A bizalom kapuja (I. rész)

Karácsony közeledtével megszaporodnak az emberek jóérzésére apelláló adománygyűjtő reklámok a médiában. Kétes hitelességű sztárocskák – az ingyenreklám lehetőségével élve –

felbukkannak figyelemfelhívó filmecskékben, ahol elmondják az előre megírt véleményüket a szeretetről, együttérzésről. Ki ezért, ki azért kampányol. E gyengén megrendezett fércfilmek szóra sem érdemesek, egyből elkapcsolok, ha a vásznon feltűnnek a már unalomig ismert képkockák. Azt a kevés időt, amit a televízió előtt töltök, nem e hiábavalóságokra akarom elpazarolni. Pár hete azonban az egyik celeb mondata megütötte a fülemet: „… a Karácsony az ajándékozás mellett (!), a szeretetről, a figyelemről és a segítségnyújtásról is szól.” A sorrend volt az, ami megakasztott egy pillanatra. Az ma már természetes, hogy megható módon kólacégek, gyorsétteremláncok, elektronikai cégek, bortovagyártók, és még sok más multinacionális tömörülés mutatja be a Karácsony eszmei lényegét. A XXI. században az ünnep és a fogyasztás összeforrt, ez cáfolhatatlan. De a sorrend nem változhat meg!

Az ajándék lényege, hogy tudassuk: az ajándékozott fontos nekünk, és szeretettel gondoltunk rá. Nem az ajándékon van a hangsúly, hanem a szándékon. Sokszor egy jó szó, egy szívből jövő „Boldog Karácsonyt!”, egy ölelés, többet jelent, mint bármilyen drága ajándék...

No, nem is boncolgatom a dolgot tovább, hiszen napestig lehetne beszélni erről. Csupán a fent említett „sztármondat” eszembe juttatta őt. Így Karácsony közeledtével az átlagosnál többet gondolok rá...

Tizenvalahány évvel ezelőtt sokszor bandukoltam hazafelé arrafelé esténként. Elég régi utca volt, az idő vasfoga megrágta és kiköpte szinte minden részét. Pókháló nem lehet olyan szövevényes, mint amilyen repedezett volt az úton az aszfalt. A gyenge közvilágítás esténként kísértetiessé varázsolta az ódon házakat. Ennek ellenére szerettem arrafelé sétálni, mohón szívtam magamba a környék különös hangulatát.

Sokszor láttam már az öregembert a háza előtt dolgozni. Tavasztól őszig járdát söpört, télen havat lapátolt. Azon a decemberi estén is a havat takarította el a járdáról. Sűrű, nagy pelyhekben hullt a téli áldás. A kertkapu nyitva, a bejáratban egy gyönyörű németjuhász kutya ült. Sokszor megbámultam ezt az ebet, minden alkalommal lenyűgözött méltósága. Olyan volt, mint egy erőt sugárzó régi kőszobor. Fegyelmezetten ült a kapuban, csupán feje mozgása mutatta, merre jár a gazdája.

Elsétáltam a kutya előtt, és amikor az öregember mellé értem elismerően szólaltam meg:

- Szép jó estét! – köszöntöttem. – Gyönyörű kutyája van!

Az öreg mozdulatában megállt, rám nézett és kihúzta magát. A kutya megmozdult, de gazdája karmozdulatára megmerevedett. Minden idegszálával koncentrált. Az öregember 190 centiméter körüli lehetett. Sokkal magasabb volt, mint gondoltam. Széles vállú, egyenes tartású ember. Arca markáns, szemeiben az értelem szikrája pattogott.

- Jó estét! – mosolyodott el. – Köszönjük! Valóban, Gusztáv nagyon szép kutya.

- Fajtatiszta? – kérdeztem érdeklődve.

- Nem tudom, de számít az? – kérdezett vissza.

Hirtelen bennem szakadt a szó. Nem vagyok egy felkészületlen társalgó, de most nem jutott frappáns válasz az eszembe. Értetlenkedő arckifejezésem lehetett, mert szemmel láthatóan mulattatta az öreget. Mosolyogva megigazította usánkáját a fején.

- Régen rossz lenne, ha egy kutya valódi értékét a származása határozná meg, nem pedig a hűsége. – lépett közelebb. – Nemigaz, Fiatalúr?

Más esetben sértettségemnek adtam volna hangot a megszólítás miatt, de ez az ember olyan mód barátságosan mondta, hogy nem tudtam rá megharagudni.

- Teljesen igaza van! – válaszoltam.

- Örülök, hogy egyetért! – mondta, és meleg leheletét fújta a tenyereibe. – Tudja az elszomorító csupán az, hogy nemcsak a kutyákat, hanem az embereket is beskatulyázzák ostoba értékmérők alapján, és aszerint kezelik őket. Mind a mai napig...

Egy pillanatig elgondolkodtam azon, amit mondott. Tetszett amit, és ahogyan mondott. Pár másodperc múlva bólintottam, és kezet nyújtva bemutatkoztam.

- Dr. Hajós Béla vagyok. – csapott a tenyerembe. – De az ismerőseim csak Béla bácsinak hívnak.

- Örülök, hogy megismerhetem Béla bácsi.

- Részemről az öröm. – mondta, és a fejével a bejárat felé biccentett. – Cudar hideg van idekint. Elérkezett az ideje egy jó pohár forralt bornak! Csatlakozik, Fiatalúr?

- Természetesen. – válaszoltam. – Köszönöm a meghívást!

Mindketten a kapu felé indultunk. Mielőtt beléptem volna lehajolt a kutyához és megsimogatta. A németjuhász majdnem kiugrott a bőréből. Pár szót súgott a fülébe, és intett nekem, hogy bejöhetek. Gusztáv gyanúsan méregetett, de beengedett. Pár perc múlva a bejárati ajtó előtt kortyoltuk a forró nedűt. Néztük a gyönyörű hóesést, amely lassan fehérré varázsolta a környéket.

Valahogy így kezdődött az ismeretségem Béla bácsival...

Nagyon jó társaság volt, élmény volt vele minden perc. Annyira megkedveltem, hogy egy idő után kialakult egy sajátságos menetrend: hetente pár alkalommal hazafelé az öreg háza felé vettem az irányt, a hónom alatt egy üveg borral. Ezeken a napokon voltak a beszélgetés estéi. Amikor odaértem megálltam a kapu előtt, és már hallottam is a kutyavakkantást. Nem volt kapucsengője, de nem is volt rá szükség. Pár perc múlva nyílt a házajtó, és Gusztáv kíséretében megjelent Béla bácsi. Egy alkalommal mikor megkérdeztem, miért nincs csengője, azt válaszolta: - A kutya tudja, ha valaki jött, én meg a házból eldöntöm, hogy van-e kedvem hozzá. A saját házamban csak az zavarjon, akinek megengedem. A kevés luxus közül ezt fenntartom magamnak.

Ha jó idő volt, akkor a kert felé vettük az irányt. Volt egy óriási tölgyfája, ami alatt egy ósdi, öntöttvas kertibútor-együttes helyezkedett el. Innen belátható volt a hatalmas kert, ami egyedülálló látványt nyújtott. Ide ültünk le akkor, amikor az idő megengedte.

Ha rossz idő volt, akkor a ház hátsó részéből nyíló kis télikertben tettük le magunkat. Ez a sokablakos házrész szintén a kertre nézett, és szerencsére fűthető volt. Az öreg valahogy mindig tudta, hogy mikor jövök, mert mindig ropogott a régi Jancsi kályha amint beléptem a helyiségbe. Mire leültem a székemre már pattant a dugó, és előkerült a pipatórium.

Óriási pipagyűjteménye volt Béla bácsinak. Angol, francia, német pipák sorakoztak egymás mellett. Volt, amelyik darab már hetven éves is elmúlt. Emlékszem, ismeretségünk elején megkérdezte:

- Rágyújt, Fiatalúr? Itt rágyújthat, ha akar.

- Köszönöm, igen. – feleltem, és már kotortam is elő a zsebemből a Marlboro agyongyűrött dobozát. Amikor meglátta a cigarettámat, elhúzta a száját.

- Maga ezt a szemetet szívja? – kérdezte lesajnáló arckifejezéssel.

- Nagyon jó dohány ez! – válaszoltam önérzetesen.

- Hát, maga tudja Fiatalúr. – vonta meg a vállát. – Ezt valószínűleg azért mondja, mert még nem volt szerencséje igazán jó dohányhoz.

Kétkedő nézésem tettekre sarkalta. Átment az egyik szomszédos szobába, és egy fél perc múlva szépen lakkozott dobozokkal tért vissza. A nagyobbikat az orrom elé tolta, a másikat maga mellett tartotta.

- Nyissa fel a fedelét! – parancsolt finoman.

Ahogy felhajtottam a fadoboz tetejét, hat komolynak tűnő pipa látványa ejtette rabul tekintetem. Különböző színű, formájú és számomra akkor még ismeretlen márkájú csutora feküdt előttem.

- Válasszon egyet! – utasított.

Bátortalanul nyúltam az egyik felé, de nem hagyott időt a bizonytalankodásra.

- Vegye már ki! – szólt rám újra. – Ha így teketóriázik, akkor ma már nem gyújtunk rá, Fiatalúr!

Kivettem a kiszemelt gyönyörűséget. Fejrészét kézzel faragták bruyere fa gyökérből, akárcsak a csontból készített szárát is. Úgy nézegettem ezt a kézműves remeket, mintha magát a Grált tartottam volna a kezemben. Esetlenségem mulattatta az öreget, így tovább játszott velem.

- Na, jól van, adja csak ide! – vette el kezemből a kiválasztott darabot. – Ez még nem a Kánaán...

A másik, kisebb dobozt kinyitotta. Amikor a fedél felnyílt, nagyon finom illat csapta meg az orrom. Gondos csomagolásban, a holland pipadohány tudatta jelenlétét.

- Most figyeljen, Fiatalúr! – szólt oktatón. – Csak egyszer magyarázom el. Legközelebb magának kell csinálnia. Ha nem figyel, és elrontja, akkor ne engem káromoljon.

Határozott mozdulattal kezdte megtömni a pipát. Közben folyamatosan magyarázta, a lépéseket, hogy mit miért kell úgy csinálni, ahogyan most ő teszi. Párperc okítás után, a kezembe adta.

- Most vegye a szájába, és gyújtsa meg! – hangzott az utasítás. – De ne rohanjon, ez nem cigaretta. Elmondom, hogyan csinálja ezt is jól.

És megtanított erre is. Szívtam a pipát, szállt az édes füst. Semmihez sem hasonlítható érzés lett úrrá rajtam. Igen, ez már valami! A tér kitágult körülöttem, szinte felemelkedtem a székről. Tényleg még csak hasonlítani sem lehetett a cigarettához ezt az élményt. Hogy tudtam eddig e nélkül élni?

Az öreg csak mosolygott, és nem szólt. Engedte, hogy átadjam magam az érzésnek. Pár perc múlva csendesen megjegyezte:

- Na, most már ehhez is ért, Fiatalúr!

Béla bácsi tanárember volt. Generációk nőttek fel a keze alatt. Sokat beszélgettünk a régmúltról, politikáról, erkölcsről, filozófiáról, történelemről, irodalomról, vallásról, és még vagy ezernyi dologról. Sok érdekes és tanulságos történetet mesélt. Élveztem a társalgás minden percét, előfordult, hogy magamról megfeledkezve, mint gyerek szájtátva ittam szavait. Elképesztően művelt ember volt, előtte kevés emberrel találkoztam, aki ennyire sokoldalú lett volna. Néha előfordult, hogy napokig töprengtem egy-egy éjszakába nyúló közös elmélkedés után. Mivel általában sok kérdés merült fel bennem, alig vártam, hogy azokat egy következő beszélgetés alkalmával megvitathassam vele.

Egyik tavasszal a naptárt vizslatván megakadt a szemem egy dátumon: április 23. Béla nap! Gondoltam, elkápráztatom az öreget, és a kisboltban vettem egy üveg Henessy konyakot. A pénztáros lány örült a döntésemnek, mert már elég régen árválkodott az ital a pult tetején. Előző nap vettem magamnak egy drága pipát, és úgy éreztem minden összevág ahhoz, hogy felavassam nála. Irány Béla bácsihoz!

Mikor beengedett, gyanúsan méregette dudorodó táskámat.

- Remélem, nem pokolgép van abban a batyuban? – kérdezte tréfásan.

- Ha úgy vesszük, igen. – válaszoltam. – Csak ez a bomba a gyomorban fog robbanni.

Az asztalra tettem a táskámat, kiemeltem a kis dobozt, és felnyitottam a tetejét. Kíváncsi voltam, mit szól az új csutorámhoz. Elvigyorodott, és elismerően bólogatott.

- Látom, készült, Fiatalúr. – szólt röviden.

Az üveget lendületesen kivettem, és átnyújtottam.

- Isten éltesse Béla nap alkalmából! – mondtam ünnepélyesen. – Intézkedtem, hogy e jeles napot méltóképp ünnepelhessük meg.

Még sohasem láttam meghatódni. Állt egy percig, aztán rám nézett. Aki nem ismerte, az nem vett volna észre szinte semmit. Én viszont addigra már ismertem tekintetének minden rezdülését. A meghatottság tükröződött vissza a szemében. Vett egy nagy levegőt, és lassan kezet nyújtott. Utána elmosolyodott, és megszólalt:

- Köszönöm szépen, maga nagyon figyelmes, Fiatalúr! – folytatta az én ünnepélyes hangnemem. – Ma nem csak humoros és figyelmes, hanem amint elnézem az ötös lottót is megnyerte!

- Ugyan már, ez semmiség! – szabadkoztam jó hangulatban. – Úgy gondolom, megérdemli!

- Örülök, hogy ilyen nagyra tart, Fiatalúr! – mondta. – No, akkor hozza ide a szobából a karosszéket, ma előkelő módon fogyasztjuk el ezt a nemes italt!

Mire kihurcoltam a belső szobából a két nagy ónémet karosszéket, addigra diszkrét fénnyel égett a petróleumlámpa, és a százéves kristálypoharakban aranylott a Henessy. Leültünk, kortyoltunk, rágyújtottunk. Úgy ültünk ott, mint az angol lordok a régi korokban. Jó hangulatban, jó környezetben, jó barátságban...

Egyszer csak felállt, és mászkálni kezdett egyik szobából a másikba. Fiókokat nyitogatott, szatyrokat vizsgált meg. Hirtelen megállt, és ingatni kezdte a fejét.

- Tudom, hogy vettem, de nem tudom, hogy hová raktam. – szólalt meg gondterhelten.

- Mi a baj? – kérdeztem. – Csak nem a szenilitás korai fázisával állunk szemben?

- Tudom, Cavinton. – vette a lapot. – De itt azt hiszem, nem erről van szó.

- Mit nem talál? – kérdeztem immáron komolyan. – Mi az, ami ilyen fontos?

- Vettem dohányt, de nem találom. – vakarta meg a feje búbját. – Tudtam, hogy fogyóban van, így tegnap vásároltam a trafikosomnál. És tessék, most amikor kell, nem tudom, hogy hová tettem. Ilyen még nem történt velem...

- Akkor nincs más, intézkednem kell. – mondtam tettetett komolysággal.

Érdeklődve nézett rám, amint felálltam, és a táskám felé indultam. Odaérve kinyitottam, és kivettem belőle egy csomag holland black cavendish pipadohányt.

- Valóban készültem! – dobtam hanyagul az asztalra.

- Ügyes! – bólogatott elismerően. – Valóban mindenre gondolt, Fiatalúr!

Mivel már mindenünk megvolt, ami kellett az estéhez, újra kényelembe helyezte magát, és beszélgetni kezdtünk. A szó valahogy a háború előtti belvárosra terelődött. Kávéházi, éttermi emlékek elevenedtek meg. Béla bácsi akkoriban egyetemi tanársegéd volt, és tanítás után sokszor beült egy-egy kávéra valamelyik kávéházba. A Japán Kávéház volt az egyik kedvence. Abban az időben élénk társasági élet folyt az ilyen vendéglátó-helyiségekben. A kor meghatározó írói, művészei jártak össze asztaltársaságokba. Kassák Lajos, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Bródy Sándor, Színyei-Merse Pál, József Attila és még rengeteg nagyformátumú ember. Ha tehette, úgy ült asztalhoz, hogy lehetőleg hallótávolságon belül legyen tőlük, mert mindig nagyon érdekelte a téma, amiről ezek az emberek értekeztek.

Egyik délután is betért a kávéházba. Ahogy körbenézett, bosszúsan állapította meg: nincs egy üres asztal sem. Akkor leül valaki mellé. Az egyik asztalnál egy panama kalapos férfi újságot olvasott. Odalépett hozzá.

- Jó napot uram! – köszönt. – Mondja, szabad ez a hely?

- Jó napot! – tette le az újságot a másik. – Szabad, feltéve, ha kér egy kávét nekem.

Furcsán hangzott, de egye fene, ez nem egy teljesíthetetlen feltétel. Leült, és rendelt. A másik felvette az újságot, és tovább olvasott. Miután kihozták a kávékat, rá akart gyújtani. A dobozt ugyan megtalálta a zsebében, de a gyufát bárhogy is kereste, nem találta.

- Ne haragudjon! – szólt újra a szomszédjához. – Tudna esetleg tüzet adni, uram?

- Tudok. – válaszolt a férfi. – Feltéve, ha engem is megkínál.

Idáig ért el a történetében, amikor elkezdtem kicsit hümmögni. Megállt, és érdeklődve nézett rám.

- Semmi, semmi. – mondtam. – Csupán ismerem az ilyen kunyeráló embertípust.

- Valóban? – kérdezte. – No, fene! És hogyan jellemezné az ilyen embertípust?

- Állandóan másokból él. – kezdtem magabiztosan. – Alig várja, hogy kontaktusba kerüljön valakivel, akiből valami kis apró hasznot kinéz. Jelentéktelen, sóher, léha emberek általános vonása.

- Hmm, értem. – simította végig az állát. – Maga nagy emberismerő Fiatalúr!

- Ugyan! – vigyorodtam el. – Csak ismerek olyanokat, akik elfelejtenek venni dolgokat, és utána mások jóindulatára és felkészültségére apellálnak...

Összenéztünk. Értette a célzást. Pár másodperc múlva elemi erővel robbant ki a nevetés mindkettőnkből. Percekig csak kacagtunk, amíg megszólalt újra.

- Hát, ez jó volt! – mosolygott. – No, a viccet félretéve érdekli, hogy ki volt ez az ember?

- Persze, hogy érdekel. – töröltem meg a szemem. – Ne haragudjon a közbeszólásért, de ezt nem lehetett kihagyni. Ki volt ez az ember?

- Rejtő Jenő. – válaszolta.

Se köpni, se nyelni nem tudtam.

- Valóban? – kérdeztem őszinte megdöbbenéssel.

Az öreg bólintott, és megelégedett mosollyal hátradőlt.

- Tudja, nagyon vigyázni kell az elhamarkodott véleményekkel. – szólt szelíden. – Szóval, miután megkínáltam, beszélgetésbe elegyedtünk. Rejtő sok izgalmas rövid történetet mesélt olyan tájakról, ahol még sohasem jártam. A végén, amikor mennie kellett, pár soros vicces versikét firkantott nekem egy újságdarabkára. Ő ezzel fizetett. Kvittek voltunk.

- Igaza van, néha elhamarkodottan ítélkezem. – vettem nagy levegőt. – Ne haragudjon...

- Ugyan, nem maga az egyetlen, Fiatalúr... – hirtelen az ablak felé fordult, és csak úgy bámult ki a sötétségbe. – Rengeteg ragyogó embert ítéltek meg elhamarkodottan, szégyenletes törvények alapján. A háborúban azt hittük, hogy nekünk van a legrosszabb sorsunk a fronton. Amikor találkoztunk a munkaszolgálatosokkal, akkor rájöttünk: tévedtünk. A németek minket csak lenéztek, de velük egyenesen kegyetlenek voltak. A keretlegények napi 12 órát dolgoztatták őket, szinte étlen-szomjan. Árokásás, lőszerhordás, állásépítés. Amikor jött a zord orosz tél, és nekik csak nyári kabátjuk volt... Zsidók, kommunisták, egyéb rendszerellenségek... Sajnáltuk őket, de nem segíthettünk rajtuk... A legtöbbjük halálra fagyott... Aztán később megtudtuk mi is, hogy milyen lehetett nekik... Nincs nagyobb szörnyűség a világon a háborúnál, higgye el... Én is ott vesztettem el mindent...

Megkövülve állt, és úgy meredt egy irányba, mint egy szobor. A szeme csillogott, és lassan legördült pár könnycsepp az arcán. Pár perc múlva újra megszólalt.

- Tudja, anyai ágon a nagyanyám zsidó származású volt. Mivel a családom többi tagja keresztény volt, én is abban a szellemiségben nőttem fel. Római katolikus vagyok. Soha nem gondoltam addig, hogy ez valaha számítani fog... A legmegdöbbentőbb nem a kegyetlenség volt. Mindig voltak kegyetlen emberek a világon. A legmegdöbbentőbb a közönyösség volt... Gépies módon, minden kétkedés nélkül a halálba küldték embertársaikat... Radnótit, Ámost, Szerbet, Rejtőt és még rengeteg kiválóságot…

Hallgattunk olyan tíz percet. Ki kellett zökkentenem a szomorú emlékek folyamából!

- Azért kíváncsi lennék valamire. – törtem meg a csendet. - Meg van-e még az a Rejtő-féle újságfecni?

Megtörölte ingujjával a szemeit, és visszazökkent a jelenbe. Az arcán megjelent a jól ismert cinkos mosoly. Megnyugodtam: már minden rendben volt nála.

- Talán, valamelyik ponyvába beletettem könyvjelzőnek. – mondta, és a szoba felé mutatott. - A nagy könyvespolcon ott van az összes regénye.

Béla bácsinak rengeteg könyve volt. Az egyik szobájának a falai szinte plafonig voltak könyvekkel. Szerettem ebben a helyiségben nézelődni. Nem tudtam olyan könyvet keresni, ami neki ne lett volna meg. Imádtam azt az illatot, ami a régi lapokból áradt. Itt békésen megfért egymás mellett Hérakleitosz, Püthagorasz, Platon, Abélard, Szent Anzelm, Hegel, Freud, Jung, Marx, Adler, a Tóra, a Biblia és a Korán...

Hosszas unszolás eredményeképpen rávettem, hogy nézzük át a könyvek egy részét, hátha megtaláljuk az újságdarabkát. Miután a Rejtőkben nem találtunk semmit, találomra néztünk bele a régi könyvekbe. A megsárgult lapok között rengeteg régen elfeledett apróságokra bukkantunk. Egy képeslap az első nagy háborúból, egy Moulin-Rouge-t ábrázoló litográfia, egy fénykép Miska bácsiról, egy pemetefű cukorka papír, irredenta gyufacímkék... Mind egytől egyig egy történet darabjai. Ahányszor találtunk egy-egy ilyen kincset, Béla bácsi már mondta is a hozzáfűződő történetét. Én ekkor leültem egy nagy könyvrakás mellé, és csak hallgattam az öreget. Becsuktam a szemem, és elrepültem régi világokba. Bejártam vele az elmúlt századokat. Így köszöntött ránk a hajnal...

...

A vándor

- Kérlek, ne állj ott hátul! Fáradj beljebb! – szólt az elöljáró.

A sokaság lassan szétnyílt, és utat engedett a megszólítottnak.

- Gyere, fáradj ide a balomra, és ülj le! – szólt újra.

A magas, szikár ember feltűnő jelenség volt. Poros, kissé szakadt köntöse elárulta, hogy valóban a végtelen utakon él. Egyszerű ruházatáról azonban hamar elvonta a figyelmet nemes arcéle, intelligens tekintete. A gyülekezet kisvártatva szétnyílt előtte. Magabiztosan elindult a kínált hely felé, mozdulatain látszott, hogy egy csöppet sem érzi magát feszélyezetten a fényűző házban. Mielőtt leült, köszönettel biccentett a ház ura felé.

- Köszönöm, hogy meghívtál a házadba, uram!

Amaz nem szólt, csak visszabiccentett és intett, hogy leülhet. A szolgák, és az egybegyűltek között sustorgás ütötte fel a fejét.

- Ez a nap az igazságtevés és a bölcsesség napja ebben a hónapban. Folytassuk! – szólt az elöljáró, és a terem közepén ácsorgó emberek felé fordult. – Tehát, mivel a föld a tiéd, de a munka a rokonodé és annak családjáé, amiből a bő termés fakadt, én azt mondom, hogy oszd meg vele igazságosan, fele-fele arányban. Béküljetek ki, és éljetek békében!

A két ember egymás felé fordult. Rövid ideig fürkészték egymás tekintetét, majd vontatottan kezet fogtak. Az egybegyűltek elismerően bólogattak, míg az elöljáró elégedett mosollyal kihúzta magát. Körbenézett a teremben lévőkön. Élvezte a helyzetet, ünnepeltette magát. Pár perc elteltével az egyik őr felé biccentett.

- Következő! – kiáltotta egy katona az aula szélén.

Egy kisírt szemű, félelemtől rettegő fiatal nő vetette magát az elöljáró lábai elé.

- Uram! – esdekelt. – Kérlek, hallgass meg!

Az elöljáró vonásai megkeményedtek. Tudta, hogy ki ez a nő, már ismerte a történetét.

- Tisztátalan! – sziszegte.

A nő térden állva, könyörgőn nyújtotta felé a kezét. Kissé felemelte a fejét. Arcvonásainak szépségét még a fájdalma sem torzíthatta el. Hosszú ébenfekete haja kibontva söpörte a hideg padlót. 

- Hallgass meg! – kérte könnyeitől fuldokolva.

A férfi arcán az utálat és a megvetés tükröződött. Maga alá húzta a lábát a szófán, ösztönösen félve attól, hogy valamilyen módon hozzáérhetne a szerencsétlen esdeklő.

A nő most a poros, jóval szerényebb ruházatú ember felé fordult. Tekintetük találkozott. A férfi kedvesen és megértően nézett rá. A nemtetszés moraja hullámzott végig a sokaságon.

- Bűnös! – zárta rövidre a kényelmetlen helyzetet.

Az őrség vezetőjére villant, aki tudta, mit kell tennie. Erőltetett lépésekkel a fiatal nő felé lépett, és azt a vállánál megragadva a sokaság felé taszította. Miután a parancsot végrehajtotta, szolgálatkészen nézett gazdájára, várva az újabb utasítást. Az felemelte karját, és félreérthetetlen módon jelezte: vége az igazságosztásnak, következzen az ebéd.

- Láttalak már többször is a városban. – szólt az elöljáró a vendége felé. – Bölcs ember hírében állsz.

- Csak annyira vagyok bölcs, amennyire Mennyei Atyánk engedi. – válaszolt a vándor. – Sokat látok, hallok, tapasztalok. Beszélgetek azokkal, akik beszélgetni szeretnének velem. Szeretem az embereket, kíváncsi vagyok az életükre.

Az elöljáró letette a kenyeret, amit a kezében tartott, és a másik szemébe nézett. Mi járhat ennek a fejében? Nagyon szeretett volna belátni az okosan csillogó szempár mögé...

Az ebéd nyilvános volt, bárki bemehetett. A gazdagon terített asztaloktól távolabb jóval egyszerűbb teríték fogadta a környék szegényebb lakóit e napokon. A lakoma jó hangulatban folyt, az asztalszomszédok étkezés közben élénken társalogtak egymással.

Hirtelen elhallgatott mindenki, a szó az ajkakra fagyott. Egy vékony alak emelkedett fel az árnyékos sarokból, és egyenesen a főasztalhoz tartott. A tisztátalan nő volt az. A testőrök megmozdultak, de a házigazda intett: ide most bárki bejöhet, nem eshet baja. Még ha ez időnként nagyon kellemetlen is...

Egyenesen a vándorhoz ment és a lábai elé térdelt. Az asztalszomszédok elhúzódtak. A nő egy tálkába kevéske vizet öntött, és a férfi lábfejét az ölébe fogta. A vándor előre hajolt, megsimogatta a fejét, és felemelte az állát. Kedves mosollyal a fiatal nő a szemébe nézett, és az zokogni kezdett. A könnye patakokban folyt végig az arcán, és a tálkába töltött vízbe potyogott. Sírt egy picit, majd lassan megmozdult, levette a férfi saruját, és finom mozdulatokkal megmosta a lábfejét. Egyiket a másik után. Hosszú hajával megtörölte, majd egy apró alabástrom fiolát vett elő ruhája redőiből. Egy határozott mozdulattal letörte a tetejét, és abból drága illóolaj virágillata vegyült a helyiség levegőjébe. Bekente vele a vándor mindkét lábfejét, és megszólalt:

- Kérlek uram, bocsáss meg nekem! Bűnös vagyok, de megbántam már minden bűnöm vagy ezerszer! Nagyon kérlek, legalább te bocsáss meg nekem... Így nem tudok élni...

- Ne aggódj, nem kell megbocsátanom neked semmit! – simítja végig az elgyötört nő arcát. – Nyugodj meg, már megbocsátattak a te vétkeid!

A fiatal nő ajkai újra sírásra görbültek, de a férfi bíztató tekintete új erővel töltötte el. Lehajolt, és megcsókolta a vándor lábait. A vendégek felhördültek. A férfi felállt, felsegítette a nőt a földről. Kedvesen rámosolyogott.

- Eredj békességgel! – szólt végül.

A fiatal nő szemmel láthatóan megenyhült bánatában. Hátralépett párat, vonásai újra szépségét sugározták. Megfordult, és a kijárat felé indult. A meglepődött vendégek utat engedtek. Az ajtóból még visszafordult, és boldog mosollyal nézett a vándorra. Az visszamosolygott rá, és alig láthatóan biccentett felé: most már menned kell. A nő erre hátat fordított és kisétált a teremből...

A botrány hangulata áradt szét a teremben. Nyíltan ugyan senki nem bámulta, de a szeme sarkából minden résztvevő az elöljáró vendégét nézte. Az őrök feszengtek, nem tudták mit is tegyenek most. A vendégek egymás felé fordulva morgolódtak.

- Ez hallatlan! – mérgelődött magában az elöljáró. – Én még azt hittem, hogy ez az ember bölcs! Érintkezett azzal a szajhával! Az én házamban! Cseppet sem érdekli, hogy így ő is tisztátalanná vált?! Ki ez az ember, aki csak úgy bűnöket bocsát meg?

Itt valamit tenni kell. A ház ura, felállt és tapsolt kettőt, jelezve, hogy jöhet a következő fogás. A szemrevaló felszolgálók és a finom étkek látványára a meghívottak látszólag megenyhültek. A vándor a ház ura felé fordult.

- Látom uram, hogy sok gondolat jár a fejedben. – szólalt meg.

- Jól látod. Valóban sok gondolat kavarog bennem. – emelte fel a hangját az elöljáró. – Téged sokan bölcs és igazságos embernek tartanak a környékünkön. Némelyek prófétának mondanak és követnek. Kérdelek én: hogy lehet valaki bölcs, ha így viselkedik?

- Uram, te bölcs és igazságos ember hírében állsz. – emelkedett fel az asztaltól a kérdezett. - Méltán vagy büszke bölcsességedre és igazságos ítéleteidre. Kérdésemre így könnyedén tudsz felelni. Egy hitelezőnek van két adósa. Az egyik ötvennel tartozik neki, a másik ötszázzal. Egyik sem tud fizetni. A hitelező elengedi mindkettőnek az adósságát. Kérdés: melyik fogja jobban szeretni? Amelyiknek ötvenet engedett el, vagy amelyiknek ötszázat?

- Nem túl nehéz a kérdés. – válaszolt foghegyről az elöljáró. – Az szereti jobban, akinek többet engedett el.

- Helyesen válaszoltál, uram. – fordult hozzá a vándor. – Ez a dolog nyitja. Akinek sok bűne megbocsáttatik, jobban fogja szeretni azt, aki megbocsát neki, mint az, akinek kevés.

Mindnyájan követünk el bűnöket az életben. A bűn zsoldja a halál, és ez minden embert nyomaszt, aki vétkezik. Annak lehet megbocsátani, aki őszintén megbánja bűneit, és nem csak tudja, hogy mik azok. Színt kell vallania az embernek a bűneiről, ha más előtt nem is, mint saját maga előtt. Ha képes rá, hogy megvallja...

- De ez egy tisztátalan nő! – veszítette el önuralmát az elöljáró. – Te oktatsz engem? Hogy mersz összehasonlítani azzal a szajhával itt bárkit is?!

- Nem hasonlítottam senkit senkihez. – válaszolt nyugodtan a vándor. – Mindenkinek magának kell tudnia bűnei sorát és súlyát...

- De mégis! Ez felháborító! – kiáltotta a ház ura. – Én meghívtalak a házamba...

... de, nem fogadtál vendégként. – vágott a szavába a vándor. – Igen, meghívtál magadhoz, de nem fogadtál tisztességgel, szokás szerint. Nem adtál vizet mosdani, sem kendőt, hogy tisztán léphessem át házad küszöbét. Nem adtál kezet, s nem öleltél meg. Éreztetted velem, hogy sokkal többre tartod magad nálam. Képmutató módon papolsz a bölcsességről és igazságról mindenkinek, de a tiszteletet és megbecsülést egynek sem adtál. Kegyesnek mutatod magad, de ha igazán bölcs lennél, akkor tudnád: a kegyesség látszata semmit sem ér, ha nem társul mellé jóhiszeműség és jóindulat.

Annak a nőnek kevese volt, de azt is nekem adta. Neked sok van, mégis fukarkodtál irányomban. A legfájóbb az, hogy azzal fukarkodtál, ami nem kerül csengő aranyba: az őszinte szeretettel...

A teremben csend honolt. Kihalt síri csend.

A vándor csak állt és szomorúan nézett a ház urára. Az elöljáró csak bámult maga elé kifejezéstelen arccal. Az őrök feszengtek, hogy mit is tegyenek most. Várjanak uruk parancsára, vagy csak teperjék le ezt a szemtelen alakot, minden jelzés nélkül. A vendégek mozdulatlanul ültek, szájukban megállt az étel, dermedten várták a folytatást.

Hosszú néma percek után, a vándor lassan kilépett az asztal mögül, és a kijárat felé indult. Az őrség megmozdult, de az elöljáró intett, félreérthetetlenül jelezte: hagyják elmenni. Amikor a terem bejáratához ért, kiáltás törte meg a fagyott csendet.

- Várj! Kérlek, várj egy kicsit!

A ház ura kiáltott utána. A vándor megállt. Az elöljáró felállt az asztaltól, összehúzta köntösét és a távozó után sietett. Amikor az ajtónál beérte, szembeállt vele, és az arcába nézett.

- Kérlek, bocsáss meg nekem! – szólt zaklatottan. – Igazat szóltál az imént...

A vándor mélyen a szemébe nézett. Látta, hogy könnyfátyol homályosítja el a tekintetét.

- Én megbocsátok neked. – mondta szelíden. – De először önmagadnak kell megvallanod a vétkeidet, és megbocsátanod. Mennyei Atyánk mindent lát. Ha őszinte a megbánásod, Ő tudni fogja...

- Igazad van. – csuklott el a hangja. – Mit tegyek?

- Te egy bölcs és vagyonos ember vagy. – mondta szelíden. – Sokat tehetnél azért, hogy jobb legyen a világ. Mindened megvan ahhoz, hogy reményt adj a reménytelenségben, a bizalmat ébressz a bizalmatlanságban, jó szívvel fordulj a kitaszítottakhoz és segíts a kiszolgáltatottakon...

Az elöljáró megbabonázva hallgatta.

- Ki vagy te? – kérdezte remegő hangon.

A vándor búcsúzásképpen vállon fogta gyengéden.

- Jézus vagyok, Názáretből...

Halloween II. - A látogató

Kopogtattak az ajtón...

Jack nehezen mozdult meg. Az erős szesz megtette hatását. Megpróbálta felemelni fejét az asztalról, de csak többszöri próbálkozásra sikerült.

- Ki a faszom lehet az? – gondolkodott félhangosan. – Csak nem az a ringyó jött vissza?

Az utolsó képkockák megelevenedtek a fejében. Ordított, és talán meg is ütötte, de erre nem emlékszik tisztán. Az meg sírva elrohant. Pedig, csak egy görbe estét akart az új titkárnőjétől...

Újabb neszekre figyelt fel. Kénytelen volt felegyenesedni. Ahogy függőleges helyzetbe került erős nyilallás hasított a fejébe. Igen, a névrokon tudatta jelenlétét... Jack Daniels... Fújt egyet, és már tisztábban hallotta a világot maga körül.

- Kopogtak volna? – tűnődött. – Ki a fene jönne hozzám még ezen az estén?

Újra hallotta a zajt az előszoba irányából. Átkozódva megpróbált felállni. Az asztalra támaszkodva sikerült a manőver, és imbolyogva kissé, de elindult a bejárat felé.

Újra kopogtak, de már erősebben.

- Megyek már! – ordította keresetlenül. – Azt azért ajánlom, hogy fontos legyen! Ne hiába zavarj, mert már előre sajnállak azért, amit kapni fogsz, ha nem lényeges a dolog...

Kiért az előszobába. A falhoz dőlt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Hátrasimította félhosszú haját, ami egyfolytában a szemébe akart lógni. Vett egy nagy levegőt, és kitárta a nehéz faalkotmányt.

Egy óriási alak állt az ajtóban.

Amikor meglátta a hórihorgas figurát a küszöb előtt, fanyarul elkezdett nevetgélni.

- Te ki a faszom vagy? – kérdezte nem túl kedvesen. – Kicsit öregnek látszol ahhoz, hogy cukorkát kunyeráljál tőlem Halloween éjszakáján.

Valóban, az óriási alak lehetett úgy hét láb magas, és az öltözéke is valami kísértetfilmbe illő kosztüm lehetett. Régi szabású, kopott kocsiskabátot viselt, ósdi cilinderrel kiegészítve. A fejfedő alatt egy szürke, csontos arc nézett kifejezéstelenül a semmibe. Mélyen ülő világosszürke szeme félelmetesen világított ki az ábrázatából. Ahogy lenézett Jackre, abban meghűlt a vér.

- Önért jöttem. – szólat meg.

A hangja mély volt, és félelmetesen vészjósló.

- Értem? – hüledezett a másik, de egy pillanattal később elvigyorodott. – Ó, igen, ez érdekesen hangzik. Miért is? Na jó, belemegyek a játékba! Fáradj csak be, és kiderítjük, mit is keresel itt...?

Kitárta teljesen az ajtót. Az óriás nehéz léptekkel elindult a tágas nappali irányába.

- Ki a picsa ez az alak? – gondolta magában Jack, amint előre ment, hogy útbaigazítsa a jövevényt. – Kíváncsi vagyok, ki ez...?

Miközben hellyel kínálta a félelmetes figurát, hátranyúlt, és megelégedetten konstatálta, hogy nehéz 45-ös Coltja a nadrágján pihent szolgálatkészen. – Ha bármi gáz lenne... – simított végig a fegyver markolatán.

- Nos? – kérdezte higgadtan a cilinderest. – Mit is akarsz pontosan?

- Önért jöttem Jack Hamilton Daniels. – válaszolt hidegen a kérdezett. – Az ön ideje lejárt.

- Tessék? – ijedt meg Jack. – Ez valami rossz vicc?

- Nem, ez az igazság. – szólalt meg a lehető legkomolyabban az óriás. – Itt az idő.

Jack hirtelen nem értette a dolgot. Mi az, hogy az ideje lejárt? Mit zagyvál össze itt ez a barom? 45 éves, elég tettre kész férfi volt. Mi az, hogy lejárt az ideje? Elkezdett remegni a lába, mégis megpróbált magabiztosságot erőltetni magára.

- Lejárt az időm? – kérdezte kétkedéssel a hangjában. – Az nem lehet. Nézz csak rám! Nem vagyok éppen mai gyerek, de még most is bárkit elverek, ha szemtelen. A golfpályán nincs ellenfelem, fekve 120 kilóval nyomok. Még nem vagyok aggastyán!

- Ez nem ettől függ. – szólt a másik röviden.

Jack hirtelen hátratolta a székét, és felemelte a hangját.

- De igen, ettől függ! – mondta hangosan. – Mi az, hogy lejárt az időm?! Kéthavonta járok a legjobb orvosokhoz kivizsgálásokra! Minden leletem jó, és az egészségem nagyon is jól szuperál!

- Nem ettől függ. – szólt újra a cilinderes.

Jacket elhagyta a higgadtsága. Dolgozott benne a szesz és az adrenalin. Hirtelen felugrott az asztaltól, és magából kikelve ordítani kezdett.

- Mégis, ki a kurva anyád vagy te, hogy bepofátlankodsz hozzám ünnepnap, és megfenyegetsz?! – és előkapta revolverét. – Én meg azt mondom, hogy a te időd járt le, te szemétláda!

Remegő kézzel felhúzta a fegyvert, és a jövevény homlokára emelte.

- Na mi van, bazd meg?! – üvöltötte. – Kilyukasztalak, mint egy tetves kóbor kutyát! Na ugye, erre nincs nálad semmilyen okos válasz, igaz?!

Az óriás csak ült nyugodtan. Ábrázatán nyoma sem volt a félelemnek. Szemrebbenés nélkül állta a rettegő ember tekintetét. Hideg, mély hangján megszólalt.

- Nincs értelme. – mondta nyugodtan. – Tegye el...

- Még parancsolgatsz is?! – kiáltotta Jack. – Nálam a stukker, és ő parancsolgat! Kinek képzeled magad, te fasz?!

- Higgye el, nincs értelme. – szólalt meg újra a cilinderes és kissé előrehajolt. – Tegye el, és menjünk...

- Én nem megyek veled sehová! – ordította a másik. – Te viszont a túlvilágra utazol most!

Meghúzta a ravaszt. Fülsüketítő dörrenéssel adta jelét a Colt, hogy kiválóan működik. Jack eszelősen figyelte, hogy az óriási alak puffan-e a földön, de lövés hangján kívül nem hallott semmit. A lőpor füstön keresztül is jól látható volt, hogy a jövevény ugyanúgy ül a helyén, mint előtte. A férfi erre felordított, és meghúzta újra az elsütőbillentyűt. Újra és újra. A dörrenések egymás után visszhangzottak a teremméretű szobában. Jack vadul tüzelt addig, amíg töltény volt a forgódobban. A hatodik robaj után már csak a szerkezet fémes csattogását lehetett hallani...

Önkívületi állapotban hátrált a falig, ahol az antik tálalószekrény megállította. Csengett a füle, és kissé homályosan látott. Ahogy tisztult a levegő, jobban látta az asztalt. Látogatója még mindig a helyén ült! Halálra rémült.

- Ez nem lehet... – kerekedett el Jack szeme. – Egy medve is megdöglött volna... Mi ez?

Zihálva kapkodni kezdte a levegőt, kiesett a kezéből a fegyver. Megtámaszkodott a szekrényben, és percekig tartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy meg tudjon szólalni.

- Ki vagy te? – kérdezte elfúló hangon. – Ki a fene vagy te?

- Szedje össze magát. – szólalt meg az óriás. – Mennünk kell.

Jack az asztalhoz tántorgott, és leült. Vett pár nagy levegőt, és összeszedte minden bátorságát, hogy a kísérteties alak szemébe tudjon nézni.

- Figyelj ide! – kezdte kapkodva. – Nem tudom, ki vagy, de van egy ajánlatom.

- Tudom, mit akar mondani. – szólt az óriás. – Ne húzza az időt, nincs semmi értelme.

- Várj! – kérte szinte sírva. – Én gazdag ember vagyok.

- Tudom. – szólt a másik. – Mindent tudok magáról.

- Várj már egy kicsit! - kérte. – Hadd, mondjam végig! Mondj egy összeget... Mondj annyit, amennyit nem szégyellsz! Megadom!

- Látom, nem érti. – mondta hidegen a cilinderes. – Ez csak ezen a világon van így.

- Akkor mit tegyek, hogy még maradhassak? – kérdezte Jack könyörögve. – Mit adjak, hogy még ne legyen vége?

- Semmit. – ábrándította ki a jövevény. – Ez nem alku kérdése.

- De én jó ember vagyok! – fakadt ki könnyek között. – Hidd el, sokan szeretnek!

- Nem hinném. – válaszolt a másik.

- Kérdezz csak meg másokat! – siránkozott. – Nyugodtan kérdezd meg azokat, akik ismernek!

A kísérteties figura egy pillanatra becsukta a szemét. Jack azt érezte, mintha nem lenne egyedül a saját fejében. Egy hang távolról azt suttogta: emlékezz! És hirtelen minden akarata ellenére, elindult egy film az emlékeinek filmszínházában...

Egy nagy ház hatalmas szobáiban gyerekek szaladgálnak.... Már gyerekkorában sem szerette, hogy második... Egy előre kitervelt, bosszúból elkövetett gáncsolás... a lépcsőn zuhanó gyermek sikítása... Csak az életét tudták megmenteni, a mozgását nem... Nem volt bűntudata... Testvérét a mai napig ugratja a kerekesszékével…

Elhalmozták mindennel, mégis semmi nem volt elég jó neki... Mindig az kellett, ami a másé... Lucy nem őt választotta a gimiben... Lucas tetszett neki jobban... Ő ezt nem hagyta annyiban... Nem hagyhatta annyiban... Egy látszólag baráti korcsolyázás hárman... A jeget már előtte valaki megrepesztette a nádas mellett... a lány túlélte, de évekig a pszichiátrián maradt...

Dr. Wormwood nem díjazta azt, aki nem tanult... De a Harvardon mégsem bukhatott meg... A történelem amúgy is baromság... Megvárta, amíg átszalad a mellékutcán a boltból kijövet... Mire nem jó egy új autó...Vicces volt, ahogy felrepül, leesik... És többé nem mozdul... Senki sem látta a balesetet...

- Az már régen volt! – kiáltotta. – Igazából egyiket sem úgy akartam! Nem tehetek róla, hogy így sikerült!

A moziszékéből azonban nem tudott kiszállni. Láthatatlan erő nyomta vissza az ülésbe...

Az apja képe... Mennyire bízott benne... Ráhagyta a cégét... De nem csak őrá... Annak a kurvának adta a felét... Nem is volt az igazi anyja... Kileste egy szerelmi találkán... Hirtelen csaptak fel a lángok... Az ajtó valahogy nem nyílott... A motelszoba teljesen leégett... A bent lévők nem élték túl...

- Elég volt! – ordította. – Elég!

Számtalan arc rémlett még fel... Sok megalázott alkalmazott, akik nála dolgoztak... Sok megalázott férfi, és kihasznált nő... Hazugságok, csalások, átverések, erőszak csupán a pénzért… Nem volt senki, aki szerette volna önzetlenül... Csak saját magáért...

- Oké, hagyd abba! – üvöltötte magán kívül. – Könyörgöm, hagyd abba!

Az óriás egyszer csak kinyitotta a szemét, és a gyötrelmes emlékfolyamnak is vége szakadt. Jack kiizzadva borult az asztalra...

Nehezen emelte fel a fejét. Verejtéktől iszamós arcát kezébe temette.

- Istenem! – nyöszörögte. – Micsoda förtelmes és szánalmas egy élet volt az enyém...

Átnézett az asztal túloldalára, remélve, hogy ott üres széket fog látni. De a látogatója még mindig ott ült. Közönyösen a szemébe nézett. Jack majdnem belehalt a tekintetébe.

- Megváltozom, jó? – szólalt meg hirtelen. – Mindent jóváteszek.

- Már nem lehetséges. – mondta az óriás. – Volt rá elég ideje...

- Mi lesz velem most? – kérdezte megtörten. – Mi az ítélet?

- Nem ítélek, csak végrehajtok. – válaszolt a másik. – Itt Önnek ennyi volt.

Jack nagyot sóhajtott. Érezte: már nincs választása. Lejárt a rászabott idő. Rosszul használta ki mindazt, amit az élet adott neki. Bármit is történne, nem tudja megváltoztatni a múltat. Ez a tény most jobban fájt neki, mint az, hogy az életének vége.

- Oké, értem. – szólalt meg megtörten. – Ihatok még egyet az indulás előtt?

A cilinderes figura nem válaszolt, így két poharat vett maga elé. Lassú mozdulatokkal tekerte le a Tenessee viszkisüveg kupakját, és színültig töltötte a poharakat.

- Te nem iszol? – kérdezte az óriástól. – Egyedül nem iszom.

Az nem szólt egy szót sem, csupán közönyösen bámulta.

- Jó, megiszom a tiédet is. – mondta, miután kérdésére választ nem kapott. – Akkor: proszit!

Lehajtotta az erős szeszt. Élvezte, ahogyan a bensőjében szétárad a viszki kábító bizsergése. Kiélvezte a pillanatot, és a másik pohárral is lehajtotta. A jóleső kábulat kissé hatalmába kerítette. Torzan elvigyorodott, és kihúzta magát.

- Ideje indulnunk. – szólalt meg az óriás, és Jack felé nyújtotta a kezét.

A férfi egy pillanatig habozott. A másik hatalmas kézfejét bámulta. Széles tenyér, hosszú csontsovány ujjak, pergamenszerű, szürke bőr. Nehezen tudta elképzelni, hogy megfogja ezt a kezet. Félelmet, undort, és valami végtelen szomorúságot érzett. Az óriás szemébe nézett, az alig láthatóan bólintott. Bár minden érzékszerve tiltakozott ellene, lassan felemelte ő is a kezét. Nagyon félt, de ugyanakkor félelmébe némi megnyugvás is vegyült. Ahogy átnyúlt az asztalon, könnyek gurultak le az arcán. Amikor megmarkolta a kinyújtott kezet, minden elhomályosodott körülötte...

Jack nehezen mozdult meg. Az erős szesz megtette hatását. Megpróbálta felemelni fejét az asztalról, de csak többszöri próbálkozásra sikerült. Valami zaj keltette fel mély álmából. Rosszul érezte magát, és fuldokolni kezdett. Zihálva emelte fel a fejét az asztallapról.

- Ez durva volt, bassza meg! – hörögte nyálcsorgatva. – Mi történt velem?

A feje nyilallt, de most nem törődött vele. Körbenézett, megtapogatta magát, és felkiáltott.

- Csak álmodtam! Csak álmodtam az egészet!

Hátranyúlt, és a pisztolyát kereste. A revolver pontosan ott volt, ahol annak lennie kellett: a tokjában a nadrágjába beakasztva. Hirtelen előrántotta, és kifordította a dobját. Minden lőszer benne volt!

- Nem igaz az egész! – örvendezett.

Örömében töltött magának egy kis viszkit a fejfájásra.

– Beütött a pia, és beparáztam egy látomástól?! – tűnődött. – Mindegy, ez nagyon durva volt... Azért az új titkárnő maradhatott volna! Elrohant a kis ribanc! Magának kereste a pofont! Mégis mire másra gondolhatott volna, amikor elhívtam vacsorázni? Nem baj, ezért holnap úgyis, kirúgom...

Lehúzta az italt, és közben valami zajra lett figyelmes.

Kopogtattak az ajtón...

Kasszandraálom

…Végre érzed a nyugodt, semmihez sem fogható ernyedést: félig alszol már. Nem kell sok, és a tested megpihen, szellemed ismeretlen dimenziókba hív...

Ah, mi ez a tompa fájdalom?! Nem, nem akarom… hiszen még nagyon fáradt vagyok...

Kinyitod a szemed. Félhomály honol a lakókonténeredben. Szerencsére korábban ébredtél, mint ahogyan az iPhone riasztója. Még nem ordít kedves dallamot a füledbe, és nem húzza fel a reluxát az egyetlen ablakodról.

Megmozdulsz. Minden mozdulat ólomnehéz. Recsegnek az izületek, ropognak az izmok. Felülsz. Ahogyan függőlegesbe kerülsz, a jól ismert gyenge fejfájás, ami a halántékodba hasít. Már régen megszoktad. A városi szmog lehet az elsőszámú oka. Azt mondják, ez természetes velejárója a fejlődésnek. A tüdőd súlyosnak érzed miatta, igazán a véredben keringő nehézfémtartalom, ami időnként aggaszt. Állítólag már van olyan kényelemes maszk, ami akár a felét is megszűri az itteni levegőnek, és mintha már reklámban is láttad volna...

Lecsúszol az ágyról. Nyújtózol egy utolsót. Ó, hogy mennyire jajong mindenem! Nagy levegő. Megnyomod az ágyazó gombját, és a fekhelyed egy pillanat alatt eltűnik a falban. Lépsz párat, és bekapcsolod a tükröt. Huh, micsoda nyúzott arc! Nehéz lesz ebből vállalható ábrázatot csinálnom pár perc alatt... Oké, előtte egy kávé!

A konyharészbe mész, és megnyomod az automata kávégombját. Cukor nélkül. Még reggel van... A gép engedelmesen csorgatja ki magából a forró nedűt. Hmm, jó illata van! Finom vaníliaaromájú... Valahol azt olvastam, egykor ezt régen egy növényből készítették. Pörkölték, meg minden... Érdekes lehetett. Elképzelni is nehéz, mennyi terület kellene ahhoz, hogy ma 80 milliárd embernek természetes alapú kávét lehessen adni...

A fotelhoz csoszogsz, és beleülsz óvatosan. Nézed a fali órát. Várod az ébresztés idejét. Napfényben szeretnél kávézni...

Szemed a szemközti fotelra téved. Ó, ott az erotikakártyám! Hát, igen... Hónap vége van már, és kevés kredit, így csak a virtuális szex maradt... Igaz, már nagyon olcsón bérelhetnék egy szexrabszolgát a sarki boltból, de még nem vitt rá a lélek. Amilyet csak szeretnék... Nem éppen legális, de szinte mindenkinek van már. És cserélhető is, így nem lehet megunni. A testnepperek feketén bármit beszereznek, csak legyen rá kredit... A központi híradás nap, mint nap kürtöli, hogy a Világkormánynak mindenki számít, de ilyen túlnépesedésnél mit ér egy ember élete? Mindannyian rabszolgák vagyunk...

Pár perc és 7 óra. Hirtelen felcsendül az ismerős dallam, és lassan felhúzódik a reluxa. Kényelmesen hátradőlsz, és kortyolsz a barna löttyből. Várod, hogy a nap sugarai finoman végigpásztázzák megfáradt lényedet. Ó de jól esik! Soha sem fogok rájönni, hogy ez miért olyan jó… Volt olyan idő is, amikor UV szűrős plexi nélkül is ki lehetett állni a fénybe... Az nagyon jó lehetett... Azért rendes a városvezetéstől, hogy hetente egy alkalommal szétoszlatják az állandó gázfelhőket, és néha természetes fényt is láthatunk...

Olyan negyedórát napfürdőzöl, majd lassan elsötétül az ég. A szürkésfekete felhők visszaveszik égi uralkodó szerepüket. Újra sötét minden...

Felállsz, és újra a tükörhöz lépsz. No, kezdjük a vakolást! Arcodra kened a bőrszínű krémet. Csodák csodája, pár perc alatt kifeszítik a bőrt. Még pár mozdulat, és hamvas tinédzsernek nézel ki a máztól. Ez igen! Igaz, fokozottan öregszik a bőr tőle, de az van a tubusára írva, hogy természetes alapanyagokból készült...

Bekapcsolod a hologramtévét. Amíg felöltözöl, hallgatod a híreket. Egy kellemes női hang közli, hogy műanyag védőbúra alá került az utolsó tölgyfa a Városi Parkban. A múltnak állított emléket a Városi Hivatal, amikor megkímélte és odaszállíttatta. Oktatási és esztétikai célokat fog szolgálni... Felveszed a zuhanyköpenyt. Speciális rezgései az összes kosszal, baktériummal, és egyáltalán mindennel végeznek, ami rád ragadt az előző zuhanyzás óta, Kicsit kellemetlen, de ma már kevesen engedhetik meg maguknak a tiszta vizet ilyen célokra... Ünnepélyes keretek között beültették az utolsó ellenőrizetlen ember bőre alá az azonosító csipet. Az ausztrál rezervátumban élő őslakos ugyan nem nagyon értette, hogy erre mi szükség, de szakértők elmagyarázták neki, hogy így sokkal könnyebb lesz azonosítania magát, és a segélyét is egyszerűbben költheti el a tábor szupermarketjében... Finoman bekened magad a bőrödnek megfelelő pH értékű védőkrémmel. A zuhanyköpeny használatára heves viszketéssel reagál tested felülete, így minél előbb túl akarsz lenni a krémezésen. Kis idő múlva valóban meg is nyugszik a bőröd. Picit mérgező, bár a gyártó kísérletekkel igyekszik igazolni az ellenkezőjét, de legalább hamar hat. Valamit valamiért. Csodákra képes a pakúrakivonat... Gazdasági elemzések rávilágítottak arra a tényre, hogy a Központi Gyártó és Elosztó Zrt. sokkal többet tud termelni és jobb minőségben konkurencia nélkül, így a Világkormánynak sikerült megszüntetnie a Világgazdaságra sokáig káros hatással lévő versenytársakat. Emlékeztetőül: a jogi úton kezdeményezett békés megállapodást lehetetlenné tette a versenytársak merev ellenállása, és egy általuk kezdeményezett szabotázsakciót követően a Világkormánynak csak egyetlen lehetősége maradt: katonai akció keretében felszámolni az immár terroristává lett cégeket. Az akció közben sajnos az ellenséges cégek vezetői életüket vesztették... Gombnyomásra kipattan egy fogassor, rajta jó pár hasonló ruhaköltemény. Válogatni kezdesz. Minimális a különbség, de akkor sem mindegy, hogy mit szeretnék ma viselni. Ez az! Ez jó lesz! Hasonló a legújabb kínai divathoz. Belebújsz a polisztirolruhába. Néha viszket, de elég kényelmes... A bevándorlási problémákat úgy enyhíti a Világkormány, hogy új jogszabályban kötelezte az európai területén élő állampolgárait, hogy osszák meg otthonuk felét a hatóság által kiválasztott ázsiai családokkal. A hatóság szakemberei felkeresnek mindenkit, és hivatalosan fogják beszabályozni az egy főre jutó négyzetméter mennyiséget. A rendelet ma éjféltől lép érvénybe... Betolod a fogast a helyére, és bekapcsolod a nagy fali tükröt. Na, készen vagyok! Irány a munka...

Mielőtt a bejárati zsilipet kinyitod, megnyomod a „tisztítás” feliratú gombot. 2 perced van, hogy elhagyd a konténert. A pneumatika szisszenve felrántja az ajtót, és kilépsz a folyosóra...

Bonyolult alagútrendszereken és liftek tucatjain jutsz el a Központi Pályaudvarra. Beülsz a jól ismert sorba, és várod, hogy megteljen az üléssor. Amint az utolsót is elfoglalta valaki, akkor egy géphang figyelmeztet, hogy kapcsolja be mindenki az övét, és arra is, hogy a környezetben lévők álljanak a biztonsági sávon túlra. Pár másodperc múlva egy óriási gépkar az egész üléssort egy hordozóra emeli ami, a betáplált útirány szerint közlekedik. Beindulnak a motorok, kicsit melegítik őket... Milyen furcsa! Már szinte minden elektromos, de a szállítójárműveink még mindig benzinmotorosak, Több, mint száz éve hajtogatják, hogy egyre drágább lesz az üzemanyag, mert erősen fogy a készlet, de még mindig ezt tüzelik. A Központi Járműhivatal 30 éve teszteli a villanymotoros szállítórendszereket, de még mindig nem elég biztonságosak szerintük... Negyedóra alatt eljutsz a munkahelyedre. Amint a mozgólépcsőn az épület felé haladsz, elcsodálkozol annak hihetetlen méretein. Óriási! A csúcsa szinte belevész a szürkeségbe... Hamar beérsz. Kilépsz a liftből, és egy óriási terembe lépsz, ahol a munkaállomásod van. Mozgójárdák futnak mindenfelé, és te is rálépsz az egyikre. Mivel csak a munkaállomásodnál tudsz kiszállni, csupán integetsz egy-két kollégának. A mozgójárda meggátolja a beszélgetés lehetőségét, és így jelentősen növeli a munkateljesítményt.

Beülsz a munkaállomásodba. Egy szék és a fejedre méretezett virtuális monitor... Hát, igen! Nem egy felemelő hely, de dolgozhatnék lent a bányában is. Azt mondják szörnyű hely az odalent. Örülni kell annak, ami van, ekkora munkanélküliség mellett. Így sem sok a fizetés, de ha nem lenne, elképzelni sem tudom, miből fizetném a konténerem, az adókat és egyáltalán azt a sok dolgot amit kötelező fizetni. Persze, nem mondom ki, amit gondolok, mert a hiperérzékeny mikrofonok elárulnának. Így is nehéz néha kimagyaráznom magam, amikor a munkamonitorom elárulja testem rezdüléseit a Központi Szervnek...

A 12 óra rendesen kimerít. Minden idegszáladdal a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtanod. Egy koordinátor nem hibázhat... Alig várod már, hogy felharsanjon a felszabadító szignál, és levehesd a fejedről a sisakot. Fáradtan állsz rá a járdára, és szeretnéd minél előbb elhagyni ezt a helyet. Ó, heti hat nap! Eléggé elfásul az ember itt. Csak azért fogom fel ezt az egészet, mert most voltam boldogságterápián, és még érdekel a körülöttem lévő valóság... A Cég ellenőrzi időnként a koordinátorait. Szabályos időközönként átvizsgálják őket. Kiszűrik azokat, akik fizikai teljesítőképességük határára értek. Pár nap, néhány pirula, és egy pártfogó. Hamar munkába állítják a testet modern gyógyászati eljárásokkal. A pártfogó pedig gondoskodik arról, hogy az egyén pontosan szedje a tablettákat. Mivel az emberi kapcsolatok elég korlátozottak sokan barátot látnak a párfogóban. Pár keresztkérdés után beszélnek az életükről, érzéseikről, politikai és vallási nézeteikről, a világnézetükről... A pártfogó megértőn meghallgatja őket, és szorgalmasan jelent háromdimenziós anyagokkal. Van, akinél a gyógyulás hirtelen őrületbe csap át, és veszélyessé válik, Azokat elviszik. Van, aki baleset áldozata lesz. Van, aki véletlenül elveszti a kreditjeit, pedig a bankszámla nem tévedhet. Mindenétől megfosztják. Nyomorultul fagy halára a felhőkarcolók hideg aljában. Sajnos, sok embert veszt el a Cég...

Fáradtan igyekszel a konténeredbe. Már majdnem hazaérsz, amikor egy kis mellékjáratban zenekártyák reklámjára leszel figyelmes. Nem is a reklám a szembeötlő, hanem a dallam, ami feléd árad, az, ami hajszolt elméd érdeklődését felkelti. Belépsz a járatba. Gyengén megvilágított hely. Amolyan külvárosba kalauzoló. Mindennap erre vezet az utad sok-sok éve, de még sohasem tértél ki erre. Szerencsére nem kell sokáig téblábolnod a kihalt sikátorszerűségben. Hamar meglátod a hang forrását: egy elhagyatott kis konténer. Hibás a zsilip, és egy kevés fény és erős füstszag árad ki. Belesel.

- Ne leskelődj, inkább gyere be! – szól egy rekedtes hang valahonnan a fény irányából.

Megilletődsz. Még sohasem leskelődtél, és pont az elsőnél fognak fülön. Hát, legyen! Felegyenesedsz, és az ajtónyitó gombra tenyerelsz. Az most már teljesen kinyílik. Belépsz.

- Mi járatban Barátom? – kérdezi a hang.

Alig látsz valamit, olyan erős füst van itt. Nem szmog, hanem valami más. Erős, de nem kellemetlen szag. Amint szemed megszokja a félhomályt, körülnézel. Rengeteg zenei kártya, és ezer egyéb ismeretlen dolog hever a polcokon, asztalokon szerteszét. A hang tulajdonosát még mindig nem látni.

- Ó, én csak a zenét hallottam meg! – szólsz zavartan. – De már megyek is!

- Maradj csak és nézz körül! – lép ki egy alak a szomszéd helységből. – Biztosan találsz magadnak valami kedvedre valót.

Nagy ég! Még ilyen alakot nem láttam! Szemügyre veszed a fickót. Magas, van vagy két méter. Vastag hosszú kabátot visel. Hosszú haja a szemébe lóg. Szájában eszméletlenül füstöl valami...

- Mi ez a valami, ami ilyen füstöt csinál? – kérdezed.

- Szivar! – válaszolja. – Jó kubai szivar.

- Szivar? – ámulsz el. – Már vagy 50 éve nem gyártanak ilyet, és ha valakinek van is eltéve, az, nagyon gazdag lehet. Egyébként dohányozni a közrendű polgároknak tilos! És egészségtelen is...

- Megvannak a kapcsolataim. – szól az óriás. –És nem vagyok gazdag ember. A szivar csábított ide?

- Nem, hanem a dallam, ami a fülembe kúszott – vallod be. – Régen nem hallgattam már zenét...

- Akkor nézz körbe, és válogass! – tárja szét a karját. – Itt minden nagyon régi, és eladó.

Ahogy a szemébe nézel, megnyugszol. Mélységesen meleg barna szemei azt súgják, hogy itt biztonságban vagy. Nincs mikrofon, nincsenek kamerák. Csak te meg ő, és a sok kacat. Nem figyel senki....

Sok dolgot megnézel, a többségéről fogalmad sincs hogy mi. Micsoda ócskaságtanya! Átnézed a zenekártyákat. A legtöbb szerzőt, együttest nem ismered.

- Azt szeretném, ami az előbb szólt. – szólalsz meg. –Az nagyon jó volt.

- Tessék itt van! – húzza ki a lejátszóból. – Ez a Summer Breeze... A tied!

Feléd nyújtja a kártyát. Tétovázva elveszed.

- Mennyibe kerül? – kérdezed. – Mi az ára?

- Semmi, a tiéd. – válaszol. – Ajándék.

- Ajándék? – hitetlenkedsz.

- Igen, csupán azt ígérd meg, hogy felelősséggel hallgatod. – néz rád komolyan.

- Felelősséggel? – nézel furcsán. – Nem akarlak megbántani, de amint láthatod, már nem vagyok gyerek. A Cégnél dolgozom, mint koordinátor. Elég felelősségteljes a munkám. Mi az, hogy felelősséggel…

- Várj! Hallgass ide! – vág a mondandódba. – Nem néztelek gyereknek. Személytelen, érzések nélküli világban élünk. Egy olyan korban, amiben hiába vagyunk tömegben, mégis egyedül érezzük magunkat. Nincs szerelem, nincs barátság. Csak gépies tudatosság, automatizmus. Még a gyerekek is központi engedély alapján születnek a bolygó ezen felén...

Csupán azt szerettem volna mondani az előbb, hogy ha ezt a zenét hallgatod, akkor felszabadítja az érzéseid.

- És akkor mi van? – kérdezed. – Mi bajom lehetne egy kis álmodozástól?

- Csupán annyi, hogy kontroll nélkül elhatalmasodik az emberen. – válaszol. – És az nagyon veszélyes. Olyan világot szeretnél megélni, ami most nem lehetséges...

- Nyugalom! – kiáltasz fellengzősen. – Kontrollálni tudom én magam! A cyberdrogokat is csak érintettem tinédzserkoromban. Tudom, mit lehet és mit nem. Méghogy a zenétől kellene tartanom! Mi van ráírva a tokjára? Hallgassa mértékkel?

- Csak nyugalom! – szól az óriás. – Maradjunk annyiban, hogy meghallgatod, és visszajössz valamikor elmondani, hogy milyen volt. Kíváncsi vagyok... Oké?

- Oké, rendben van! – adsz kezet. – Ígérem, visszajövök, és elmesélem, mit éreztem, amikor végighallgattam ezt az albumot.

- Akkor a viszontlátásra! – emel meg egy palackot az asztalról. – Egészségedre!

- Neked is minden jót! – viszonzod, miközben kilépsz a konténerből.

Zsebedbe csúsztatod a kártyát, és gyorsan elhagyod ezt a koszos mellékjáratot.

Micsoda fárasztó hét volt! Szerencsére itt az utolsó nap, amin nem kell bemenni a Céghez. Ma úgy döntesz kirúgsz a hámból, és lesz egy kellemes életközeli élményed. Minden adott: rendeltél egy masszőrt, egy mobil jacuzzit. Pár hónapra leterheli a szabad kreditjeidet, de most nem érdekel. Most kipróbálom a dallamok erejét!

A masszőr megérkezik időben, és nagyon jól végzi a munkáját. Kiengedsz. Ó, földöntúli érzés! Amikor befejezi kicsit engedi, hogy regenerálódj, de rövid idő után levetkőzik, és behív a pezsgő vízbe. Huh, végre! Már régen éreztem magam ilyen jól! Lekászálódsz az ágyról, és ledobod magadról a törölközőt. Becsúszol a vízbe. Hátra dőlsz és finoman valódi karok kezdik kényeztetni a tested. Igen, most kell az i-re a pont! Induljon a zene!

Amint a dallam elkezd szállni, megragad, és messzire repíti gondolataidat...

Nyár van. Olyan nyár, ahol kellemesen süt a nap, és mindent átható jázmin illat van... Egy régi házban járok. Itt van az otthonom, Lépkedek hazafelé... A fények, az érzés… Milyen furcsa minden...

Munkából jövök, de nem úgy, ahogyan általában... Mindjárt otthon vagyok... Jó az illat, és az érzés nagyon jó... Vacsorával várnak... Mert várnak rám...

Ahogyan képek végig rohannak az agyadon, eufórikus érzés kerít hatalmába!

Ez az, ami hiányzott! Otthon vagyok, fontos vagyok valakinek... Nem vagyok többé egyedül... Nem...

- Mi a gond? – térít vissza egy hang a valóságba. – Csak nem rontottam el valamit?

A masszőr lány szólt hozzád ijedten.

- Nincs semmi gond. – válaszolsz megtörten. – Csak menj el, kérlek!

Nem kérdez semmit, kiszáll a pezsgőfürdőből, és pár perc múlva már a zsilipen kívül van.

Sokáig bámulsz magad elé. Megrázó látomás volt... Olyan, mintha az időben és térben utaztál volna egy olyan helyre, amiért bármit megadnál, hogy ott lehess. Igaza volt a hatalmas fickónak! Erre nem voltam felkészülve! Olyan dolgokat csillantott meg a dallam elmémben, amit ebben a világban már nem élhetek át...

Mintha elpattanna valami, úgy tör ki belőled a zokogás. A kád szélére borulva sírsz, ki tudja meddig. Siratod az életed, és azt is, amit soha nem élhetsz át...

... Huh, ez furcsa volt! Ennyire nyomasztót régen nem álmodtál. Olyan, mintha a távoli jövőben jártál volna, és minden olyan elrendelt és gépies lett volna. Hú, de jó, hogy felébredtem!

Sajgó fejjel felkelsz, és körbenézel. A nap már felkelt, és kellemesen cirógatja az arcod. Ó, milyen jó érzés! Gyerünk a kávéért!

Kimész a konyhába, és felteszel egy kávét. Biztos, ami biztos, beleszagolsz a kávédobozba. A darált kávé illata! Felséges!

Amint a gőzölgő nedűt a csészédbe töltöd, már sietsz ki az erkélyre. Csodálatos a reggeli napfényben kávézni! Eszedbe jut lidérces álmod. Jó lenne vigyázni erre a bolygóra... Még sok évet szeretnék így megélni…