2012. december 24., hétfő

A bizalom kapuja (I. rész)



Karácsony közeledtével megszaporodnak az emberek jóérzésére apelláló adománygyűjtő reklámok a médiában. Kétes hitelességű sztárocskák – az ingyenreklám lehetőségével élve –
felbukkannak figyelemfelhívó filmecskékben, ahol elmondják az előre megírt véleményüket a szeretetről, együttérzésről. Ki ezért, ki azért kampányol. E gyengén megrendezett fércfilmek szóra sem érdemesek, egyből elkapcsolok, ha a vásznon feltűnnek a már unalomig ismert képkockák. Azt a kevés időt, amit a televízió előtt töltök, nem e hiábavalóságokra akarom elpazarolni. Pár hete azonban az egyik celeb mondata megütötte a fülemet: „… a Karácsony az ajándékozás mellett (!), a szeretetről, a figyelemről és a segítségnyújtásról is szól.” A sorrend volt az, ami megakasztott egy pillanatra. Az ma már természetes, hogy megható módon kólacégek, gyorsétteremláncok, elektronikai cégek, bortovagyártók, és még sok más multinacionális tömörülés mutatja be a Karácsony eszmei lényegét. A XXI. században az ünnep és a fogyasztás összeforrt, ez cáfolhatatlan. De a sorrend nem változhat meg!
Az ajándék lényege, hogy tudassuk: az ajándékozott fontos nekünk, és szeretettel gondoltunk rá. Nem az ajándékon van a hangsúly, hanem a szándékon. Sokszor egy jó szó, egy szívből jövő „Boldog Karácsonyt!”, egy ölelés, többet jelent, mint bármilyen drága ajándék...
No, nem is boncolgatom a dolgot tovább, hiszen napestig lehetne beszélni erről. Csupán a fent említett „sztármondat” eszembe juttatta őt. Így Karácsony közeledtével az átlagosnál többet gondolok rá...

Tizenvalahány évvel ezelőtt sokszor bandukoltam hazafelé arrafelé esténként. Elég régi utca volt, az idő vasfoga megrágta és kiköpte szinte minden részét. Pókháló nem lehet olyan szövevényes, mint amilyen repedezett volt az úton az aszfalt. A gyenge közvilágítás esténként kísértetiessé varázsolta az ódon házakat. Ennek ellenére szerettem arrafelé sétálni, mohón szívtam magamba a környék különös hangulatát.
Sokszor láttam már az öregembert a háza előtt dolgozni. Tavasztól őszig járdát söpört, télen havat lapátolt. Azon a decemberi estén is a havat takarította el a járdáról. Sűrű, nagy pelyhekben hullt a téli áldás. A kertkapu nyitva, a bejáratban egy gyönyörű németjuhász kutya ült. Sokszor megbámultam ezt az ebet, minden alkalommal lenyűgözött méltósága. Olyan volt, mint egy erőt sugárzó régi kőszobor. Fegyelmezetten ült a kapuban, csupán feje mozgása mutatta, merre jár a gazdája.
Elsétáltam a kutya előtt, és amikor az öregember mellé értem elismerően szólaltam meg:
- Szép jó estét! – köszöntöttem. – Gyönyörű kutyája van!
Az öreg mozdulatában megállt, rám nézett és kihúzta magát. A kutya megmozdult, de gazdája karmozdulatára megmerevedett. Minden idegszálával koncentrált. Az öregember 190 centiméter körüli lehetett. Sokkal magasabb volt, mint gondoltam. Széles vállú, egyenes tartású ember. Arca markáns, szemeiben az értelem szikrája pattogott.
- Jó estét! – mosolyodott el. – Köszönjük! Valóban, Gusztáv nagyon szép kutya.
- Fajtatiszta? – kérdeztem érdeklődve.
- Nem tudom, de számít az? – kérdezett vissza.
Hirtelen bennem szakadt a szó. Nem vagyok egy felkészületlen társalgó, de most nem jutott frappáns válasz az eszembe. Értetlenkedő arckifejezésem lehetett, mert szemmel láthatóan mulattatta az öreget. Mosolyogva megigazította usánkáját a fején.
- Régen rossz lenne, ha egy kutya valódi értékét a származása határozná meg, nem pedig a hűsége. – lépett közelebb. – Nemigaz, Fiatalúr?
Más esetben sértettségemnek adtam volna hangot a megszólítás miatt, de ez az ember olyan mód barátságosan mondta, hogy nem tudtam rá megharagudni.
- Teljesen igaza van! – válaszoltam.
- Örülök, hogy egyetért! – mondta, és meleg leheletét fújta a tenyereibe. – Tudja az elszomorító csupán az, hogy nemcsak a kutyákat, hanem az embereket is beskatulyázzák ostoba értékmérők alapján, és aszerint kezelik őket. Mind a mai napig...
Egy pillanatig elgondolkodtam azon, amit mondott. Tetszett amit, és ahogyan mondott. Pár másodperc múlva bólintottam, és kezet nyújtva bemutatkoztam.
- Dr. Hajós Béla vagyok. – csapott a tenyerembe. – De az ismerőseim csak Béla bácsinak hívnak.
- Örülök, hogy megismerhetem Béla bácsi.
- Részemről az öröm. – mondta, és a fejével a bejárat felé biccentett. – Cudar hideg van idekint. Elérkezett az ideje egy jó pohár forralt bornak! Csatlakozik, Fiatalúr?
- Természetesen. – válaszoltam. – Köszönöm a meghívást!
Mindketten a kapu felé indultunk. Mielőtt beléptem volna lehajolt a kutyához és megsimogatta. A németjuhász majdnem kiugrott a bőréből. Pár szót súgott a fülébe, és intett nekem, hogy bejöhetek. Gusztáv gyanúsan méregetett, de beengedett. Pár perc múlva a bejárati ajtó előtt kortyoltuk a forró nedűt. Néztük a gyönyörű hóesést, amely lassan fehérré varázsolta a környéket.
Valahogy így kezdődött az ismeretségem Béla bácsival...

Nagyon jó társaság volt, élmény volt vele minden perc. Annyira megkedveltem, hogy egy idő után kialakult egy sajátságos menetrend: hetente pár alkalommal hazafelé az öreg háza felé vettem az irányt, a hónom alatt egy üveg borral. Ezeken a napokon voltak a beszélgetés estéi. Amikor odaértem megálltam a kapu előtt, és már hallottam is a kutyavakkantást. Nem volt kapucsengője, de nem is volt rá szükség. Pár perc múlva nyílt a házajtó, és Gusztáv kíséretében megjelent Béla bácsi. Egy alkalommal mikor megkérdeztem, miért nincs csengője, azt válaszolta: - A kutya tudja, ha valaki jött, én meg a házból eldöntöm, hogy van-e kedvem hozzá. A saját házamban csak az zavarjon, akinek megengedem. A kevés luxus közül ezt fenntartom magamnak.
Ha jó idő volt, akkor a kert felé vettük az irányt. Volt egy óriási tölgyfája, ami alatt egy ósdi, öntöttvas kertibútor-együttes helyezkedett el. Innen belátható volt a hatalmas kert, ami egyedülálló látványt nyújtott. Ide ültünk le akkor, amikor az idő megengedte.
Ha rossz idő volt, akkor a ház hátsó részéből nyíló kis télikertben tettük le magunkat. Ez a sokablakos házrész szintén a kertre nézett, és szerencsére fűthető volt. Az öreg valahogy mindig tudta, hogy mikor jövök, mert mindig ropogott a régi Jancsi kályha amint beléptem a helyiségbe. Mire leültem a székemre már pattant a dugó, és előkerült a pipatórium.
Óriási pipagyűjteménye volt Béla bácsinak. Angol, francia, német pipák sorakoztak egymás mellett. Volt, amelyik darab már hetven éves is elmúlt. Emlékszem, ismeretségünk elején megkérdezte:
- Rágyújt, Fiatalúr? Itt rágyújthat, ha akar.
- Köszönöm, igen. – feleltem, és már kotortam is elő a zsebemből a Marlboro agyongyűrött dobozát. Amikor meglátta a cigarettámat, elhúzta a száját.
- Maga ezt a szemetet szívja? – kérdezte lesajnáló arckifejezéssel.
- Nagyon jó dohány ez! – válaszoltam önérzetesen.
- Hát, maga tudja Fiatalúr. – vonta meg a vállát. – Ezt valószínűleg azért mondja, mert még nem volt szerencséje igazán jó dohányhoz.
Kétkedő nézésem tettekre sarkalta. Átment az egyik szomszédos szobába, és egy fél perc múlva szépen lakkozott dobozokkal tért vissza. A nagyobbikat az orrom elé tolta, a másikat maga mellett tartotta.
- Nyissa fel a fedelét! – parancsolt finoman.
Ahogy felhajtottam a fadoboz tetejét, hat komolynak tűnő pipa látványa ejtette rabul tekintetem. Különböző színű, formájú és számomra akkor még ismeretlen márkájú csutora feküdt előttem.
- Válasszon egyet! – utasított.
Bátortalanul nyúltam az egyik felé, de nem hagyott időt a bizonytalankodásra.
- Vegye már ki! – szólt rám újra. – Ha így teketóriázik, akkor ma már nem gyújtunk rá, Fiatalúr!
Kivettem a kiszemelt gyönyörűséget. Fejrészét kézzel faragták bruyere fa gyökérből, akárcsak a csontból készített szárát is. Úgy nézegettem ezt a kézműves remeket, mintha magát a Grált tartottam volna a kezemben. Esetlenségem mulattatta az öreget, így tovább játszott velem.
- Na, jól van, adja csak ide! – vette el kezemből a kiválasztott darabot. – Ez még nem a Kánaán...
A másik, kisebb dobozt kinyitotta. Amikor a fedél felnyílt, nagyon finom illat csapta meg az orrom. Gondos csomagolásban, a holland pipadohány tudatta jelenlétét.
- Most figyeljen, Fiatalúr! – szólt oktatón. – Csak egyszer magyarázom el. Legközelebb magának kell csinálnia. Ha nem figyel, és elrontja, akkor ne engem káromoljon.
Határozott mozdulattal kezdte megtömni a pipát. Közben folyamatosan magyarázta, a lépéseket, hogy mit miért kell úgy csinálni, ahogyan most ő teszi. Párperc okítás után, a kezembe adta.
- Most vegye a szájába, és gyújtsa meg! – hangzott az utasítás. – De ne rohanjon, ez nem cigaretta. Elmondom, hogyan csinálja ezt is jól.
És megtanított erre is. Szívtam a pipát, szállt az édes füst. Semmihez sem hasonlítható érzés lett úrrá rajtam. Igen, ez már valami! A tér kitágult körülöttem, szinte felemelkedtem a székről. Tényleg még csak hasonlítani sem lehetett a cigarettához ezt az élményt. Hogy tudtam eddig e nélkül élni?
Az öreg csak mosolygott, és nem szólt. Engedte, hogy átadjam magam az érzésnek. Pár perc múlva csendesen megjegyezte:
- Na, most már ehhez is ért, Fiatalúr!

Béla bácsi tanárember volt. Generációk nőttek fel a keze alatt. Sokat beszélgettünk a régmúltról, politikáról, erkölcsről, filozófiáról, történelemről, irodalomról, vallásról, és még vagy ezernyi dologról. Sok érdekes és tanulságos történetet mesélt. Élveztem a társalgás minden percét, előfordult, hogy magamról megfeledkezve, mint gyerek szájtátva ittam szavait. Elképesztően művelt ember volt, előtte kevés emberrel találkoztam, aki ennyire sokoldalú lett volna. Néha előfordult, hogy napokig töprengtem egy-egy éjszakába nyúló közös elmélkedés után. Mivel általában sok kérdés merült fel bennem, alig vártam, hogy azokat egy következő beszélgetés alkalmával megvitathassam vele.
Egyik tavasszal a naptárt vizslatván megakadt a szemem egy dátumon: április 23. Béla nap! Gondoltam, elkápráztatom az öreget, és a kisboltban vettem egy üveg Henessy konyakot. A pénztáros lány örült a döntésemnek, mert már elég régen árválkodott az ital a pult tetején. Előző nap vettem magamnak egy drága pipát, és úgy éreztem minden összevág ahhoz, hogy felavassam nála. Irány Béla bácsihoz!
Mikor beengedett, gyanúsan méregette dudorodó táskámat.
- Remélem, nem pokolgép van abban a batyuban? – kérdezte tréfásan.
- Ha úgy vesszük, igen. – válaszoltam. – Csak ez a bomba a gyomorban fog robbanni.
Az asztalra tettem a táskámat, kiemeltem a kis dobozt, és felnyitottam a tetejét. Kíváncsi voltam, mit szól az új csutorámhoz. Elvigyorodott, és elismerően bólogatott.
- Látom, készült, Fiatalúr. – szólt röviden.
Az üveget lendületesen kivettem, és átnyújtottam.
- Isten éltesse Béla nap alkalmából! – mondtam ünnepélyesen. – Intézkedtem, hogy e jeles napot méltóképp ünnepelhessük meg.
Még sohasem láttam meghatódni. Állt egy percig, aztán rám nézett. Aki nem ismerte, az nem vett volna észre szinte semmit. Én viszont addigra már ismertem tekintetének minden rezdülését. A meghatottság tükröződött vissza a szemében. Vett egy nagy levegőt, és lassan kezet nyújtott. Utána elmosolyodott, és megszólalt:
- Köszönöm szépen, maga nagyon figyelmes, Fiatalúr! – folytatta az én ünnepélyes hangnemem. – Ma nem csak humoros és figyelmes, hanem amint elnézem az ötös lottót is megnyerte!
- Ugyan már, ez semmiség! – szabadkoztam jó hangulatban. – Úgy gondolom, megérdemli!
- Örülök, hogy ilyen nagyra tart, Fiatalúr! – mondta. – No, akkor hozza ide a szobából a karosszéket, ma előkelő módon fogyasztjuk el ezt a nemes italt!
Mire kihurcoltam a belső szobából a két nagy ónémet karosszéket, addigra diszkrét fénnyel égett a petróleumlámpa, és a százéves kristálypoharakban aranylott a Henessy. Leültünk, kortyoltunk, rágyújtottunk. Úgy ültünk ott, mint az angol lordok a régi korokban. Jó hangulatban, jó környezetben, jó barátságban...
Egyszer csak felállt, és mászkálni kezdett egyik szobából a másikba. Fiókokat nyitogatott, szatyrokat vizsgált meg. Hirtelen megállt, és ingatni kezdte a fejét.
- Tudom, hogy vettem, de nem tudom, hogy hová raktam. – szólalt meg gondterhelten.
- Mi a baj? – kérdeztem. – Csak nem a szenilitás korai fázisával állunk szemben?
- Tudom, Cavinton. – vette a lapot. – De itt azt hiszem, nem erről van szó.
- Mit nem talál? – kérdeztem immáron komolyan. – Mi az, ami ilyen fontos?
- Vettem dohányt, de nem találom. – vakarta meg a feje búbját. – Tudtam, hogy fogyóban van, így tegnap vásároltam a trafikosomnál. És tessék, most amikor kell, nem tudom, hogy hová tettem. Ilyen még nem történt velem...
- Akkor nincs más, intézkednem kell. – mondtam tettetett komolysággal.
Érdeklődve nézett rám, amint felálltam, és a táskám felé indultam. Odaérve kinyitottam, és kivettem belőle egy csomag holland black cavendish pipadohányt.
- Valóban készültem! – dobtam hanyagul az asztalra.
- Ügyes! – bólogatott elismerően. – Valóban mindenre gondolt, Fiatalúr!
Mivel már mindenünk megvolt, ami kellett az estéhez, újra kényelembe helyezte magát, és beszélgetni kezdtünk. A szó valahogy a háború előtti belvárosra terelődött. Kávéházi, éttermi emlékek elevenedtek meg. Béla bácsi akkoriban egyetemi tanársegéd volt, és tanítás után sokszor beült egy-egy kávéra valamelyik kávéházba. A Japán Kávéház volt az egyik kedvence. Abban az időben élénk társasági élet folyt az ilyen vendéglátó-helyiségekben. A kor meghatározó írói, művészei jártak össze asztaltársaságokba. Kassák Lajos, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Bródy Sándor, Színyei-Merse Pál, József Attila és még rengeteg nagyformátumú ember. Ha tehette, úgy ült asztalhoz, hogy lehetőleg hallótávolságon belül legyen tőlük, mert mindig nagyon érdekelte a téma, amiről ezek az emberek értekeztek.
Egyik délután is betért a kávéházba. Ahogy körbenézett, bosszúsan állapította meg: nincs egy üres asztal sem. Akkor leül valaki mellé. Az egyik asztalnál egy panama kalapos férfi újságot olvasott. Odalépett hozzá.
- Jó napot uram! – köszönt. – Mondja, szabad ez a hely?
- Jó napot! – tette le az újságot a másik. – Szabad, feltéve, ha kér egy kávét nekem.
Furcsán hangzott, de egye fene, ez nem egy teljesíthetetlen feltétel. Leült, és rendelt. A másik felvette az újságot, és tovább olvasott. Miután kihozták a kávékat, rá akart gyújtani. A dobozt ugyan megtalálta a zsebében, de a gyufát bárhogy is kereste, nem találta.
- Ne haragudjon! – szólt újra a szomszédjához. – Tudna esetleg tüzet adni, uram?
- Tudok. – válaszolt a férfi. – Feltéve, ha engem is megkínál.
Idáig ért el a történetében, amikor elkezdtem kicsit hümmögni. Megállt, és érdeklődve nézett rám.
- Semmi, semmi. – mondtam. – Csupán ismerem az ilyen kunyeráló embertípust.
- Valóban? – kérdezte. – No, fene! És hogyan jellemezné az ilyen embertípust?
- Állandóan másokból él. – kezdtem magabiztosan. – Alig várja, hogy kontaktusba kerüljön valakivel, akiből valami kis apró hasznot kinéz. Jelentéktelen, sóher, léha emberek általános vonása.
- Hmm, értem. – simította végig az állát. – Maga nagy emberismerő Fiatalúr!
- Ugyan! – vigyorodtam el. – Csak ismerek olyanokat, akik elfelejtenek venni dolgokat, és utána mások jóindulatára és felkészültségére apellálnak...
Összenéztünk. Értette a célzást. Pár másodperc múlva elemi erővel robbant ki a nevetés mindkettőnkből. Percekig csak kacagtunk, amíg megszólalt újra.
- Hát, ez jó volt! – mosolygott. – No, a viccet félretéve érdekli, hogy ki volt ez az ember?
- Persze, hogy érdekel. – töröltem meg a szemem. – Ne haragudjon a közbeszólásért, de ezt nem lehetett kihagyni. Ki volt ez az ember?
- Rejtő Jenő. – válaszolta.
Se köpni, se nyelni nem tudtam.
- Valóban? – kérdeztem őszinte megdöbbenéssel.
Az öreg bólintott, és megelégedett mosollyal hátradőlt.
- Tudja, nagyon vigyázni kell az elhamarkodott véleményekkel. – szólt szelíden. – Szóval, miután megkínáltam, beszélgetésbe elegyedtünk. Rejtő sok izgalmas rövid történetet mesélt olyan tájakról, ahol még sohasem jártam. A végén, amikor mennie kellett, pár soros vicces versikét firkantott nekem egy újságdarabkára. Ő ezzel fizetett. Kvittek voltunk.
- Igaza van, néha elhamarkodottan ítélkezem. – vettem nagy levegőt. – Ne haragudjon...
- Ugyan, nem maga az egyetlen, Fiatalúr... – hirtelen az ablak felé fordult, és csak úgy bámult ki a sötétségbe. – Rengeteg ragyogó embert ítéltek meg elhamarkodottan, szégyenletes törvények alapján. A háborúban azt hittük, hogy nekünk van a legrosszabb sorsunk a fronton. Amikor találkoztunk a munkaszolgálatosokkal, akkor rájöttünk: tévedtünk. A németek minket csak lenéztek, de velük egyenesen kegyetlenek voltak. A keretlegények napi 12 órát dolgoztatták őket, szinte étlen-szomjan. Árokásás, lőszerhordás, állásépítés. Amikor jött a zord orosz tél, és nekik csak nyári kabátjuk volt... Zsidók, kommunisták, egyéb rendszerellenségek... Sajnáltuk őket, de nem segíthettünk rajtuk... A legtöbbjük halálra fagyott... Aztán később megtudtuk mi is, hogy milyen lehetett nekik... Nincs nagyobb szörnyűség a világon a háborúnál, higgye el... Én is ott vesztettem el mindent...
Megkövülve állt, és úgy meredt egy irányba, mint egy szobor. A szeme csillogott, és lassan legördült pár könnycsepp az arcán. Pár perc múlva újra megszólalt.
- Tudja, anyai ágon a nagyanyám zsidó származású volt. Mivel a családom többi tagja keresztény volt, én is abban a szellemiségben nőttem fel. Római katolikus vagyok. Soha nem gondoltam addig, hogy ez valaha számítani fog... A legmegdöbbentőbb nem a kegyetlenség volt. Mindig voltak kegyetlen emberek a világon. A legmegdöbbentőbb a közönyösség volt... Gépies módon, minden kétkedés nélkül a halálba küldték embertársaikat... Radnótit, Ámost, Szerbet, Rejtőt és még rengeteg kiválóságot…
Hallgattunk olyan tíz percet. Ki kellett zökkentenem a szomorú emlékek folyamából!
- Azért kíváncsi lennék valamire. – törtem meg a csendet. - Meg van-e még az a Rejtő-féle újságfecni?
Megtörölte ingujjával a szemeit, és visszazökkent a jelenbe. Az arcán megjelent a jól ismert cinkos mosoly. Megnyugodtam: már minden rendben volt nála.
- Talán, valamelyik ponyvába beletettem könyvjelzőnek. – mondta, és a szoba felé mutatott. - A nagy könyvespolcon ott van az összes regénye.
Béla bácsinak rengeteg könyve volt. Az egyik szobájának a falai szinte plafonig voltak könyvekkel. Szerettem ebben a helyiségben nézelődni. Nem tudtam olyan könyvet keresni, ami neki ne lett volna meg. Imádtam azt az illatot, ami a régi lapokból áradt. Itt békésen megfért egymás mellett Hérakleitosz, Püthagorasz, Platon, Abélard, Szent Anzelm, Hegel, Freud, Jung, Marx, Adler, a Tóra, a Biblia és a Korán...
Hosszas unszolás eredményeképpen rávettem, hogy nézzük át a könyvek egy részét, hátha megtaláljuk az újságdarabkát. Miután a Rejtőkben nem találtunk semmit, találomra néztünk bele a régi könyvekbe. A megsárgult lapok között rengeteg régen elfeledett apróságokra bukkantunk. Egy képeslap az első nagy háborúból, egy Moulin-Rouge-t ábrázoló litográfia, egy fénykép Miska bácsiról, egy pemetefű cukorka papír, irredenta gyufacímkék... Mind egytől egyig egy történet darabjai. Ahányszor találtunk egy-egy ilyen kincset, Béla bácsi már mondta is a hozzáfűződő történetét. Én ekkor leültem egy nagy könyvrakás mellé, és csak hallgattam az öreget. Becsuktam a szemem, és elrepültem régi világokba. Bejártam vele az elmúlt századokat. Így köszöntött ránk a hajnal...

...

4 megjegyzés:

  1. Ferenc, ez nagyon kedves és szép írás volt.
    Szeretem, mikor ilyen dolgokról ír, és ilyen történeteket oszt meg velünk.
    L.D.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Hölgyem!

    Köszönöm elismerő szavait! Örülök, hogy tetszett a történet első fele. Nemsokára a második felét is közzé teszem.
    Remélem, azt is elolvassa, és véleménnyel illeti!

    Hódolattal,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  3. Zsédely, mi van Magával? Aggódom.

    VálaszTörlés