2010. július 16., péntek

Egy a sok közül


A dörrenés fülsüketítő csattanása, és a pillanattal későbbi iszonyatos erő, mely mellbe csapta, úgy vágta falhoz, hogy azt érezte, darabokra szakad a teste. Sötét. Szívdobbanásai hatalmas üstdobként visszhangzottak fülében. Lassan, nagy erőfeszítéssel kinyitotta szemét, és pilláin keresztül a nappali világosság fénye vakította el. A csend felszabadult hallójárataiból. A gondolatok újraáramlottak fejében, és kezdte felfogni mi történt. Már emlékszik. Nem volt elég figyelmes, és meg lett az eredménye. Pedig, hányszor elmondta az őrmester, szinte a szájukba rágta az unalomig: „... a sarkokon, mindig benézünk óvatosan, még akkor is, mikor nincs ott senki sem. Az életed függ rajta katona!”. Tessék, itt az eredménye a figyelmetlenségnek!

Egyszerre megszűnt a sokk, és iszonyatos fájdalom kezdte égetni a mellkasát. Lenézett. A zubbonya kissé szétszakadt, de ami megrémisztette az a folyamatosan csorgó vérfolyam a ruházat résein. Egy pillanat alatt fogta fel, nagy a baj. A bordái között tátongó lyuk helyéből felfogta: tüdőlövés. E tényállást megerősítette, az orrából, szájszélén felbukkanó gyenge véres hab, ami magának utat törve csöpögött alá a poros földre. Tudta, mit kell tenni. Kiképezték rá. Nagyon nehezen ugyan, de megmozdult, és a kis elsősegély csomagját halászta elő menetfelszereléséből. Gépiesen, szinte félájultan kikereste a morfium injekció kis egyszerhasználatos műanyagját, és a karjába döfte. Oldalt hanyatlott, és félig öntudatlanul hagyta, hogy a jótékony méreg megbénítsa, ezáltal elviselhetővé tegye élete utolsó perceit...

Hamar elzsibbadt, útjára engedte vízióit. A földön lihegve családjára gondolt.
…Eltávoztatok már, mégis oly elevenen látlak most benneteket drága szüleim…. A gyermekkorom. ....Igen, oly gondtalan volt még akkor minden. Az iskolai csínytevések... Apám íjat farag a csodálkozó kisfiúnak... Anyám jóleső simogatása egy jeles osztályzat miatt... Játék kimerülésig az öreg németjuhász kutyával... A nagyi sütije… Az első cigaretta a legjobb barátommal, amit lopva szívtunk a garázs mögött, és hánytunk tőle pár perc után… Az első szerelem... Igen, jól emlékszem rá. Nagyon szép lány volt, én meg nagyon bátortalan. Milyen sokáig tartott, amíg ügyeskedve végre rávett arra a mozira. A filmet nem is láttam, mert a sötétben lopott csók teljesen elhomályosította ifjú tudatom. Istenem, úgy, mint ez a kábító szar, ami most az ereimben folyik, és rombol, de áldás erre a kis időre…
Az egyetem, a sport, és ami még félbemaradt, mikor kitört a háború… Soha eszembe nem jutott, hogy gyűlöljem osztálytársaim, mert ők más népek fiai, lányai. A kötelező sorozás, a kiképzés, a bevetés, mindez oly gyorsan, hogy felfogni sem tudtam. Csak sodort a gépezet bele, a kegyetlenség, a szenvedés, a félelem, a Halál húsdarálójába…
A fájdalom újra átütötte bénultsága falát, és üvöltve törte magába az újabb injekciót. A szer hatása nem maradt el, de már korántsem volt oly hatékony. Újabb homályos fátyol telepedett értelmére...

…Kikísért az állomásra, büszke voltam rá, mert a legszebb, és legkívánatosabb lány volt, akit valaha láttam. Huszonéves kora ellenére igazi kifejlett gyönyörűség. A lány, akit mindig is akartam, és a világ legboldogabb embere voltam, mikor kiderült, hogy Ő is így érez.
Sohasem felejtem el az utolsó együttöltött éjszakánkat az indulás előtti éjjel. Mintha éreztem volna, hogy baj lesz. Furcsa nyomás volt a bensőmben, Érezte Ő is. Zokogva könyörgött, hogy szökjek el, mindenben követ, osztozik velem a bujkálásban. Egyszer valamikor csak véget ér ez a hosszú rémálom. Tudtam, igaza van, de ha megtalálnak, az sem jobb a halálnál. Együtt sírtunk az indulásomig. Elkísért. Nem kellett ismételgetni, a napnál is világosabb volt, hogy megvár. Katonatársaim irigykedő tekintetének kereszttűzében alig tudtam visszafojtani már-már kirobbanó zokogásom. Amikor a vonat elindult, könnyezve néztem, ahogy a vagont kíséri, és annak sebessége egyre gyorsabban választott el minket egymástól…

Újabb kínroham gyötörte, és nem volt már több „gyógyír” a kis fémdobozban. A fájdalom artikulálatlan hörgésben nyilvánult meg vértől habzó szájában. Fél arccal a porban érezte az alvadó és a friss vér keveredő bűzét, undorító sárrá keveredett förtelmes ízét szájában. Görcsösen összerándult, és öntudatlanul nézett függőlegesen a világba. Homályosodó tekintetével, látta még, hogy a füstfelhőből, amerről a csapást kapta, egy emberalak bontakozott ki…

A katona jól képzett volt. Már évek óta megedződött a délvidéki gerillaháborúban. Látta a felbukkanó óvatlan ellenfelet, célzott és lőtt.
- Megvagy kisfiam! – gondolta és meghúzta a ravaszt.
Igaza lett. Talált, és pontosan. Várt egy percet, és miután meggyőződött, hogy újabbak nem követik a szerencsétlen áldozatát, előjött rejtekéből körültekintően. Lassan, figyelmesen sétált a fekvő agonizáló alak felé. Veszély nem jelentett már számára. Annak fegyvere jó pár méterre hevert haszontalan. Erős testalkatú, forradásos arcú, negyvenes férfi. Vérbeli zsoldos. Láthatóan sok harctéren megfordult már eddig. Ahogy odaért, és lenézett, tekintete találkozott a haldoklóéval.
- Istenem, ezek a nyomorultak! Ezek az átkozott öltönyös gazemberek! Kiket küldenek ide?! - sziszegte alig hallhatóan, a pokoli fájdalmak között kiszenvedő embert nézte. – Hisz, ez még gyerek…
Egy pillanatig egymás szemébe néztek.
A földön fekvő még láthatta, ahogy lecsap a szurony…

4 megjegyzés:

  1. Mennyi ilyen és hasonló eset lehetett... Rossz, ha az ember nem saját maga dönt a sorsáról, hanem mint valami bábot, szakítják el szeretteitől és megszokott életétől, és akarattal kényszerítik valamire. Nehéz lehet ilyenkor nem haragudni azokra az átkozott öltönyös gazemberekre.
    És bár sovány vigasz az olvasónak, de legalább volt néhány kellemes perce...
    Ismét érdekes történetet írt, tetszett!

    VálaszTörlés
  2. Igen, az emberi tragédiák nap mint, nap megérintenek minket. Amikor a körülmények játszanak az emberrel és ítélnek felette. Én sok ilyet láttam, tapasztaltam. Ismertem olyan srácokat akik nem jöttek vissza...

    Köszönöm a kommentjét Uram!

    VálaszTörlés
  3. Megrendítő történet, és bevallom nem mertem elsőnek kommentelni. Többször nekifogtam és a végén mindig töröltem, olyan hülyén morbidnak éreztem volna, mint mikor valaki azt mondja: szép temetés volt! Egy tragédiához nehéz hozzászólni, még akkor is, ha csak kitalált történet, ha valóságalapja is van, akkor számomra ez még nehezebb, hogy ne tűnjön érzelgősnek. Írása mementó a sok-sok értelmetlenül meghalt névtelen katonának. Elismerésem.

    VálaszTörlés
  4. A halált mindig értelmetlennek érezzük.
    Amikor fölöslegesen osztják az emberek egymásnak, - úgy hogy közben egy nevető harmadik jár jól bármelyik pusztulásából -, akkor meg különösen.
    Már elmúltak azok az idők, és korok, amikor - más út nem lévén - hősiesen haltak meg a katonák egy nemzetért, vagy szűkebb környezetükért. Ma már mondvacsinált, nevetségesnek tűnő provokációk vagy gazdasági erőforrás birtoklásáért robbantanak ki háborúkat olyanok, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy valójában mi is az, hiszen pozíciójuknál fogva az ő családjaik soha nem kerülnek közel a generált konfliktushoz soha. Idegenek messziről döntenek sokak élete felől, úgy hogy azoknak beleszólásuk nincsen... Ilyen ostoba ok-okozat összefüggés következményeként halnak meg fiatalok ezrei katonaként, vagy polgári lakosként.
    A mai fiatalok - szerencsére - nem tudják, mi a háború. Ha tudnák, akkor jobban értékelnék az életet, és amijük van. Bölcsebben léteznének a világban, és eszükbe sem jutna az önpusztítás démonával (drog, alkohol, cigaretta, anabolikus szteroidok, stb.) elunatkozni azt az időt ami megadatott nekik...
    Fiatal korom ellenére én testközelből láttam szörnyűségeket, és ismertem olyanokat, akik sohasem tértek haza. Az ő emlékükre írtam pár sort, igaz történet alapján...

    VálaszTörlés