Az ördög szeret

Az ördög szeret.
Megkínál minden földi rosszal, és megforgat benne…
Megkínál minden földi jóval, és hamar elveszi…
Ez nem baj, hisz a z élet már csak ilyen.
Csak közben a lelked töri ketté, s a közömbösség napszítta repedezett fáradt homokjába dobja, ahol az utolsó cseppnyi emberi pozitív életérzést is úgy párologtatja ki belőle, hogy sok halállal pirított fényes ajkán a kéj vigyora terüljön szét szánalmas létemen…

Az ördög szeret.
Bemutat a szépségnek, és utána epekedteti szívemet…
Bemutat a másik felemnek, és távol tartja lényemtől…
Ez sem baj, mert az ember sorsa már csak ilyen.
De eközben láncra ver és hagyja, hogy kéjvágyam hangtalan ordítását csak én halljam, és ne csak testem feszüljön béklyójában, hanem szerelemtől megrészegült fájdalmas szívem vérlevét facsarja bele ürmöskelyhébe, hogy nem titkolt élvezettel igya ki kínom méregpoharát…

Az ördög szeret.
Puritánságra neveli tartásom, s a fényűzést villogtatja…
Megtanítja látnom a valót, és pazarlás pokoli tanulságát…
Ez nem baj, hisz az okulás az értelem pallérozója.
Mégis szánalomtól zokogó tehetetlen szemem sugarába sodorja a nincstelenség groteszk ábrázatját, ahogyan elterebélyesedve, mint vad gyom, kegyetlen polipkarjaival rántja le az ártatlan gyermekeket a nyomor feneketlen kútjába, hol iszonyú szenvedés közepette élve emészti el jövőjükkel együtt őket…

Az ördög szeret.
Megóvja életem, és közben körülöttem arat, kaszás angyala…
Vigyázva terel utamon, s gyertyám nagyon lassan oltja ki…
Ez sem baj, mert az élet megöl, s minden elhal.
Csak a legutolsó pillanatig való tapasztalás megértésének ösztöne fog arra kárhoztatni, hogy lepergő végső képsoraim alatt megjelenő hiányérzet figyelmeztessen epilógusként, hogy e széles bölcsességszaru birtoklásáért, az igazlátás adományáért e gyarló emberi élet minden keserűségével, sóvárgásával, csalódásával kellett fizetnem…
…amíg a Pásztor Bárányai a maguk együgyűségében tobzódhatnak balgamód, de örömtől nap, mint nap kicsattanva, mert hisz Ők boldogok… attól még, hogy egy fontos helyen kissé „szegények”, ez Őket sohasem fogja zavarni (valamit valamiért)…

…és én a Boldogságnak csak az árnyékában remeteként, kitaszítva húzódhattam meg, de ennek is megvan a maga prózai magyarázata:
Az ördög szeret.

Harmóniám gyilkosa

Gyönyörű volt…

Szőke hajzuhataga, mint érintetlen vízesés csodálatos szépsége, fejének minden mozdulatát követte bársonyos esése. Kivételes arcéle elképesztően tökéletes, gyermekien szűzies vonásai minden férfi álmát foglalta magában. Szemei szabályosak és mintha kissé nagyok lettek volna, de nem volt zavaró, mert így érvényesült csodálatos zöld bogarának megbabonázó csillogása. Ajkai párnácskáinak teltsége és leheletnyi nyitottsága olyan izgalmas, hogy aki látta ellágyult, akármilyen szörnyű indulat is forrongott bensőjében.

Alakja tökéletes, - attól függetlenül, hogy nem a legdivatosabb viseletben volt, mivel éppen dolgozott a szórakozóhelynek hívott fertőben – dekoratív munkaruhája még hangsúlyosabban emelte ki legformásabb testrészeit.

Húszas évei elején lehet, fiatalsága legszebb éveiben jár, még nézni is gyönyörűség.

Összhatásában tökéletes példája a Nőnek, aki a férfiszívet rabolja el, ahogyan belefeledkezel látványába.

Az enyémet is elragadta… pár percig…

Aztán gyorsan összetörte…

Amikor megszólalt…

Sajnos, én még bízom abban, hogy a harmónia létezik.

A természet tökéletes egyensúlya, ami egyáltalán a gyarló férfi számára manifesztálódhat ezen a világon, az egyetlen csodában ölthet testet. És ezt a kivételes csodát, úgy hívják: A Nő.

Ebből a szempontból én sem különbözöm a többi emberállat humanoid hímtől sem, mert létező világom meghatározó központja, az ellenkező nem értékes nagybetűs példányai. Annyiképp ölthet testet vágyam tárgya, szinte megszámlálhatatlan megvalósulási formáját ismerem, és imádom a Nőnek.

Azt hiszem, közelítek a Nagy Igazság felé, ha érzem (mivel tudni, nem tudom) hogy a Nő alakja halandó létemben, nagyon érintőre veszi az Élet Értelmének fogalmát.

Igen az Értelmét…

És sajna, itt a bökkenő, ami megakasztja ömlengésem parttalan folyamát.

Ugyanis és azt gondolom, hogy a letaglózó külső szépséghez tartoznia kellene egy ellenállhatatlan kedvességnek, kifinomult modornak, kissé élces játékosságnak, enyhén csípős humornak…

Nem polihisztorokat megszégyenítő általános műveltségre, nem unalmas filozófiai frázisok ismételgetésére, nem magasröptű sztorizásokra, nem irodalmári választékosságra gondolok. Nem.

Csupán arra a törékeny, mégis világokat építő egyensúlyra, ami a külcsínt a belbeccsel összhangban adja meg a Nő valódi értékét, térdre kényszeríti férfiúi nyers bárdolatlanságunkat, és üdvözítő meleg fénysugár érintésével kényeztet bennünket pár pillanatra életünk állandó zimankós telében.

Minden alkalommal, amikor csalatkozom a nagybetűs Nő illúziójában, egy kicsi darabka reményem mállik darabokra lelkem serpenyőjében. Csupán elámított a bestia, akit talán a Fenevad küldött kínzásomra álalakban, amikor gyönyörködő legsebezhetőbb pillanatomban lerántja leplét, felfedi valóját, és egy mozdulattal, egy tettel, egy mondattal, vagy egy otromba fonémával szíven szúr a diszharmónia rozsdás acéljával…

- A koktélba minden gyühet? – nézett flegmán a mellettem lévő asztalnál ülő zavart srácra. – Ahá… Üccsike? Oké, várok, de léccike lassan talád má ki, jó, hogy mit nyom a haverod? – és megvetően kezdett el csámcsogni egy rágógumit, és az arcára kiült eddig titkolt mérgező rosszindulata. A mozdulat, ahogy csípőre tette egyik kezét, és ahogyan a másikban a tálcával a térdét csapkodta gyengén elriasztott attól, hogy bármilyen kontaktusba kerüljek vele véletlenül is.

Valószínűleg, én voltam az egyetlen elmebeteg (és józan) férfi, aki kiábrándítónak élte meg a „tünemény” viselkedését. Engem nagyon bántott, zavart „milyensége”, ami bensőjéből nyersen áradt.

Tehát, azzal a lendülettel, ahogyan leültem pár perccel ezelőtt az üres asztalhoz, úgy álltam fel és nyúltam kabátomért a közeli fogas irányába.

- Hé! – és tudom, hogy utánam szólt. – Van valami gáz? – ért oda mellém, és szépséges arcát, sátáni torzóvá alakítja át a széles szájmozgása, amivel a rágógumit őrölgette.

- Nem, nincs… sajnos mennem kell… - feleltem szomorúan, úgy hogy már szándékosan nem néztem rá.

- Akkor jó… Szióka! – illant tova.

Nem, nem jó… valami nagyon nem jó… de, ezt csak én éreztem…

Mélyen belül…

Egy a sok közül

A dörrenés fülsüketítő csattanása, és a pillanattal későbbi iszonyatos erő, mely mellbe csapta, úgy vágta falhoz, hogy azt érezte, darabokra szakad a teste. Sötét. Szívdobbanásai hatalmas üstdobként visszhangzottak fülében. Lassan, nagy erőfeszítéssel kinyitotta szemét, és pilláin keresztül a nappali világosság fénye vakította el. A csend felszabadult hallójárataiból. A gondolatok újraáramlottak fejében, és kezdte felfogni mi történt. Már emlékszik. Nem volt elég figyelmes, és meg lett az eredménye. Pedig, hányszor elmondta az őrmester, szinte a szájukba rágta az unalomig: „... a sarkokon, mindig benézünk óvatosan, még akkor is, mikor nincs ott senki sem. Az életed függ rajta katona!”. Tessék, itt az eredménye a figyelmetlenségnek!

Egyszerre megszűnt a sokk, és iszonyatos fájdalom kezdte égetni a mellkasát. Lenézett. A zubbonya kissé szétszakadt, de ami megrémisztette az a folyamatosan csorgó vérfolyam a ruházat résein. Egy pillanat alatt fogta fel, nagy a baj. A bordái között tátongó lyuk helyéből felfogta: tüdőlövés. E tényállást megerősítette, az orrából, szájszélén felbukkanó gyenge véres hab, ami magának utat törve csöpögött alá a poros földre. Tudta, mit kell tenni. Kiképezték rá. Nagyon nehezen ugyan, de megmozdult, és a kis elsősegély csomagját halászta elő menetfelszereléséből. Gépiesen, szinte félájultan kikereste a morfium injekció kis egyszerhasználatos műanyagját, és a karjába döfte. Oldalt hanyatlott, és félig öntudatlanul hagyta, hogy a jótékony méreg megbénítsa, ezáltal elviselhetővé tegye élete utolsó perceit...

Hamar elzsibbadt, útjára engedte vízióit. A földön lihegve családjára gondolt.
…Eltávoztatok már, mégis oly elevenen látlak most benneteket drága szüleim…. A gyermekkorom. ....Igen, oly gondtalan volt még akkor minden. Az iskolai csínytevések... Apám íjat farag a csodálkozó kisfiúnak... Anyám jóleső simogatása egy jeles osztályzat miatt... Játék kimerülésig az öreg németjuhász kutyával... A nagyi sütije… Az első cigaretta a legjobb barátommal, amit lopva szívtunk a garázs mögött, és hánytunk tőle pár perc után… Az első szerelem... Igen, jól emlékszem rá. Nagyon szép lány volt, én meg nagyon bátortalan. Milyen sokáig tartott, amíg ügyeskedve végre rávett arra a mozira. A filmet nem is láttam, mert a sötétben lopott csók teljesen elhomályosította ifjú tudatom. Istenem, úgy, mint ez a kábító szar, ami most az ereimben folyik, és rombol, de áldás erre a kis időre…
Az egyetem, a sport, és ami még félbemaradt, mikor kitört a háború… Soha eszembe nem jutott, hogy gyűlöljem osztálytársaim, mert ők más népek fiai, lányai. A kötelező sorozás, a kiképzés, a bevetés, mindez oly gyorsan, hogy felfogni sem tudtam. Csak sodort a gépezet bele, a kegyetlenség, a szenvedés, a félelem, a Halál húsdarálójába…
A fájdalom újra átütötte bénultsága falát, és üvöltve törte magába az újabb injekciót. A szer hatása nem maradt el, de már korántsem volt oly hatékony. Újabb homályos fátyol telepedett értelmére...

…Kikísért az állomásra, büszke voltam rá, mert a legszebb, és legkívánatosabb lány volt, akit valaha láttam. Huszonéves kora ellenére igazi kifejlett gyönyörűség. A lány, akit mindig is akartam, és a világ legboldogabb embere voltam, mikor kiderült, hogy Ő is így érez.
Sohasem felejtem el az utolsó együttöltött éjszakánkat az indulás előtti éjjel. Mintha éreztem volna, hogy baj lesz. Furcsa nyomás volt a bensőmben, Érezte Ő is. Zokogva könyörgött, hogy szökjek el, mindenben követ, osztozik velem a bujkálásban. Egyszer valamikor csak véget ér ez a hosszú rémálom. Tudtam, igaza van, de ha megtalálnak, az sem jobb a halálnál. Együtt sírtunk az indulásomig. Elkísért. Nem kellett ismételgetni, a napnál is világosabb volt, hogy megvár. Katonatársaim irigykedő tekintetének kereszttűzében alig tudtam visszafojtani már-már kirobbanó zokogásom. Amikor a vonat elindult, könnyezve néztem, ahogy a vagont kíséri, és annak sebessége egyre gyorsabban választott el minket egymástól…

Újabb kínroham gyötörte, és nem volt már több „gyógyír” a kis fémdobozban. A fájdalom artikulálatlan hörgésben nyilvánult meg vértől habzó szájában. Fél arccal a porban érezte az alvadó és a friss vér keveredő bűzét, undorító sárrá keveredett förtelmes ízét szájában. Görcsösen összerándult, és öntudatlanul nézett függőlegesen a világba. Homályosodó tekintetével, látta még, hogy a füstfelhőből, amerről a csapást kapta, egy emberalak bontakozott ki…

A katona jól képzett volt. Már évek óta megedződött a délvidéki gerillaháborúban. Látta a felbukkanó óvatlan ellenfelet, célzott és lőtt.
- Megvagy kisfiam! – gondolta és meghúzta a ravaszt.
Igaza lett. Talált, és pontosan. Várt egy percet, és miután meggyőződött, hogy újabbak nem követik a szerencsétlen áldozatát, előjött rejtekéből körültekintően. Lassan, figyelmesen sétált a fekvő agonizáló alak felé. Veszély nem jelentett már számára. Annak fegyvere jó pár méterre hevert haszontalan. Erős testalkatú, forradásos arcú, negyvenes férfi. Vérbeli zsoldos. Láthatóan sok harctéren megfordult már eddig. Ahogy odaért, és lenézett, tekintete találkozott a haldoklóéval.
- Istenem, ezek a nyomorultak! Ezek az átkozott öltönyös gazemberek! Kiket küldenek ide?! - sziszegte alig hallhatóan, a pokoli fájdalmak között kiszenvedő embert nézte. – Hisz, ez még gyerek…
Egy pillanatig egymás szemébe néztek.
A földön fekvő még láthatta, ahogy lecsap a szurony…

Abszint Hérakleitosszal

Ahogyan a kockacukor sercenve meggyullad a hajfonat alakú kanálon, és a zöldes-sárgás láng körbenyalja olvadó testét úgy, mint az idő lassan égető csóvája hamvassza az embert, az élet máglyáján…

Kifejezetten mélabús este.

A gyertya táncoló fényén és a telihold sápadt arcán kívül, csak egy nagy kehely Hill’s ürmös lére vágyom gondolataim viháncoló társaságával karöltve. Amikor a kanál megfordul a tengelye körül, a karamellszerű kristályroncs átzuhan a pohár űrén, egyenesen a tátongó zöldesség felemésztő tengerébe. Bevégzi küldetését, mint egykoron a vesztes gladiátor, amikor egy utolsó döféssel halálba küldte őt a győztes, a cézár lefelé forduló hüvelykujjmozdulatának parancsolatára. Az olvadó jéggel könyörtelenül összekeverem, hogy így már kolloid testét az erős ánizsszesszel együtt lenyelhessem, olyan hévvel, ahogyan azt az ősidőkben tehette Kronosz a gyermekeivel. A kecses, gótikát utánzó elegáns kristálypohár megbillen kezemben, és azzal a lendülettel az ajkamhoz emelem. Orrlyukaim mohón szívják magukba az édeskömény ánizzsal vegyített illatát, légzőszervem legtávolabbi zugát is kitölti a kesernyés Zöld Tündér bódító parfümje. Szembecsukva megkóstolom…

- Én is kaphatnék egy pohárral? – hallom a régi tölgyasztal túl feléről.

- Ki az az „én”? – meresztem a szemem a félhomályba – Ki az, aki ezen a pocsék nap hátborzongató estéjén a legbensőségesebb pillanatomat töri ketté?

- Mi ez a modortalanság? Nem azért keltem át időn és téren, majdnem a Tartarosz legmélyéről, hogy udvariatlan fogadtatásban legyen részem! – fakadt ki a hang tulajdonosa, akit még mindig csak lassan kirajzolódó körvonalai testesítenek meg – De végül is mit vár az ember az embertől, nem?! Te hívtál ide!

- Én? – kérdezem döbbenten – Én hívtalak ide idegen?

- Igen Te! – válaszolja indulatosan – E magányos estéden egy hozzád nagyon hasonló társaságot kívántál magadnak ehhez az asztalhoz egy üveg „méreg” mellé. Tehát itt vagyok…

- Igen, kóboroltak a gondolataim, de… Ki vagy te? Miért lennénk annyira hasonlóak egymáshoz?

- Lássuk csak… Régi arisztokrata családból származunk, megvetjük a felszíneskedést, öntörvényűek vagyunk, szándékosan rébuszokban beszélünk, hogy a tudatlanok ne értsék, vádoljuk az embereket értetlenségükért, hisszük hogy a megfigyelés, tapasztalat és az értelem szinte mindenre választ ad, elutasítjuk az emberforma istenmagyarázatokat, és így az istenkultuszokat, az istenimádást…

- Ismerlek! – vágok közbe megvilágosodva – Hérakleitosz! Epheszoszi Hérakleitosz! A sztoikusok atyja! A különc!

-… pártoljuk a mértékletességet, intünk arra, hogy mindenki képességei szerint szóljon, mindketten hajlamosak vagyunk a mélabúra, és miután megismertük magunkat, úgy érezzük ez a világ nem jó nekünk… - sorolja egy szuszra.

Ahogyan hallgatom mondatait, a gyertya fénye, ami eddig csak gátolt a tisztánlátásban, most szinte beragyogja alakját.

Kissé előrehajolva, Jobb karja behajlítva, könyökével az asztal szélére támaszkodva féloldalasan sandít rám. Egy pillanatra megijedek, ahogy szúrósan szembogarával a szemembe néz. Hihetetlen… olyan mintha saját szemeimet látnám. Pillanatnyi szorongásom múlik, mert a mérgesnek tűnő tekintetben bujkál egy kis komolytalan játékosság is.

Jobban megnézem. Hosszú fehér gyolcsinge gombolatlan, majdhogy szabadon hagyja hatalmas mellkasát. Bozontos üstökén a dús bajusz és szakáll nem bontja meg az egységet nemes arcélével.

Amint a párhuzamállítást abbahagyja, bal mutatóujja, ami eddig okító célzattal az ég felé mutatva nyomatékosított, lassan leereszkedik az asztal lapjára, és elkezd kopogtatni rajta.

- Nos? – szólal meg pár perc hallgatás után – Kapok abból az ürmös pálinkából?

- Ó igen, ne haragudj, csupán a köztünk lévő ezerötszáz év távlatának tudata picit ledöbbentett. – mentegetőzöm esetlenségem miatt.

- Nem tesz semmit. Minden állandó mozgásban van. Az idő ilyen szempontból lényegtelen. – veti oda foghegyről.

- Ez igaz. Te ismered ezt az italt? Fogalmam sincs, hogy szeretheted-e… - kérdezem előzékenyen.

- Persze hogy ismerem… mármint ennek az elődjét. Hiszen mi görögök találtuk ki az alapját ennek a gyilkos lének gyomorpanaszok és étvágytalanság ellen. Az uzo sem tegnapi ital, nem? – kacsint rám barátságosan.

- Egyetértek. Akkor hát hozok még egy poharat.

- Az jó lesz, de ha kérhetem, csak jeget tegyél bele. Keserűen szeretem, az efféle cukros majomkodást meghagyom a pomádés sznoboknak. – szól hetykén, de mikor látja, hogy felkapom a fejem sértése miatt, engedékenyen hozzáteszi – Persze azért vannak kivételek.

Elkészítem az italát, és elé helyezem. Várom, hogy megkóstolja, mennyire megfelelő a keverési arány. Nagyon finoman az orra elé emeli, utána lassan beleiszik.

Ahogyan az első korty a torkán legördül, összeugrik minden arcizma, mintha citromot harapott volna.

- Hú, ez nagyon erős! És keserű, mint a cián… - fintorog.

- Igen, de Te kérted így. Felhígítsam jobban? – bujkál hangomban némi káröröm.

- Valóban. Ne hígítsd… legalább táplálja belső tüzemet – vigyorog rám.

- Jó. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy itt vagy. Akár látomás, akár más. – nézek rá komolyabban – Soha sem gondoltam, hogy ilyen történik velem. Találkozom valamilyen formában egy gondolkodóval a nagyok közül, aki ifjúkorom szellemi előmenetelében többé-kevésbé meghatározó értékként épült be agyam tekervényeinek labirintusába.

- Én is csak egy ember vagyok - noha régen meghaltam -, a különbség csupán annyi másoktól, hogy emlékeznek munkásságomra és későbbi korok filozófusai építkeztek összefüggéseimre. – válaszolt némi tettetett szerénységgel.

- Csak egy ember? Mint például Szókratész, Arisztotelész, Püthagorasz, Platón, Marcus Aurelius…

- Platón időnként rajtam ironizált, mert képtelen volt felfogni a folytonos mozgás, áramlás elméletem mibenlétét! – szakított félbe hevesen. - Püthagoraszt többször is elmarasztaltam, hogy a képtelen az orránál tovább látni, és nem képes felismerni a központi, közös igazság a Logosz értelmét és összefüggéseit! Akárcsak az a mesefirkász álmodozó Homérosz!

- Mégis a világirodalom alapjai közt tartják számon az Iliászt és az Odüsszeiát – válaszoltam némi éllel és tiszteletlenséggel – Többen is ismerik, mint Téged…

- Mert az emberek csak a valótlan sületlenségekre kíváncsiak! – emeli fel a hangját még jobban - Olyan mesékre, amin nem kell gondolkodni, csak hallgatni és elrévedezni! Az egész világ az idők kezdete óta ilyen bolond! Nem fejlődik semmit a gondolkodás! Pedig azzal haladna az emberiség, nem a fegyverek jobbításával!

- Ebben egyetértek, de ez ellen tenni nem sokat lehet. Talán annyit, ha van minden korban egy-két lánglelkű kiválasztott, aki a bölcsesség kardját magasba emeli és hirdeti, az ész hatalmát minden felé amerre csak jár. - próbálom haragját csitítani – Példaképe voltál a nagy Marcus Aureliusnak, aki császárként, hadvezérként mutatott példát a világnak mértékletességből és bölcsességből, ésszerű gondolkodásból. Mindig lesznek, még ha kevesen is, akikért érdemes a nehezebb utat járni…

Feléje nyújtom poharam, és Ő tétován koccint velem.

Nagy kortyot iszunk a Zöld Tündér testéből, utána mélyen egymás szemébe nézünk, és hallgatunk. Sokáig hallgatunk…

- Talán ezért lettem embergyűlölő… Igen, biztosan ezért. – töri meg a csendet. Hangja fájdalmasan lemondó, mint aki felidézi a régmúlt sérelmeit.

- Annyira azért nem hiszem, hogy mizantropikus eset lennél. – szólok hozzá kedvesen.

- Ezt miből gondolod? – kérdezi csodálkozó arckifejezéssel.

- Szereted a gyerekeket. – válaszolom magabiztosan – az összes politikus haragját kivívtad, amikor utasításukat, miszerint alkoss további törvényeket érdekükben, nem teljesítetted és helyette Artemisz-templomában gyermekekkel játszottál. Több különböző forrás megemlíti, hogy bármilyen helyzetben is voltál, mindig szakítottál időt a környék gyermekeinek szórakoztatására.

- Diogenész, és a többi firkász. – mosolyodik el úgy, hogy közben a poharát nézi – Ők írtak rólam mindenfélét. Ez viszont igaz. Valóban kedveltem a gyermekeket. Őszinték és dinamikusan tettre készek. Képesek megélni az érzelmeiket úgy, ahogyan az őszintén érzik. Ártatlan és igaz kisemberek. – mosolya lehervad, arc újra melankolikus lesz – Egyszer úgy volt, hogy megajándékoznak engem is az istenek egy gyermekkel. Ó, ha nem hal meg az anyja…

- Ha ezek a firkászok nincsenek, akkor nem is ismerlek meg soha. – váltok gyorsan témát, hogy kiragadjam a rossz emlékek egyre jobban elnyelő mocsarából.

- Ez igaz, de nem minden igaz ám. – néz rám derűsebben.

- Diogenész füllentett volna netán? – kérdezem.

- Ő nem nagyon. Elég autentikus volt az élettörténetem kérdésében. Vállalom, amit rólam írt, mert közel áll az igazsághoz. – válaszol komolyan. – De az az átkozott Neanthész, minden anekdotát, pletykát úgy írt le, mintha igaz lett volna – indulatosabb hangvételre vált – Még a halálomat is ironikus módon ábrázolta, kigúnyolva betegségem, megalázva személyem.

- Olvastam. Tehát nem igaz? – kérdeztem, de abban a pillanatban meg is bántam kérdésem.

- Hát persze, hogy nem igaz! Olyan hülyének nézek én ki, mint aki az ödémájára gyógyírként trágyával kenetteti be magát és kifekszik a napra, hogy a felismerhetetlenségében kóbor kutyák tépjék darabokra? – ordítja magából teljesen kivetkőzve - Olyannak nézek ki?

- Nem, persze, hogy nem. – próbálom haragját csillapítani - Ne haragudj, de kinek is hihettem volna, mint a kortárs íróknak? Sohasem gondoltam volna, hogy valamilyen módon alkalmam az érintettet megkérdezni.

- Bocsáss meg, erre nem gondoltam. Megint elragadott az indulat. Rossz érzés az, amikor tudják az igazat, valamilyen érdekből mégis a hazugságot preferálják. – csillapodik le valamelyest.

- Igen, ezt ismerem én is. – teszem hozzá.

- Soha sem tagadtam, hogy a felmenőim között volt olyan, aki Athén zsarnoka volt. Nagyapámnak ezért is kellett új helyet keresnie családjának… - felhősödik el.

- Nézd, a dolgok jó oldalát. – Próbálom jobb kedvre deríteni, bár én is elég negatívnak érzem lelkiállapotom – A sztoikusok előfutáruknak és a szellemi ősüknek tekintettek, és nagy hatással voltál Hegel és Nietzsche munkásságára.

- Nagydolog! – legyint mondanivalómra egykedvűen – A sztoikusok amolyan görög buddhisták módjára naivok és idealisták voltak, Hegelt Marx fél kézzel bírálta, hogy ne is említsem véleményem az elmeháborodott Nietzsche zsenijéről…

Hogy miért is, nem tudom, de minden átmenet nélkül a szemébe nézek, és lassan kezdődő, de annál inkább erősödő nevetés lesz úrrá rajtam. Megdöbbenve figyeli hangulatváltozásomat, és hirtelen Ő is elmosolyodik, teret engedve a szilaj ménesnek, ami elsöpri a búskomorságot, az unalmas okoskodó frázisokat, minden korlátot áttörve a jókedv emberi boldogsága felé hajt mindkettőnket.

Egyre harsányabban nevetünk, mint két jó barát, aki már időtlen idők óta ismerik egymást, kinevetve magunkat egymást, és az egész fránya világot.

Másra nem is emlékszem…

Szép emlék tőle…

Nehezen emelem a fel a fejem. Kissé hasogat, csontvázam tagjai és ízületeim fonatai vontatottan engedelmeskednek akaratomnak. Mindenem fáj valamennyire, ami nem csoda, hiszen a széles tölgyasztal egyik oldalán annak lapjára borulva aludtam. Régen történt velem, hogy az abszint ennyire elvarázsolt volna. Ennek ellenére jól éreztem magam. Azt hiszem…

Nagy levegő, felkelni.

Hirtelen eszembe Ő. Megpróbálom összerakni agyam kirakós játékában szereplő darabokat helyes sorrendben, és lassan összeáll a kép.

- Micsoda látomás… - jegyzem meg magamban halkan.

Megrázom a fejem. Átnézek az asztal túloldalára. Persze nincs ott senki, csupán a szék van féloldalasan eltolva, mintha ült volna rajta valaki nemrég. Furcsa.

Tétován nekilátok a romok eltakarításának, és a gyertyatartó mellett csak most veszem észre a másik félig töltött kristálypoharat. Bambán utána nyúlok, felemelem, de olyan ügyetlenül, hogy az megbillen, és az erős lé szegény asztalomra löttyen és marni kezdi. Mintha rémlene valamilyen összefüggés.

- Panta rei… - suttogom halkan – Igen, Ő mondta... Minden mozogásban van, elmozog... Minden elfolyik…

Hirtelen felkapom a fejem...

Valahonnan távolból felhangzik egy jóízű harsány kacaj...

Ketrecben

…Úgy fekszem a földön, mint a befogott vadállat…

Hideg a kő... Nagyon hideg...
Kényszeredetten összegömbölyödök, mert nagyon fázom. Legjobban a megtépázott bundám alatt didergem... Mélyen belül, lelkem hidegét rettegem. Mellkasomon még érzem az ütések, zúzódások fájdalmas sebeit… A soha be nem gyógyuló láthatatlan hegek azonban, szívemet tarkítják. Egy újabb nap a pokolban…

Nehezen felnyitom elkínzott szemeim pilláit. Félhomály van… Most ez is elvakít. Homályos alakok, távoli torzók egyre erősödő gúnyos kacagása mar fülembe. Nem látok tisztán könnyfátylamtól, amit a homlokomról arcomba csorgó vérem színez skarlátvörösre. Tudom, hogy itt vannak, mindannyian rajtam élcelődnek, kinevetik elesettségem. A rácson túlról…

Ideges remegés fut végig izmaim domborzatán. Fel kellene emelkednem. Öntudatlan reflex… Nincs sok értelme. Engedelmeskedem megtört testem kívánságának. Ropog az ízület és csont… Nyakszirtem rekviemje haldokló lényem felett. Karjaim mancsok, amik közé bedugom összetört orromat. Csapzott sörényem előrebukik, és koszosan a szemembe lóg.
Fel kell állnom… Igen, fel kell állnom. Megpróbálom. Jártányi erőm sincs, és minden mozdulat fáj… Nagyon fáj.

Megcsúsznak törött karmaim a fagyosan síkos kövezeten. Elesek.
Nevetnek… Harsányan röhögnek. Ó, milyen álnok rosszindulatú lények! Még a legkisebbek is... Amikor nagyon beteg voltam, horgos vasakkal noszogattak a körbejárásra, hogy a gonosz látogatók gyötörjenek, ahol tudnak. Egyik másik látszólag kedvesen hozzám szólt, és én azt hittem kedvel és felé toltam fejem. Egy simogatásra vágytam nagyon… De nagyon. Finom simítás helyett orvul megütött, és a mosoly groteszk vigyorrá vált. És a többi vele mulatott, csúfolták hiszékenységem.
Legutóbb egy nagy kő szakította fel homlokomon a bőrt. A fájdalomtól elvakultam repültem az okozó irányába. Ó Vadak Istene! Ha nincsenek ezek az erős oszlopok már a torkán záródtak volna roppant állkapcsom erős fogai… a szürke rudazat megfogott és alkalmi kínzóm a félelemtől reszketve, ordítva inalt el. Szabadságom elrablói kegyetlenül ütöttek ahol értek, szaggatták bundám s húsom éles szerszámaikkal.
Nagyon fájt… A legjobban mégis a tehetetlenség érzete ríkatta lelkem.
Mint ahogyan most is ki vagyok szolgáltatva a gúnynak, és a sátánfattyak csak röhögnek és visítva élvezik kínlódásom…
Összeszedem magam, felállok… Nem adok több lehetőséget kárörvendőségüknek újabb kiterjedésének, bármennyire is fáj minden mozdulat.

Nyikorogva lassan szabaddá válik az a kis nyílás, amin bedobják a férges húscafatot, ami még egy darabig életben tart. Most is hozzám vágják azt a zöldes-kékes véres roncsot. Még kellek… Még kellek nekik…

Nem várom meg… Nem várom meg, amíg megöregszem, és korom okán beletörődök a rabságba elfeledve azt is, hogy valaha szabad voltam! Nem töri meg betegség már sorvadó testem, emlékeszem arra, amikor a boldogság életem részeként tündökölt!
Tudom, holnap kiűznek a nagy, mesterséges tisztásra, ahol sok ilyen kis rút lény ül egymás feletti sorokban, és őrjöngve várják, hogy az egyik közülük a téren kényszerítsen fájdalommal mindannyik örömére. Acélgyilkokkal kísérnek. Azt hiszik, félek tőlük… Csak higgyék…

Egy mozdulat! Átugrom a fényes gátakat!
Köztük vagyok!
Felnézek egy pillanatra az ég felé, és egy kis lyukon át utoljára látom a Holdat. A Holdat, aki annyiszor mosolygott rám biztatóan, amikor még kicsi kölyökként édesanyám bundájába kapaszkodva féltem az éjszakát. A Holdat, aki látta az én kölykeim csodálatos anyját, amikor először dorombolva hozzám bújt…
Nem adom olcsón… Nem válogatok… Testem pillanatok alatt úszik a vérben, és elkap az annyira hiányzott ösztön… Szétroncsolt csont csattan a földön… Osztom a borzalmas véget egyiknek-másiknak… Emlékezetes búcsúra bírom rá őket, olyanra, amit sokáig rettegni fog a túlélők képzelete!
Igen, így lesz…

Tudom, hogy nem élem túl…
Tombolásom dörrenések szakítják meg. Egy hatalmas ütés tépi fel mellkasom, zúzza szét hátam csontjait, inait... Vérem fröccsenve festi vörösre az olcsó padlót... Hihetetlen erő emel a magasba…
Már nem fáj semmi….
Minden hirtelen világossá válik… Megszűnik a komor éjszaka…
Egy napsütötte réten rohanok, ami oly gyönyörű… A fák széles koronái dúsak és vakító zöldek, a fűtenger selymesen burjánzó… És én csak száguldok… Nem is száguldok, repülök… A kék égen felhők mosolyognak… Amikor elfáradok, leheveredem a legszebb fa alá, ahol hátam mögül hirtelen a legkellemesebb illat csapja meg orrom,... A legkecsesebb mancs paskolja meg játékosan fejem… A legédesebb fej dörgöli pajkosan sörényét az enyémbe… Megfordulok… Ott áll Ő és az összes apróság, imádott kölykeim, akik csak rám vártak…
Mind rám vártak…