Fojtogató létingovány

Az Sors főáramlata egy mellékágba sodorta élete sajkáját.
Egyre lassult az áramlat, és ő is egyre lassult vele együtt. Ahogy a Történések Vízébe bámult, és látta, hogy az is egyre változik. A kristálytiszta, friss víz átalakult zavaros, állott ragaccsá.
Egy ingoványban állt meg. A kellemes, hűsítő szellő helyett a posvány émelyítő, meleg bűze járta körbe. Elfogta a rosszullét, a rátelepedett rothadás szaga fojtogatta. Valamilyen erő arra kényszerítette, hogy a kis fa hajócska oldalsó peremén keresztül alant nézzen az őt fogva tartó masszába.

A nyúlós zöldesszürke matériában kavargó kaotikus örvényhalmaz lassan számára is látható módon formált alakot. Alakokat látott. Az alakok mozogtak. Olykor magukkal voltak elfoglalva, máskor hirtelen ötlettől vezérelve egymással léptek kontaktusba. Érdekes módon időnként kedvesnek tűntek egymásnak, majd egy hirtelen, gyors váltással ellenségként méregette egyik a másikat. Ahogy észrevették, hogy ő figyeli őket odafentről, hirtelen mind elindultak felé, rohamléptekben közeledtek.
Ahogy közelebb értek, már látható lett az ábrázatuk, amin nagyon meglepődött.
Hisz Ő ismeri ezeket a figurákat! Már látta őket valahol! Igen, ismerősek az arcok, csak akkor még nem csúfította vonásaikat semmiféle vad indulat.
Félelmetesen gyorsan száguldottak irányába e megdöbbentő lények, mire felemelkedett volna a hajóperemtől, azok már nagy lendülettel emelkedtek ki a dágványból, és berántották maguk közé őt is.

Elernyedve hagyta, hogy körbevegyék, és ráakaszkodjanak. Süllyedtek egyre gyorsabban, egyre mélyebbre. Szorosan közrefogták, szemükben csillogó élvezettel rángatták a sötét vég felé.
Mindegyiknek kajánsággal villogó, álnoksággal telt szemébe nézett, és közben felismerte őket egytől egyig. Emlékezett…
A Függőre, akinek az ő kitartása fájt annyira…
A Gyengére, aki az ő erejét gyalázta folyton…
Az Álszentre, aki az ő hitét kicsinyelte szüntelen…
A Hivalkodó, aki az ő puritánságából űzött viccet…
A Tobzódó, aki az ő mértékletességén gúnyolódott…
Az Élvhajhászra, aki az ő erkölcseit támadta vadul…
A Kicsinyesre, aki az ő bőkezűségét vonta kétségbe…
A Hazugra, aki az ő szavahihetőségét bántotta orvul…
A Szívtelenre, aki az ő érzéseit minősítette keresetlen…
Az Árulóra, aki az ő lojalitását tette kétkedés tárgyává…
Az Önzőre, akinek az ő segítőkészsége fúrta az oldalát...
A Gyávára, aki az ő bátorságán élcelődött mások előtt…
A Nímandra, aki az ő sajátos stílusát szidta szakadatlan…
Az Erőszakosra, aki az ő szelídségét ócsárolta állandóan…
Az Alakoskodóra, aki az ő egyenességét állította pellengérre…
Az Irigyre, akinek az ő nagyvonalúsága hasogatta kérges lelkét…
A Gonoszra, akinek az ő jósága okozott álmatlan éjszakákat…
Igen, ismerlek benneteket egytől egyig. – gondolta.
Amíg érdekükben állt, addig kihasználták. És ő segített önzetlenül. Mindenben.
Csak egy dologban nem tudott. Nem tudta megváltoztatni az alapvető énjüket, ami a kérések hátteréből mozgatta azt…
Most ők húzzák le az örvénylő végtelenbe a biztos vég irányába, hogy elveszejtsék.
Vad kárörvendő vigyoruk az orgyilkos acéljaként szúrta megsebzett szívét…

Nem! Nem engedheti, hogy csak úgy gyengén átadja magát az enyészetnek. Nem lehet vége ilyen méltánytalan módon. Harcolnia kell! Még ha most mindenképpen el is kell mennie ebből a világból, akkor is megmutatja ki ő!
Ahogyan megfeszítette magát, újra érezte erejét izmaiban, felizzott az a régi láng szívében, az erő a lelkében, amik együttesen mindig azzá tette őt, ami mindig is volt.
Az angyal szelídségét az ördög dühe váltotta fel.
A groteszk lények hátrahőköltek. Meglepődésüket jeges félelem fagyasztotta torz valójukra. Hirtelen eliramodtak, csak a menekülésben láttak lehetőséget arra, hogy semmit sem érő irhájukat valamilyen módon megmentsék. Egy sem állt szembe vele, nem volt mersze felvállalni a nyílt küzdelmet. Láthatóvá vált valódi énjük, gyáva valójuk…

Nem foglalkozott velük, megvetően nézett utánuk, ahogy eltűntek a mocskosan zavaros vízörvényben. A feje fölött világosodó felszín irányába nézett. Elérhető-e az áhított napfény, mielőtt az utolsó lélegzetfoszlány elhagyja izzó tüdejét?
Meg kell próbálnia.
Minden erejével elrugaszkodott. Úszott, ahogyan bírt. Elszántságát nem lassíthatta a testére csavarodó rothadó hínárnyalábok visszahúzása. Folyamatosan tisztult az ingovány moslékja körülötte…
Egyre feljebb és feljebb ért, már-már karnyújtásnyira van az áhított felszín. Akarata tettre bíztatta, csupán fizikuma feszegette végső határait. Gyerünk, még egy kicsit…
Karja elernyedt, érezte, a teste feladta…
Sohasem tud már visszatérni élete parányi fahajójába…

Jótékony zsibbadás vett erőt kifáradt testén, és megadta magát az elkerülhetetlennek.
Az utolsó buborék is elhagyta ajkait…
Rosszakarói győztek… Mégiscsak sikerült végleg legyőzniük…

Hirtelen rántást érzett, mintha valami elementáris erő tőből próbálná kiszakítani erőtlen karját.
Emelkedik. Az nem lehet. Úgy gondolta, hallucinál. Az utolsó képkockát a végső snitt előtt…
A következő pillanatban megváltozott a közeg.
Hatalmas hördüléssel égető érzés hasított a tüdejébe.
Levegő!
Hogyan történhetett ez? Vagy ez már a Halál utáni ismeretlen világ?
Kinyitotta a szemét. A nap vakította el. Még sohasem örült ennyire a tündöklő égitestnek.
Percek teltek el, amíg mozdulatokra ragadtatta el magát. Felkönyökölt, és bágyadtan körbenézett. Kis vízi faalkotmánya mellett szorosan egy ugyanolyan hajócska állt.
Megerőltette a szemét, és örömében majdnem felkiáltott.
Egy olyan ember mosolygott vissza rá, akit nagyon szeretett, és aki mindig is fontos volt számára. Egy Barát! Életük kis sajkái sokszor úsztak együtt a Sors gyorsfolyamú áramlatán.
Amikor már mindent veszve látott, önerejéből nem sikerült túlélnie az ellen támadását, nem gondolt arra, hogy valakinek ő is fontos lehet, és az utolsó pillanatban megmenti gyarló létét.
Most vált számára nyilvánvalóvá, az Igazi Barát soha nem fogja hagyni, hogy elvesszen, bármekkora nagy is a gondja, és akkor sem, amikor győzni látszik a túlerő… Soha nem hagyná… Soha…

Kifújta magát, és lassan visszatért belé az erő.
A másik is látta, hogy jobban van, fejével intett, hogy induljanak. Kivezeti őt ebből a halott ingoványból, amikhez hasonlóba nagyon sokszor sodródunk életünk folyamán. Ahogyan nekifeszült az evezőinek, látta hogyan változik a környezet. Az elhalt, magányos fatorzókat felváltotta a zöldellő, buja vadon, a bűzlő, ragacsos massza átalakult friss gyöngyöző áramlássá…
Követte barátját a visszaúton bizalommal…
Tőle nem tartott, ő bizonyított, sorsuk összeforrt.
Visszavezette az irányba, ahol folytathatja…
Az életét…

Te meg én

A kellemes tavaszi langyos szél olvasztja fel érzékszerveim, ezen kimondottan sötét éjszakán. A hold sem világít, csupán árnyékosan tetteti jelenét, mintha félne, tartana valamitől.
Biztosan Tőled.
Ahogyan az erkélyen a csillagos eget bámulom, és csak nézem a feketés ismeretlent, a hirtelen jött légáramlat figyelmeztet a szoba ajtajának nyílására. Megfordulok.

Megjöttél.
Tudom, és érzem is.
Mint minden alkalommal, amikor találkozunk.

Bevallom, pontosan nem emlékszem, hogy is kezdődött különös kapcsolatunk, de attól a pillanattól fogva éreztük egymást, első szemkontaktusunk óta. Az első táncunk, az argentin tangó heves vérforraló dallama, úgy áradt szét testemben, mint a morfium, és ugyanúgy bénítottál is meg. Sötétbarna szemed szinte feketévé szűkülve babonázott, és finom kezed érintése, mint százezer elektromos volt halálos bizsergése, ahogyan végig suhantunk a parketten. Hangod csilingelő tónusa a legszebb hangcsokor volt gyarló fülemnek, és nevetésed hullámára a legkeserűbb abszint mérge is édes méz nektárjává változott a számban. Amikor messze voltál, és sokáig nem láthattalak, akkor is tudtam, mi történik veled, és megdöbbentő módon, Te is így éreztél engem, mint később elmesélted.
Minden mondatot egyszerre, ugyanúgy kezdtünk, még levegőt is ugyanabban a minutumban vettünk. Szavak nélkül is értettelek mindig, elég volt, hogy csak nézzelek.

Ez nem szerelem.
Annál sokkal több. Egy szürreális látomás a valóság arcba köpésével. Létezők a valótlanságban. Élők a halottak között.
Talán az utolsók, kik úgy élvezik, habzsolják egymás létét, testét, lelkét, mint egykoron a férfi és nő valódi érzésiben minden megjátszás, álarc nélkül. Megfogalmazhatatlan szeretet, szerelem, félelem, öröm, boldogság, fájdalom, bűn és megbocsátás és még ki tudja mennyi szélsőséges emberi érzés furcsa olvasztótégelyének elegye.
Mint, kábulatfüggő lélek elkorcsosult testének a narkotikum bódító megváltása, úgy várom, az alkalmat hogy belélegezhessem illatod mikor, magamhoz szorítalak gyengéden.
Nem adataik meg, hogy veled élhessek.
Viszont nélküled sem tudok…

Ahogy a szobán keresztüljössz irányomba, a gyér gyertyafényben is megerősítem magam abban a hitemben: a nő a legszebb a világon.
Gyönyörű vagy. Hátborzongatóan gyönyörű. Nem tudom, hányszor mondom ki még ezt, de tompa agyam nem talál szebb szót. Talán, a hold valóban fél tőled…
Fekete, dús hajad, mint Medúza kígyófürtjei omlanak izgalmas vállaidra. Tökéletes arcéled kreol harmóniája, nagy mélybarna szemeid, pisze, szinte pimasz orrod, vastag, szinte már túlzó ajkaid összhatására mindig az a jól ismert bizsergés forrósága önti el a szívem.
Az arányosság szimbóluma lehetnél. Hihetetlenül szimmetrikus telt melleid hullámzását nem takarhatja el a csipkéből készült fekete blúz, sőt sejtetni engedi egy felületes szemlélő számára is, hogy e szépség nem lehet földi eredetű. Vékony derekad, kissé széles csípőd elmondhatatlanul nőies, izmos hosszú combjaid, és formás vádlid sziluettje elkábítja maradék férfiúságom, kissé átjárja testem a vágy, és egy hirtelen mozdulattal elindul ágyékom irányába…

Szinte alig tudok rólad valamit, mégis úgy érzem, ismerlek már ezer éve.
Soha nem kérdezgettelek, csak azt mondtad el, amit úgy gondoltál, hogy rám bízhatsz, és Te is megtiszteltél diszkrét hallgatásoddal. Nem érdekel, hogy ki voltál, csak az, ki vagy most…

Itt állsz előttem.
Itt vagy újra ebben a jól ismert félhomályban.
Szemed az enyémbe akasztod, és kezeiddel a tarkó irányából a hajamba túrsz. Én átölelem izgalmas derekad bal karommal, jobb kezem mutatóujjával kihajtom fekete hajtincsed gyönyörű szemedből. Lassan közelebb húzlak magamhoz. Csak nézünk egymás szemébe, és mindketten olvassuk a másikból, hogy mi történt vele a legutolsó találkozás óta.
Lassan, a hangtalan kommunikációnk áramlása, mintha lassulna, lélegzeted viszont szaporább lesz, az enyém nem különben. Még közelebb húzlak, már elég szorosan tartalak, de téged ez sohasem zavart. Tudom, nem vagy cukorból. Soha nem lehet olyan édes, mint Te…
Fejed lassan elfordítod, én is ösztönszerűen, de az ellenkező irányba mozdulok. Szemed behunyod, és mintha szólni akarnál, kinyitod istennői ajkaid. Tudom, nem beszélni akarsz most, nagyon is ráérünk még arra. Most én túrok a hajadba, és fejecskéd közelebb vonom az enyémhez, és lassan a szád az enyémhez tapad. Ez a csók legfinomabb érzés ezen a világon. Amikor, egyszer erről a siralomvölgyről el kell távoznom, így szeretnék menni. Egyre gyorsul valami bennünk, egyre vadabbul markoljuk egymást, ahol érjük. Megszédülve a széles ágyra zuhanunk. És közben csókolózunk…

Szerencsére, a légáramlat újra felélénkül, a sötétítőfüggöny nehéz brokátjába kap kissé, és az erkélyajtó nyílására megadón ráborul. Testével takar el minket kíváncsi irigy szemek elől, akik esetleg az utcafront felől kíváncsiskodnának a sötét éjszakában. Gondoskodik zavartalan boldogságunkról, amelynek oltárán oly ritkán áldozhatunk különleges szerelmünkön keresztül, ahol csak két szónak van jelentősége: Te meg én…

Egy kislány

Egy ócska koszos, reménytelenül valóságos aluljáróban verekszem át magam az embertömegen. Vérszomjas bestiákként törnek céljuk irányába, szinte minden erőmet latba vetem ahhoz, hogy útvonalam megtarthassam. Az áporodott naftalinszerű szag keveredik az emberi test minden kibocsátható bűzével. Úgy érzem az én pokoljárásom ez itt, Dante élményei az alvilági legfőbb úr birodalmában csak leányregény ehhez képest. A tülekedő emberekre csak nyomokban emlékeztető erőszakos zombigyűrű epicentrumából kiverekedem magam, örömmel konstatálom, hogy még élek, és a ruházatom sem szenvedett javíthatatlan sérüléseket. Ahogy végignézem öltözékem felületesen, előre pillantok, és ott áll egy törékeny, picike valaki.

Egy kislány. Szótalanul rámemeli könnyfátyolos óriási gyönyörű barna szemeit, és a nézése a gerincemig hatol. Mintha megállt volna az idő körülöttünk, megbabonázva leguggolok elé. Szemsíkunk egyszintre kerül. Nagyjából öt, talán hat éves lehet. Ruhácskája nem túl bélelt, pedig nincs meleg, és kissé piszkos is. Öltözékén keresztül is látszódik, hogy sovány, alultáplált, szinte zörög minden csontja. Egy agyonhasznált, hiányos babát szorongat, amit legjobb indulattal sem lehet gyermekjátéknak nevezni. Ösztönösen kinyújtom karomat, és ő belekapaszkodik ujjaimba vékony kis kezével. Újra egymás arcába nézünk, és rengeteg fájdalmas kérdés merül fel bennem karikás, de csodaszép szemein keresztül.

Mit vétett ez kis tünemény, hogy ilyen állapotban van?

Milyen ember lehet az, aki e szépséget nem tudja megbecsülni?

Miért kap az élettől ily adományt, aki nem értékeli?

Látványa szinte kitépi szívem, és csupán szemeibe való belefeledkezés tudja visszatartani a már-már kirobbanó zokogásomat…

Otromba rikácsolás töri meg szótlan kontaktusunkat. Egy kissé kapatos nőutánzat emberi nyelvnek nem nevezhető hangfoszlányok kíséretében, hirtelen ront elő a tömegből, és kitépi a kezemből törékeny kezecskéjét. Egy másodpercre látom a nő arcát. Koránál jóval öregebbnek kinéző megtört szemű, alkoholgőzben úszó emberroncs ideges tekintete. Mire felocsúdom, már rángatja is a kislányt az aluljáró kijáratainak egyik irányába, aki megadóan próbálja zsarnokának lépéseit tartani. Egy pillanattal később újabb zombihad vág keresztül előttem a metrókijáratból, esélyem sincs, hogy utánuk vessem magam. Mire odaérek, ahol utoljára láttam őket, már eltűntek valamerre. Percekig csak egy irányba nézek, és a mocskos utcán tébláboló járókelők igencsak furcsán méregetnek. Jobban járnak, ha minden szó nélkül hagynak, bennem most Lucifer minden indulata feszül.

Megvetem azt az Istent, aki ugyan „szereti”, de ilyen világba engedte szenvedni. Kegyetlenül büntetném a szüleit, kik megalázó módon ily méltatlan sorsra kárhoztatják Őt! Erre nincs mentség!

Mély sóhajtással nagy levegőt veszek, és józanabbul gondolkodik elmém tovább.

Mit tehettem volna érte?

Mégis mit mondtam volna a nőnek?

Nincsenek válaszok elmémben, csak szívemben a keserűség, és valamilyen megmagyarázhatatlan égető kín. Az arca itt van előttem, és benne az emberiség minden szenvedésével. Csak pár perc volt, mégis felejthetetlen találkozás volt.

Ahogy utazom hazafelé, egyfolytában rá gondolok, és nem tudom elterelni gyötrő gondolataimat. Valószínűleg sohasem látom többé, ennek ellenére örökre belém égett a tekintete.

Örökre és fájdalmasan…