2011. október 30., vasárnap

Elrendeltetve


- Huh! – szakadt ki Michael-ból egy gigászi sóhaj. – Mindjárt szétrobbanok!

Hosszú hetek óta nem érezte jól magát. Mintha valami óriási láthatatlan súly préselné össze a mellkasát. Lassan fújta ki a levegőt. Émelygett. Előrehajolt kissé, arcát a kezeibe temette másodpercekre. Újra érezte a nyomást.

Hirtelen felállt az íróasztaltól, és az iroda konyhájába ment. A mosogatóból kihalászta a bögréjét. „A legszexisebb férfi a világon! (Persze, csak Brad Pitt után!)” – olvasta el a porcelánon lévő feliratot, ki tudja hányadszor. Sue-ra gondolt. Pár éve kapta tőle. Igen, Sue! Ő a legnagyszerűbb nő, az egész földön. Milyen csodálatos teremtés! Sue... Gondolatai elkalandoztak.

A forró víz égető érzése térítette magához.

- Bassza meg! – szakadt ki a száján.

Megtörölte a kezét, és a kávéautomatához ment. A két féldolláros hangosan csúszott végig a gépben. Megnyomta a gombot. Pár másodperc múlva gőzölgő instantkávé folyt a bögrébe. Amikor a masina elhallgatott, kivette a poharat a gépből, és a szemközti ablakhoz sétált, és kibámult rajta.

Az iroda a város szélén állt, egy gyárnegyed sarkában. A kerítésen túl egy öreg erdő húzódott, ami eddig elkerülte az ipar erőszakos terjeszkedését. Erre a vegyes faóriásokkal tűzdelt minidzsungelre nézett Michael ablaka. Gyönyörű, enyhe őszi idő volt. A nap lassan nyugovóra tért, de mielőtt lebukott volna a horizonton, aranysárga fénnyel árasztotta el a felszínt. Minden aranyszínben pompázott. A fák, a távoli házak, a dombok, és a messzi hegyek is. Bármi is bosszantotta fel munka közben, beállt az ablaka elé, pár percig belefeledkezett ebbe a csodálatos látványba. Mindig megnyugtatta a természet közelsége. Eddig...

Most is nyugtatóan hatott rá a horizont, de a nyomasztó idegessége nem hagyta magára. Érezte, most is megbújik benne, és csak azért gyengült kissé, hogy később elementáris erővel kínozhassa. Sokat gondolkodott rajta, hogy miért van jelen ez a rosszullétszerű stressz.

Hirtelen Sue-ra gondolt. Az elmúlt hetekben elmondhatatlanul nehéz neki. Ő is szenved, és ennek ellenére erős támasza volt mindvégig. Erős asszony. Nagyon erős. Hálát adott a sorsnak, hogy ilyen felesége lehet. Visszafordult az íróasztalához.

- Az egész cégben csak egy ekkora barom van, aki bejön hétvégén is dolgozni, csak azért, hogy a tulajdonosok osztaléka az év végén több legyen: Én. – mondta félhangosan magának.

Körbenézett a kihalt irodában, és torz mosolyra húzódott a szája.

- Mit szólsz ahhoz öregem, ha mi most hazamennénk? – kérdezte az asztal mellett lassan megjelenő árnyéktól. – Halloween napján ne dolgozzon az ember, nem igaz?

Az árnyék lassan alakot öltött egy foltos macska képében. Hétvégenként néha behozta, hogy ne legyen annyira egyedül az épületben. A szőrgombóc felugrott az asztalra, szemeit a gazdájáéba akasztotta, és úgy nyávogott hozzá párszor.

- Igazad van kispajtás! – nyugtázta a macska reakcióit. – Irány haza!

A kisállat megértette a szavait, leugrott az asztalról, és egyenesen a bejárati ajtóhoz futott.

Michael belekortyolt egy nagyot a kávéjába, de nagyon nem esett jól neki. Összehúzta az arcizmait, és letette a bögrét. Vett egy mély lélegzetet, és a kabátjáért indult. Ahogyan végig sétált a munkaállomások között, eszébe jutottak azok a kollégák, akikkel hosszú éveket húzott le itt. Sok arc tűnt fel előtte, sok jó ember. Kevesen vannak már itt. Pillanatok alatt lepergett előtte az a 15 év, amit eltöltött ebben a részlegben. Nem sajnált semmit...



A bejárat melletti fogasról leakasztotta kabátját, felvette, és kinyitotta az ajtót. A macska kisurrant, de ő még mielőtt kiment volna, visszanézett egy pillanatra. Állt egy picit, aztán hirtelen kilépett, és már csak a zár csattanását hallotta az üres épület.

Kinyitotta az öreg Mercedes ajtaját, és előre engedte a macskát. Az engedelmesen beugrott az autóba, és máris az anyósülésen trónolt. Beült ő is. Slusszkulcs a zárban, és a vén motor egy pillanat alatt életre kelt.

- Hát igen! – simogatta meg a veterán járgány kormányát – Benned mindig megbízhat az ember, Szépségem! Ma már sajnos nem gyártanak ilyen kocsikat...

Hagyta pár percig melegedni, és közben megcsodálta az autó belsejét. Minden alkalommal talált valami új dolgot, ami önigazolást adott neki. Imádta a kocsit.

- Minden acél, fa és valódi bőr... – fordult a feszülten figyelő macska felé. – A készítők lelkének egy darabja van ebben a vasban. Te is érzed, te bolhazsák?

A kis jószág nyávogott egyet, és Michael önkéntelenül elnevette magát.

- Látod, nem mondok én butaságokat! – szólt újra hozzá. – Még te is igazat adsz nekem.

A hőfokmérőre pillantott, és látta, hogy a műszer kijelzője megmozdult.

Elindult lassan, kifelé hajtott az ipari úton. Ahogy elhagyta a nagy iroda és hangárépületeket és kikerült azok árnyékából, a nap akadálytalanul világította meg az útját. A portánál biccentett a biztonsági őrnek, és ráfordult a külvárosi útra. Az aranyló fény beragyogta a széles bevezető utat és a pár emeletes bérházak falait.

Már kezdte magát abban a hitben ringatni, hogy jobban van, amikor a szorongás újra erőt vett rajta, és minden eddiginél erősebben kezdte fojtogatni. Lassított kicsit, és lehúzta az ablakot. Azt gondolta, hogy a beáramló hűvös levegő enyhíteni fogja szenvedését.

Hirtelen megcsörrent a mobilja. Ideges kézzel keresete a kabátja zsebeiben. A harmadikban megtalálta. Sue volt az. Remegő kézzel vette fel.

- Szia Drágám! – szólt bele. – Várj egy pillanatra, félreállok, mert éppen úton vagyok hazafelé.

- Szia Drágám! – csilingelt az asszony hangja. - Persze, várok...

Csodálkozva vette el a telefont a fülétől. Megdöbbentően kiegyensúlyozott, sőt kissé vidám volt a felesége hangja! Nyoma sem volt az elmúlt hetek rosszullétekkel tűzdelt feszültségeinek, amit Sue hiába próbált leplezni, ő végig látta min megy keresztül.

Egyből lehúzódott a parkolósávra, ami nem volt nehéz manőver most, mert elég kihaltnak tűnt a külváros. Alig álltak autók az út szélén. Amint megállt, visszatette a fülére a kis készüléket.

- Itt vagyok, Kedvesem! – kezdte újra a beszélgetést. – Hogy vagy? Csak nincs valami baj?

- Ó, nincs semmi baj! – válaszolta az asszony. – Kitűnően érzem magam, Mich!

- Ez szuper! Végre! – mondta boldogan a férfi. – Hogy történt? Reggel még nem valami jól.

- Valóban így volt. – erősítette meg. – Tudod, gondolkoztam.

- Gondolkoztál? – csodálkozott el Michael. – Min gondolkoztál el, ami ilyen hihetetlen hatással volt rád?

- Mindenen! Komolyan végig gondoltam mindent, ami az elmúlt pár hónapban velünk megesett. – kezdte Sue. – Semmi sincs ok nélkül. Sokat töprengtem, és egy dolog volt, amihez állandóan visszatértem. A baleset! Emlékszel? Akkor kezdődött... Ma mindent megértettem.

- A baleset? – kérdezte a férfi. – Drágám, az ég szerelmére! Már sokszor megbeszéltük ezt! A főorvos azt mondta, hogy csak a pszichés megrázkódtatással tudja magyarázni, hogy miért van ez a fojtogató szorongás bennünk. Egy tucat vizsgálatot végeztek rajtunk. A pirulái sem segítettek egy szemernyit sem. Nincs utóhatása a dolognak. Ki vagyok készülve, pedig egészséges vagyok szerinte! Azóta csak te vagy, akinek örülök ebben az életnek nevezett rémálomban...

- Semmi baj, Drágám! – csitította az asszony. – Mindennek megvan az oka...

- Remélem, nem édesanyád beszélte tele a fejed valamilyen vallási maszlaggal?! – emelte fel egy kicsit a hangját. – Mindig tisztelettel viseltettem iránta miattad, pedig ő nem nagyon szívlelt engem, de ha az ő keze van ebben...

- Állj le, Mich! – szólt a férjére finoman. – Nincs anyámnak semmi köze ahhoz, hogy megértettem az elmúlt idők történéseit. Gyere haza, a kedvencedet készítem éppen, és utána megbeszéljük. Bár, szerintem addigra már te is érteni fogod...

Sue letette a telefont.



Michael csak nézett bambán maga elé. A gondolatok fénysebességgel cikáztak zsibongó agyában. Igen, több mint egy hónapja szénmonoxid-mérgezést szenvedtek. Nem lett volna semmi baj, ha nem kívánják meg egymást a mosókonyhában. A heves szeretkezést követően ölelkezve elaludtak a földre dobot szennyeshalmon. A gázkazánt is ebbe a helyiségbe szerelték fel. Öreg darab volt, addig nem volt semmi gond vele. Pár napja kapcsolták be, mert hűvösre váltott az idő. Nem égett el tökéletesen a gáz, és a kémény sem végezte a dolgát jól. Az ajtó szellőzőnyílását ruhák takarták el. Ezeket már a tűzoltók állapították meg. Szerencséjükre a szomszédasszony átjött a pár napja kölcsönkért botmixerért, és megtalálta őket a pincében. Riasztott mindenkit rémületében. A mentő a klinikai halál állapotában száguldott velük a kórházba. Csodával határosan sikerült újraéleszteni mindkettőjüket. A másik csoda az volt, hogy nem alakult ki egyikkőjüknél sem agykárosodás, sem bénulás, és látászavarok sem kísértették őket. Látszólag minden rendben volt, érthetetlen módon, de túlélték a balesetet.

A szorongás egyre erősebb stresszhálót vont köré. Úgy érezte, hogy megfullad, ha nem száll ki a kocsiból. Kinyitotta az ajtót, és kikászálódott. Háttal az autónak támaszkodott, és az égre emelte tekintetét. Nagy levegőt vett, és megpróbálta kihúzni magát. Pár perc múlva kicsit jobban lett. Körbenézett az utcán. Merre lehet egy kisbolt? Ritkán gyújtott rá, de most ölni tudott volna egy cigarettáért. A sarkon látott egy non-stop üzletet, és elindult felé. A bejáratnál egy hajléktalan állta el az útját. Fogatlan groteszk ábrázatát az övébe tolta. Michael először meglepődött, majd hirtelen farkasszemet nézett vele. A csöves félelmetes hidegszürke szeme szinte megbénította.

- Szabad lenne, kérem? – préselte ki a szavakat magából. – Be szeretnék menni a boltba.

Az emberroncs megvonta a vállát, és megalázó pillantásokkal végigmérte. Lassan arrébb lépett, és halkan morgolódott. Michael sietve belépett a boltba.

- Jó napot! – lépett a pénztár elé. – Egy Chesterfield lesz.

A pénztárban álló fiatal férfi sem volt kedvesebb a hajléktalannál. Hanyagul a pultra dobta a dohányárut, a szája szélén meghúzódó undorral várta az ellenértéket. A férfi a tálba tette az aprópénzt, zsebre vágta a cigarettát, és gyors léptekkel távozott.

- Micsoda lezüllött környék lett ez! – sistergett magában, ahogyan az autója felé igyekezett. – Soha nem volt igazán egy polgári negyed, de ennyire nem volt veszélyes.

Beült a kocsiba, és sietve megszabadította a dohányt celofánbörtönétől. Gyorsan rágyújtott, és élvezte, ahogy a füst lekúszik a tüdejébe, és egy fokkal máris enyhít a szorongásán. Hátradőlt, és karikákat fújt a tetőkárpit felé. A macska érdeklődve bámulta a gomolygó füstkarikákat, láthatóan alkalmi játszótársat fedezett fel bennük.

Miért ilyenek az emberek? Miért ilyenek mostanában az emberek vele? A kérdések úgy hasítottak az agyába, mint ék a tuskóba. Igen, mostanában elég gorombák vele mindenhol. Pár napja a benzinkutas, akit 10 éve ismer, nem viszonozta a köszönését, és amikor még egyszer ráköszönt az úgy nézett vissza rá, mintha leprás lenne. Persze, mindenkinek lehet rossz napja, de mégis ez valami más volt. Valahogy mintha jó pár hete más lenne a világ. A munkahelyén is zordak voltak vele a kollégák, bár ez lehet, hogy a közelgő leépítés híre miatt van. Vagy...

- Ó, az nem lehet! – szólalt meg félhangosan. – Igen, a baleset óta ilyenek az emberek velem... de ez lehetetlen!

Hirtelen felült, és a pár lazító slukk után az eddig cirógató füst gyilkosan maró kátránnyá változott a torkában. Elkezdett erősen köhögni. A nyomás egyre erősebbé vált megint. Zihálva kapkodott levegő után. Nagy lendülettel kidobta a csikket az ablakon, és beindította a motort.

- Nem az én napom a mai. – szólat meg rekedten a macska felé fordulva. – Lassan már én is fantazmagórikus elméleteket gyártok. Gyere, menjünk haza...

Kipörgő kerekekkel vágódott ki a parkolósávból.



Gondterhelten hajtott az otthona felé.

- Oké, ez hülyeség, de azért gondoljuk végig. – mondta magának. – Az életem maga volt a boldogság addig a napig. Elvégeztem az iskolákat kitűnő eredménnyel, és még a sportban is jeleskedtem. Az egyetemi fociválogatottba is simán felvettek, amikor olvasták a suliból hozott jellemzésemet, amit Mr. Harlow - volt profi NFL játékos - írt, aki az edzőm volt. Ha nincs a foci, akkor nem ismertem volna meg őt. Az évadzáró meccsen láttam először. A megyében bajnokok lettünk, és velünk ünnepelt az egész egyetem. A banketten találkoztam vele. Gyönyörű volt! A legszebb lány volt, akit addig valaha láttam. Nagy örömömre én sem voltam közömbös számára. Csodálatos este volt. Pár évvel később derült ki, hogy csak miattam engedett a barátnői unszolásnak, hogy eljöjjön a döntő meccsre. Szívből utálta a focit...

Lediplomáztunk, mindketten kitűnő eredménnyel. Ideje volt továbblépnünk a kapcsolatunkban. Az én szüleim nagyon kedvelték őt, az övéi engem már kevésbé. Máig sem értettem az ellenszenvük okát, de szerencsére nem gördítettek akadályt a boldogságunk beteljesedése elé. Összeházasodtunk. Kaptam egy jó állást itt a Harold’s & Mart’s-nál. Vezető mérnökként sohasem panaszkodhattam az anyagiak miatt. Neki nem kellett dolgoznia, keresek annyit, hogy szépen meglegyünk, másrészt a ház körüli munka is egész embert kíván...

Hirtelen észbekapott, és beletaposott a fékbe. Majdnem áthajtott egy piros lámpán.

- Hú, ez meleg volt! – nézett a macskára, aki éppen megpróbált felmászni az ülésre, mivel a fékezés erejétől a doblemeznek repült. – Látod, így jár az, aki nem köti be magát!

Hirtelen egy bűzös leheletű kéregető termett az ablak mellett.

- Aggyámán egy dolcsit, főnök! – sipákolt Michael arcába. – Kenyérre köll a gyerekeknek!

Kenyérre, mi? A tetemes alkoholbűz megcáfolta a pár pillanattal előbb elhangzott kijelentést.

- Táguljon innen, jóember! – válaszolt a szakadt figurának. – Józanodjon ki, és csak azután mászkáljon az úttesten! Életveszélyes, amit csinál!

- Engem te ne taniccsá, köcsög! – kelt ki magából a csavargó. – Mingyá széjjelvágom az agyadat!

Hogy bebizonyítsa, nem a levegőbe beszél, egy hosszú kést vett elő valahonnan a kabátjából.

Égi szerencse, hogy pont zöldre váltott a lámpa, bár akkor is a gázba taposott volna, ha piros marad. Az öreg járgány korát meghazudtoló dinamikával követte gazdája parancsát. Mint egy fantasztikus regény megvadult acélszörnye, úgy ámokfutott végig a széles főúton...

Bassza meg! A kurva életbe! Magán kívül volt az izgalomtól. Mi jöhet ma még?

A külvárosi bevezető útról lekanyarodott, és az ismerősebb kertvárosba ért. A keze még mindig remegett az izgalomtól, így egy leállósávon félreállt. Ráborult a kormányra. Tüdeje erősen zihált, szeméből pánikkönnyek csorogtak. Fél óra is eltelhetett, amíg a fejét kiemelte a kormánykerékből.

- Istenem, mi ez? – révedezett át a szélvédőn. – Mi történt a világgal?

Pár perc múlva megerőltette magát, és kiszállt a kocsiból.

Háttal nekidőlt a kaszninak, és csak úgy nézett bele a házak mögött lemenő nap fényébe. Lassan a zsebébe nyúlt, és előkotorta cigarettáját.

- Jesszusom, mit művelek? – kérdezte önmagától. – Megint bagózok, pedig megígértem… Jó, még egy szál, ez a nap sem éppen átlagos.

Rágyújtott. Ahogy a füst újra lekúszott a légutakba, ő úgy csúszott egyre lejjebb emlékei alagsorába. Hol is tartottunk? Igen, addig minden példaszerű volt. Addig... Mi változhatott meg?

Gondolkozott egy darabig, és egyre felhősebb lett. Valahogy mindig ugyanoda lyukadt ki.

Ez nem lehet!

- Na, gyerünk haza! – pöckölte el a csikket. Nem vágyom semmi másra, csak egy jeges whiskey-re, és az én édes feleségemre.

A kíváncsiskodó macskát arrébb tessékelte, és beült. Belenézett a visszapillantó-tükörbe. Mintha nem ugyanaz az ember nézne vissza rá. A szemei olyan idegenek...

Nagy gázzal elindult hazafelé.



Ahogy a kulcs elfordult a zárban, bentről ismerős hangokat hallott. Kinyílt az ajtó, és a világ legfontosabb asszonya repült felé.

- Mich! Drágám! – kiáltotta a nő. – Hol voltál? Már halálra aggódtam magam miattad!

Nincs édesebb dolog, mint egy nehéz nap után megölelni azt, aki a legfontosabb az életünkben...

Michael nem válaszolt. Élvezte Sue ragaszkodó szorítását, és egy pillanatig úgy érezte, hogy eltörik a mécses nála. Lassan visszafogta a könnyeit, és mélyen magába szívta az asszony kívánatos illatát. Istenem! Örökre veled akarok maradni, egyetlenem!

A nő megérezte a férfi elgyengülését, és hirtelen két kezébe fogta az arcát. Egy pillanat alatt kiolvasott mindent a szeméből.

- Ó, Édesem! – szólt hozzá kedvesen. – Látom nehéz napod volt.

És minden további szó nélkül kézen ragadta és a nappaliban álló óriási bőrkanapéra húzta. A férfi lehuppant, mint a sószsák, és a nő finoman az ölébe csúszott. Gyengéden átkarolta a nyakát, és úgy kérdezte:

- Megértetted?

- Gondolkoztam sokat... – szólalt meg a másik kissé remegő hangon. – Akárhogy is, de nem tudom elhinni...

- Tudom, nehéz. – próbálta a legkedvesebb hangot megütni. – És elég hihetetlen is.

- Miért mi? – kérdezte a férfi elfúló hangon. – Miért pont mi?

A nő nem válaszolt egyből. Pár percig párja nyakába húzta magát. Zaklatottan szuszogtak egymás arcába. Végül Sue megtörte a csendet.

- Szép életünk volt. – kezdte halkan. – Mindenünk megvolt. Őszintén szeretjük egymást. Ebben a zavaros világban megtaláltuk, ami boldoggá tett bennünket. Egymást..., de nekünk már nem szabadna itt lennünk... Érted?

- Azt hiszem, igen. – bólogatott a férj. – Semmi sem történik ok nélkül. Nekünk abban a balesetben meg kellett volna halnunk. Most már biztosan tudom. Talán, ez a válasz a sok furcsaságra, ami azóta történik velünk. A folyamatos fárasztó rosszullét, az a megmagyarázhatatlanul fojtó nyomás, az emberek ellenszenves viselkedése. Nem csak mi, ők is érzik, hogy velünk valami nagyon nincs rendben...

- Elkerültük a Végzetet? – révedezett el a nő. – Akaratunkon kívül becsaptuk a Sorsot?

- Igen, lehet... – felhősödött el Michael tekintete. – De milyen áron?

- Igen, tudom, milyen kétségek dúlnak most benned. – osztotta kétségeit az asszony. – Amióta ez világossá vált számomra jobban érzem magam ugyan, de nem hiszem, hogy véletlenül ki tudtuk volna játszani a Halál Angyalát. Ez halandónak nem sikerülhet. Csak egy kis haladékot kaptunk...

- Nem tudom. – szólt a férfi. – Semmit sem tudok már, csak azt, hogy nagyon szeretlek.

- Hidd el, én is nagyon szeretlek. – válaszolta. – Gyere, töltsük el ezt az estét, úgy, mint még soha.

- Hogy érted?

- Kész a vacsora. Azt főztem, amit mindketten nagyon kedvelünk. Öltözz át az alkalomhoz. Én is azt teszem. A többit később.

Kiszállt Michael öléből, és elindult az emeletre átöltözni.

A férfi egyedül maradt a szobában. Zavarosak voltak a gondolatai. Hogy is van ez? Még most sem akarta megérteni teljesen. Ez egy olyan film, ahol nekik már nem kellene szerepelniük? Igen, furcsa volt ez a baleset, és a szövődmény nélküli felépülés is, de ilyen lehet, nem? Nem?

Lassan felállt, és a szemben lévő óriási üvegszekrényhez ment. Nagyon szép, míves bútor volt ez. Fester bácsi esküvői ajándéka volt. Van vagy száz éves. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és végignézte benne az összes kacatot. Az iskolai focimezét, Sue csipke kesztyűjét, az édesapja mandzsettáját, az édesanyja nyakláncát. Ahogy megérintette őket, minden tárgy egy filmet játszott le agyának vetítőgépén. Ó igen! Szép volt! Nincs mit sajnálni! Mintha sok hét után először érezte volna magát igazán jobban...

Hirtelen becsukta a szekrényajtót. Körbenézett. Milyen nagyszerű ház! Hát persze, hisz saját tervezés! Egy percig állt némán. Aztán elindult átöltözni.



A vacsora tökéletesen zajlott le.

Három fogás. Három tökéletes fogás. Ennek ellenére a gasztronómiai élmény csak másodlagos volt Michael számára. A vacsora alatt nem tudta levenni szemeit Sue-ról. Istenem, milyen gyönyörű! És ő az én feleségem!

Amikor elköltötték az utolsó falatot is, az asszony férje elé penderült.

- Gyere Drágám! – szólt hozzá hívogatón. – Most a hölgyválasznak van itt az ideje.

A férfi nem kérdezett. Hagyta magát elvarázsolni. Most mindent kérdés nélkül engedett.

Az asszony kézen fogta, és a garázsba vezette.

- És most hajts Joe bárjába! – mondta.

Beültek az autóba. Csodálatos kocsi. Ma minden olyan meglepő, vagy különleges.

Az úton le sem tudta venni a szemét gyönyörű feleségéről. Micsoda szerencse, hogy Joe ócska kis bárja a közelben van.

Beléptek. Azóta nem jártak itt, amióta szerelmet vallottak egymásnak ebben a helyiségben.

Nem sok minden változott. A boxok a régiek, a kínálat ugyanaz. A vurlicer ugyanazokat a régi slágereket köpködte. És nincs itt senki, csak az öreg Joe. Mire Michael körbenézett, már felcsendült egy régi szám. Az, ami a sorsát egykor meghatározta…

- Gyere Drágám! – búgta halkan az asszony. – Ez a mi számunk...

Valóban. Ez volt, amire először egymásba fonódtak. A dallam, ami örökre rabul ejtette mindkettőjük szívét...

Sue csodálatosan nézett ki. Semmi sem látszott rajta az elmúlt évekből. Ugyanolyan hamvas, és kívánatos volt, mint akkor, amikor először találkoztak. Nem is tudja, hogy hogyan, de elkezdtek lágyan ringatózni. A nő vezette, a férfi csak élvezte. Újraélte a régi emlékeket. Egymásba fonódva keringetek a táncparketten. Nem is tánc volt ez, hanem inkább egy a múltat a jelennel összekötő kéjutazás...

Észre sem vette, hogy lejárt a féldolláros, és elhallgatott a zene. Az emlékek felidézésétől megrészegülve bágyadtan nézett maga elé. Szerencsére egy finom kéz nem hagyta magára. Kézen fogta, és egy ismerős boxba húzta.

- Ez volt az... – kezdett magára találni. – Igen, ebben a boxban...

- … csókoltál meg először. – fejezte be az asszony. – És én tudtam, hogy ez lesz a végzetem...

Forgott vele a világ. Ahogy maga elé tekintett, ott volt a világ legfinomabb hamburgere az elhagyhatatlan sült krumplival. Úgy, ahogyan Joe mindig is tálalta. Úgy, ahogyan mindig is a legjobb volt...

Amikor újra felocsúdott, már ismét a Mercedesben volt.

- Menjünk a Páholyba! – kérte Sue. – Kérlek, menjünk oda!

A Páholy a várost körülölelő helyek egyik ismert szirtje volt. A generációk óta jártak oda a fiatalok éjjelenként, mert romantikus volt, és elég elhagyatott. Az óriási szirt minden pontjáról látni lehetett a város szmogban tündöklő fényeit, ahogyan alant világítanak az ég felé. Sok fiatal párnak volt ez a sziklaperem a szerelem beteljesedésének csúcspontja. Sue és Michael is közéjük tartozott egykoron, és sok év után most azon kapták magukat, hogy újra a szerpentinen kaptatnak fel, az ismert szirt felé.

Jó sok kanyar után megérkeztek. A fák ugyan magasabbak lettek, de ezt leszámítva semmi sem változott azóta, amikor utoljára látták ezt a helyet tinédzserként.

- Oda, a bokrok mellé... – irányította Sue, a párját. – Ott, ahol voltunk...

Ha nem mondta volna a férfinak, az akkor is oda állt volna. Élénken élt az emlékeiben az a csodálatos éjszaka.

- Itt vagyunk. – állította le a motort. – El sem hiszem.

- Én sem. - válaszolta a nő. – Nem hinném, ha nem látnám.

Szelíden rámosolygott, és átkarolta a nyakát.

- Emlékszel? – kérdezte. – Itt voltunk először, amikor...

- Ssss! – tette a szája elé a mutató ujját Michael. – Szerinted, lehet azt elfelejteni?

Sue kacéran megvonta a vállát. Lassú mozdulatokkal kibújt ruhája pántjaiból.

- Mit csinálsz, te... – kérdezte a férfi, de már nem volt ideje befejezni.

Forró csók tömte be a száját. Mire feleszmélt volna, az üléstartó kar kiengedve, és egy gyönyörű bestia két vállra fektette. Nem szólt, hagyta, hogy a nő némán uralkodjon rajta. Az kibújt lenge ruhájából, és az ágyékára ült. Istenem, milyen gyönyörű! A telihold lágyan tört meg Sue kifogástalan alakján, és szemérmetlenül világította meg izgalmas melleit. Egy pillanatig volt csak tétlen. A következő pillanatban vérszomjas vampként tépte a férfi ruháját. Az nem állt ellent, ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt. Körbe vette őket a néma éjszaka. Csak a test hangjai és a vágy sóhajai váltották egymást a néma éjszakában...



Michael letekerte a kocsi ablakait. A hűvös levegő cirógatta az arcukat a visszaúton. Kipirultak voltak, és boldogok. Az elmúlt hetek rosszullétei már nem kísértették őket. Sue kielégült mosollyal a vállára hajtotta a fejét, és finoman átölelte. A férfi is a fellegekben járt, nem sietett. Lassan, kíméletesen vezette a veterán szépséget a kanyarok tucatjain. Michael a hosszabbik kerülő úton ment, önmaga sem tudta, hogy miért. Talán hogy ez a gyönyörű este soha ne érjen véget...

Amikor a hegy aljára értek, az út kiszélesedett. Pár kilométer után egy ipari vasútátjáró kereszteződésébe értek. Ahogy egyre közelebb mentek, a lámpa pirosra váltott, és rekedt kolomphanggal adta tudomásukra, hogy a sínpár üzemben van. Lassan csurogtak be a lejtős kereszteződésbe. Az utolsó pár méteren a férfi behúzta a kéziféket.

Amikor megálltak, egymásra néztek.

Sue hirtelen átpattant, és az ölébe ült lovaglóülésbe. Mélyen a szemébe nézett. Úgy, mint még sohasem.

- Csodálatos este volt... - suttogta. - Szeretlek!

Átölelte.

- Igen! A legcsodálatosabb volt! – szólt a férfi elcsukló hangon. – Én is nagyon szeretlek! Nagyon, nagyon...

Acélbéklyóként szorították egymást.

Hirtelen egy apró fémes pattanás volt hallható. Az autó megmozdult. Lassan elkezdett a sínek felé gurulni. A kéziféket tartó fémdarabka pattanhatott el. Egy pillanat alatt megértették: ez nem a véletlen műve...

A két ember egy utolsó óriási csókban forrt össze.

A nagy sebességgel érkező tehervonatnak ilyen rövid féktávolságon belül esélye sem volt arra, hogy számottevően lassítson. Csak kürtölni tudott. Fülsüketítő sikítással adta a világ tudtára, hogy e Halloween éjszakán a Végzet eszköze lesz...

2011. október 6., csütörtök

Dhampir nehéz kérdése


- Figyelj, erősen foglalkoztat valami! Hogy van az, hogy bármit csinálsz, az folyamatosan ellenérzéseket szül másokban? Akárhogyan is forgatod a végén rosszul sül el számodra? – kérdezte a Dhampir tőlem, az egyik este, mikor kedvenc törzsasztalunknál múlattuk az időt, az egyik deviánsnak tartott helyen.

- Mire gondolsz pontosan, Barátom? – kérdeztem vissza.

- Amikor egy nő az én világomat fürkészi, izgalomba jön, és különlegesnek gondolja. Megelőzve a bajt, akárhogyan is magyarázom, hogy ez nem romantikus leányálom, gótikus köntösben, csak fejet ráznak, és biztosítanak arról, hogy igenis mélységében értik, és érzik, amiről beszélek. Előhoznak a múltjukból közös pontokra utaló csacska, kissé félremagyarázott, kiszínezett eseményeket, és e momentumokra alapozzák őszinte megértésüket. Kis idő elteltével, amikor tényleg szembesülnek valómmal, megijednek. A nagy bizonygató megértés átcsap rémületbe. Minél inkább távolságtartó vagyok, okulva több esetből, annál jobban keresik társaságom. Próbáltam az ellenkezőjét, de… leírhatatlanul kellemetlen az eredmény. – legyintett szomorúan.

- Nem igazán értelek. Most mi ebben a baj? – kérdeztem. – A nők alapjában romantikus beállítottságúak. Vonzza őket az ismeretlen misztikum, izgalmasnak tartják, ami a homályból emelkedik ki, az árnyékból jön. Foglalkoztatja a fantáziájukat, nem beszélve a szexuális identitásukról. Úgy csinálsz, mintha nem ismernéd a nőket, hogy általában milyenek. Ismertél jó párat, nem? – vetettem oda kissé kajánul.

- Az a legnagyobb bajom, hogy hiába mondom az igazat, a szemük előtt lebegő homályos fátyolon keresztül helyeselnek, és amikor benne vannak, meglátják a valót, már nem annyira tetszik nekik, és elmondanak mindenféle hazugnak. Pedig a töredékét sem látták világomnak. Okos bólogatásuk a múlté, felváltja a félelem és az átkozódás. – fakadt ki.

- Ismerős szituáció, Barátom. Megértelek. – értettem vele egyet.

- Amikor idáig eljutunk egyből azt firtatják, hogy miféle nőstényördög művelete ezt velem, ki kiváltotta ki, hogy valóban ilyenné váltam. Hiába mondom, hogy én mindig is ilyen voltam, mint amilyen vagyok, csak haragosan, mindentudón a fejüket rázzák, és egy másik nőről akarnak hallani.

Én viszont őket, mint embert akarom megismerni és mikor ezt tudomásukra hozom akkor kissé megsértődnek. Majd közlik, hogy nem olyan könnyű őket ágyba vinni. És ha azt mondom, hogy „csak” egy kellemes társaság, egy ital, és a megismerés vágya hajtott a találkozóra, a fejemhez vágják, hogy biztosan sok barátnőm van, vagy ami még rosszabb, barátom. Rémisztő… - sóhajtott, némi panaszos fennhangon.

- Tudom, milyen kellemetlen helyzet. Megéltem már hasonlókat. – mondtam együttérzéssel.

- Tudod, hogy keresem a hozzám hasonlókat, mindegy annak neme. Amikor valaki érdekel - ami elég ritka -, azt szeretném megismerni. Hajt a vágy, hogy tudjam, nem vagyok egyedül e világban. Nézd a mi ismeretségünket. Igaz, Te nem vagy olyan, mint én, de érdekes mód nagyban hasonlítunk egymásra. Rajtad kívül nincs olyan lény, akire azt mondhatnám: Igaz Barátom. – nézett rám vidámabban, de láttam szembogarában táncot járt a szomorúság.

- Én ennek nagyon örülök. Büszke vagyok különös barátságunkra, még ha rajtunk kívül senki sem tudja, tudhatja. Remélem, ezért nem fogjuk ölelgetni egymást. – néztem rá viccesen.

- Ne kezd már Te is, az Istenért! – mordult rám kissé haragosan. – Kérdem tőled: Hogy találjak akárkit is, ha nem azt értik meg, amit mondok, hanem azt, amit maguknak beképzelnek, amit látni akarnak?

Amikor a másik szemébe nézel, látod magad olyannak, mint amilyennek Ő lát, igaz? – szegezte nekem a kérdést.

- Igaz. – bólintottam.

- Hogy tudjam magam értékelni, fontosságom mércéjét megállapítani, ha minden erőfeszítésem ellenére, csak egy idea, egy torz látomás vagyok a másik szemében, és nem a valóság, amilyen valójában vagyok? – kérdezte keserűen.

- Nehéz lenne megmondani… - válaszoltam őszintén, és én is az asztalunk felett gomolygó fanyar szivarfüstbe bámultam tanácstalan…

2011. július 12., kedd

A koldus


- A francba! – buggyant ki szájából a szitokszó.

A borítékot tétován halászta elő az ormótlan levélszekrényből, és amikor meglátta a medical center feliratát a küldeményen, úrrá lett rajta a mostanában egyre gyakrabban jelentkező remegés. Feltépte a papírt, és gyorsan átfutotta a levelet.

- Be kell mennem a dokihoz a klinikára. Az Isten verje meg!

Agresszív szitkozódása mögött a félelem rejtőzködött.

- Vigyázz a szádra fiatalember! – szólt rá egy érces hang a nappaliból. – Azt hiszem, már egymilliószor elmondtam, ha káromkodni akarsz, tedd úgy, hogy ne halljam...

- Bocsánat, fater! Elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül. – szólt halkan, kissé gúnyosan.

- ... és hogy Isten nevét hiába szádra ne vedd! Elég bajod van, nem kell, hogy a Teremtő haragját is kiérdemeld tiszteletlen viselkedéssel.

- Jó, oké, értettem! – mondta bólogatva, és alig halhatóan magában hozzátette – Több, mint harminc év alatt nem tudtál rám erőltetni szinte semmit, az általad jómodornak hívott szarságból. Bekaphatod, vén barom! Nem érdekel, mit papolsz öreg, nem is vagy az igazi apám.

Zsebre vágta a borítékot, és a szobájába ment. Kivett egy doboz cigarettát a bárszekrényből. Letépte a borítócelofánt és elővett belőle egy szálat. A szájába tette, és ösztönösen az ingzsebéhez nyúlt, ahol az öngyújtóját tartotta. A zseb üres volt. Zavartan kezdte el tapogatni ruházatát, hogy valamelyik részében talán ott van. Egymás után többször forgatta ki zsebeit iszonyatos káromkodások közepette. Letépte magáról a laza bőrkabátot, és idegessége tombolásig fajult. Vérben forgó szemekkel állt meg egy pillanatra, és éppen az egyik régimódi komódra bámult, aminek a szélén végre meglátta. Mint a dúvad, pár lépéssel a bútordarabnál termett, és szinte rávetette magát az öngyújtóra. Felpattintotta a fedelét, és lenyomta a dörzskereket. Várta a kovaszikrától belobbanó ismerős lángot. Az azonban megmakacsolta magát. Fényes szikrán kívül nem adott egyebet. Üres volt.

Mint akit kígyó mart meg, úgy vágta földhöz tébolyultan az apró szerszámot. Hirtelen megállt, és kimeredt szemmel bámulta a földön szerteszét gurult alkatrészroncsokat. Zavartan körbenézett, és az arcáról az izzadságot a hajába törölte. Tudta, hogy pár helyiséggel odébb az idős ember mindent hallott. Kihúzta magát, vett egy nagy levegőt, és elindult a konyhába gyufáért.

Ahogy a nappali hatalmas bejárata előtt haladt el, besandított a szobába, és meglátta az öreget.

A szoba olyan volt, mint egy múzeum. Ódivatú bútorok voltak ízlésesen elhelyezve. A falakon régi aranyozott keretekben régen elhalt felmenők képmásai váltották tájképek olajnyomatait. Hatalmas faragott tölgyfa könyvszekrények pózoltak öntelt módon, őrizve a tudás tárházát generációkon keresztül. A szoba közepén két bőrkanapé nézett egymásra, közrefogva egy díszes intarziáktól hemzsegő asztalkát. Balra hatalmas kétszárnyú ajtó nyílott a belső dolgozószobába. Azzal átellenben a falból egy barokk kandalló emelkedett ki. Két szélén ülő vörösmárvány oroszlánok vicsorgó szemfogakkal fogták közre a családi címert.

Az idős ember a kandallónak támaszkodva nézett ki az ablakon a szemközti ház irányába.

- Hihetetlen... Még, ennyi idő után is... – suttogta maga elé meredve.

A fiatalember óvatosan beoldalgott a szobába. Érezte, hogy valamit mondania kell, de nem tudta, hogy fogjon neki. Gyengén szédült. Koordinációs problémák gyötörték már egy ideje. Óvatosan megtámaszkodott az egyik szekrény sarkán, és finoman megszólalt:

- Ne haragudjon uram! Nem tudom, mi van velem mostanában, de úgy érzem, valami nem stimmel. Nem vagyok a legjobb formában.

- Igen, tudom. – szólalt meg a másik és lassan megfordult. – Egy egészséges ember nem ájul el az ajtóban csak úgy, mint te jómúltkorában.

Régebben bár sokszor meggondolatlan, mégis életvidám ember voltál. Mostanában gyakran látom, búskomorság gyötör. Ezért is szóltam Dr. Reinhard barátomnak, hogy soron kívül vizsgáltasson ki a klinikán.

Szemben álltak egymással. A fiatal csak bámult az öregember szemeibe. Sohasem vallotta be, de mindig is csodálta ezt az embert. Bölcsesség áradt lényéből.

Több, mint hat láb magas volt. Széles vállaival az erőt sugározta, pedig már a hetedik x-et is elhagyta. A fiatalember közel sem volt ennyire karizmatikus. Semmiben sem hasonlítottak egymásra.

- Miért törődik velem ennyire, hiszen már nem vagyok gyerek? Nem kellene istápolnia ennyire. És... Mindegy... – halkult el.

- Fejezd csak be nyugodtan, nem átok az, amit kimondasz. Igen, nem én vagyok a vérszerinti apád. Megígértem édesanyádnak, hogy amíg módomban áll, addig vigyázok rád, nem engedlek elkallódni. Nagyon szerettem őt. Nagyon... – és egy falon függő képre pillantott.

Ebben a másodpercben mindketten egyvalakire gondoltak. Egy gyönyörű nőre, aki mindkét férfi életében meghatározó jelentőségű szerepet töltött be. A szerető anya, és az odaadó feleség szelleme járt közöttük egy pillanatig.

- Mit nézett olyan hosszú ideig az előbb az ablakon keresztül? – szólalt meg a fiatal férfi nagysokára. – Ezen a meleg tavaszi napon mi érdekes ennyire itt a koszos belvárosban?

- A szemközti ház bejáratánál, az utca kövezetén ül egy ember. Őt néztem. – válaszolt az öreg.

A fiatalember az ablakhoz ment, félrehajtotta a nehéz brokátból készült függönyt, és kinézett.

Egy rongyos alakot látott meg a szomszédos ház gránitfalának dőlve, aki az ő bérházuk óriási bejáratát bámulta mereven. Furán viselkedett. Motyogott magában, időnként grimaszolt egyet, olykor indokolatlanul felkiáltott. Látszott rajta, hogy félnótás. Ismerte ezt a szerencsétlent, aki már jóideje a kapualjukban tengette az életét. Ahányszor a kapun kiment, a bolond hajléktalan hozzászólt valami érthetetlen nyelven, és csak bámult rá nagy vízkék szemeivel. Gyűlölte ezeket a szemeket! Neki is ilyen szemei voltak. Ilyenkor émelygés fogta el, hiszen úgy érezte, mintha saját groteszk torzója nézne szembe önmagával.

Hirtelen a koldus látványától iszonyatos dühbe gurult és hangját felemelve fröcsögte:

- Mi az istent lehet nézni egy ilyen ocsmány alakon, mondja? – fordult az öreg felé. Az idős férfi szeme rávillant, de ő tovább folytatta. – Az ilyen csatornalakó görényeket agyon kellene verni! Éjszaka benzinnel felgyújtani őket, hogy fáklyaként valami hasznosat is tegyenek a sötétben, az életben egyszer! Rohadt éhenkórász, tetves banda! Ostoba, iskolázatlan... – nem tudta folytatni, mert éles fájdalom fojtotta belé a szót. Az idős férfi egy mozdulattal elkapta a karját, és az ablaktól elrántotta. Kezét satuként szorítva szúrósan a szemébe nézett.

- Mérnökember, mint te! Csak hogy ő végig jelessel végezte az egyetemet! – mondta vészjósló hangon. - Nem bukdácsolta végig, hogy nyolc év alatt valahogy diplomája legyen, mint egyesek! Munka után tanult éjszaka, jelesre vizsgázott mindig, nem pedig semmittevőként bukott meg a vizsgákon sorra!

A férfit újabb dühroham kapta el, de csak tehetetlenül vergődött a másik szorításában. Arcán torz grimaszok jelentek meg, és a fogát csikorogtatta. Esélye sem volt ellenfelével szemben. Pár perc után agresszivitása alábbhagyott. Ereje elfogyott, így lassan nagy lihegések közepette elernyedt. A másik érezte ezt, és lassan eleresztette.

A folyosón lévő nagy állóórára pillantott, és sokkal nyugodtabb hangon megszólalt:

- Jól vagy? Szedd össze magad, és indulj el a klinikára! A doktor kettő óra után már szabad. Reggel beszéltem vele telefonon, és azt mondta, hogyha megkapod az értesítőt, akkor megvannak a laborleletek, és a kivizsgálások eredményei. Már több konzoliumot tartott az ügyedben neves kollégákkal. Kettő után bent van az irodájában.

A fiatalember szó nélkül bekullogott a szobába, ahol a kabátját hagyta, felvette, és a folyosón egy röpke pillantást vetett a tükörképére. Miután a nagy velencei tükör megnyugtatta, hogy nem néz ki siralmasan, a zsebeiben kutatott a kulcsai után. Amint megtalálta az egyik farzsebében, előkapta, hogy a zárba illessze, de az kihullott a kezéből. Megállt, és a földön fekvő kulcscsomóról a kezeire esett a tekintete. Mindkét keze gyengén remegett.

- A kurva életbe! – motyogta alig hallhatóan.

Elhatározta, hogy nem gurul dühbe, és a kulcsokért hajolt. Háromszor ejtette el és emelte fel a földről, mire végre kinyitotta vele az ajtót, majd szó nélkül csapta be maga után, ahogy kilépett a gangra.

- Sok szerencsét… fiam! – nézett utána az öregember.


Az emeletről hatalmas szecessziós lépcsőzuhatagon keresztül leért a fogadószintre.

Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy a régi szomszédoknak nem köszönt, sőt majdnem elsodorta őket a fordulóban. Az idős emberek rosszalló fejcsóválással poroszkáltak tovább.

Ahogy kiért a kapuszínre hirtelen megtorpant. A koldus! Az öregember a kapubejáró szegletébe húzódva rágcsálta szegényes ebédjét. Ahogy felpillantott, meglátta a fiatalembert és elmosolyodott. Homályos szemei megcsillantak, görcsös kezeit felé emelte és érthetetlen nyelven finoman beszélt hozzá.

- A tetves anyját! – hörögte félhangosan. - Mindig valaki beengedi, és kajával tömi a rohadékot!

Első indulatában az öreg felé rohant, aztán hirtelen megtorpant.

- Még valaki meglát! – gondolta. – Csak okosan!

A koldus reménykedve nézte, és ahogy közelített felé, egyre barátságosabban nézett rá. Utálkozva méregette az öreget, és ahogy melléért, óvatosan kinézett a kapun át az utcára. Üres. Nem jár most erre senki. Halkan nekifeszült a nagy kétszárnyú ajtó egyik felének ami irdatlanul nehéz volt, alig bírta kattanásig tolni a zárba. Félhomály lett úrrá a hatalmas folyosón. Rajtuk kívül csak a szemétkonténerek hallgatták a vészjósló csöndet...

Az öregember boldogan nézett a fiatalra, és ennek kedves hangokkal jelét is adta. A másik csak gőgösen állt előtte. A koldus finoman a fiatalember nadrágjába kapaszkodott és mondani szeretett volna valamit.

- Mit merészelsz? – hajolt le hozzá. – Hozzáértél a gatyámhoz, te mocsok?!

Az öreg szemei elkerekedtek. Hirtelen megteltek könnyel, és óriási cseppekben hulltak alá. Ekkor kapta az első ökölcsapást. Az álla nagyot reccsent, és kissé felkiáltott. Nem hangosabban, mint amikor egy kölyökállatot kínoz az ember, mert gyenge tüdejéből nem futotta többre...

Hátrahanyatlott, és a fájdalomtól kissé összegömbölyödött. A fiatalember vérszemet kapott, és felugrott. Eszét vesztve elkezdte rugdalni a földön fekvőt. Az nem védekezett csak halkan sírt.

A tompa pufogás és nyögdécselés amolyan fél óráig tartott. Azután hangos csapódással bevágódott a bejárati ajtó. A lépcsőházban újra síri csend uralkodott...


Cudar hangulatban volt. A látogatás a professzornál mélyen elkedvetlenítette.

- Menjen a picsába a vén gyökér a diplomájával együtt! – sziszegte a fogai közt. – Biztosan beszélt az öregemmel, és ezért szórakozik velem! Azt hiszik, hogy meg tudnak ijeszteni! De tévednek!

Órákon keresztül céltalanul rótta az utcákat. Mindenbe belerúgott, ami a földön hevert, mindenkit fellökött, aki nem tért ki előle széles ívben. Egyszer csak megszédült. Egyre gyakrabban történik ez vele. Egy padhoz tántorgott, és leült. Az arcát a kezébe temette, próbálta figyelmen kívül hagyni a rátörő erős fejfájást. Rá kell gyújtania! A zsebébe nyúlt, de a doboz üres volt. Szitkozódva vágta földhöz.

Amikor kicsit jobban lett, elhatározta, hogy hazamegy és lefekszik. Az utcájukba érve befordult a sarkon és hirtelen megtorpant. Nagy csődület volt a kapuban. Szomszédok álltak a bejáratnál, és a járdapadkánál egy mentőautóban sürgölődtek a mentősök. Rendőrök beszélgettek a lakókkal.

- Huh, jó lesz kerülni egyet! – villant az agyába.

Visszahátrált az utcasarokra, és a szomszéd utcafrontról nyíló hátsó bejáraton keresztül jutott be a lépcsőházba. Macskaügyességgel lopakodott végig az emeletre, és szinte hangtalanul zárta az ajtót maga mögött, ahogy a lakásba ért.

Óvatosan suhant a szobája irányába. Amikor mostohaapja ajtaja előtt lépett volna el, megpillantotta őt, amint a széles nagy erkélyen áll.

- Megjöttél? – kérdezte az öregember, anélkül, hogy hátrafordult volna.

Hirtelen indulatba jött. Erőteljesen a szobába lépett, és rákiáltott:

- Mi ez az egész? – a zsebéből kitépte az orvosi vizsgálatok eredményét.

Az idős ember lassan megfordult, és szomorúan a szemébe nézett.

- Huntington-kór. Autoszomális dominánsan öröklődő neurodegeneratív...

- Honnan tudja? – vágott a szavába. – Maga összebeszélt azzal az átkozott professzorral!

- Amikor elviharoztál tőle, felhívott Reinhard doktor. – kemény arcéle megenyhült, könnyek fojtogatták. – Nyugodj meg fiam! Sokat tudunk tenni ellene, ha te is akarsz...

- Ugyan mit? – ordított magából kivetkőzve. – Az a kibaszott doki mindent elmondott erről a szarról! Istenem! Mégis hogy lehetséges ez?

Az öreg nagy levegőt vett és hallgatott. Visszanyerte lelki egyensúlyát. A fiatalember leroskadt egy karosszékbe, és kirobbant belőle a zokogás.

- Anyám? – kérdezte könnyektől elfúló hangon. – Anyám beteg volt, igaz?

- Nem. – szólt az öreg halkan. – Az apád volt a beteg...

Bejött az erkélyről, és közel húzott egy széket. Leült vele szemtől szembe.

- Figyelj, fiam! Apád nem tehetett róla. Negyven éves volt, amikor megállapították nála ezt a betegséget. Nagyjából ugyanekkor tudta meg, hogy az ő édesapja is ebben hunyt el. Egy pillanat alatt összeomlott. Gyűlölte a világot, Istent és mindenkit, aki nem szólt neki, hogy a felmenőiben egy gyilkos kór szedte az áldozatait. Te akkor öt éves voltál. Hidd el, nem magát sajnálta...

Ötven százalék volt az esély, hogy te nem öröklöd, de nem áltatta magát. Anyádnak elmondta, hogy képzeli el a jövőt. A családnak szét kell válnia. Te maradsz édesanyáddal, és ő elhagy benneteket. Érezte, rohamosan romlik az állapota, és nem akart veszélyt jelenteni a családjára. Folyamatos dühkitörések, erős letargia, nagyfokú szellemi hanyatlás jelentkezett nála. Anyád erről hallani sem akart. Apád pedig tudta, hogy így lesz. Beadta a válókeresetet, és minden vagyonát rátok hagyta. Remélte, amikorra te felnősz, addigra megtalálják a kór ellenszerét, és gondoskodott elég pénzről, hogy kikezelhessenek, ha örökölnéd.

- Jesszusom! – törölte meg az arcát a fiatal. – Ezt eddig miért nem mondta nekem?

- Mert szerettem édesanyádat és megígértem neki, hogy csak akkor mondom ezt el, ha rajtad is jelentkeznek a tünetek. Csak pár hónapja láttam, hogy valami nem stimmel.

- Milyen ember volt az apám? – kérdezte halkan. – De őszintén!

- Nagyon jó. Jellemes és becsületes... - válaszolt lassan az idős ember. – Azt mondta, amikor elment: amíg élek a fiamat amikor csak tudom szemmel fogom tartani. Szeretném azt még megélni, hogy lássam, milyen emberré válik, amikor felnő.

Hirtelen egy sziréna sivított a levegőbe. Az öreg felállt, és kiment újra az erkélyre. A mentőorvos beszállt a járműbe. A rendőrök most már ráérősen ácsorogtak a járőrautó mellett. A lakók ijedten beszéltek egymáshoz. Már nem sietett senki. A mentő lassan kiállt, és elfordult az utcasarkon.

- Bevégeztetett... – mondta félhangosan. – Sokáig szenvedett, és most elment.

- Mi történt? – kérdezte a fiatal. – Mi az istennek mászkál ki állandóan arra a rohadt erkélyre?

Az idős ember megfordult félig, és nagyot nyelt.

- Azért a hajléktalan emberért jött a mentő. – mondta finoman. – Valaki nagyon megverte szegényt.

- Na és akkor mi van? – válaszolta közönyösen a fiatalember. – Már ez is baj? Legalább nem ólálkodik itt folyton az undorító állatja. Gyerekkorom óta itt sündörög az a fickó.

Az öregember arcán a vonások megkövültek, keményebb hangra váltott.

- Meghalt. – szólt röviden. – Láttam abból, ahogy letakarták. Agyonverték szegényt.

- Meghalt? – rémült meg a másik. – Jézusom! Ezt nem tudom elhinni!

Némán nézett maga elé. Keze akaratlanul elkezdett remegni, hirtelen rátört a magány és a félelem.

- Maga ismerte? – kérdezte csendesen. – Honnan ismerte azt az embert?

Az öregember teljesen felé fordult. Lassan bejött az erkélyről, és bezárta a nehéz ajtókat. Miután a függönyöket is a helyére igazította, újra leült a fiatalember elé.

- Igen, ismertem. – válaszolta kimérten. - Valamikor az évfolyamtársam és barátom volt.

- Ez a bolond kis alak? – hitetlenkedett a fiatal. – Ez hihetetlen!

Akkor az öreg egészen közel hajolt hozzá, az orruk szinte összeért.

- Ő volt az apád...

2011. június 10., péntek

Villamos


Elég szottyos, fülledt idő. A levegő tele párával, ingem szorosan rám tapad. Nyálkás csigának érzi magát ilyenkor az ember. Mostanában sokat esik...

Átsétálok a téren, ami már sok évtizede a járműátszállások széles tere. Egykor egy olyan vezérről nevezték el, akiről még a legtöbb történelem szakon jelessel végző szakember sem tudja, hogy ki volt. A történelem szele megcsapta ezt a helyet is. A teret szegélyező épületek még a sztálinbarokk jegyeit viselik, szimbiózisban létezve a hetvenes évek panelőrületével. Az átellenes sarokban viszont már egy óriási modern plázaóriás terpeszkedik az egykori villamos végállomás helyén. A vonalakat átszervezték, és új állomáshelyet kapott a sárga villanyjármű is. Afelé igyekszem.


Ahogy átvágok a forró aszfaltplaccon, és észreveszem az új városvezetési szemlélet egyik nem várt „mellékeredményét”. Az aluljáróban, a bérletpénztárnál, a kisboltok előtt mindenféle lerobbant alak kóvályog valamilyen indítatástól vezérelve, úton-útfélen zaklatva az arra közlekedő embereket. A söpredéket a belvárosból a peremre száműzték. Igaz, eddig is képviseltette magát ez a jelenség, csak nem ilyen halmozottan. Nyüzsögnek, mint egy felbolydult méhkaptár. Engem sem kímélnek ezek a félholt lelkek, így néhány kisebb atrocitás árán jutok el az általam kiszemelt megállóba.


A 3-as villamos. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal, változó célokkal időnként zötykölődöm vele. Gyerekkoromban apámmal jártam erre olykor, aztán a 3-as metró miatt megszüntették a járatot. Halott volt húsz évig. Úgy tíz éve újraindult a járat, és a régi UV villamosokat, hannoveriekre cserélték. E apró intermezzókon kívül, nem sok minden változott, amióta erre járok. Ezen a vonalon számomra minden alkalom egy időutazás, a harmincas évek zuglói, kispesti gyártelepeitől a nyolcvanas évek szocreál lakótömbjeiig. Letűnt korok hátramaradt kísértetei. Ízléstelen városi torzók az egykori fejlődés ígéretének hazugságával...


Végignézek a peronon, egy pillantást vetve az utazó közönségre, akik szintén erre a járatra várnak. Gyorsan felmérhető, hogy még mindig nem a gazdag elit lakhelyeit érinti ez a villamos vonal. Munkában elfáradt melósok, mindent és mindenkit gyanúsan méregető kisnyugdíjasok, hangosan gesztikuláló cigánycsaládok, kétes márkákkal hivalkodó tinédzserek, rikácsolva telefonáló kismamák, egykedvűen bámészkodó kínaiak, és e jelenségek furcsa permutációi. Mind együtt várjuk a sárga járművet.

Az idő haladtával egyre többen és egyre türelmetlenebbül...


Ahogy beáll a megállóba, kaotikus tömörülés veszi kezdetét. A régi várostromokat megörökítő festményeken láttam hasonló jeleneteket: ahogyan négy harcos próbált bejutni egy alig egy ember nagyságú nyíláson, amit valamilyen ostromgép ütött az ellenség falán. A nagy tülekedésben néhol jajkiáltásokat, másutt különböző nyelvű szitokszavakat hallani. Egyedül a villamos, ami zokszó nélkül állja a felszállók rohamát. Nagyjából egy perc alatt befejeződik a megszállás. Elindulhatunk. Mindenkinek jutott egy talpalatnyi hely. Megkapaszkodom, és körbenézek. Az arcokon látszik hogy győzelem, vagy veszteség jutott az illetőnek az ostrom végén.

Letekintek. A hozzám legközelebb ülő idős asszony arcán átszellemült mosoly feszül. Fél perccel ezelőtt még ugyanezek az arcizmok görcsbe merevedtek, mert gazdája ádáz küzdelmet folytatott egy hasonló korú ellenlábasával, aki szintén ugyanazt az ülőhelyet szemelte ki. Testi fölényét – és valószínűleg a förtelmesen erős levendulaszagú kölnijét is – kihasználva, egy erős nyomással kissé kibillentette egyensúlyából a másikat, és hangos reccsenés kíséretében, lehuppant a vágyott székre. Most büszke vigyorral néz bele a legyőzött mérges arcába. A mai csatát megnyerte...


Rövid idő alatt lecseng a felszállás okozta trauma. Egy fiatal srác unott arccal már negyedszer tolja el magától a hatévesforma kis cigánygyereket. Andzséló – a nevét időközben tudtam meg aközben, amikor az anyja ráordított - folyamatosan kapaszkodik csokifagyis kezeivel a fiatalember fehér farmerjába. Az édesanyja utasította erre, mert az elindulásig nem biztos, hogy a gyereket meg tudja fogni, hiszen másik két kisebb testvérét is fel kell ültetnie az ülésre. A kisfiú betartja az utasítást, és így a barna foltok egyre nagyobb teret töltenek be a nadrágvásznon. A fiú finoman szóvá teszi ezt, mire a közelben egy illuminált alak hirtelen fenyegetően rámordul. Mint kiderül, ez a hiányos fogazatú, kissé koszos illető a gyermek apukája. Közelebb húzódik, és szesztől bűzlő szájnyílásából ordít a srácra, aki láthatóan kissé megretten tőle. Érzem, hogy szólnom kell. Ettől a részeg kissé hátrahőköl, és káromkodások közepette megfogja a kisfiú kezét, és elrántja a fiatalembertől. A srác egy halk „köszönömöt” rebeg felém, és az Éles sarok után gyorsan elhagyja a járművet. Andzséló apja utána kiabálva még utoljára rasszistának nevezi, de ahogy rápillantok, elhalkul.


A következő megállónál fiatalok egy csoportja száll fel. Nem csoda, hiszen a közelben van egy nagynevű, régi gimnázium. Homlokán büszkén díszeleg a vésett felirat: ALL. GIMNAZIUM. Gyönyörű régi épülete érdekes kontrasztot alkot a főút másik oldalán álló betonvázú szörnyeteggel.

Lányok és fiúk hangosan cseverészve tódulnak a villamos belsejébe. A meleg időjárásnak köszönhetően a bakfisok a szokásosnál is alulöltözöttebbek. Kacér pillantásokat vetnek az őket nyíltan, vagy titokban mustráló férfitekintetek felé. Domborodó nőiességük versenyt feszülnek hormonjaikkal. A velük együtt hullámzó srácok veszik az adást, és ahol tudják (engedik), ott karolgatják osztálytársnőiket. Néhány idős hölgy megvetően végigméri a tinédzser Laokoón- csoportot, egy-két bácsi viszont szemében perverz fénnyel vigyorog...


A Pataki Istvánról elnevezett Művelődési Központnál már szinte elviselhetetlen a forróság. A nyitott ajtók sem enyhítenek a fülledtségen. Imbolyogva robban a kocsitérbe egy-két erősen leharcolt férfi és nő. Teljességük maximális szinonimái annak a panelépületnek, aminek az irányából érkeztek. Testtartásuk, és arckifejezésük messziről sejtetni engedik: kemény harcot vívnak az alkohollal nap, mint nap.

Ahogy elindul a szerelvény, szóváltásba kerülnek egymással. Groteszk torzókként próbálják magyarázni sajátos igazukat a másiknak. A gesztikulálás közben a szitokszavakkal párhuzamosan sajátos bűzt is árasztanak. Két nagydarab skinhead hirtelen rájuk ordít, hogy a következő lehetőségnél nagyon gyorsan leszállnak, vagy egyenként hajigálják le ványadt testüket a villamosról. A hang a szerencsétlenekben szakad, látható, hogy megszívlelték a nem éppen kedves ajánlatot. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan helyzet, amikor neonáci fiatalokkal fogok egyetérteni, de most eljött az a pillanat. Elviselhetetlen a szagorkán. A következő megálló nincs messze, de ez esetben minden másodperc óráknak tűnik. Elszorul a torkom. No, nem azért, mert megsajnáltam volna a toprongyos bűzbombákat. A hányingerem fojtogat...


Kőbánya alsónál nagy népességcsere kezdődik.

Hihetetlen megkönnyebbülésemre az alkoholista bűzölgők leszállnak a kopasz srácok felügyelő tekintete mellett, a gimis fiatalok is elindulnak, hogy máshol végezzék be előzőkben elkezdett erotikus táncukat. Egy-két idős ember nagy nyögésekkel indul csomagjaival a vasútállomás felé, és Andzsélóék is elbillegnek a vasúttöltés irányába.

Szellős lett a hely. A szó legtágabb értelmében. A szerelvény egy fél percet ácsingózik a megállóban. Én végre ülőhelyet kapok magamnak. Kellemes friss levegő szorítja ki a nemrég még kibírhatatlan szagokat. Páran felszállnak, köztük egy koránál jóval idősebbnek látszó nő is. Leül a szemközti ülésre, közönyösen rám néz, majd kibámul az ablakon. Lassan elindulunk.


Átmegyünk a régi vasúti híd alatt. Megbámulom az öreg alkalmatosság óriási acélszegecseit, és elgondolkozom azon, hogy hányszor mehetett át alatta a villamos a Gubacsi út felé. Még egy pillanat és a Mázsa téren is átsiklunk. Mennyit bandukoltam apámmal az egykor itt lévő piac hatalmas forgatagában! Egy aprócska gyereknek hihetetlenül izgalmas élmény volt a sokféle bódé és megannyi árus színes kavalkádja. Ahogy a lehúzott ablakon az orrom kiteszem, újra érzem a frissen sütött kolbász illatát vegyülve a Kőbányai sör malátaszagával...

Most nincs itt semmi, csak fű, és foltokban betonlapok. Eltűnt ez is a sok más régi dologgal együtt nyom nélkül...

A Szállás utca nagyrészt semmit sem változott. Kádár János pártfőtitkár itt lakott (és időnként bujkált) a negyvenes években, mint körözött kommunista. Minden fantázia nélkül is el tudom képzelni, ahogyan lopva oson a rendőrök elől, hiszen minden ugyanúgy van jórészt (leszámítva egy-két újabban épült gyárrészt az ipari telepen, és a kínai boltokat), mint hetven évvel ezelőtt.

A megállóban elidőz a jármű egy kicsit, de aztán vontatottan továbbindul.


Ahogy elhaladunk a Hizlaló állomásépülete mellett, ugyanazt teszem, mint a velem szemben ülő nő. Kibámulok az ablakon.

Negyven körüli lehet, de hatvannak néz ki. Vizenyős szemei, és az arcbőrén szétfutó hajszálér tágulatok gyakori alkoholfogyasztásról árulkodnak. A haja drótszerűen sprőd, és őszes. A végein nyomokban látható vörös festék mutatja, hogy milyen színűre festené a haját, ha tehetné. Kezén a bőr sokhelyütt kérges, ujjai izületi gyulladástól vastagok. Állandó reuma kínozhatja. Látszik, hogy sok fizikai munkát végez velük. Ruhája a nyolcvanas éveket idézi, kissé kopottas, de tiszta.

Tekintete a semmibe réved az üvegen keresztül. Borzasztóan szomorúak a szemei. Nem néz semmit, csak bámul a semmibe fájdalmas közönnyel.

Biztosan nem ezt a sorsot képzelte el magának gyermekként, amikor a felnőtt létről álmodozott...

Gondolnak-e rá, amikor a lélekőrlő munkáját végzi?

Várja-e otthon valaki, amikor hazamegy?

Vajon jelen van-e a szeretet az életében?

Számít-e ő valakinek egyáltalán?

Ahogy a gondolataim végére érek, hirtelen rám mered. Mintha megérezte volna, hogy elmémben őt boncolgatom. Egy darabig bizalmatlanul csak néz a szemembe, majd gyorsan feláll, és az ajtóhoz siet. Lopva a válla felett zavartan visszatekinget felém, és a Balkán utcánál leszáll. Még látom, ahogy elindul a panelrengeteg felé. A kanyar után azonban örökre szem elől vesztem...



Ecseri út. Megérkeztem.

Az ablakon keresztül a Szent Kereszt templom tekintélyt parancsoló neoromán tornyaira nézek. Gyönyörű felújított sziluettjei most legalább annyira hivalkodók, mint az előtte parkoló drága autók. Bent a vasárnapi keresztények sznobizmusból fakadó áhítat legalább annyira lehet megtartó erejű, mint a villamos utasainak félelme a pokol bugyraitól...

A sárga jármű kinyitja az ajtókat, és páran elhagyjuk az utasteret. Amikor újra elindul, pár másodpercig még utána nézek. Mennyi minden történt ebben a félórában?

Elindulok lassan, és megcélzom az Üllői úti vasúti hidat. Ahogy sétálok, eszembe jutnak a képek, amiket az utazásom alatt rögzítettem agyam fényképezőgépével.

Lassan átérek a teherhíd alatt, beérek a Népligetbe, én is úgy teszek, mint a villamos az Ecseri utáni kanyarban:

Eltűnök a kíváncsi tekintetek elől...

2011. június 2., csütörtök

A tűz ami éget


Nem bírom tovább, úgy érzem, elhamvadok…

Folyamatos vágy gyötör. Minden reggel vele kelek, és vele alszom el. Úgy érzem, lélekben velem van.

Már csak meg kell találnom. Olyan mintha ismerném, talán láttam is valahol, és reménytelen kutatok utána amerre csak járok. Orpheusz, Parisz, Villon és Cyrano szerelmének öröksége lángol izzó bensőmben…


Keresem Őt.

A kivételest. Azt, aki nem csak gyönyörű szépségével, izgalmas lényével, hanem tökéletes szellemének éles acélpengéjével szúrja magát bőröm alá, és könyörtelenül hatol bordáim között édes fájdalommal nyugtalan szívemig.

Csodálatos nő. A legcsodálatosabb…

Minden tulajdonságunkban annyira hasonlítunk, teljesen olyan, mint én. Gyarlóságom az Ő erénye. Megzabolázza féktelen szilajságom, szelídíti lázadásom ebben az emberi létben. Amikor velem van, akkor megbékélek a világgal, minden gond messze száll. Vele gyengéd vagyok, és megértő. Vágyom arra, hogy megossza velem lelke minden gyöngyszemét a legjelentéktelenebb apróságtól a legbensőbb titkokig. Belefelejtkezem gyönyörű szemeinek babonájába, érintésének bűvköre megtöri a harcost bennem. Egyetlen pillantásával lefegyverez. Megtérek hozzá a hétköznapok háborújából, és csupán puszta jelenléte a megfáradt veteránt fiatal elitkatonává avanzsálja. Ő a béke szigete ebben a földi pokolban...

A csók, amit az ajkamra lehel, a legédesebb nektár kábító érzete, ily csodát földi halandó valószínűleg még soha nem ízlelhetett. Ölelése maga az eufória, a kéj, amiben szinte a téboly sötét szárnya legyinti maradék ép elmém. Nem csak a testünk, hanem a lelkünk is összeforr...

Ugyanúgy számíthat rám, mint ahogyan én számítok rá. Megvédem Őt minden rossztól, kellemetlenségtől személyének leghűségesebb zsoldosa, fanatikus testőre vagyok. Olyan egység ez, ami szétszakíthatatlan szövetségesekké láncol bennünket össze. Örökre…

Tudom, hogy megtalálom. Hogy mikor, azt nem tudom, de hiszem, Ő is keres engem, így egyszer beteljesedik ez a különleges szerelem. És akkor boldogan megnyugszom, elértem azt, amire mindig is vágytam…


Viszont amíg nem érezhetem valódi közelségét, addig életem minden pillanatában hajt az elemi forróság, a soha el nem hamvadó parázs szívem katlanában.

A belülről emésztő láng hajszol, hogy bolyongva keressem lába nyomát…

A szerelem vágya…

A tűz, ami éget…

2011. május 24., kedd

Kőbe zárt fájdalom


Szerettelek...

A Csepel Művek ódivatú hangáraitól Aquinkum romjaiig, a Mátyásföldi kúriáktól a Hűvösvölgyi út villáiig. Bármelyik részeden jártam, mindig találtam valami szépet, és csodálatra méltót. Akár pusztulófélben lévő szecessziós budai nyaralót láttam, akár felújított pesti bauhaus bérházat néztem sokáig ámulattal. Sokat zötykölődtem a fapados villamoson, aminek ablakain keresztül nem tudtam betelni látványoddal. Minden huppanás az ósdi sínpáron egy szívdobbanás volt. Együtt vert a szívem veled.

Valóban szerettelek...


Csodáltalak...

Gyerekkoromban előre izgultam, amikor tudtam, hogy anyám menetrendszerűen hétvégenként elvitt a Széchenyi Ferenc örökébe. Már napokkal előtte nem lehetett bírni velem, olyan izgatott voltam. Ennyire vártam, hogy a Nemzeti Múzeumodba tegyem kicsi szandálba csomagolt lábam. Már a kert bejáratából rohantam a nagy históriás szobrához. Tudtam, hogy gondterhelt alakját most kissé kihúzza, és úgy mosolyog rám Arany János. A balján ülő magyar vitéz is enyhült mogorva ábrázatából, ettől függetlenül éreztem, jaj annak, aki tiszteletlen lenne velük. A múzeumod egésze a hatalmasság érzésével emelte a magasba gyermeki énem. Ma szomorúan húzódnak meg a Kálvin téri üveg és acélszörnyeteg irodaházad árnyékában a református templommal együtt...


Imádtalak...

Fiatal koromban imádtam minden porcikádat, bárhova is sodort az éjszaka kiszámíthatatlan menete. Akár az Astoria, akár a Deák tér vagy a Nyugati tér környéki mellékutcákban jártam-keltem felszínes barátoktól kétes szórakozóhelyekig, füstös kocsmáktól kollégisták szálláshelyeiig. Csizmám gyakran koptatta a Gutemberg tér macskaköveit, sok cigarettát szívtam el kissé kótyagosan, a Szentkirályi utca sötét sikátoraiban bandukolva. Az Október 6. utca klasszicista épületsorai méltóságával büszkeségre sarkalta nemzeti öntudatom.

Az én belvárosom! Büszke voltam minden egyes tégládra, minden ablakra, kapura ami erőteljesen hirdette: Ez egy nagy múltú világváros, és a benne lakók egy különleges nép fiai, lányai!

Tényleg imádtalak...


Gyűlöllek...

Bármerre járok rajtad, mindenhol épül egy új jellegtelen építményhalmaz, és a régiek is átalakulnak. Macskaköveid felszedik, házaid lerombolják. Ma már egyre gyorsuló ütemben minden átalakul, minden divatos és egy trendhez igazodik. Lépten-nyomon irodaépületek és luxustársasházak épülnek az egykoriak hantjain...

Nem értem, hogy engedted eladni magad a lelketlen ördögöknek, akik csak a haszonszerzés miatt rombolják ódon értékeidet, gyalázzák meg tested vasbeton rémeikkel? Úgy érzem, hogy hűtlen lettél hozzám, hűtlen lettél azokhoz, akik igazán szeretnek! Tudom új világ van, de valahogy mégis nagyon hiányzik a régi éned.

Jó, értem, fejlődnöd kell, és amúgy is minden változik.

Igazad van, én sem dohányzom már.

De az egész valahogy mégis nagyon fáj...

2011. május 12., csütörtök

Az ember alapvető igénye


Az ember alapvető igénye, hogy úgy érezze, szeretik.

(Más kérdés, hogy valójában szeretik-e, vagy csak Ő gondolja…)

De, muszáj ezt az érzést mindig, minden platformon érvényre juttatnunk?

Miért kell, hogy a szeretet, vagy csak a rokonszenv megnyilvánulását állandóan érezzük?


Sokan panaszkodnak, hogy Őt nem szeretik eléggé.

(Alapból: miért is kellene szeretni valakit, csak a létezése miatt?)

Mivel úgy érzik, hogy nincsenek eléggé „szeretetügyileg” megbecsülve, minden napjukra rányomja bélyegét a hiábavalóság érzése, súlyosabb esetben depressziósok emiatt.

Érthető…

Viszont, nem biztos, hogy megvizsgálták lényegi oldalról a problémát:

- Azért szeressen valaki(k), mert vagyok?

- Lehet-e egyáltalán engem szeretni? (emberfüggő…)

- Mit nyújtok, amiért elvárhatnám a megbecsülést?

- Jó helyről várom-e a szeretetet? Mert ahonnan soha nem kapunk visszajelzést, valószínű nincs értelme erőlködni. (Bár, ahol erőlködni kell, annak nem sok értelme van…)

- Nincs-e kisebbrendűségi komplexusunk, amiben e vágy csak megnyilvánul? (Könnyen lehet, hogy ez csak a jéghegy csúcsa…)

- Talán, csak passzióból, unalomból generálunk önsanyargató érzéseket?

- Biztos, hogy alapjaiban jól látom a környezetemet, és nem egyfajta csőlátás érvényesül a torzult egomon keresztül?

Csak pár szegmens, ahonnan megvizsgálhatjuk, és értékelhetjük „sanyarú” helyzetünket.

Ha, kielemezzük magunkat egyszerű (néha kíméletlen) kérdésekkel, lehet, hogy a végén megtaláljuk magunkban az a hibaforrást, aminek javításával jobbá válhat a világ körülöttünk.

Amennyiben nem érünk el eredményt így sem, két dolog lehet:

- Nem érdemes környezetünk elutasító magatartásával foglalkozni (ez az Ő hibájuk, hogy nem értékelnek minket).

- Velünk van olyan probléma, amit csak hozzáértő szakember segítségével tudjuk megoldani (vagy, nem…)


Egy biztos: vékony jégen járunk, ha a szeretet mibenlétét keressük, és megpróbáljuk irányukba erőltetni, mert egy nem teljesen egészséges, vagy kifejlett személyiség örök katarzist okozhat magának, és környezetének. Többet árt, mint használ…, ha egyáltalán használ…

Mindenki birtokolni akar (érzést, tárgyat, személyt, stb.), de vigyázat!

Amit birtokolsz, az, birtokba vesz…

Lehet, hogy örökre...