Ácsingózva állt az első emeleti szobakonyhás – lakásnak csak erős jóindulattal mondható – bérlak ajtajában. Tekintetét legtöbbször egy dologra irányította. Egy nagy békebeli süteményes dobozra. A ház asszonya mindig abban tartotta aktuális süteménycsodáinak jórészét.
Hirtelen fordult hidegre az idő. December elején járt a naptár. Az ősz ellőtte minden tartalékát, és Télgenerális hódított meg minden teret. Fagyos szél fújta keresztül a lépcsőházak összes folyosóját, a lakásokat összekötő gangok kövezetét.
Ő nagyon fázott. Már napok óta vacogtak apró fogai, szegényes öltözéke nem sok meleget adott ebben a zord időben. Az ajtó résnyire tárva volt, így félénken bedugta kis kerek fejét. Nem mert beljebb menni, megállt, nekisimult a meleg ajtódeszkának. Így bámult be egy ócska konyhakredencre, aminek a tetején vágyának tárgya állott.
- Mi az istentől van itt ekkora huzat? – kérdezte magától a megtermett ötven körüli nő, és amikor a bejárathoz ért, összecsapta a kezét. – Jaj, Picikém Te vagy az? Hát miért nem jössz beljebb?
- Nem mejek. Féjek a bátyitól. – motyogta a kérdezett, és lesütötte mélybarna szemeit. Erősen selypített, és ezért csúfolták is sokan, az egészen kis gyerekektől a nagyokig.
- Ne félj te! Nem bánt az, és most különben sincs itthon. – szólt az asszony. – Csak morog és zsörtölődik, de nem bántana az téged, hidd el!
A fiúcska hitte is meg nem is. Sokszor elszaladt már félelmében, amikor a nő férje rárivallt, hogy tűnjön el az ajtóból. Rengetegszer hallotta már a veszekedést az ablakon át, hogy mit keres ez a „félcigány fattyú” a lakásuk ajtajában.
- Na gyere, adok valamit! – mosolygott rá az asszony, és a konyhabútorhoz ment. Leemelte a hőn áhított dobozt, és egy nagy islert vett ki belőle. – Tessék, ez a tiéd! De itt edd meg, jó?
Többször látta, hogyan veszik el tőle a süteményt a testvérei, vagy a nagyobb srácok, amint a földszintre ért. A gyermek beljebb jött az ajtóból, és félszegen kivette a kezéből a finomságot.
- Jesszusom, te vacogsz! – kiáltott fel a nő, amikor a gyerek hozzá közel ért.
- Máj napok óta nagyottyon fászom. – szólalt meg félve a gyermek.
Ócska koszos flaneling, olcsó szakadt melegítőnadrág, és egy pár strandszandál volt az öltözéke. Ahogy az asszony egyik kezével átadta a süteményt, a másikkal megfogta a homlokát. Baljós érzését mindegy megerősítve, a kisfiú hirtelen elkezdett erősen köhögni. Szinte fuldokolva rázta erőtlen testét a köhögésroham.
- Istenem, te lázas vagy! – kiáltott fel újra. – Gyere gyorsan ide a kályha mellé! Had nézzelek!
Mielőtt jobban megnézte volna a gyereket, a földszintről egy erősen ittas női hang rikácsolt bele az éterbe:
- Dzsordzsika! Hun a büdös picsába lófrász? Takarodjá haza, me szétváglak!
A gyerek a félelemtől reszketve rohant le, a hang irányába.
Nagyon fázott, de rettegése semmi sem volt a hideghez képest. Szaladt ész nélkül, egészen addig, amíg az anyjához nem ért. Az ötvennek kinéző, de valójában a húszas évei végén járó félelmetesen kinéző nő elkapta a fiú grabancát, és közben felordított az emeletre:
- A saját kölyködde foglalkozzá, te dagadt ribanc! Az enyimét haggyad békibe, mert feküdöm a férjemet! Akkó rábaszó!
A nő az emeleten csendben behúzódott a korlát mellől, és halk zárcsattanás jelezte, hogy megértette az üzenetet.
- Mi a kurva anyádat kereső ott, amikor itt lenne dógod! Ha még egyszer előfordul, akkor szétverem a fejedet! – és hogy szavainak nyomatékot adjon, egy óriási taslit adott a gyermek tarkójára, amikor az elindult az ajtó irányába. Beszédült a bejáraton, ami egyből a konyhába vezetett.
A szegényesen berendezett lakás igénytelenségén csupán az abból áradó bűz tudott túl tenni. Az évtizedek alatt a bútorokba és az ülőgarnitúrába ivódott ital és dohányfüst borzasztó szaga örökre fuzionált az émelyítően zsíros ételek erős illatával.
A konyhában egy kopott asztalnál a családfő ült a belépővel szemben. Egy régebbi atrocitástól barázdált arcát lenézően elhúzva, amikor a kisfiúra pillantott.
- Hát te hol a faszba csellengsz, amikó apádnak szüksége volna rád?! Ez a hála? Etetlek, itatlak, és amikor kellesz, nem vagy seho?!
A kisfiút kirázta a hideg, és sírásra görbült a szája. Ilyen bevezető után már sokszor megverték. Ilyenkor az apja nem kímélte. Ott ütötte, ahol érte. Néha olyan kékre-zöldre verte, hogy utána napokig csak otthon volt bezárva, nehogy valaki meglássa véletlenül az utcán. Főleg akkor volt különösen kegyetlen a rovott múltú kocsmabútor, amikor részegen hazatért a közeli italozóból. Ez elég gyakran megesett vele. Mivel nem dolgozott, napjai tevékeny részét a kocsmában töltötte, egyre gyarapítva hitele gyorsan növő lajstromát.
A férfi egy darabig várt. Beteges belső örömmel nyugtázta, hogy az ő félelemkeltése nagyon is hatásos a gyereknél. Óriási meleg könnyek potyogtak a padlóra, a kisfiú vállai mozgásán látszott, hogy hangtalanul zokog. Miután kiélvezte a megfélemlített feletti hatalmát, kinyújtotta a karját, és leereszkedően kezébe fogta Dzsordzsika állát.
- Na jó! Ma mázlid van. Itt egy ezres, szaladj a bótba cigiért! Ha öt perc múlva nem vagy itt, akkor tudod mi lesz?! Na! Ugye tudod?!
A fiú arcán újabb legördülő könnyek megadták a választ. Bármit megtett volna azért, hogy most ne legyen itt. Ahogy a papírpénzt a kezébe szorította, már rohant is volna a sarki kis közértbe, de egy tüdejéből felszakadó köhögéssorozat megállította. Egy pillanatra nekitámaszkodott az ajtónak, és teljes erejéből krákogott. Apró tüdeje félelmetes hangon sípolt.
- Margit! Ez a gyerek biztosan nem tőlem van, he! – mutatott gyanakvóan a szenvedő gyerekre. - Nem elég hogy degenerált, még gyenge is! Nézzed meg, micsiná!
- Jaj, hogy vakujjá meg te! Hogy mondhatol ilyet! Hát tisztára olyan, mint te! – lépett be a konyhába az élettársa vicsorogva.
- Ezt akkó szülted bazdmeg, amikó a Markóba vótam! Ugye, hogy így vót! – vált a férfi hangja fenyegetőre. –Te meg még mindig itt köpködsz? Na rohanjá kis göthös, mert szétváglak!
Minden erejét beleadta, hogy elinduljon oda, ahová küldték. Igyekezett minél előbb menekülni a perpatvarból. Ahogy belső udvar végére ért, egy hideg szélroham fagyasztotta ernyedt húsát csontjaira. A nagy utcai kapu nyitva volt, átjárást engedett a zord téli szélnek. Most fázott a legjobban. Mielőtt kilépett volna az utcára, összehúzta magát és megpihent a bérház egyik szemétkonténere mellett. Bármennyire is szeretett volna sietni, úgy érzete, hogy ha csak egy percre is, de meg kell pihennie. Gyengének érezte, és magányosnak érezte magát. Képzeletében olyan helyre menekült, ami nagyon jó. Meleg van, süt a nap, és egy nagy réten sok gyerek játszik. Már látott hasonlót akkor, amikor pár évig egy intézetben volt. Elmentek többen egy nagy tisztásra, és játszottak, Voltak olyan gyerekek, akik játszottak vele, és nem bántották őt. Labdájuk is volt. Mindig kaptak enni finomat, és sokszor édes süteményt is. Volt ott egy néni, aki adott neki egy kiscicát ajándékba. Nagyon örült neki. Állandóan simogatta újdonsült kis barátját. Boldog volt. És a néninek olyan jó illata volt...
- Mi van kisköcsög! – szólította meg egy idősebb fiú. – Mi a faszt csinász itt?
Szemei tágra nyíltak, nem tudja ki szólt neki a lépcsőház homályából. A hang ismerős volt, és ahogy lassan kivette az alakot, sikerült beazonosítania az egyik féltestvérét, Rafaelt.
- Na mi van, vak vagy? Na húzzá a bótba, mert az öreg nagyon zabos, és kitapossa a beled, ha nem hozó cigit. És ha miattad engem is elver, akkor leverem rajtad!
- Egy mozdulattal fölrántotta a földről, és hogy nyomatékot adjon szavainak, durván kilökte a kapun. A magas küszöbben megbotlott, és kiesett a nyíláson. Szeretett volna hamar talpra állni, de minden igyekezete ellenére, csak lassan szedte össze magát. A féltestvérének annyira tetszett a műve, hogy harsányan nevetett rajta. Szívből jövő gúnyos kacaj volt, és a kisfiúnak nagyon fájt minden hangfoszlánya.
Szomorúan indult el a kisbolt irányába.
- Négyszázkilencven forint lesz fiatalúr! – mosolygott rá az eladó srác a pult mögül, és levett a polcról egy doboz olcsó koporsószöget. A gyermek, remegő kézzel nyújtotta a kékszínű bankót a fiatalember felé. Az elvette, és fürkészőn nézte a kisfiú erősen csillogó szemeit. Dzsordzsikára minden átmenet újra rátört a köhögésroham. Nekitámaszkodott a bejárati rácsnak, és úgy hörgött.
- Szörnyen nézel ki kicsi! Remélem, nem te szívod ezt a szemetet? – kérdezte az eladó, de tudta jól, hogy nem. A kisfiút csak azért szolgálták ki szabályellenesen a boltban, mert az apja eddig már három alkalmazottat is megpofozott, amikor nem adtak a gyereknek cigarettát.
- Hé, várj egy kicsit, had nézzelek! – kiáltott a fiúcska után, aki eközben kihátrált a közértből. – Állj meg! – de a gyerek minden erejét összeszedve elszaladt.
A fiatalember elszorult szívvel nézett utána.
Köhögve, hörögve támolygott az utcasarokig.
Pár perc, és hazaér. Megállt, és összegörnyedt. Ennyire még nem fázott életében. Megpróbálta átölelni magát. Groteszk látványt nyújtott. Egy szakadt nagy fülű törpe, aki előre hajolva karolgatja magát, úgy, hogy egyik kezében visszajáró aprópénz, a másikban mérgező kapadohány.
- Szevasz kis csicskagyerek! – hallotta hirtelen a háta mögül az üdvözlő szavakat. Nem látta ki az, de ismerte és gyűlölte ezt a hangot. A szomszédházból való fiúk bandájának a vezetője, Pengés gúnynévre hallgatott. Számtalanszor megalázták már. Tudták, hogy gyenge és kissé együgyű, így állandó céltáblája volt a srácok kegyetlenkedésének. Volt, hogy a ruháját elvették, és kilökték az utcára meztelenül, volt, hogy bokszzsáknak használták. Nem védte meg senki, sőt sokszor a testvérei is azok között voltak, aki bántották.
- Most lehúzunk kisköcsög! Mi van nálad? – kérdezte a főnök.
Csak nézett némán, és görcsösen szorította azt, ami a kezében volt. Nem, nem adhatja oda! Az apja megöli, ha elveszti a pénzt és a cigarettát!
- Na mi van? Ellenállsz? Hú, de kemény lettél! – élcelődött rajta Pengés. – Srácok! Vegyétek le a gyökeret!
A földre teperték egy pillanat alatt. Nem volt nehéz. A túlhevülten vacogó alultáplált test nem lehetett ellenfele öt idősebb fiúnak. A karját addig csavarták, amíg el nem engedte markának tartalmát.
- Ó, lett cigink, és egy kis pénz is mellé! Kösz kiscsicska! Mi legyen vele? – kérdezte az egyik srác Pengést.
- Tépjétek le a gatyáját és megnézzük, hogy szalad a nyuszika! – szólt az ítélet. – Na mit szólsz, milyen rendes vagyok ma veled?- hajolt az arcához közel a főnök.
A kisfiú kimondhatatlanul gyűlölte ezt a srácot. Amikor ő hazakerült az intézetből, akkor volt egy cicája. Az orra előtt kínozta Pengés a szegény állatot, úgy, hogy a többiek lefogták őt. Addig vagdosta kéjesen a kis élőlényt, amíg abbahagyta a nyávogást, és nem mozdult meg. Sírva ölelgette a halott kis kedvencét, amíg a többiek teli pofával hahotáztak az ő bánatán. Most is a könnyeivel küszködött, amikor didergő testéről letépték a melegítőnadrágját, és bedobták egy konténerbe. Az egyik srác erősen fenéken rúgta, úgy hogy hasra esett. Kissé felemelkedett, és vonszolta magát. Nem nézett vissza, de kínozta a gúnyos röhögés, ami a hidegnél is jobban fájt...
Dideregve bement a ház nagy kapuján.
Nem tudta, mit tegyen. Bő ingével próbálta altestét eltakarni, de nem nagyon sikerült. Könnyei fátyolán keresztül összemosódott szinte minden. Az egész teste reszketett. Nem mehetett sehová. Félt, ha hazamegy, az apja biztosan agyonveri. Félig már öntudatlanul behúzódott a bérház széltől valamennyire védett emeleti lépcsője alá. Itt sok lom volt bedobálva egymás hegyén-hátán. Felmászott néhány autóabroncs tetejére. Összegömbölyödött annyira, amennyire tudott. Így köszöntött rá az este.
A szél megerősödött, és sivítva közlekedett a folyósokon. Dzsordzsika nem hallotta igazán, mert fogainak vacogása túlharsogta azt. A tüdejéből kirobbanó sípoló köhögés állandóan zaklatta mellkasát. Gyorsan, most kellett egy jó helyre menekülni! Becsukta a szemét és koncentrált. Mikor lassan kinyitotta, egy ismerős nő ölében találta magát, aki kedvesen mosolygott rá. Ó, milyen jó illata van! Egy kiscicát tartott a bal kezében, és finoman az ő kezébe adja, míg a jobb kezével, finom süteménnyel kínálta. De ismerős volt a cica, és milyen finom volt a sütemény! Milyen szépen sütött a nap!
A hideg is megszűnt, már nem fázott többé...
Letörölte a könnyeit, már nem volt szomorú többé...
Boldogan elmosolyodott, és már nem mozdult többé...
Késő este egy termetes nő jókora szeméttartót cipelt le a lépcsőn a konténerek irányába. Nagy üggyel-bajjal sikerült a tartalmát kiürítenie az egyik nagy szemetesbe. Soha nem várta meg a reggelt, mindig este dobta ki a szemetet. A kukások úgyis össze-vissza jártak mostanában. Nem lehetett az órát, csak a napot kiszámítani, hogy mikor viszik el a szemétkonténereket.
Ahogyan visszaindult az emeletre, egy kis szürkésfehér gombócra lett figyelmes a lépcső alatt, a lomok között. Csak nem egy kóbor kutya fészkelte be magát a lépcsőházba? Közelebb ment és tüzetesebben megnézte a furcsa kis kupacot.
A következő pillanatban velőtrázó sikítás szakította szét az omladozó bérház nyomasztó csendjét...
Bejegyzések
