Sétálok az erdőben.
Minden tavasszal és ősszel eljövök, hogy belefeledkezhessek a régi nagy fák megnyugtató sóhajaiba, jóleső borzongással éreztetve, hogy talán még nem vagyunk olyan távol egymástól. Minden csodák atyja: a természet, és hűtlen gyermeke: az ember. Minden tavasszal és ősszel eljövök, hogy rajta keresztül évről évre tanúja legyek az újjászületésnek, és az elmúlásnak...
Most minden lépésem fájdalmas, mert sír a lelkem, attól a látványtól, ami elém tárul.
A kis erdei utat pöffeszkedve torlaszolja el egy fanyüvő munkagép, könyörtelenül hirdetve a pusztítás öncélú tébolyát. Körülötte kitépett, idős fák tömegei kaotikus halmazban szerteszét, mint lemészárolt áldozatok megtört korpuszai. Egy óriási buldózer vágja át a sétálóirányt, lánctalpa nyomában felhasított sebből feltörő vérfolyamként fordul ki a föld a természet testéből. A lelketlen hideg fémszörnyek utat törnek egy beton autópálya körgyűrűjének.
Az ember gyilkolja teremtőjét...
A bokáig érő avarban gázolok előre ebben a sárból, levélből, faágakból álló Golgotában.
Célom egy a tervezett út közepén kimagasló gigászi faóriás. Ismerem Őt. Levelei jórészét elhullajtotta, szinte csupaszon áll szemben hóhéraival. Meg kell néznem közelről. Törzsén hatalmas marások láttatják, testét már szaggatták ellenei. Ma még büszkén, élő jelképként feszül a szélbe rendületlen. Megsimítom öreg barázdáit, tudom, utoljára látom sziluettjét, utoljára érintem erős testét. Az acél ma pihen, de nem kétséges ki lesz a győztes, ha újraindulnak a gázolajtól fröcsögő gépszívek...
Meztelenül és egyedül várja a sorsát...
Meztelenül és egyedül...
Amikor ebbe az árnyékvilágba születik az emberi lény, Ő is így várja, hogy a Sors elindítsa ezen a boldogsággal és bánattal bőven telerakott rögös úton, amit életnek hívunk.
Meztelenül és egyedül...
Amikor itt az idő és menni kell, az ember is így várja a végső csapást a Halál kaszájának vértől rozsdálló, számtalan csorbától tarkított időtlen pengéjétől.
Meztelenül és egyedül...
Egyedül. Magunkban lenni csak akkor merünk igazán, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy megismerjük azt a fenevadat, aki bennünk lakik. Azt, aki ösztöneinket serkenti tombolásra. Azt, aki vágyainkkal fájdítja szívünket. Azt, aki a tökéletesre alkotott szénhidrogén-láncolat mázunk alatt mélyen lakik, lényünk legbelsőbb zugában. Azt, aki minden gondunk okozója. Azt, aki minden örömünk kiváltója. Azt, aki az Ördög, a szenvedés számunkra. Azt, aki az Angyal, a megnyugvás lelkünknek. Az, aki valójában vagyunk...
Meztelenül. Minden sallang és álca nélkül. Amikor csak az van nálunk, amit életünk folyamán valóban megszereztünk. Amivel ilyenkor is rendelkezünk, azok az igazán fontos értékeink. Ebből a kiapadhatatlan kincsesbányából osztogatunk önzetlenül másoknak mindent, amitől többek és jobbak lesznek, ezáltal, mi is egyre többek és jobbak leszünk...
Többek és jobbak...
A hajlandóság biztosan megvan mindnyájunkban, de még nagyon messze az állomás, amíg őszintén így érezhetjük magunkat minden öntömjénezés nélkül. Ha én csak kicsit lennék több és jobb, akkor a világ is egy parányival élhetőbb lenne, és nem kellene ennek a derék fának elpusztulnia. Az élet szentsége, valóban szentség is volna...
Végighúzom kezem a sokat látott kérgen. Búcsút veszek tőle. Ez nem a szokványos elköszönés, hanem az utolsó. Megfordulok, és szomorúan elhagyom az irtást. Többé már nem járhatok erre...
Kisétálok az erdő torz maradványai közül...
Bejegyzések
