A régi utca

A jól ismert régi utca, kerülő úton hazafelé.

Ahogy befordulok rajta, és öreg kövezetére teszem a lábam, rég nem érzett nosztalgikus érzés fog el. Hányszor tettük meg ezt jó párszáz Mikivel, Jóskával és Attilával az általános iskolából hazafelé. Minden ugyanolyan maradt - mint a mikor végigfociztuk az összes kerítést, az öreg Sokhegyi bácsi legnagyobb bosszúságára -, két dolgot kivéve: a nyárfák szélesebbek és nagyobbak lettek, és egy pár kedves régi házikó helyén terpeszkedik egy-egy szépnek mondott giccsvilla, vagy divatosan ronda társasház.
A lemenő nap sugarai is úgy pásztázzák végig a kopott út felületét, mint amikor az első nagymotoromat próbáltuk Mikivel és Öcsivel, aminek szerviz és két hét bicegés lett a vége.
Ahogyan sétálok lassan, jól megnézek minden viharvert borostyánnal benőtt házikót, és arra gondolok, hányszor kellett szégyenteljesen némelyikbe becsöngetnem és visszakunyerálni a labdámat a fejcsóváló háziaktól, amit a hevenyészett focikapu helyett az ő kerítésük mögé rúgtam be sikeresen. Már régen mások lakják e házakat…

Az utca vége felé lassan kiérek a tér szélére, ahol annyi minden történt egykor.
Az orgonabokrok most sportosan rövidre vannak vágva, és nem tátongnak buján a szélrózsa minden iránya felé. Unió kompatibilis játszótér lett a murvaköves, padokkal tarkított ösvények labirintusa helyén. Itt gyülekeztünk motorokkal, amikor az első banda összeállt, itt vertük egymást - különböző nevetséges okokra hivatkozván - félhülyére más társaságokkal. Nem fájt semmi, nem féltünk semmitől, elpusztíthatatlanok voltunk… Akkor úgy is volt…
A lábtenisz pálya helyén ékeskedik egy gumipadlózatú művártorony csúszdával, hozzávaló frissen festett zöld ráccsal. Modern ketrec a ma gyermekeinek. Mi még szabadok voltunk…
Elsétálok mellette, és úgy öt-hat méter után megállok egy kopott régi pad mellett. Csodálkozom, hogy az átalakítás után valahogy itt maradt, túlélte viharvert éveket. Félrehajtom a ráhajló öreg fűzfa ágait, és megvizsgálom. Jeleket keresek rajta, amit egyszer vágószerszámokkal ejtettünk csonka testén. Megtalálom a régi durva szántásokat a fafelületen, és ahogyan az ujjam húzom a barázdákon, egy pillanat alatt mindenki szembe jut róla. Mindenki, aki egykor számított, mindenki, akiket hajdan a barátomként tarthattam számon. Megfordulok, hátradőlök, és ahogyan az égre nézek a fölém tornyosuló szomorúfűz ágai között, egy pillanatra becsukom a szemem. Veszek egy nagy levegőt, tüdőm szinte sikítva tágul óriási méretűvé. Emlékfoszlányok tódulnak fáradt agyam vetítőrekeszeibe…
Kellemes illat furakodik orrlyukaimon keresztül egészen a központig.
Tudom, hogy nem lehet, de én érzem. Ez a Te illatod. A szél is megélénkül kissé… Ugyanez a szél fújta az arcodba gyönyörű hajadat, amikor először komolyan a szemembe néztél. Gyönyörű voltál. A legszebb, amit valaha láttam. Pont ilyen volt az idő a sötétedő parkban, amikor először egymásba felejtkeztünk e vén pad deszkáin. Te voltál az első szerelmem. Soha nem felejtem el az első csókodat, amivel hosszú évekre megbabonáztál. Soha nem felejtem el. Soha…

Kinyitom a szemem, és körbenézek.
Egyedül vagyok. Egyedül azzal a sok emlékkel, amit e hely szelleme újra eszembe idézett. Vágyat érzek arra, hogy újra lássak mindenkit itt, úgy ahogyan régen találkoztunk nap, mint nap.
Várom, hogy az összehajló bokrokon keresztül Öcsi átvágja magát káromkodva, ahogyan felém tart. Várom, hogy Mike ideguruljon ócska Harley-én, idegesítő vigyorral az arcán. Várom, hogy Andris megérkezzen agyonépített veterán Ascona Coupé-ján, amit egy kilométerről is mindig meghallottunk. Várom, hogy Zotya megjelenjen extrém ruházatában, és halálra nevettessen éppen aktuális vicceinek egyikével…
Végül Téged várlak…

De nem jön senki.
Van, aki már soha nem jöhet ide…
Csak én vagyok itt…
És már én is elmenőben…

Viszontlátva

Igen, Ő ismer engem.
Ha valaki, az Ő.
Utolsó mondatai járnak a fejemben, amiket búcsúzáskor mélyen a szemembe nézve mondott, miközben szorosan átölelt...

Jó pár napja az egyik tevékeny délután kellős közepén megszólat a telefonom. Aznap századszor.
- Halló, tessék! – szóltam bele roppant száraz és unalmas hanghordozással.
- Szia! Na hogy vagy, te rosszaság? – csilingelt a túl végen egy női hang.
Ő az! Nyílalt szívembe a felismerés ez ezredmásodperc alatt. A hang, amit annyira imádtam évek sokaságán keresztül. A nő, aki életem legszebb időszakát jelentette.
- Szia, Drága! – nyögtem ki végül. – Istenem, de jó újra hallani a hangodat! – szaladt ki belőlem önkéntelenül.
- Igen? És látni is szeretnél? Hmm? – búgta a kagylóba.
- Naná! Azt hiszem ez a kérdés, már akkor okafogyott volt, amikor feltetted. Gondolom, már van terved, hogy mikor, és hogyan? – érdeklődtem.
Mindig is egy nagyon önálló és karakán lány volt. E tulajdonságainál csak kedvessége, vagánysága és szépsége emelte magasabbra azt a képzeletbeli pálmát.
Sejtésem nem volt alaptalan.
- Mondjuk, átmennék hozzád holnap este, ha nem zavarlak, és kapok vacsorát. – hangja ugyanosan pajkos és incselkedő volt, mint sok évvel ezelőtt. – A gyerek a nagyszülőknél, Ákos meg munkavacsorán. Remélem, még mindig tudsz valami gasztronómiai ínyencséget csinálni, és… - és kicsit komolyabban hozzátette - … elég régen beszéltünk már személyesen, nem?
- Akkor ezt megbeszéltük. Várlak holnap este úgy 8 óra tájban. – mondtam ki a végszót.
- Oké, vigyázz magadra! A bort én viszem! Szia, akkor holnap! – és letette a kagylót.

Egész nap nem tudtam figyelni semmire teljesen. Folyamatosan Ő járt az eszemben. Olyan érzés volt vele találkozni, amikor az ember a nagy randevúra készül.
Pedig, nem pár napja volt.
Tizenhárom évvel ezelőtt történt, hogy egy csodálatosan forró júliusi éjszakán, tomboló érzékeimtől hajtva, motorom nyergébe emeltem Őt magammal szemben, és elcsattant az a mámorító csók, ami az elkövetkezendő nyolc évemet meghatározta.
Már jó ideje figyeltem őt. Legnagyobb örömömre, én sem voltam számára közömbös.
Magas, nőies arányos alakja messze kiemelte a többi lány közül. Izgalmasan telt ajkai a világ legszebb mosolyát formálták. Pisze orrocskája hihetetlenül gyönyörű harmóniát alkotott csodálatos nagy, meleg barna szemeivel. Hullámzó, sötét hajzuhataga maga a megtestesült természetes szépség koronájával tette tökéletessé. Az évfolyam legjobb női atlétája volt.
Érdekes, pont abban az időben kezdem el érdeklődni az iskolai tömegsportok irányába... Minden versenyén ott voltam.

Csupán egy hibája volt. Csak egy. Az, hogy engem szeretett.
E gondolatok suhantak át az agyamon, miközben szétrámolt lakosztályom romjait próbáltam rendbe szedni és a lehetőségekhez képest a legjobb szalonállapotba hozni.
Az óra kíméletlenül számolta és mutatta az elmúlt időt, egyre kevesebb időt hagyott az előkészületekre.
Ahogyan a konyhában a zöldségeket vágtam kockára, eszembe jutott, hogy milyen régen beszéltünk személyesen egymással. Három éve ősszel együtt vacsoráztunk, és meg akart hívni az esküvőjére. Félve kérdezte meg, hogy elmennék-e, mert Ő nagyon szívesen meghívna. Nem tudom miért, de eléggé szíven ütött az, hogy férjhez megy. Elhárítottam, mondván elég sok ismerős lesz ott, és mindkettőnknek kellemetlen lehet, ha ostoba kérdéseket tennének fel, ottlétemmel kapcsolatban. Az igazat megvallva, a szívem szakadt volna meg, ha látom. Nekem kellett volna Őt elvennem… Mióta két éve megszületett a kislánya, szinte csak pár mondatra találkoztunk az utcán, vagy játszótéri köztereken véletlenszerűen. Nagyon szép kislány. Mindig elszorul a szívem, ha látom. Az enyém is lehetne…

Pontosan nyolc órakor megszólalt a csengő.
Megérkezett! Pillantás a tükörbe - bár aki rám akkor visszanézett, az inkább egy izgalomtól remegő tinédzser idősebb torzója volt, mintsem saját magam formája – és nyitom az ajtót.
Amit a bejárat nyílása feltárult, ugyanaz a szépség állt előttem, mint akibe tizenévvel ezelőtt beleszerettem, csak annyi különbséggel, hogy most sokkal vonzóbb volt, mint érett nő.
- Jó estét! Időben jöttem? – kérdezte kedvesen.
- Mint mindig. Pontosan. – hirtelen ennyit tudtam válaszolni.
Belépett, és az előszobában, miután kabátját lesegítettem, átölelt.
Az utóbbi időben ez volt az első olyan ölelés, amiben igazán érzetem valamit. Nagyon jól esett. Nagyon.
Aztán picit hátralépve cinkososan rám nézve megszólalt:
- Mintha kicsit híztál volna, nem? És a hajad is milyen hosszú! – mosolyodott el.
- Régen mindig azt mondtad, hogy rám férne pár kiló, és a hajamat kifejezetten szeretted. – válaszoltam.
- Igen, ez így van. Örülök, hogy így nézel ki. Jó az összhatás! – folytatta őszintén.
Igen, mikor Őt elveszítettem, akkor harminc kilót fogytam, és másfél évig minden förtelemben meghemperedtem nagy önsajnálatomban, egészen addig, amíg a Halál meg nem villantotta magát a félhomályból. Akkor nyilvánvalóvá vált, ha így folytatom, hamarabb találkozom az öreg kaszással, mint az gondolnám.
A bort az asztalra tette, és az arcomat a két keze közé fogta.
- Imádtam, és gyűlöltem is egyszerre a szemeidet. Őszinték és minden kiolvasható belőlük. Amit imádtam bennük, az a komolyság mögött meghúzódó, mindig viccre fogható gyermek huncutságának csillogása… - elengedett, és besétált a nappaliba. – Húúú, de éhes vagyok! Mi jót főztél? – kérdezte.
- Mexikói csípős sertést… - és amikor láttam, hogy elkerekedett a szeme, folytattam - … csak hogy éppen csirkéből, mert tudom, hogy így szereted.
- De jó! Tényleg mindenre emlékszel. Mikor eszünk? – mosolyodott el.

Nagyon jó volt Őt újra látni.
Viszonylag hamar elköltöttük a vacsorát, és a nappali szoba két szemközti kanapjára telepedve megpecsételtük a bordeaux-i vörösbor sorsát is. Nagyon élveztük egymás társaságát, hiszen évek óta alig valamit tudtunk egymásról. És persze, kipirulva elevenítettük fel fiatalságunk legviccesebb történeteit, azt a rengeteg kalandot, amit együtt átéltünk.
Folyamatosan beszéltünk, és észre sem vettük, hogy elrohan az az átkozott idő. Szinte alig mondtunk egymásnak valamit, és már lassan hajnal 4 óra volt.
Még életemben ennyire nem esett nehezemre taxit hívni...

Mikor megérkezett a bérautó, nagyon sajnáltam ajtót nyitni és kikísérni Őt.
- Köszönöm! Ez nagyon jól esett. Tudnom kellett, hogy vagy, mi van veled. - nézett mélyen a szemembe őszintén. – Most gyűlölöm a szemeidet. Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy én vagyok az igazi? – kérdezte, és megölelte derekam.
- Igen, emlékszem. – válaszoltam nehezen.
- Tudtam, hogy komolyan mondtad, és valóban így is érezted, de nem hittem el. Gyűlöltem a szemeidet ezért, mert benne volt az a szomorúság, ami most is rám csillog. Minden nő látni fogja, hogy Ő-e az igazi szerelem számodra. Elég, ha csak a szemedbe néz. Amikor e mély szomorúság megszűnik lelked tükrén, akkor van melletted az, aki valóban a végzeted...