Karácsony közeledtével
megszaporodnak az emberek jóérzésére apelláló adománygyűjtő reklámok a
médiában. Kétes hitelességű sztárocskák – az ingyenreklám lehetőségével élve –
felbukkannak figyelemfelhívó
filmecskékben, ahol elmondják az előre megírt véleményüket a szeretetről,
együttérzésről. Ki ezért, ki azért kampányol. E gyengén megrendezett fércfilmek
szóra sem érdemesek, egyből elkapcsolok, ha a vásznon feltűnnek a már unalomig
ismert képkockák. Azt a kevés időt, amit a televízió előtt töltök, nem e hiábavalóságokra
akarom elpazarolni. Pár hete azonban az egyik celeb mondata megütötte a fülemet:
„… a Karácsony az ajándékozás mellett (!), a szeretetről, a figyelemről és a
segítségnyújtásról is szól.” A sorrend volt az, ami megakasztott egy
pillanatra. Az ma már természetes, hogy megható módon kólacégek,
gyorsétteremláncok, elektronikai cégek, bortovagyártók, és még sok más multinacionális
tömörülés mutatja be a Karácsony eszmei lényegét. A XXI. században az ünnep
és a fogyasztás összeforrt, ez cáfolhatatlan. De a sorrend nem változhat meg!
Az ajándék lényege, hogy
tudassuk: az ajándékozott fontos nekünk, és szeretettel gondoltunk rá. Nem az
ajándékon van a hangsúly, hanem a szándékon. Sokszor egy jó szó, egy szívből
jövő „Boldog Karácsonyt!”, egy ölelés, többet jelent, mint bármilyen drága
ajándék...
No, nem is boncolgatom a dolgot
tovább, hiszen napestig lehetne beszélni erről. Csupán a fent említett
„sztármondat” eszembe juttatta őt. Így Karácsony közeledtével az átlagosnál
többet gondolok rá...
Tizenvalahány évvel ezelőtt sokszor
bandukoltam hazafelé arrafelé esténként. Elég régi utca volt, az idő vasfoga
megrágta és kiköpte szinte minden részét. Pókháló nem lehet olyan szövevényes,
mint amilyen repedezett volt az úton az aszfalt. A gyenge közvilágítás
esténként kísértetiessé varázsolta az ódon házakat. Ennek ellenére szerettem
arrafelé sétálni, mohón szívtam magamba a környék különös hangulatát.
Sokszor láttam már az öregembert
a háza előtt dolgozni. Tavasztól őszig járdát söpört, télen havat lapátolt.
Azon a decemberi estén is a havat takarította el a járdáról. Sűrű, nagy
pelyhekben hullt a téli áldás. A kertkapu nyitva, a bejáratban egy gyönyörű
németjuhász kutya ült. Sokszor megbámultam ezt az ebet, minden alkalommal
lenyűgözött méltósága. Olyan volt, mint egy erőt sugárzó régi kőszobor.
Fegyelmezetten ült a kapuban, csupán feje mozgása mutatta, merre jár a gazdája.
Elsétáltam a kutya előtt, és
amikor az öregember mellé értem elismerően szólaltam meg:
- Szép jó estét! – köszöntöttem.
– Gyönyörű kutyája van!
Az öreg mozdulatában megállt, rám
nézett és kihúzta magát. A kutya megmozdult, de gazdája karmozdulatára
megmerevedett. Minden idegszálával koncentrált. Az öregember 190 centiméter
körüli lehetett. Sokkal magasabb volt, mint gondoltam. Széles vállú, egyenes
tartású ember. Arca markáns, szemeiben az értelem szikrája pattogott.
- Jó estét! – mosolyodott el. –
Köszönjük! Valóban, Gusztáv nagyon szép kutya.
- Fajtatiszta? – kérdeztem érdeklődve.
- Nem tudom, de számít az? –
kérdezett vissza.
Hirtelen bennem szakadt a szó.
Nem vagyok egy felkészületlen társalgó, de most nem jutott frappáns válasz az
eszembe. Értetlenkedő arckifejezésem lehetett, mert szemmel láthatóan mulattatta
az öreget. Mosolyogva megigazította usánkáját a fején.
- Régen rossz lenne, ha egy kutya
valódi értékét a származása határozná meg, nem pedig a hűsége. – lépett
közelebb. – Nemigaz, Fiatalúr?
Más esetben sértettségemnek adtam
volna hangot a megszólítás miatt, de ez az ember olyan mód barátságosan mondta,
hogy nem tudtam rá megharagudni.
- Teljesen igaza van! –
válaszoltam.
- Örülök, hogy egyetért! –
mondta, és meleg leheletét fújta a tenyereibe. – Tudja az elszomorító csupán az, hogy
nemcsak a kutyákat, hanem az embereket is beskatulyázzák ostoba értékmérők alapján,
és aszerint kezelik őket. Mind a mai napig...
Egy pillanatig elgondolkodtam
azon, amit mondott. Tetszett amit, és ahogyan mondott. Pár másodperc múlva
bólintottam, és kezet nyújtva bemutatkoztam.
- Dr. Hajós Béla vagyok. – csapott
a tenyerembe. – De az ismerőseim csak Béla bácsinak hívnak.
- Örülök, hogy megismerhetem Béla
bácsi.
- Részemről az öröm. – mondta, és
a fejével a bejárat felé biccentett. – Cudar hideg van idekint. Elérkezett az
ideje egy jó pohár forralt bornak! Csatlakozik, Fiatalúr?
- Természetesen. – válaszoltam. –
Köszönöm a meghívást!
Mindketten a kapu felé indultunk.
Mielőtt beléptem volna lehajolt a kutyához és megsimogatta. A németjuhász
majdnem kiugrott a bőréből. Pár szót súgott a fülébe, és intett nekem, hogy
bejöhetek. Gusztáv gyanúsan méregetett, de beengedett. Pár perc múlva a bejárati ajtó
előtt kortyoltuk a forró nedűt. Néztük a gyönyörű hóesést, amely lassan fehérré
varázsolta a környéket.
Valahogy így kezdődött az
ismeretségem Béla bácsival...
Nagyon jó társaság volt, élmény
volt vele minden perc. Annyira megkedveltem, hogy egy idő után kialakult egy
sajátságos menetrend: hetente pár alkalommal hazafelé az öreg háza felé vettem
az irányt, a hónom alatt egy üveg borral. Ezeken a napokon voltak a beszélgetés
estéi. Amikor odaértem megálltam a kapu előtt, és már hallottam is a
kutyavakkantást. Nem volt kapucsengője, de nem is volt rá szükség. Pár perc
múlva nyílt a házajtó, és Gusztáv kíséretében megjelent Béla bácsi. Egy
alkalommal mikor megkérdeztem, miért nincs csengője, azt válaszolta: - A kutya
tudja, ha valaki jött, én meg a házból eldöntöm, hogy van-e kedvem hozzá. A
saját házamban csak az zavarjon, akinek megengedem. A kevés luxus közül ezt
fenntartom magamnak.
Ha jó idő volt, akkor a kert felé
vettük az irányt. Volt egy óriási tölgyfája, ami alatt egy ósdi, öntöttvas
kertibútor-együttes helyezkedett el. Innen belátható volt a hatalmas kert, ami
egyedülálló látványt nyújtott. Ide ültünk le akkor, amikor az idő megengedte.
Ha rossz idő volt, akkor a ház hátsó
részéből nyíló kis télikertben tettük le magunkat. Ez a sokablakos házrész
szintén a kertre nézett, és szerencsére fűthető volt. Az öreg valahogy mindig
tudta, hogy mikor jövök, mert mindig ropogott a régi Jancsi kályha amint
beléptem a helyiségbe. Mire leültem a székemre már pattant a dugó, és előkerült
a pipatórium.
Óriási pipagyűjteménye volt Béla
bácsinak. Angol, francia, német pipák sorakoztak egymás mellett. Volt, amelyik
darab már hetven éves is elmúlt. Emlékszem, ismeretségünk elején megkérdezte:
- Rágyújt, Fiatalúr? Itt
rágyújthat, ha akar.
- Köszönöm, igen. – feleltem, és
már kotortam is elő a zsebemből a Marlboro agyongyűrött dobozát. Amikor
meglátta a cigarettámat, elhúzta a száját.
- Maga ezt a szemetet szívja? –
kérdezte lesajnáló arckifejezéssel.
- Nagyon jó dohány ez! –
válaszoltam önérzetesen.
- Hát, maga tudja Fiatalúr. –
vonta meg a vállát. – Ezt valószínűleg azért mondja, mert még nem volt
szerencséje igazán jó dohányhoz.
Kétkedő nézésem tettekre
sarkalta. Átment az egyik szomszédos szobába, és egy fél perc múlva szépen
lakkozott dobozokkal tért vissza. A nagyobbikat az orrom elé tolta, a másikat
maga mellett tartotta.
- Nyissa fel a fedelét! –
parancsolt finoman.
Ahogy felhajtottam a fadoboz tetejét,
hat komolynak tűnő pipa látványa ejtette rabul tekintetem. Különböző színű,
formájú és számomra akkor még ismeretlen márkájú csutora feküdt előttem.
- Válasszon egyet! – utasított.
Bátortalanul nyúltam az egyik
felé, de nem hagyott időt a bizonytalankodásra.
- Vegye már ki! – szólt rám újra.
– Ha így teketóriázik, akkor ma már nem gyújtunk rá, Fiatalúr!
Kivettem a kiszemelt
gyönyörűséget. Fejrészét kézzel faragták bruyere fa gyökérből, akárcsak a
csontból készített szárát is. Úgy nézegettem ezt a kézműves remeket, mintha magát
a Grált tartottam volna a kezemben. Esetlenségem mulattatta az öreget, így
tovább játszott velem.
- Na, jól van, adja csak ide! –
vette el kezemből a kiválasztott darabot. – Ez még nem a Kánaán...
A másik, kisebb dobozt
kinyitotta. Amikor a fedél felnyílt, nagyon finom illat csapta meg az orrom.
Gondos csomagolásban, a holland pipadohány tudatta jelenlétét.
- Most figyeljen, Fiatalúr! –
szólt oktatón. – Csak egyszer magyarázom el. Legközelebb magának kell csinálnia.
Ha nem figyel, és elrontja, akkor ne engem káromoljon.
Határozott mozdulattal kezdte
megtömni a pipát. Közben folyamatosan magyarázta, a lépéseket, hogy mit miért
kell úgy csinálni, ahogyan most ő teszi. Párperc okítás után, a kezembe adta.
- Most vegye a szájába, és
gyújtsa meg! – hangzott az utasítás. – De ne rohanjon, ez nem cigaretta.
Elmondom, hogyan csinálja ezt is jól.
És megtanított erre is. Szívtam a
pipát, szállt az édes füst. Semmihez sem hasonlítható érzés lett úrrá rajtam.
Igen, ez már valami! A tér kitágult körülöttem, szinte felemelkedtem a székről.
Tényleg még csak hasonlítani sem lehetett a cigarettához ezt az élményt. Hogy
tudtam eddig e nélkül élni?
Az öreg csak mosolygott, és nem
szólt. Engedte, hogy átadjam magam az érzésnek. Pár perc múlva csendesen
megjegyezte:
- Na, most már ehhez is ért,
Fiatalúr!
Béla bácsi tanárember volt.
Generációk nőttek fel a keze alatt. Sokat beszélgettünk a régmúltról,
politikáról, erkölcsről, filozófiáról, történelemről, irodalomról, vallásról,
és még vagy ezernyi dologról. Sok érdekes és tanulságos történetet mesélt. Élveztem
a társalgás minden percét, előfordult, hogy magamról megfeledkezve, mint gyerek
szájtátva ittam szavait. Elképesztően művelt ember volt, előtte kevés emberrel
találkoztam, aki ennyire sokoldalú lett volna. Néha előfordult, hogy napokig
töprengtem egy-egy éjszakába nyúló közös elmélkedés után. Mivel általában sok
kérdés merült fel bennem, alig vártam, hogy azokat egy következő beszélgetés
alkalmával megvitathassam vele.
Egyik tavasszal a naptárt
vizslatván megakadt a szemem egy dátumon: április 23. Béla nap! Gondoltam,
elkápráztatom az öreget, és a kisboltban vettem egy üveg Henessy konyakot. A
pénztáros lány örült a döntésemnek, mert már elég régen árválkodott az ital a
pult tetején. Előző nap vettem magamnak egy drága pipát, és úgy éreztem minden
összevág ahhoz, hogy felavassam nála. Irány Béla bácsihoz!
Mikor beengedett, gyanúsan
méregette dudorodó táskámat.
- Remélem, nem pokolgép van abban
a batyuban? – kérdezte tréfásan.
- Ha úgy vesszük, igen. –
válaszoltam. – Csak ez a bomba a gyomorban fog robbanni.
Az asztalra tettem a táskámat,
kiemeltem a kis dobozt, és felnyitottam a tetejét. Kíváncsi voltam, mit szól az
új csutorámhoz. Elvigyorodott, és elismerően bólogatott.
- Látom, készült, Fiatalúr. –
szólt röviden.
Az üveget lendületesen kivettem,
és átnyújtottam.
- Isten éltesse Béla nap
alkalmából! – mondtam ünnepélyesen. – Intézkedtem, hogy e jeles napot méltóképp
ünnepelhessük meg.
Még sohasem láttam meghatódni.
Állt egy percig, aztán rám nézett. Aki nem ismerte, az nem vett volna észre
szinte semmit. Én viszont addigra már ismertem tekintetének minden rezdülését.
A meghatottság tükröződött vissza a szemében. Vett egy nagy levegőt, és lassan
kezet nyújtott. Utána elmosolyodott, és megszólalt:
- Köszönöm szépen, maga nagyon
figyelmes, Fiatalúr! – folytatta az én ünnepélyes hangnemem. – Ma nem csak
humoros és figyelmes, hanem amint elnézem az ötös lottót is megnyerte!
- Ugyan már, ez semmiség! –
szabadkoztam jó hangulatban. – Úgy gondolom, megérdemli!
- Örülök, hogy ilyen nagyra tart,
Fiatalúr! – mondta. – No, akkor hozza ide a szobából a karosszéket, ma előkelő
módon fogyasztjuk el ezt a nemes italt!
Mire kihurcoltam a belső szobából
a két nagy ónémet karosszéket, addigra diszkrét fénnyel égett a petróleumlámpa,
és a százéves kristálypoharakban aranylott a Henessy. Leültünk, kortyoltunk,
rágyújtottunk. Úgy ültünk ott, mint az angol lordok a régi korokban. Jó
hangulatban, jó környezetben, jó barátságban...
Egyszer csak felállt, és mászkálni kezdett
egyik szobából a másikba. Fiókokat nyitogatott, szatyrokat vizsgált meg.
Hirtelen megállt, és ingatni kezdte a fejét.
- Tudom, hogy vettem, de nem
tudom, hogy hová raktam. – szólalt meg gondterhelten.
- Mi a baj? – kérdeztem. – Csak
nem a szenilitás korai fázisával állunk szemben?
- Tudom, Cavinton. – vette a
lapot. – De itt azt hiszem, nem erről van szó.
- Mit nem talál? – kérdeztem
immáron komolyan. – Mi az, ami ilyen fontos?
- Vettem dohányt, de nem találom.
– vakarta meg a feje búbját. – Tudtam, hogy fogyóban van, így tegnap vásároltam
a trafikosomnál. És tessék, most amikor kell, nem tudom, hogy hová tettem.
Ilyen még nem történt velem...
- Akkor nincs más, intézkednem
kell. – mondtam tettetett komolysággal.
Érdeklődve nézett rám, amint
felálltam, és a táskám felé indultam. Odaérve kinyitottam, és kivettem belőle
egy csomag holland black cavendish pipadohányt.
- Valóban készültem! – dobtam
hanyagul az asztalra.
- Ügyes! – bólogatott elismerően.
– Valóban mindenre gondolt, Fiatalúr!
Mivel már mindenünk megvolt, ami
kellett az estéhez, újra kényelembe helyezte magát, és beszélgetni kezdtünk. A
szó valahogy a háború előtti belvárosra terelődött. Kávéházi, éttermi emlékek
elevenedtek meg. Béla bácsi akkoriban egyetemi tanársegéd volt, és tanítás után
sokszor beült egy-egy kávéra valamelyik kávéházba. A Japán Kávéház volt az
egyik kedvence. Abban az időben élénk társasági élet folyt az ilyen
vendéglátó-helyiségekben. A kor meghatározó írói, művészei jártak össze
asztaltársaságokba. Kassák Lajos, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Bródy Sándor,
Színyei-Merse Pál, József Attila és még rengeteg nagyformátumú ember. Ha
tehette, úgy ült asztalhoz, hogy lehetőleg hallótávolságon belül legyen tőlük,
mert mindig nagyon érdekelte a téma, amiről ezek az emberek értekeztek.
Egyik délután is betért a
kávéházba. Ahogy körbenézett, bosszúsan állapította meg: nincs egy üres asztal
sem. Akkor leül valaki mellé. Az egyik asztalnál egy panama kalapos férfi
újságot olvasott. Odalépett hozzá.
- Jó napot uram! – köszönt. –
Mondja, szabad ez a hely?
- Jó napot! – tette le az újságot
a másik. – Szabad, feltéve, ha kér egy kávét nekem.
Furcsán hangzott, de egye fene,
ez nem egy teljesíthetetlen feltétel. Leült, és rendelt. A másik felvette az
újságot, és tovább olvasott. Miután kihozták a kávékat, rá akart gyújtani. A
dobozt ugyan megtalálta a zsebében, de a gyufát bárhogy is kereste, nem
találta.
- Ne haragudjon! – szólt újra a
szomszédjához. – Tudna esetleg tüzet adni, uram?
- Tudok. – válaszolt a férfi. –
Feltéve, ha engem is megkínál.
Idáig ért el a történetében,
amikor elkezdtem kicsit hümmögni. Megállt, és érdeklődve nézett rám.
- Semmi, semmi. – mondtam. –
Csupán ismerem az ilyen kunyeráló embertípust.
- Valóban? – kérdezte. – No,
fene! És hogyan jellemezné az ilyen embertípust?
- Állandóan másokból él. –
kezdtem magabiztosan. – Alig várja, hogy kontaktusba kerüljön valakivel, akiből
valami kis apró hasznot kinéz. Jelentéktelen, sóher, léha emberek általános
vonása.
- Hmm, értem. – simította végig
az állát. – Maga nagy emberismerő Fiatalúr!
- Ugyan! – vigyorodtam el. – Csak
ismerek olyanokat, akik elfelejtenek venni dolgokat, és utána mások
jóindulatára és felkészültségére apellálnak...
Összenéztünk. Értette a célzást.
Pár másodperc múlva elemi erővel robbant ki a nevetés mindkettőnkből. Percekig
csak kacagtunk, amíg megszólalt újra.
- Hát, ez jó volt! – mosolygott.
– No, a viccet félretéve érdekli, hogy ki volt ez az ember?
- Persze, hogy érdekel. –
töröltem meg a szemem. – Ne haragudjon a közbeszólásért, de ezt nem lehetett
kihagyni. Ki volt ez az ember?
- Rejtő Jenő. – válaszolta.
Se köpni, se nyelni nem tudtam.
- Valóban? – kérdeztem őszinte megdöbbenéssel.
Az öreg bólintott, és
megelégedett mosollyal hátradőlt.
- Tudja, nagyon vigyázni kell az
elhamarkodott véleményekkel. – szólt szelíden. – Szóval, miután megkínáltam,
beszélgetésbe elegyedtünk. Rejtő sok izgalmas rövid történetet mesélt olyan tájakról,
ahol még sohasem jártam. A végén, amikor mennie kellett, pár soros vicces
versikét firkantott nekem egy újságdarabkára. Ő ezzel fizetett. Kvittek
voltunk.
- Igaza van, néha elhamarkodottan
ítélkezem. – vettem nagy levegőt. – Ne haragudjon...
- Ugyan, nem maga az egyetlen,
Fiatalúr... – hirtelen az ablak felé fordult, és csak úgy bámult ki a
sötétségbe. – Rengeteg ragyogó embert ítéltek meg elhamarkodottan, szégyenletes
törvények alapján. A háborúban azt hittük, hogy nekünk van a legrosszabb
sorsunk a fronton. Amikor találkoztunk a munkaszolgálatosokkal, akkor
rájöttünk: tévedtünk. A németek minket csak lenéztek, de velük egyenesen
kegyetlenek voltak. A keretlegények napi 12 órát dolgoztatták őket, szinte
étlen-szomjan. Árokásás, lőszerhordás, állásépítés. Amikor jött a zord orosz
tél, és nekik csak nyári kabátjuk volt... Zsidók, kommunisták, egyéb
rendszerellenségek... Sajnáltuk őket, de nem segíthettünk rajtuk... A
legtöbbjük halálra fagyott... Aztán később megtudtuk mi is, hogy milyen
lehetett nekik... Nincs nagyobb szörnyűség a világon a háborúnál, higgye el...
Én is ott vesztettem el mindent...
Megkövülve állt, és úgy meredt
egy irányba, mint egy szobor. A szeme csillogott, és lassan legördült pár
könnycsepp az arcán. Pár perc múlva újra megszólalt.
- Tudja, anyai ágon a nagyanyám
zsidó származású volt. Mivel a családom többi tagja keresztény volt, én is
abban a szellemiségben nőttem fel. Római katolikus vagyok. Soha nem gondoltam
addig, hogy ez valaha számítani fog... A legmegdöbbentőbb nem a kegyetlenség
volt. Mindig voltak kegyetlen emberek a világon. A legmegdöbbentőbb a
közönyösség volt... Gépies módon, minden kétkedés nélkül a halálba küldték
embertársaikat... Radnótit, Ámost, Szerbet, Rejtőt és még rengeteg kiválóságot…
Hallgattunk olyan tíz percet. Ki
kellett zökkentenem a szomorú emlékek folyamából!
- Azért kíváncsi lennék valamire.
– törtem meg a csendet. - Meg van-e még az a Rejtő-féle újságfecni?
Megtörölte ingujjával a szemeit,
és visszazökkent a jelenbe. Az arcán megjelent a jól ismert cinkos mosoly.
Megnyugodtam: már minden rendben volt nála.
- Talán, valamelyik ponyvába
beletettem könyvjelzőnek. – mondta, és a szoba felé mutatott. - A nagy
könyvespolcon ott van az összes regénye.
Béla bácsinak rengeteg könyve
volt. Az egyik szobájának a falai szinte plafonig voltak könyvekkel. Szerettem
ebben a helyiségben nézelődni. Nem tudtam olyan könyvet keresni, ami neki ne
lett volna meg. Imádtam azt az illatot, ami a régi lapokból áradt. Itt békésen
megfért egymás mellett Hérakleitosz, Püthagorasz, Platon, Abélard, Szent Anzelm, Hegel, Freud,
Jung, Marx, Adler, a Tóra, a Biblia és a Korán...
Hosszas unszolás eredményeképpen
rávettem, hogy nézzük át a könyvek egy részét, hátha megtaláljuk az
újságdarabkát. Miután a Rejtőkben nem találtunk semmit, találomra néztünk bele
a régi könyvekbe. A megsárgult lapok között rengeteg régen elfeledett apróságokra
bukkantunk. Egy képeslap az első nagy háborúból, egy Moulin-Rouge-t ábrázoló
litográfia, egy fénykép Miska bácsiról, egy pemetefű cukorka papír, irredenta
gyufacímkék... Mind egytől egyig egy történet darabjai. Ahányszor találtunk
egy-egy ilyen kincset, Béla bácsi már mondta is a hozzáfűződő történetét. Én ekkor
leültem egy nagy könyvrakás mellé, és csak hallgattam az öreget. Becsuktam a
szemem, és elrepültem régi világokba. Bejártam vele az elmúlt
századokat. Így köszöntött ránk a hajnal...
...
Ferenc, ez nagyon kedves és szép írás volt.
VálaszTörlésSzeretem, mikor ilyen dolgokról ír, és ilyen történeteket oszt meg velünk.
L.D.
Kedves Hölgyem!
VálaszTörlésKöszönöm elismerő szavait! Örülök, hogy tetszett a történet első fele. Nemsokára a második felét is közzé teszem.
Remélem, azt is elolvassa, és véleménnyel illeti!
Hódolattal,
Zsedely
De régen jártam itt :)
VálaszTörlésZsédely, mi van Magával? Aggódom.
VálaszTörlésThis is too good information. Too valuable information for all of us. This is just fantastic. Thanks for sharing.
VálaszTörlésAVS Video Editor Crack
Reason Crack
Pc License Keys