2010. december 31., péntek

Kívánság az Óév alkonyán


Saját akaratunk gyengeségében szenvedünk.

Az akarat szó szégyenletesen dobná le magáról azt félreértelmezett álruhát, amit mi ma azonosítunk vele. Mennyivel szebb volna a világ, amikor megígérünk valamit, akkor azt be is tartanánk. Következetesen. Ha az elhatározás mögött erős, valódi végrehajtási szándék lakozna…


Szeretünk dobálózni a szavakkal, hogy holnaptól így, vagy holnaptól úgy…

Többnyire már e szavak kimondásakor tudjuk, hogy nem fogjuk megtenni a változás lépéseit. Hiszen mennyivel kényelmesebb lesz ráfogni külső körülményekre, vagy unalomig hajtogatott sztereotípiákra, hogy ugyan miért is nem sikerült betartanunk az önmagunknak, és másoknak tett ígéret. Csípőből generálunk önigazolást, hogy miért hazudunk másoknak, és mi rosszabb, magunknak is. Ebben fantáziánk, képzelőerőnk kimeríthetetlen…

Ösztöneink Hadai a legkisebb akadályt sem találják az egykoron emberi méltóságunknak hívott romhalmazon belül, amivel meg kellene legalább egy kicsit is küzdeniük, vagy csak elgondolkodtató vívódásra ösztökélné Önmagunk Emberállatát.

Így maradunk önmarcangoló elhízottak, bűzölgő dohányosok, féktelenül tivornyázok, tékozló szerencsejátékosok, titokban paráználkodók, alkoholista zugivók, okoskodó félműveltek, és még ki tudja mik is…

Mivel e gyengeségek egymásra egyre felerősítő hatással vannak (hiszen, ha a szomszéd nem tartja be az ígéretét, akkor én miért tartsam be?), tömeges burjánzásuk nap, mint nap halmozott lehetőségekben nyilvánulnak meg, láncreakciókon keresztül kínoznak minket lépten, nyomon. Magunkon át mérgezzük az Egyénünk Szentélyét és nem törődöm módon a Másik Templomát is…

Talán, azért is ilyen ez a világ, mert nem vesszük komolyan létünket, és így valóban csak a jogainkat, erőszakos anyagi gyarapodásunkat, oktalan harácsolásunkat látjuk, de a kötelességeinket, az egyre sürgető szükségességét Életünk valódi jobbítására, a kötelező áldozatot az Emberiesség Oltárán nem.

Elbújunk magunk elől…

Az elől, aki valamikor erőt sugárzott, és nem mételyezte meg semmiféle ostoba kifogás, aki megtette azokat a feladatokat, amiket kiadtunk neki. Nem halogatott, és nem törődve a ragacsos kifogásokkal, kényelmes frázisokkal cselekedett. Akarata volt…

E elporladó, Óév Alkonyán bújjunk ki a Nyafogó Sátángúnyából, zavarjuk el messzire a nekünk ártó Halogatás Démonát, helyette húzzuk magunkra az Igazi Önmagunk páncélöltözetét, és így várjuk új reményekkel telve az Újév Hajnalát.

Fogadjuk meg, hogy minden, amit megfogadunk, az egy Ígéret, és azt be is tartjuk.

Nemcsak nekünk lesz jobb, hanem környezetünk is boldogabb lesz.

Ne kelljen többé szégyenkeznünk saját magunk és mások előtt…


Kívánom, hogy legyen ereje mindenkinek, megtartania az Újévi Ígéretét, és így a fogadalma éljen.

Mindenkinek csupán ennyit kívánok szívből az Újévre...

2010. december 18., szombat

Karácsonyi mizantrópia


Egy idős nő nekem zuhan.

Megpróbálok a lábamon maradni, közben egy kézzel kapaszkodni, a másikkal megtartani, amíg az egyensúlyát vissza nem szerzi ezen az átkozott mozgólépcsőn. A vágóhídi marha helyzete lehet hasonló, amikor az utolsó útján a rothadó pallón egymásnak terelik társaival, és hajtják kimerült testüket a tagló megváltó, végre bevégző csapásának irányába...


Nagy nehezen természetes állapotába áll vissza a lökdösődés öreg áldozata. Ahogyan biztonságos pozícióba kerül, csak belebámul az arcomba. Egy szemét kimeredten rám akasztó óriási varangy néz rám. Bőre foltosan ráncos, üveges szemei minimális kognitív képességről árulkodnak. Groteszk fogatlan ábrázata inkább Hieronymus Bosch egyik pokolbéli festményén kísérthetne, mintsem e valóságban.

- Egy szimpla köszönöm is megteszi. – szólok hozzá úgy 10 másodperc múlva.

Valamit dünnyög, amit a hőbörgéssel vegyülő motyogás zagyvájaként jut el hallójáratomig.

A jelenet tanúja és élénk figyelője egy az italozástól és a - vélhetően alacsonyabb osztályú vendéglátóhelyen gyakorta megeső – verekedések nyomaitól eltorzult arcú (?) férfi aki, pár lépcsőfokkal alattam áll. Kötekedő célzattal keresi szemsugaram, hogy mikor találkozik az enyémmel. Ideges pillantásaiból hamar kiolvasható leplezetlen szándéka.

Rám meredve megszólal: - Azé szebben is beszéhetné a nénive gyerek! – és kihúzza magát. Úgy egy méter hatvan magas, alultáplált, 50-60 kiló, 50 év körül lehet. Öltözeténél csak fogsora hiányosabb.

Magamban szinte hibátlanul, mielőtt elhagyták a szavak szájnyílását, már előre kitaláltam ékes retorikája szóláncát. Kezd elhagyni a birkatürelmem.

Én is kihúzom magam, fölé tornyosulok, és nagyon halkan, de annál fenyegetőbben kérdezek vissza: - Hozzám beszél... - némi tétovázás után hozzáteszem – Uram?

Hirtelen szerzett (vagy valahol megivott) bátorsága elpárolog, tekintetét elkapja, és sokkal finomabban, mint egy fél perce, kipréseli magából a szavakat: - Ööö, nem így köll beszéni az öregekke…- mondja egyre halkabban.

- Vitázzunk? – kérdezem ugyanabban a tónusban, ahogyan elkezdtem.

- Jóva na, nem érdeke. – zárkózik el a további folytatástól, és elfordul.

- Én is így gondoltam… Uram. – fejezem be rövid dialógusunkat.

Nagylevegőt veszek, és közönyösen körbenézek. A kötekedő véglény mellett srégen, egy a barátnőjénél húsz centivel alacsonyabb gyermekarcú fiatalember áll, aki csodálkozással és kíváncsisággal vegyesen hallgatta az előző párbeszédet. A tömegben úgy kapaszkodik párjának divatos kabátjába, hogy majdnem átlyukasztja ujjaival a műanyag szövetet. Titkon felém sandít, és halvány mosoly fut át az arcán.

- Legalább Zsákos Frodó velem van. – gondolom kajánul. Ahogy ránézek, elkapja a tekintetét. Zötykölődünk tovább.

És a mozgólépcső útja, még oly hosszú…


Ahogy megérkezünk a szerkezet végpontjára, újabb tömeglendület sodor le csaknem lábamról, pedig nem éppen női méretű lépéseim végrehajtója, és úgy érzem, hogy koromnak megfelelően kitűnő fizikai állapotnak örvendek. Félreállok, és megvárom, míg a zombiroham csillapodik, ami egy felkapott elektronika multinacionális cég hatalmas akciós standja felé törtet. Persze az emberek többsége az utolsó napokra hagyja az ajándékvásárlást. Kifújom magam, és elindulok az óriási bevásárlóközpont földszintjén, az egyik oldalon, szememmel mohón keresve egy teázót, ami a béke szigetét jelentené számomra. Tulajdonképpen ezért jöttem be. Elhaladok egy gyorsétterem mellett, ahol a síró gyermek sikításáénál, csak az édesanyja üvöltése hangosabb. Látom, perpatvar robbant ki földre pottyant műanyagburger miatt. Ahogy tovább sétálok, egy cipőbolt mellett haladok el. A halomba rakott cipők dobozára a „szuper árengedmény!” feliratú táblát tette ki nyitáskor az élelmes kereskedő. Ez az egy sor okozhatta, hogy látszólag különböző társadalmi és szociális helyzetű emberek állat módjára erőszakosan taszigálják, vérben forgó szemmel lökdösik egymást, hogy meg tudjon kaparintani egy ilyen alkalmi árut embertársa elől.


Az Antikrisztus elvadult világában a Jézuska karácsonya…


Végre meglátok egy nekem tetsző kis kávéházi sarkot, és afelé veszem az irányt.

Átvágok egy halom nem éppen kultúrnyelven egymásnak ordítozó délvidéki cigánycsapaton, ösvényt hasítok egy tinédzsercsordán keresztül, akik bambán nézelődnek a szélrózsa minden irányába, és közben céltalan haladnak.

Belépek a helységbe. Körbenézek érdeklődőn. Egy nagyon csinos fiatal lány élből helyet mutat az egyik sarokban, jelezvén, hogy ott van szabad asztal. Odamegyek, leveszem a kabátomat, és leülök. Az iménti szépség gyorsan odapenderül mellém, és mosolyogva felveszi rendelésem. Az Ő mosolya eddig az egyetlen, ami ebben az egész karácsonyi forgatagban természetes, és igazán jól esik.

Hamarosan kapom a gőzölgő vizet, és mellé az angol tea filtert.

Ahogyan áztatgatom a piciny tasakot csészében, közben kibámulok a portálüvegen, ami a közlekedő úton a fő csapásirányba néz ebben a hatalmas betonszörnyetegben.

Óriási transzparensek lógnak alá a hihetetlen boltozatról alá. Karácsonyfák, kedves állatkák, a Télapó és hűséges szarvasai, angyalkák, és gyönyörű gyermek arcocskák buzdítják vásárlásra az „éhes” tömeget. A szeretet és a béke ünnepe…


A szomszéd kávézóban a szilikonáru ki lett rakva a placcra. Túlzott nőiességüket ordenárén pózoltató cicababák úgy ülnek a székeikben, mintha mindegyik Pamela Anderson, vagy Carmen Electra groteszk torzói lennének. Összesúgásaik mozzanataiból, és harsány üres kacagásukból messziről látható, hogy éppen kin és min derülnek. A velük átellenben úgy 4-5 méterre ülő fehér pufi dzsekis, feketére szoláriumozott srácok társaságára mindenesetre nagy benyomást tesznek. A fiúk lassan felveszik egyenkabátjukat, és laza járással egyetemben, zsebre dugott kézzel masíroznak fel s alá a guminőkhöz hasonlatos hölgyek előtt, látszólag pont azok asztala mellett lévő kirakatot böngészve. Persze egyből látszik, hogy az egész csak álca, mivel a bolt neve: Libri könyvesbolt. Igen, a természetben is van pont ilyen viselkedés. A madaraknál. Egyből a páva és a fácán jutott eszembe, de ez azért mégsem ugyanaz. A madarak szépek és megokolt a létük...


Egyszer csak egy részeg hajléktalan esik neki a kirakatüvegnek. A plázahölgyek ezen is módfelett nevetnek ezen, és a nekik pózoló srácok is, talán azért, hogy e váratlan esemény kapcsán talán szóba elegyedhetnek a „nehézbombázókkal”. Szerencsére az üveg erős, és nem történik nagyobb baleset. Egy áruházi biztonsági őr szitokszavaival egyemben rángatja a szerencsétlen nyomorultat az egyik kijárat irányába. Ugyanez a biztonsági őr úgy 10 perccel korábban éppen másfelé nézett, és pont nem vette a rádióadást, amikor nem messze tőle két kopasz, a végletekig kidolgozott, nagy testi erejű gorilla ordítva verte félholtra aktuális áldozatát valamely kicsiny nézeteltérés megoldásaként...


Furcsa őszi avarégetéshez hasonlatos szag csapja meg az orrom. Ösztönösen egy irányba nézek, mert valószínű, hogy abból az irányból érkezett gyomrom felfordítója. Három vékony, szánalmas testfelépítésű egyetemista egy marihuánás cigarettát járat körbe szájról szájra. Páviánvihogásuk szófoszlányai közül azért kivehető, hogy amit csinálnak, mekkora „sirály”...


Az utolsó kortyot, már nem kívánom.

Fizetek és megyek a parkoló irányába. El innen, bárhová.

Egyszerűen azért nem szabadulhatok, mert erős tájszólással, és hangos kiáltozással egy csapat túlsúlyos, hatalmasra hízott jókedvű férfi, nő, gyerek olyan sorfalat alkot előttem, hogy valóban minden fizikai erőmre szükség van, hogy átverekedjem magam őtahóságukon. Már csak a kijáratnál és parkolóház között támad rám pár koldus, olyan szörnyű külsővel, erőszakossággal, hogy csak a megformált szótagok után gondolhatnám, hogy valaha az emberi faj sorait erősítették. Felszólításomra elkotródnak, de lassan méregetve, mint a hiénák, közben válogatott szitokszavakat szórva rám, és felmenőimre...


Végre beülök gépállatom testébe.

Mielőtt indításra bírnám hű szerkezetem, leperegnek előttem az átélt események, és képek formájában látom viszont őket leperegni. Egy hirtelen gondoltat hasít az agyamba.

Dante pokla nem a föld alatt van…

2010. december 11., szombat

Mielőtt végleg elfelejteném


Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire elesett voltál, amikor karjaimba vonszoltad magad, miközben megtörtnek látszó lényed könyörgése meghatott addig, amíg üldözőiddel könyörtelen szálltam szembe egykor ádázul nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire erőtlen voltál, amikor túlélésed egyetlen záloga bensőmbe való kapaszkodásod volt, amiből én önzetlen tápláltam lényedet, egykor gazdagon nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire szép voltál, amikor szemed gyönyörű csillagát az enyémbe akasztva öleltél éjjeleken át, mert egyetlen menedéked az én szenvedélyem forrása volt, amiből kortyoltál egykor ájulásig nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire kicsinyes voltál, amikor fukarkodtál hőn áhított szereteteddel, és milyen zsugorian porcióztad ki a szerelemadagomat, amire egykor annyira ácsingóztam nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire képmutató voltál, amikor a legnemesebb erények álcája mögül ócsároltad csodálkozó énemet, miközben titkon a gyarlóság minden parancsának engedelmeskedtél egykor szolgai módon nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire kegyetlen voltál, amikor kihűlt szívembe kedvességed parazsával loptál lángot, éltetted addig, amíg szükséged volt létére, majd lassan kínozva facsartad egykor ronccsá nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire csalárd voltál, amikor tested kéjoltárán az áldozathozatalt főpapnőként tőlem akartad hevesen, miközben már egy új keresztnek hódolva kacérkodtál az idegen isten megváltójával egykor hűtlenül nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire hálátlan voltál, amikor ellenemmel szövetkezve jó hírem oktalan beszennyezted, s tetemét koncként dobtad eléjük, és ők ezt kihasználva aljas hazugságokkal támadtak hátba egykor kíméletlen nap, mint nap...

Mielőtt végleg elfelejteném, emlékszem most arra, hogy mennyire megbékélt voltál, amikor utolsó mosolyod az arcodra fagyva tompán ragyogott felém hat láb mélyről, amíg az angyali ábrázatot el nem takarta az ásómról lehulló, kora őszi hidegtől darabosra fagyott föld…

Igen, mielőtt végleg elfelejtenélek, én így emlékszem Rád...

2010. december 1., szerda

Dzsordzsika


Ácsingózva állt az első emeleti szobakonyhás – lakásnak csak erős jóindulattal mondható – bérlak ajtajában. Tekintetét legtöbbször egy dologra irányította. Egy nagy békebeli süteményes dobozra. A ház asszonya mindig abban tartotta aktuális süteménycsodáinak jórészét.


Hirtelen fordult hidegre az idő. December elején járt a naptár. Az ősz ellőtte minden tartalékát, és Télgenerális hódított meg minden teret. Fagyos szél fújta keresztül a lépcsőházak összes folyosóját, a lakásokat összekötő gangok kövezetét.

Ő nagyon fázott. Már napok óta vacogtak apró fogai, szegényes öltözéke nem sok meleget adott ebben a zord időben. Az ajtó résnyire tárva volt, így félénken bedugta kis kerek fejét. Nem mert beljebb menni, megállt, nekisimult a meleg ajtódeszkának. Így bámult be egy ócska konyhakredencre, aminek a tetején vágyának tárgya állott.

- Mi az istentől van itt ekkora huzat? – kérdezte magától a megtermett ötven körüli nő, és amikor a bejárathoz ért, összecsapta a kezét. – Jaj, Picikém Te vagy az? Hát miért nem jössz beljebb?

- Nem mejek. Féjek a bátyitól. – motyogta a kérdezett, és lesütötte mélybarna szemeit. Erősen selypített, és ezért csúfolták is sokan, az egészen kis gyerekektől a nagyokig.

- Ne félj te! Nem bánt az, és most különben sincs itthon. – szólt az asszony. – Csak morog és zsörtölődik, de nem bántana az téged, hidd el!

A fiúcska hitte is meg nem is. Sokszor elszaladt már félelmében, amikor a nő férje rárivallt, hogy tűnjön el az ajtóból. Rengetegszer hallotta már a veszekedést az ablakon át, hogy mit keres ez a „félcigány fattyú” a lakásuk ajtajában.

- Na gyere, adok valamit! – mosolygott rá az asszony, és a konyhabútorhoz ment. Leemelte a hőn áhított dobozt, és egy nagy islert vett ki belőle. – Tessék, ez a tiéd! De itt edd meg, jó?

Többször látta, hogyan veszik el tőle a süteményt a testvérei, vagy a nagyobb srácok, amint a földszintre ért. A gyermek beljebb jött az ajtóból, és félszegen kivette a kezéből a finomságot.

- Jesszusom, te vacogsz! – kiáltott fel a nő, amikor a gyerek hozzá közel ért.

- Máj napok óta nagyottyon fászom. – szólalt meg félve a gyermek.

Ócska koszos flaneling, olcsó szakadt melegítőnadrág, és egy pár strandszandál volt az öltözéke. Ahogy az asszony egyik kezével átadta a süteményt, a másikkal megfogta a homlokát. Baljós érzését mindegy megerősítve, a kisfiú hirtelen elkezdett erősen köhögni. Szinte fuldokolva rázta erőtlen testét a köhögésroham.

- Istenem, te lázas vagy! – kiáltott fel újra. – Gyere gyorsan ide a kályha mellé! Had nézzelek!

Mielőtt jobban megnézte volna a gyereket, a földszintről egy erősen ittas női hang rikácsolt bele az éterbe:

- Dzsordzsika! Hun a büdös picsába lófrász? Takarodjá haza, me szétváglak!


A gyerek a félelemtől reszketve rohant le, a hang irányába.

Nagyon fázott, de rettegése semmi sem volt a hideghez képest. Szaladt ész nélkül, egészen addig, amíg az anyjához nem ért. Az ötvennek kinéző, de valójában a húszas évei végén járó félelmetesen kinéző nő elkapta a fiú grabancát, és közben felordított az emeletre:

- A saját kölyködde foglalkozzá, te dagadt ribanc! Az enyimét haggyad békibe, mert feküdöm a férjemet! Akkó rábaszó!

A nő az emeleten csendben behúzódott a korlát mellől, és halk zárcsattanás jelezte, hogy megértette az üzenetet.

- Mi a kurva anyádat kereső ott, amikor itt lenne dógod! Ha még egyszer előfordul, akkor szétverem a fejedet! – és hogy szavainak nyomatékot adjon, egy óriási taslit adott a gyermek tarkójára, amikor az elindult az ajtó irányába. Beszédült a bejáraton, ami egyből a konyhába vezetett.

A szegényesen berendezett lakás igénytelenségén csupán az abból áradó bűz tudott túl tenni. Az évtizedek alatt a bútorokba és az ülőgarnitúrába ivódott ital és dohányfüst borzasztó szaga örökre fuzionált az émelyítően zsíros ételek erős illatával.

A konyhában egy kopott asztalnál a családfő ült a belépővel szemben. Egy régebbi atrocitástól barázdált arcát lenézően elhúzva, amikor a kisfiúra pillantott.

- Hát te hol a faszba csellengsz, amikó apádnak szüksége volna rád?! Ez a hála? Etetlek, itatlak, és amikor kellesz, nem vagy seho?!

A kisfiút kirázta a hideg, és sírásra görbült a szája. Ilyen bevezető után már sokszor megverték. Ilyenkor az apja nem kímélte. Ott ütötte, ahol érte. Néha olyan kékre-zöldre verte, hogy utána napokig csak otthon volt bezárva, nehogy valaki meglássa véletlenül az utcán. Főleg akkor volt különösen kegyetlen a rovott múltú kocsmabútor, amikor részegen hazatért a közeli italozóból. Ez elég gyakran megesett vele. Mivel nem dolgozott, napjai tevékeny részét a kocsmában töltötte, egyre gyarapítva hitele gyorsan növő lajstromát.

A férfi egy darabig várt. Beteges belső örömmel nyugtázta, hogy az ő félelemkeltése nagyon is hatásos a gyereknél. Óriási meleg könnyek potyogtak a padlóra, a kisfiú vállai mozgásán látszott, hogy hangtalanul zokog. Miután kiélvezte a megfélemlített feletti hatalmát, kinyújtotta a karját, és leereszkedően kezébe fogta Dzsordzsika állát.

- Na jó! Ma mázlid van. Itt egy ezres, szaladj a bótba cigiért! Ha öt perc múlva nem vagy itt, akkor tudod mi lesz?! Na! Ugye tudod?!

A fiú arcán újabb legördülő könnyek megadták a választ. Bármit megtett volna azért, hogy most ne legyen itt. Ahogy a papírpénzt a kezébe szorította, már rohant is volna a sarki kis közértbe, de egy tüdejéből felszakadó köhögéssorozat megállította. Egy pillanatra nekitámaszkodott az ajtónak, és teljes erejéből krákogott. Apró tüdeje félelmetes hangon sípolt.

- Margit! Ez a gyerek biztosan nem tőlem van, he! – mutatott gyanakvóan a szenvedő gyerekre. - Nem elég hogy degenerált, még gyenge is! Nézzed meg, micsiná!

- Jaj, hogy vakujjá meg te! Hogy mondhatol ilyet! Hát tisztára olyan, mint te! – lépett be a konyhába az élettársa vicsorogva.

- Ezt akkó szülted bazdmeg, amikó a Markóba vótam! Ugye, hogy így vót! – vált a férfi hangja fenyegetőre. –Te meg még mindig itt köpködsz? Na rohanjá kis göthös, mert szétváglak!


Minden erejét beleadta, hogy elinduljon oda, ahová küldték. Igyekezett minél előbb menekülni a perpatvarból. Ahogy belső udvar végére ért, egy hideg szélroham fagyasztotta ernyedt húsát csontjaira. A nagy utcai kapu nyitva volt, átjárást engedett a zord téli szélnek. Most fázott a legjobban. Mielőtt kilépett volna az utcára, összehúzta magát és megpihent a bérház egyik szemétkonténere mellett. Bármennyire is szeretett volna sietni, úgy érzete, hogy ha csak egy percre is, de meg kell pihennie. Gyengének érezte, és magányosnak érezte magát. Képzeletében olyan helyre menekült, ami nagyon jó. Meleg van, süt a nap, és egy nagy réten sok gyerek játszik. Már látott hasonlót akkor, amikor pár évig egy intézetben volt. Elmentek többen egy nagy tisztásra, és játszottak, Voltak olyan gyerekek, akik játszottak vele, és nem bántották őt. Labdájuk is volt. Mindig kaptak enni finomat, és sokszor édes süteményt is. Volt ott egy néni, aki adott neki egy kiscicát ajándékba. Nagyon örült neki. Állandóan simogatta újdonsült kis barátját. Boldog volt. És a néninek olyan jó illata volt...

- Mi van kisköcsög! – szólította meg egy idősebb fiú. – Mi a faszt csinász itt?

Szemei tágra nyíltak, nem tudja ki szólt neki a lépcsőház homályából. A hang ismerős volt, és ahogy lassan kivette az alakot, sikerült beazonosítania az egyik féltestvérét, Rafaelt.

- Na mi van, vak vagy? Na húzzá a bótba, mert az öreg nagyon zabos, és kitapossa a beled, ha nem hozó cigit. És ha miattad engem is elver, akkor leverem rajtad!

- Egy mozdulattal fölrántotta a földről, és hogy nyomatékot adjon szavainak, durván kilökte a kapun. A magas küszöbben megbotlott, és kiesett a nyíláson. Szeretett volna hamar talpra állni, de minden igyekezete ellenére, csak lassan szedte össze magát. A féltestvérének annyira tetszett a műve, hogy harsányan nevetett rajta. Szívből jövő gúnyos kacaj volt, és a kisfiúnak nagyon fájt minden hangfoszlánya.

Szomorúan indult el a kisbolt irányába.


- Négyszázkilencven forint lesz fiatalúr! – mosolygott rá az eladó srác a pult mögül, és levett a polcról egy doboz olcsó koporsószöget. A gyermek, remegő kézzel nyújtotta a kékszínű bankót a fiatalember felé. Az elvette, és fürkészőn nézte a kisfiú erősen csillogó szemeit. Dzsordzsikára minden átmenet újra rátört a köhögésroham. Nekitámaszkodott a bejárati rácsnak, és úgy hörgött.

- Szörnyen nézel ki kicsi! Remélem, nem te szívod ezt a szemetet? – kérdezte az eladó, de tudta jól, hogy nem. A kisfiút csak azért szolgálták ki szabályellenesen a boltban, mert az apja eddig már három alkalmazottat is megpofozott, amikor nem adtak a gyereknek cigarettát.

- Hé, várj egy kicsit, had nézzelek! – kiáltott a fiúcska után, aki eközben kihátrált a közértből. – Állj meg! – de a gyerek minden erejét összeszedve elszaladt.

A fiatalember elszorult szívvel nézett utána.


Köhögve, hörögve támolygott az utcasarokig.

Pár perc, és hazaér. Megállt, és összegörnyedt. Ennyire még nem fázott életében. Megpróbálta átölelni magát. Groteszk látványt nyújtott. Egy szakadt nagy fülű törpe, aki előre hajolva karolgatja magát, úgy, hogy egyik kezében visszajáró aprópénz, a másikban mérgező kapadohány.

- Szevasz kis csicskagyerek! – hallotta hirtelen a háta mögül az üdvözlő szavakat. Nem látta ki az, de ismerte és gyűlölte ezt a hangot. A szomszédházból való fiúk bandájának a vezetője, Pengés gúnynévre hallgatott. Számtalanszor megalázták már. Tudták, hogy gyenge és kissé együgyű, így állandó céltáblája volt a srácok kegyetlenkedésének. Volt, hogy a ruháját elvették, és kilökték az utcára meztelenül, volt, hogy bokszzsáknak használták. Nem védte meg senki, sőt sokszor a testvérei is azok között voltak, aki bántották.

- Most lehúzunk kisköcsög! Mi van nálad? – kérdezte a főnök.

Csak nézett némán, és görcsösen szorította azt, ami a kezében volt. Nem, nem adhatja oda! Az apja megöli, ha elveszti a pénzt és a cigarettát!

- Na mi van? Ellenállsz? Hú, de kemény lettél! – élcelődött rajta Pengés. – Srácok! Vegyétek le a gyökeret!

A földre teperték egy pillanat alatt. Nem volt nehéz. A túlhevülten vacogó alultáplált test nem lehetett ellenfele öt idősebb fiúnak. A karját addig csavarták, amíg el nem engedte markának tartalmát.

- Ó, lett cigink, és egy kis pénz is mellé! Kösz kiscsicska! Mi legyen vele? – kérdezte az egyik srác Pengést.

- Tépjétek le a gatyáját és megnézzük, hogy szalad a nyuszika! – szólt az ítélet. – Na mit szólsz, milyen rendes vagyok ma veled?- hajolt az arcához közel a főnök.

A kisfiú kimondhatatlanul gyűlölte ezt a srácot. Amikor ő hazakerült az intézetből, akkor volt egy cicája. Az orra előtt kínozta Pengés a szegény állatot, úgy, hogy a többiek lefogták őt. Addig vagdosta kéjesen a kis élőlényt, amíg abbahagyta a nyávogást, és nem mozdult meg. Sírva ölelgette a halott kis kedvencét, amíg a többiek teli pofával hahotáztak az ő bánatán. Most is a könnyeivel küszködött, amikor didergő testéről letépték a melegítőnadrágját, és bedobták egy konténerbe. Az egyik srác erősen fenéken rúgta, úgy hogy hasra esett. Kissé felemelkedett, és vonszolta magát. Nem nézett vissza, de kínozta a gúnyos röhögés, ami a hidegnél is jobban fájt...


Dideregve bement a ház nagy kapuján.

Nem tudta, mit tegyen. Bő ingével próbálta altestét eltakarni, de nem nagyon sikerült. Könnyei fátyolán keresztül összemosódott szinte minden. Az egész teste reszketett. Nem mehetett sehová. Félt, ha hazamegy, az apja biztosan agyonveri. Félig már öntudatlanul behúzódott a bérház széltől valamennyire védett emeleti lépcsője alá. Itt sok lom volt bedobálva egymás hegyén-hátán. Felmászott néhány autóabroncs tetejére. Összegömbölyödött annyira, amennyire tudott. Így köszöntött rá az este.

A szél megerősödött, és sivítva közlekedett a folyósokon. Dzsordzsika nem hallotta igazán, mert fogainak vacogása túlharsogta azt. A tüdejéből kirobbanó sípoló köhögés állandóan zaklatta mellkasát. Gyorsan, most kellett egy jó helyre menekülni! Becsukta a szemét és koncentrált. Mikor lassan kinyitotta, egy ismerős nő ölében találta magát, aki kedvesen mosolygott rá. Ó, milyen jó illata van! Egy kiscicát tartott a bal kezében, és finoman az ő kezébe adja, míg a jobb kezével, finom süteménnyel kínálta. De ismerős volt a cica, és milyen finom volt a sütemény! Milyen szépen sütött a nap!

A hideg is megszűnt, már nem fázott többé...

Letörölte a könnyeit, már nem volt szomorú többé...

Boldogan elmosolyodott, és már nem mozdult többé...


Késő este egy termetes nő jókora szeméttartót cipelt le a lépcsőn a konténerek irányába. Nagy üggyel-bajjal sikerült a tartalmát kiürítenie az egyik nagy szemetesbe. Soha nem várta meg a reggelt, mindig este dobta ki a szemetet. A kukások úgyis össze-vissza jártak mostanában. Nem lehetett az órát, csak a napot kiszámítani, hogy mikor viszik el a szemétkonténereket.

Ahogyan visszaindult az emeletre, egy kis szürkésfehér gombócra lett figyelmes a lépcső alatt, a lomok között. Csak nem egy kóbor kutya fészkelte be magát a lépcsőházba? Közelebb ment és tüzetesebben megnézte a furcsa kis kupacot.

A következő pillanatban velőtrázó sikítás szakította szét az omladozó bérház nyomasztó csendjét...