Abszint Hérakleitosszal

Ahogyan a kockacukor sercenve meggyullad a hajfonat alakú kanálon, és a zöldes-sárgás láng körbenyalja olvadó testét úgy, mint az idő lassan égető csóvája hamvassza az embert, az élet máglyáján…

Kifejezetten mélabús este.

A gyertya táncoló fényén és a telihold sápadt arcán kívül, csak egy nagy kehely Hill’s ürmös lére vágyom gondolataim viháncoló társaságával karöltve. Amikor a kanál megfordul a tengelye körül, a karamellszerű kristályroncs átzuhan a pohár űrén, egyenesen a tátongó zöldesség felemésztő tengerébe. Bevégzi küldetését, mint egykoron a vesztes gladiátor, amikor egy utolsó döféssel halálba küldte őt a győztes, a cézár lefelé forduló hüvelykujjmozdulatának parancsolatára. Az olvadó jéggel könyörtelenül összekeverem, hogy így már kolloid testét az erős ánizsszesszel együtt lenyelhessem, olyan hévvel, ahogyan azt az ősidőkben tehette Kronosz a gyermekeivel. A kecses, gótikát utánzó elegáns kristálypohár megbillen kezemben, és azzal a lendülettel az ajkamhoz emelem. Orrlyukaim mohón szívják magukba az édeskömény ánizzsal vegyített illatát, légzőszervem legtávolabbi zugát is kitölti a kesernyés Zöld Tündér bódító parfümje. Szembecsukva megkóstolom…

- Én is kaphatnék egy pohárral? – hallom a régi tölgyasztal túl feléről.

- Ki az az „én”? – meresztem a szemem a félhomályba – Ki az, aki ezen a pocsék nap hátborzongató estéjén a legbensőségesebb pillanatomat töri ketté?

- Mi ez a modortalanság? Nem azért keltem át időn és téren, majdnem a Tartarosz legmélyéről, hogy udvariatlan fogadtatásban legyen részem! – fakadt ki a hang tulajdonosa, akit még mindig csak lassan kirajzolódó körvonalai testesítenek meg – De végül is mit vár az ember az embertől, nem?! Te hívtál ide!

- Én? – kérdezem döbbenten – Én hívtalak ide idegen?

- Igen Te! – válaszolja indulatosan – E magányos estéden egy hozzád nagyon hasonló társaságot kívántál magadnak ehhez az asztalhoz egy üveg „méreg” mellé. Tehát itt vagyok…

- Igen, kóboroltak a gondolataim, de… Ki vagy te? Miért lennénk annyira hasonlóak egymáshoz?

- Lássuk csak… Régi arisztokrata családból származunk, megvetjük a felszíneskedést, öntörvényűek vagyunk, szándékosan rébuszokban beszélünk, hogy a tudatlanok ne értsék, vádoljuk az embereket értetlenségükért, hisszük hogy a megfigyelés, tapasztalat és az értelem szinte mindenre választ ad, elutasítjuk az emberforma istenmagyarázatokat, és így az istenkultuszokat, az istenimádást…

- Ismerlek! – vágok közbe megvilágosodva – Hérakleitosz! Epheszoszi Hérakleitosz! A sztoikusok atyja! A különc!

-… pártoljuk a mértékletességet, intünk arra, hogy mindenki képességei szerint szóljon, mindketten hajlamosak vagyunk a mélabúra, és miután megismertük magunkat, úgy érezzük ez a világ nem jó nekünk… - sorolja egy szuszra.

Ahogyan hallgatom mondatait, a gyertya fénye, ami eddig csak gátolt a tisztánlátásban, most szinte beragyogja alakját.

Kissé előrehajolva, Jobb karja behajlítva, könyökével az asztal szélére támaszkodva féloldalasan sandít rám. Egy pillanatra megijedek, ahogy szúrósan szembogarával a szemembe néz. Hihetetlen… olyan mintha saját szemeimet látnám. Pillanatnyi szorongásom múlik, mert a mérgesnek tűnő tekintetben bujkál egy kis komolytalan játékosság is.

Jobban megnézem. Hosszú fehér gyolcsinge gombolatlan, majdhogy szabadon hagyja hatalmas mellkasát. Bozontos üstökén a dús bajusz és szakáll nem bontja meg az egységet nemes arcélével.

Amint a párhuzamállítást abbahagyja, bal mutatóujja, ami eddig okító célzattal az ég felé mutatva nyomatékosított, lassan leereszkedik az asztal lapjára, és elkezd kopogtatni rajta.

- Nos? – szólal meg pár perc hallgatás után – Kapok abból az ürmös pálinkából?

- Ó igen, ne haragudj, csupán a köztünk lévő ezerötszáz év távlatának tudata picit ledöbbentett. – mentegetőzöm esetlenségem miatt.

- Nem tesz semmit. Minden állandó mozgásban van. Az idő ilyen szempontból lényegtelen. – veti oda foghegyről.

- Ez igaz. Te ismered ezt az italt? Fogalmam sincs, hogy szeretheted-e… - kérdezem előzékenyen.

- Persze hogy ismerem… mármint ennek az elődjét. Hiszen mi görögök találtuk ki az alapját ennek a gyilkos lének gyomorpanaszok és étvágytalanság ellen. Az uzo sem tegnapi ital, nem? – kacsint rám barátságosan.

- Egyetértek. Akkor hát hozok még egy poharat.

- Az jó lesz, de ha kérhetem, csak jeget tegyél bele. Keserűen szeretem, az efféle cukros majomkodást meghagyom a pomádés sznoboknak. – szól hetykén, de mikor látja, hogy felkapom a fejem sértése miatt, engedékenyen hozzáteszi – Persze azért vannak kivételek.

Elkészítem az italát, és elé helyezem. Várom, hogy megkóstolja, mennyire megfelelő a keverési arány. Nagyon finoman az orra elé emeli, utána lassan beleiszik.

Ahogyan az első korty a torkán legördül, összeugrik minden arcizma, mintha citromot harapott volna.

- Hú, ez nagyon erős! És keserű, mint a cián… - fintorog.

- Igen, de Te kérted így. Felhígítsam jobban? – bujkál hangomban némi káröröm.

- Valóban. Ne hígítsd… legalább táplálja belső tüzemet – vigyorog rám.

- Jó. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy itt vagy. Akár látomás, akár más. – nézek rá komolyabban – Soha sem gondoltam, hogy ilyen történik velem. Találkozom valamilyen formában egy gondolkodóval a nagyok közül, aki ifjúkorom szellemi előmenetelében többé-kevésbé meghatározó értékként épült be agyam tekervényeinek labirintusába.

- Én is csak egy ember vagyok - noha régen meghaltam -, a különbség csupán annyi másoktól, hogy emlékeznek munkásságomra és későbbi korok filozófusai építkeztek összefüggéseimre. – válaszolt némi tettetett szerénységgel.

- Csak egy ember? Mint például Szókratész, Arisztotelész, Püthagorasz, Platón, Marcus Aurelius…

- Platón időnként rajtam ironizált, mert képtelen volt felfogni a folytonos mozgás, áramlás elméletem mibenlétét! – szakított félbe hevesen. - Püthagoraszt többször is elmarasztaltam, hogy a képtelen az orránál tovább látni, és nem képes felismerni a központi, közös igazság a Logosz értelmét és összefüggéseit! Akárcsak az a mesefirkász álmodozó Homérosz!

- Mégis a világirodalom alapjai közt tartják számon az Iliászt és az Odüsszeiát – válaszoltam némi éllel és tiszteletlenséggel – Többen is ismerik, mint Téged…

- Mert az emberek csak a valótlan sületlenségekre kíváncsiak! – emeli fel a hangját még jobban - Olyan mesékre, amin nem kell gondolkodni, csak hallgatni és elrévedezni! Az egész világ az idők kezdete óta ilyen bolond! Nem fejlődik semmit a gondolkodás! Pedig azzal haladna az emberiség, nem a fegyverek jobbításával!

- Ebben egyetértek, de ez ellen tenni nem sokat lehet. Talán annyit, ha van minden korban egy-két lánglelkű kiválasztott, aki a bölcsesség kardját magasba emeli és hirdeti, az ész hatalmát minden felé amerre csak jár. - próbálom haragját csitítani – Példaképe voltál a nagy Marcus Aureliusnak, aki császárként, hadvezérként mutatott példát a világnak mértékletességből és bölcsességből, ésszerű gondolkodásból. Mindig lesznek, még ha kevesen is, akikért érdemes a nehezebb utat járni…

Feléje nyújtom poharam, és Ő tétován koccint velem.

Nagy kortyot iszunk a Zöld Tündér testéből, utána mélyen egymás szemébe nézünk, és hallgatunk. Sokáig hallgatunk…

- Talán ezért lettem embergyűlölő… Igen, biztosan ezért. – töri meg a csendet. Hangja fájdalmasan lemondó, mint aki felidézi a régmúlt sérelmeit.

- Annyira azért nem hiszem, hogy mizantropikus eset lennél. – szólok hozzá kedvesen.

- Ezt miből gondolod? – kérdezi csodálkozó arckifejezéssel.

- Szereted a gyerekeket. – válaszolom magabiztosan – az összes politikus haragját kivívtad, amikor utasításukat, miszerint alkoss további törvényeket érdekükben, nem teljesítetted és helyette Artemisz-templomában gyermekekkel játszottál. Több különböző forrás megemlíti, hogy bármilyen helyzetben is voltál, mindig szakítottál időt a környék gyermekeinek szórakoztatására.

- Diogenész, és a többi firkász. – mosolyodik el úgy, hogy közben a poharát nézi – Ők írtak rólam mindenfélét. Ez viszont igaz. Valóban kedveltem a gyermekeket. Őszinték és dinamikusan tettre készek. Képesek megélni az érzelmeiket úgy, ahogyan az őszintén érzik. Ártatlan és igaz kisemberek. – mosolya lehervad, arc újra melankolikus lesz – Egyszer úgy volt, hogy megajándékoznak engem is az istenek egy gyermekkel. Ó, ha nem hal meg az anyja…

- Ha ezek a firkászok nincsenek, akkor nem is ismerlek meg soha. – váltok gyorsan témát, hogy kiragadjam a rossz emlékek egyre jobban elnyelő mocsarából.

- Ez igaz, de nem minden igaz ám. – néz rám derűsebben.

- Diogenész füllentett volna netán? – kérdezem.

- Ő nem nagyon. Elég autentikus volt az élettörténetem kérdésében. Vállalom, amit rólam írt, mert közel áll az igazsághoz. – válaszol komolyan. – De az az átkozott Neanthész, minden anekdotát, pletykát úgy írt le, mintha igaz lett volna – indulatosabb hangvételre vált – Még a halálomat is ironikus módon ábrázolta, kigúnyolva betegségem, megalázva személyem.

- Olvastam. Tehát nem igaz? – kérdeztem, de abban a pillanatban meg is bántam kérdésem.

- Hát persze, hogy nem igaz! Olyan hülyének nézek én ki, mint aki az ödémájára gyógyírként trágyával kenetteti be magát és kifekszik a napra, hogy a felismerhetetlenségében kóbor kutyák tépjék darabokra? – ordítja magából teljesen kivetkőzve - Olyannak nézek ki?

- Nem, persze, hogy nem. – próbálom haragját csillapítani - Ne haragudj, de kinek is hihettem volna, mint a kortárs íróknak? Sohasem gondoltam volna, hogy valamilyen módon alkalmam az érintettet megkérdezni.

- Bocsáss meg, erre nem gondoltam. Megint elragadott az indulat. Rossz érzés az, amikor tudják az igazat, valamilyen érdekből mégis a hazugságot preferálják. – csillapodik le valamelyest.

- Igen, ezt ismerem én is. – teszem hozzá.

- Soha sem tagadtam, hogy a felmenőim között volt olyan, aki Athén zsarnoka volt. Nagyapámnak ezért is kellett új helyet keresnie családjának… - felhősödik el.

- Nézd, a dolgok jó oldalát. – Próbálom jobb kedvre deríteni, bár én is elég negatívnak érzem lelkiállapotom – A sztoikusok előfutáruknak és a szellemi ősüknek tekintettek, és nagy hatással voltál Hegel és Nietzsche munkásságára.

- Nagydolog! – legyint mondanivalómra egykedvűen – A sztoikusok amolyan görög buddhisták módjára naivok és idealisták voltak, Hegelt Marx fél kézzel bírálta, hogy ne is említsem véleményem az elmeháborodott Nietzsche zsenijéről…

Hogy miért is, nem tudom, de minden átmenet nélkül a szemébe nézek, és lassan kezdődő, de annál inkább erősödő nevetés lesz úrrá rajtam. Megdöbbenve figyeli hangulatváltozásomat, és hirtelen Ő is elmosolyodik, teret engedve a szilaj ménesnek, ami elsöpri a búskomorságot, az unalmas okoskodó frázisokat, minden korlátot áttörve a jókedv emberi boldogsága felé hajt mindkettőnket.

Egyre harsányabban nevetünk, mint két jó barát, aki már időtlen idők óta ismerik egymást, kinevetve magunkat egymást, és az egész fránya világot.

Másra nem is emlékszem…

Szép emlék tőle…

Nehezen emelem a fel a fejem. Kissé hasogat, csontvázam tagjai és ízületeim fonatai vontatottan engedelmeskednek akaratomnak. Mindenem fáj valamennyire, ami nem csoda, hiszen a széles tölgyasztal egyik oldalán annak lapjára borulva aludtam. Régen történt velem, hogy az abszint ennyire elvarázsolt volna. Ennek ellenére jól éreztem magam. Azt hiszem…

Nagy levegő, felkelni.

Hirtelen eszembe Ő. Megpróbálom összerakni agyam kirakós játékában szereplő darabokat helyes sorrendben, és lassan összeáll a kép.

- Micsoda látomás… - jegyzem meg magamban halkan.

Megrázom a fejem. Átnézek az asztal túloldalára. Persze nincs ott senki, csupán a szék van féloldalasan eltolva, mintha ült volna rajta valaki nemrég. Furcsa.

Tétován nekilátok a romok eltakarításának, és a gyertyatartó mellett csak most veszem észre a másik félig töltött kristálypoharat. Bambán utána nyúlok, felemelem, de olyan ügyetlenül, hogy az megbillen, és az erős lé szegény asztalomra löttyen és marni kezdi. Mintha rémlene valamilyen összefüggés.

- Panta rei… - suttogom halkan – Igen, Ő mondta... Minden mozogásban van, elmozog... Minden elfolyik…

Hirtelen felkapom a fejem...

Valahonnan távolból felhangzik egy jóízű harsány kacaj...