levegő most mintha egy testként ölelne körül, és mint aki vízben kapálózik, én úgy próbáltam ellenállni a sötét vízszerű folyamnak.

- És rám? – egy gyermeki ábrázat csapódik az arcomnak. Önkéntelen védekezésre emelem két karom, de nem érzek szinte semmit. Mintha talán csak füst érintett volna engem. Megdöbbenten bután nézek magam elé. A kisfiúarc megint összeáll egy pillanatra, és éktelen kacagással kísérti rettegő bensőm…

- Engem már biztosan felismersz? – szólít meg egy újabb árny. – Nos?

Egy hang sem jön ki a torkomon. Nagyapa! Mit kereshet ez a látomás a józanészben? Nem ez nem lehet Ő... Csupán egy érzéki csalódás lehet! Hiszen a mai nap nem véletlenül az ami! Igen rémlik…, minden évben ugyanezen a napon van Samhain ünnepe. Ezen az éjszakán, az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Néha segítséget kapnak itt maradt egyébként ártalmatlan bolyongó lelkektől. Igen, az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak régebben, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat, nem háborítsák az élőket… Talán azért rémítenek, mert nem áldoztam semmit? Vagy szórakozásból? Vagy…

- Ne félj, nincs mitől. – suttog felém a gomolygó massza.

- Miért? Mi ez? Vagyis… - töröm meg a csendet hirtelen.

- Sssss! – folytja belém a szót – Okunk az itt létre csupán annyi, hogy emlékezz ránk… Ránk, akik már nem kísértjük ezt a földnek nevezett siralomvölgyet… Legalább most jussunk eszedbe…

- Én gondo… - nem tudom végig mondani, torkomra fagy a szó.

- Ma van az Omnium Sanctorum… Most mi beszélünk, és Te meghallgatsz minket! Add a kezed! – kiált rám.

Tétován mozdulok, és mielőtt kinyújtom karom, a meghatározhatatlan ezerarcú massza elnyúlik, és testet ölt egy fiatal lány alakjában, aki hozzám hajol, és táncra hív.

Furcsa keringő veszi kezdetét. Átkarol, és megfog. Szorítása akár az acélsatué. Ereimben megfagy a vér. Szemembe néz, szembogár nélküli fehér tekintetével, és elemel a földtől… így kezdünk pörögni felfelé.

Az eső elkezdi zuhogó dalát körülöttünk, de nem víz, hanem tűzcseppek formájában zuhogva énekel… Görcsbe merevedett halott fák fekete sziluettje adja báltermünk díszletét… Keringünk, mint a túlvilági szerelmesek… A Rémület, és Áldozata…

Egyre jobban szorít, érzem vérem, mint Krisztus hátából a korbácscsapásoktól, kiserken, és vékony csíkokban folyik gerincemen… Szemem könnyezik, cseppjei ugyan sósak, de vörösek… Csontjaim ropognak, reccsennek, mint az őszi avarban haló faágak…

Egyszer csak száját kinyitva énekre adja ajkait… És én már emlékszem is…

Igen, Nagyapa… összevesztünk, és már nem tudtam bocsánatot kérni tőled… mire hozzád értem, már üres volt az ágyad…

Mónikám… Szerelmem… olyan gyorsan történt… csak a ravatalnál „találkoztunk” újra… Drága Barátom, ha előbb tudtam volna… és ti többiek! Nem így akartam! Bocsássatok meg! Kérlek titeket… Bocsássatok meg nekem! Nem feledlek el sohasem benneteket! Soha…

Nem lassít, mint forgószél, szédít, kínoz tovább, fent a magasban… éneke hátborzongatóan csilingel füleim csatornáján… Egyre beljebb kúszik, eszem veszi ősrégi dalával:

Saint Lucifer hear me praying to thee,
On this eve of all saints,
High be the price but then nothing is free,
My soul I'll gladly trade
…”


… Halló Bácsi! Jól tetszik lenni? – az első felismerhető jelfoszlány ami megtörte a tökéletes Sötét és Csend csarnokát. Kinyitom a szemem, és ismerőst látok szemem könnyfátyolán keresztül. A szomszéd kislány az, bár mintha nem úgy nézne ki, mint ahogyan szokott.

- Szia! Ismerős vagy… - próbálok hozzászólni.

- Persze, hogy ismerős vagyok! – toppant nagyot mérgesen kis lábával. – Én vagyok a Zsuzska! Nem tetszik emlékezni?

- Igen persze…, csak nem ismertelek meg ebben a ruhában… - válaszolok kissé tétován.

- Mert boszorkány vagyok! Gréti meg Carmelia. – mutat a mellette lévő kis aranyfürtös kislányra, aki hiába volt vámpírnak öltözve, gyermeki báját nem tudta csúfítani a fehér púder. Ezek a jenki ünnepek!

- Mit tetszik itt csinálni? Miért tetszik itt ülni a fal tövében, a kapuban? Baj van? – kérdi őszintén.

- Kicsit elszédültem, de már jobban vagyok, köszönöm. Aranyos vagy! Tényleg… - válaszolok, és ahogyan felállok, látom, hogy öt 7-8 éves gyermek - beöltözve ismert rémeknek, szörnyeknek - néz rám megszeppenve.

- Akkor mondhatunk egy verset? A Bácsi kérdez, mi válaszolunk, jó? – kérdi.

- Ha tudok… - vonom meg a vállam.

- A Tök, tököt, jó? – néz rám kiokítón.


- Tök, tök, sárga tök, Halloween-re mit főztök? – jutnak eszembe önkéntelen a sorok.

- Kígyót, békát, csontvázakat, mindenféle bogarakat. – válaszolnak kórusban.

- Tök, tök, kicsi tök, ugye hozzánk eljöttök? – suttogom szinte hangtalan.

- Elmegyünk, elmegyünk, az ajtódon becsengetünk. Megtréfálunk, cukrot kérünk, aztán gyorsan odébb lépünk. – válaszolnak.

- Tök, tök, csúnya tök, jobb lesz, hogyha nem jöttök! Cukrot, csokit mi is várunk, házról-házra körbejárunk… - fejezem be elgondolkodva.

Ahogy felocsúdok, látom a sok felém tartott kezecskét, és az öt pár csillogó szemecskét.

- Egy pillanat Hölgyeim és Uraim! – szólok feléjük, és feliramodok a félemeletre, otthonom irányába. Pár másodperc múlva már újra lent vagyok, és a megérdemelt karamellás csokoládékat osztom a pici kis markocskákba.

- Csókolom! – mondják kórusban, és már rohannak is felfelé, hogy egy-két szomszédot buzdítsanak játékra.

Utánuk nézek, és eszembe jut rémisztő látomásom.


Felrémlik a szerencsétlen Jack O’Lantern története.

Miért is kellett neki részegen ilyen ostoba ígéretet kicsikarnia az ördögtől?

Soha nem fogadják be már sehova, és a lelke örökkön-örökké fogja nyughelyét keresni lidérces lámpájával…

Lehet, hogy így figyelmeztetett engem is valami?

Vagy valaki?


Újra megbénít a félelem, ahogyan távolról meghallom…

A szellemlány éneke bontja meg újra elmém…

Nincs már semmi, amibe belekapaszkodhatnék most…

Csak a töklámpás gonosz vigyora lehet enyém…

2010. október 23., szombat

A nők mazohisták?


A cím ne döbbentse meg Önt, Nyájas Olvasó, semmiféle degradáló hátsó szándék nem vezeti tollam (és itt most megragadom az alkalmat, hogy megjegyezzem; tisztelet, a kivételeknek, vagy akinek nem inge az ne vegye magára további soraimat). Én mélységesen tisztelem a szebbik nemet, bár alábbi levezetésemből kiderülhet, hogy ezt rosszul teszem.

Elég hosszú utat tettünk meg, ha a társadalomtudomány látcsövén keresztül vizsgáljuk a nő és férfi kapcsolatát. A darwini példákra utalva, már a kezdet kezdetén (úgy 12.000 éve), amikor az ember közösségi fejlődése elindul, és megjelenik a család intézménye – a patriarchális társadalom megjelenésének köszönhetően – a túlélés ösztöne másképp programozta át férfit és a nőt. A hímegyed érzékelő szervei, ösztönei és jól felfogott érdekei által, azt az ellenkező nemű fajtársát keresi a kolóniában, akiben látja, hogy utódait nagy valószínűséggel fel fogja nevelni, központja lesz családi tűzhelyének, és minden úton kiszolgálja, ha fáradtan hazatér a kimerítő zsákmányszerzésből, vagy félelmetes csatározásokból. A nőegyed – bár, beleszólása aligha számottevő – viszont belső késztetéstől vezérelve arra vágyik, hogy leendő ura olyan legyen, aki megvédi minden külső veszélytől, biztonságos életteret nyújtson számára, ahol születendő gyermekei megélhetik a felnőttkort. Tartós „kényszerkapcsolat”.

Kialakul az Apa és Anya személye, együtt alkotják a Családot.


Túlélési Vágy, Életerő és Ösztön…

A társadalmak hipergyorsasággal fejlődtek, és váltották egymást (őskor, ókor, stb.), de az emberek egymással szemben fennálló kapcsolatrendszere szinte jottányit sem fejlődött azóta.

Pedig, már van női szavazati jog, emancipáció, szabad véleménynyilvánítás és egy sereg olyan dolog, amiben a nő véleményét, akaratát érvényre jutathatja… amennyiben van neki.

Mire gondolok?

Már rég nem élünk nomádként jurtákban a Sztyeppén, kis cölöpfalukban Bretagne szikláin, mégis…

…egy nő folyamatosan rajong egy olyan férfiért, aki megalázó módon többször fizikailag is bántalmazta, nyilvánosan lejáratta ismerősei és idegenek előtt részegen, kapcaként kényére-kedvére rángatja. A férfi még csak bocsánatot sem kér tőle, mert tudja (vagy nem foglalkozik vele), pár nap múlva a nő önmagát kezdi el vádolni, hogy azért ilyen gyalázatos vele, mert valamilyen úton-módon ő a hibás. Mert a férfi „jól” néz ki (kisportolt test, divatos öltözködés, stb.) és biztosan ő (a nő) nem megfelelő számára, ezért kapja ezt a minősíthetetlen viselkedésformát tőle. A nő állítja, hogy el fogja hagyni legközelebb, de most mit csináljon… szereti… és tovább szenved…

…egy nő imádja barátját, pedig sokszor nagyon elviselhetetlen. Féltékenysége határtalan. Állandóan a nyakán lóg, mindenhová elkíséri még a fodrászhoz is vele megy. A munkahelyén nap közben félóránként hívogatja, férfi kollégáit céges partikon többször megfenyegette, nézi az órát, mennyi idő alatt ér haza. Még a postás srácot nemrég megütötte, mert a férfi szerint nem adott elég kimerítő választ arra, hogy miért csönget be, amikor a ládába is bedobhatná a küldeményt. Számítógépén a leveleit elolvassa, szúrópróbaszerűen megnézi a mobilhívásait, üzeneteit. Nem engedi sehová, szuverenitása úgyszólván megszűnt létezni. Megbeszélni nem lehet semmi a férfival, mert az a vége, hogy biztosan van valakije. A nőnek nincs ereje megszakítani a kapcsolatot, mert a férfi „jól” néz ki, és érzi, hogy zsarnoka szinte beteges bizalmatlansága ennek ellenére imádja. A nő még mindig úgy érzi… szereti… és tovább szenved…

…egy nő változatlanul akarja azt a férfit aki, amikor kilépnek a lakásból, szinte észre sem veszi. Bevásárlóközpontban méterekkel megelőzi, olyan helyzetet teremtve, mintha csak felületesen ismernék egymást, nem alkotnak egy párt. Szórakozóhelyen a legutolsó ivócimbora kitüntetőbb figyelmet kap, mint kedvese, nem is beszélve a nőkről, akik új belépőként csatlakoztak a társasághoz. A férfi számára minden megengedett, viszont a nő csak a számára kijelölt emberekkel beszélgethet partnere látómezejében. Mintha szégyellné őt, pedig egy nagyon csinos és gyönyörű lány. A nőnek rosszul esik ez a bánásmód, de hiába próbálja megbeszélni ezt az áldatlan állapotot, mindig üvöltözés a vége. Képtelen viszont kilépni a kapcsolatból, mert a férfi nem volt mindig ilyen, „jól” néz ki és amúgy ezt az „apró hibácskát” leszámítva elég rendes… szereti… és tovább szenved…

…egy nő ugyanúgy ragaszkodik egy olyan férfihoz, aki ha teheti, megcsalja minden útjába akadó nővel. Számtalanszor történt meg az in flagranti, és nagyon gyakoriak a színházba illő jelenetek. A nő éjszakákat átvirrasztja, és sír a hűtlen szerelme után, aki nagyon hamar célratörő udvarlással, felhasználva a nő gyengéit és szerelmét kioldalogja a megbocsátást. És minden kezdődik elölről pár hét múlva. A nő időnként elátkozza gyengeségét, mert mindig elgyengül, amikor ki kéne rúgnia végleg a sármőrt. Különben is vele van a legtöbbet, és így biztosan ő többet jelent, mint a gyakori alkalmi kis kalandok, és igenis, a többi nő a hibás, akik biztosan addig ostromolják az ő emberét (mert „jól” néz ki), amíg az nem tud ellenállni… végül is minden férfi ilyen, nem? Ezért nem lehet mindig haragudni, csak néha nagyon nehéz neki, sokat pityereg, mert… szereti… és tovább szenved…

Ősi ösztöneik legyőzik még a legragyogóbb női elméket is?

Az észt, és józan belátást szétzúzza gyengeségük?

A nőkbe kódolt sok ezer éves program vak ragaszkodásával tönkreteszi magát az egyént?

Nem képesek szubjektívan látni saját sorsukat a múlt eseményeinek tükrében?

Mi engedi, hogy elpazarolják életük legszebb éveit, és ne lássák meg kapcsolataik groteszk valóságát?


Kegyetlenek kell lennünk nekünk, férfiaknak ahhoz, hogy ragaszkodjanak hozzánk?

Megalázó módon kell kivetkőznünk magunkból ahhoz, hogy magunkhoz láncoljunk egy nőt?

Elég csak „jól” kinéznünk ahhoz, hogy mindent megtehessünk?

Nem számít férfiúi erénynek a nőket is megillető tisztelet megadása?

Csak könyörtelen macsóként kell viselkednünk, és mindenfelé a feltétlen engedelmesség rabláncát gőgösen magasra tartva?

Egy kapcsolat mozgatórugója a fortélyos félelem irányítása, nem pedig az érzelem emóciója?

Tényleg a nő nem lépett elő egyenrangú társsá, hanem megmaradt ingóságnak a régmúlt idők szellemében?

Széles ismeretségemből számos példa igazolja a fenti történéseket, jól ismerem a szenvedő szereplőit. Szép, csinos, művelt nők, akik rendelkeznek minden jóval, amivel Afrodité megáldhatta őket. Látom gyakran szenvedésüket, meghallgatom őket és csak egy tanácsot tudok ajánlani folyton: Ébresztő! Légy erős, hagyd abba ezt az egészet! Csinálja mással tovább! Hogy szeretnéd megkapni mástól, hogy tiszteljen, amikor Te sem tiszteled saját magadat!

Elhatározzák, igen, most elég… de mire odaérnek, hogy lépjenek, már nem tudják megtenni…

Kényelemből, félelemből, szánalomból, sajnálatból…

Csak együtt érezni tudok velük, de nem vagyok képes megérteni őket…

2010. október 14., csütörtök

Káin ébredése


Érzem a forróságot...

Érzem a bennem fortyogó apró kis indulatok egyre jobban perzselő hőségét. Ahogyan a történésekkel felcímkézett eseménydarabkák izzó bolygókként összeforrnak lassan, hogy óriási lávafolyamként, mint örvényszerű artikulátlan ordításkezdemény, fojtogatva kússzon fel torkom egyenetlen barázdáin, utat törjön magának rojtosra tépett szájnyílásom irányába...

Nem jó ez így...

Nem jó látni, az Értéktelen felszínre törését, amit bárgyún körbenéz, és látván, hogy terjedése akadálytalan, elkezdi féktelen burjánzását a szélrózsa összes irányában, megfertőzve mindent, amit csak tud...

Sohasem voltam szélsőséges érzéseimben, gondolataimban, tetteimben. Az erős indulatok által kiváltott dühöt is csak nagyon hátul, a szégyenteljes tulajdonságok leghátsó cellájában tartottam erős őrizet alatt lelkem várában.

Mégis mostanában, akaratlan elkezdtek szakadozni erénykovácsolt rabláncai. Minden egyes történés, ami megtámadta jóérzésű lényem, lassan pattintottja tovább őrző bilincseinek zárjait. Angyalaim félnek, óva intő szavaik egyre kevésbé találnak bejáratot értelmem egyre jobban vakuló központjába. Tudom, idővel el fognak menekülni, lassan aggódva elszállnak, helyet adva így az eddig száműzött ördögöknek, akik a kezüket dörzsölgetve már alig várják, hogy munkába álljanak, elkezdhessék romboló tevékenységüket...

Nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindig mindent szelíd bárányka módjára megértsek, elnézzek, eltűrjek, megbocsássak. A romlás polipszerű csápjai engem is elértek, és már közvetlen környezetem pusztítja. A Sátán lelöki agyamról a biztonsági szíjat, ami eddig visszafogta idegességét...

Elegem van abból, hogy megértsem sok száz évvel ezelőtti erkölcsi és szokásjogok szerint élő parazitacsoportok önérzetes fröcsögését, bűntudatosan én alakuljak hozzájuk a békés együttélés reményében, miközben mindent tönkretesznek kaotikus bolyongásuk során amerre járnak...

Elegem van abból, hogy elnézzem a tiszteletlenséget és az emberi viselkedés hiányát, csak azért mert én az eddig csöndes, megértő és civilizált többséghez tartozom...

Elegem van abból, hogy eltűrjem magánvagyonom elrablását, és tárgyi értékeim rongálását, csupán azért, mert az embernek nemigen mondható elkövető éppen – életvitelnek nem nagyon mondható – megélhetésének fenntartására hárítja tettének indítékát a minimális büntetés, vagy annak elmaradása reményében...

Elegem van abból, hogy megbocsássam a semmitmondó, ostoba zombitömeg mocskolódását, miszerint felszínes és silány gondolkodásmódjukról, véleményeikről ők maguk nem tehetnek, hanem a világ formálta ennyire gyökértelen plasztikhulladékká őket...

Bármerre nézek, bármerre megyek, mindenhol egyre jobban azt látom, hogy a tisztességes, értékadó emberek véleményét elnyomják, tartásukat különböző álságos módon megnyomorítják, materiális és immateriális javaikat félelmetlen dézsmálják, olyan csoportok, kiknek létezésének megokolására magyarázat nincs. Nem is lehet...

Fejünkre nőttek, a megengedés luxusában vakon hittük így lesz jó.

Tévedtünk…

Megfizettük az árát...

Majdnem mind elvesztünk...


Érzem magamban az erőt...

Egyre jobban érzem...

Nem értek meg, nézek el, tűrök el, bocsátok meg már semmit...

Nem tartom oda másik orcámat, ha az Értéktelenek hada felpofoz...

Nem leszek együgyű mártír, aki csak elveszni tud...


Érzem az erőt...

Az élő Sátán leszek, ha kényszerítenek...

Az, aki kegyetlen nemezist oszt...

Félelmetes büntetést, hogy ne felejtsék el, létezik még ellenállás a szemétörvénnyel szemben...

Mindenhol és mindenkor harcos fekete angyala leszek az Értéknek, amiben még páran hiszünk...


Érzem az erőt...

Érzem a dühöt...

Érzem a forróságot...

2010. október 5., kedd

Emlékrekviem


Ahogyan az álmosság inkubuszát nehéz pilláim mozdulatra bírásával visszakergetem az alváskellékek közé, úgy érzem egyre jobban az aranyló sugárban körbenyalogató forró napfény ölelését arcom felszínén. Minden tagom izomgépezete a merev csontállványzatommal egyetemben hatalmas sóhajokkal követik első mozdulatsoraimat amint, felülni igyekszem marasztalóan kényelmes ágyam balszélső oldalán. Ujjaimmal hajamba túrok, és végigszántom gyűrött reggeli ábrázatom borostaugarát, mielőtt teljesen széttárom pupillám függönyét a beáradó vakító fényözönnek. Mély sóhajtás - mely átjárja tüdőrekeszeim oxigénnel amúgy el nem kényeztetett zegzugait -, és egy lendülettel felállok, és hálószobám széles ablakpárkánya felé indulok. Ahogy közeledem, egyre melegebbnek érzem bőrpáncélom felületén szaladgáló napfényfolyam nyalábjait.

Odaérek. Ágyékom érinti a párkányt, homlokom a hideg üveghez támasztom, és úgy bámulok kifelé a végtelen külvilágra, ami alant terül el.

Gyönyörű őszies idő uralkodik a tájon.

A hosszú téli álomra készülődő természet foltokban ugyan még mutatja, de már majd mindenhol levetette a nyári ruházatát. Avaralomba szórta az elmúlt kollekciót, amit a játékos kis forgószelek gyönyörű színharmóniájú puha szőnyeggé terítettek mindenfelé, ameddig a fák között ellátni.

E látványra hirtelen egy pillanatra valami megrándul gyomrom tájékán, és eszembe juttat Téged. Ugyanilyen idő volt, amikor a szigeten sétáltunk, ahogyan felém nyújtottad kezed, és a nap gyengésen simogatta mosolygós gyönyörű arcod. Kacér kihívással csillogó szemedben, játszani húztál az öreg tölgyek alá, ahol átváltoztál. Kedves, szinte szűzies kislány tartózkodó szendeségéből egy pillanat alatt lettél áldozatát kéjjel fogyasztó bestia. Ahogyan magadhoz rántottál, abban félelmetes erő lakozott, minden ízében hazudtolta meg hihetetlenül formás, törékeny nőies külsőd álcalátszatát. Felocsúdni sem volt időm, úgy fonódott rám hosszú lábad, túrta hajam, markolt kezed, csókolt szád. A világ összes kincsére sem cseréltem volna el az érzést, amikor izgalmas telt ajkaid az enyémre tapadtak, nyelved kéjesen játszott nyelvemmel, és éreztem tenyered nyomását tarkómon. A vastag pulóver horgolt szálain keresztül is éreztem lángoló vékony derekad, farmerod anyaga híven simult combodra, és ahogyan kezem felfelé indult, ott sem tudta ruhád anyaga elkendőzi kivételesen vérforraló alakod…

Gondolataim megpróbálom másfelé terelni, de mintha az időjárás is követné elboruló hangulatom, sötét felhők jelennek meg a horizonton, és egyre jobban sötétítik el az eddig gyönyörű napfénycsillogást. Hűvösebbé, komorabbá, zordabbá próbálják tenni a látóhatárt, és lelkem hangulatát is elkezdik ostromolni jelenlétükkel. Leveszem tekintetem róluk, és kissé oldalt nézek, ahol egy még a napsugár bevilágít egy kedves kis ház gondozott kertjébe. A kertben szemem megakad egy durván ácsolt kerti asztalon, amin egypár teáscsészét felejtett valaki…

Imádtad a szabadban, hűvös időben lassan kortyolgatni a forró, bronzosan csillogó angolteát. Amikor a tea éppen a kezünket melegítette, akkor sokszor felejtkeztünk egymás szemébe szembeülve egy fapadon. Lassan ittad, nagyon lassan, én már rég megittam, amikor Te még szinte bele sem kóstoltál. Ilyenkor kihasználtad, hogy nincs a kezemben semmi, háttal mellkasomnak dőltél, én átöleltelek, fejed az enyém mellé került, és elkezdtél beszélni hozzám. A legfontosabbnak tartott dolgokat tárgyaltuk meg általában. Én engedtem, hogy csilingeljen hangod, nem szóltam közbe, imádtam hallgatni a világ legcsodálatosabb muzsikáját, amit fülem élvezettel adott át nekem. Nagyon szerettem, ahogyan beszéltél, amit mondtál, mert sziporkázó elméd logikai labirintusában kíméletlenül éles értelem vágta át a kétséges, megválaszolatlan, eldöntendő kérdések gordiuszi csomóját. Jópárszor előfordult, annyira belefeledkeztem a hallgatás élvezetébe, hogy elfelejtettem időben válaszolni egy hozzám intézett kérdésedre, és kezed csattanása combomon volt, ami észhez térített.

Az értelem és szépség tökéletes harmóniája voltál…

Arcomon legördülő hideg könnycsepp hűvös érintése ébreszt fel az emlékvetítésből.

A tájon végigsöprő változás olyan akár a bennem zajló. Az égbolt kékjét felváltotta sötétszürke felhők rosszindulatú hada. Kemény, nagy szemű eső kezdi el kínozni az ablaküvegen kívül eső világot, de érzem engem is elért, mert szívem tompa fájdalomsajgásának száraz tövisvirágát ültette mélyen annak közepébe…

Kissé hátratántorodok, és pár pillanattal később már nem is akarok kilátni az ablakon. Hirtelen mozdulattal húzom be a nehéz függönyöket, és a szobáimra az éjszakaihoz hasonló sötétség telepszik. A folyosó hideg kövezetén vontatottan megyek a konyha irányába, de leteszek róla. Nem bírnék most gőzölgő, forró teát inni. Valami egyre jobban markolja kínzón a szívem. Újabb könnycsepp követi mártírtestvérét ugyanazon a nyomvonalon, arcomról hangtalan zuhan alá a mélybe, állam ívének ugródeszkájáról. Hallom, ahogyan a szél egyre erősebben ordít odakintről, tudatja jelenlétét, még ha nem is akarom tudomásul venni. Hallom, ahogyan valami gonoszan és hangosan kinevet, gúnyolódik szentimentalizmusom torzóján, élcelődik elmúlt gondolataimon, karikírozva emlékedet.

Azonban próbálkozása meddő, szánalmas munkája megtörésemnek, mert soha senki, és semmi nem veheti el, tépheti ki, halványíthatja emlékedet. Szívem kicsiny, de törhetetlen trezorjába zártam be az elmúlt szépséget, életem gyönyörpillanatait, minden történést, ami igazán értékes volt számomra, és amíg élek, történjék bármi, addig nem háboríthatja a világon semmi… Ezen a világon semmi... Ezen túli világon sem…

Már nem félek…