2010. július 2., péntek

Ketrecben


…Úgy fekszem a földön, mint a befogott vadállat…

Hideg a kő... Nagyon hideg...
Kényszeredetten összegömbölyödök, mert nagyon fázom. Legjobban a megtépázott bundám alatt didergem... Mélyen belül, lelkem hidegét rettegem. Mellkasomon még érzem az ütések, zúzódások fájdalmas sebeit… A soha be nem gyógyuló láthatatlan hegek azonban, szívemet tarkítják. Egy újabb nap a pokolban…

Nehezen felnyitom elkínzott szemeim pilláit. Félhomály van… Most ez is elvakít. Homályos alakok, távoli torzók egyre erősödő gúnyos kacagása mar fülembe. Nem látok tisztán könnyfátylamtól, amit a homlokomról arcomba csorgó vérem színez skarlátvörösre. Tudom, hogy itt vannak, mindannyian rajtam élcelődnek, kinevetik elesettségem. A rácson túlról…

Ideges remegés fut végig izmaim domborzatán. Fel kellene emelkednem. Öntudatlan reflex… Nincs sok értelme. Engedelmeskedem megtört testem kívánságának. Ropog az ízület és csont… Nyakszirtem rekviemje haldokló lényem felett. Karjaim mancsok, amik közé bedugom összetört orromat. Csapzott sörényem előrebukik, és koszosan a szemembe lóg.
Fel kell állnom… Igen, fel kell állnom. Megpróbálom. Jártányi erőm sincs, és minden mozdulat fáj… Nagyon fáj.

Megcsúsznak törött karmaim a fagyosan síkos kövezeten. Elesek.
Nevetnek… Harsányan röhögnek. Ó, milyen álnok rosszindulatú lények! Még a legkisebbek is... Amikor nagyon beteg voltam, horgos vasakkal noszogattak a körbejárásra, hogy a gonosz látogatók gyötörjenek, ahol tudnak. Egyik másik látszólag kedvesen hozzám szólt, és én azt hittem kedvel és felé toltam fejem. Egy simogatásra vágytam nagyon… De nagyon. Finom simítás helyett orvul megütött, és a mosoly groteszk vigyorrá vált. És a többi vele mulatott, csúfolták hiszékenységem.
Legutóbb egy nagy kő szakította fel homlokomon a bőrt. A fájdalomtól elvakultam repültem az okozó irányába. Ó Vadak Istene! Ha nincsenek ezek az erős oszlopok már a torkán záródtak volna roppant állkapcsom erős fogai… a szürke rudazat megfogott és alkalmi kínzóm a félelemtől reszketve, ordítva inalt el. Szabadságom elrablói kegyetlenül ütöttek ahol értek, szaggatták bundám s húsom éles szerszámaikkal.
Nagyon fájt… A legjobban mégis a tehetetlenség érzete ríkatta lelkem.
Mint ahogyan most is ki vagyok szolgáltatva a gúnynak, és a sátánfattyak csak röhögnek és visítva élvezik kínlódásom…
Összeszedem magam, felállok… Nem adok több lehetőséget kárörvendőségüknek újabb kiterjedésének, bármennyire is fáj minden mozdulat.

Nyikorogva lassan szabaddá válik az a kis nyílás, amin bedobják a férges húscafatot, ami még egy darabig életben tart. Most is hozzám vágják azt a zöldes-kékes véres roncsot. Még kellek… Még kellek nekik…

Nem várom meg… Nem várom meg, amíg megöregszem, és korom okán beletörődök a rabságba elfeledve azt is, hogy valaha szabad voltam! Nem töri meg betegség már sorvadó testem, emlékeszem arra, amikor a boldogság életem részeként tündökölt!
Tudom, holnap kiűznek a nagy, mesterséges tisztásra, ahol sok ilyen kis rút lény ül egymás feletti sorokban, és őrjöngve várják, hogy az egyik közülük a téren kényszerítsen fájdalommal mindannyik örömére. Acélgyilkokkal kísérnek. Azt hiszik, félek tőlük… Csak higgyék…

Egy mozdulat! Átugrom a fényes gátakat!
Köztük vagyok!
Felnézek egy pillanatra az ég felé, és egy kis lyukon át utoljára látom a Holdat. A Holdat, aki annyiszor mosolygott rám biztatóan, amikor még kicsi kölyökként édesanyám bundájába kapaszkodva féltem az éjszakát. A Holdat, aki látta az én kölykeim csodálatos anyját, amikor először dorombolva hozzám bújt…
Nem adom olcsón… Nem válogatok… Testem pillanatok alatt úszik a vérben, és elkap az annyira hiányzott ösztön… Szétroncsolt csont csattan a földön… Osztom a borzalmas véget egyiknek-másiknak… Emlékezetes búcsúra bírom rá őket, olyanra, amit sokáig rettegni fog a túlélők képzelete!
Igen, így lesz…

Tudom, hogy nem élem túl…
Tombolásom dörrenések szakítják meg. Egy hatalmas ütés tépi fel mellkasom, zúzza szét hátam csontjait, inait... Vérem fröccsenve festi vörösre az olcsó padlót... Hihetetlen erő emel a magasba…
Már nem fáj semmi….
Minden hirtelen világossá válik… Megszűnik a komor éjszaka…
Egy napsütötte réten rohanok, ami oly gyönyörű… A fák széles koronái dúsak és vakító zöldek, a fűtenger selymesen burjánzó… És én csak száguldok… Nem is száguldok, repülök… A kék égen felhők mosolyognak… Amikor elfáradok, leheveredem a legszebb fa alá, ahol hátam mögül hirtelen a legkellemesebb illat csapja meg orrom,... A legkecsesebb mancs paskolja meg játékosan fejem… A legédesebb fej dörgöli pajkosan sörényét az enyémbe… Megfordulok… Ott áll Ő és az összes apróság, imádott kölykeim, akik csak rám vártak…
Mind rám vártak…

24 megjegyzés:

  1. Érdekes, elgondolkodtató írás, ami különböző érzelmeket szabadít fel. Ismét csak gratulálni tudok, nagyon tetszett:)

    VálaszTörlés
  2. Vajon arra vár-e a szerző, hogy mindig megdicsérjük az írását, vagy arra, hogy megkérdezzük, mi a mögöttes élmény? Mi okozta ezt a mérhetetlen fájdalmat, ami a sorokból árad?

    Tudom, a blog nem az a hely, ahol megbeszélni lehet. De mégis. Néha szükség lenne rá.

    VálaszTörlés
  3. Véleményt akkor kell írni, amikor az ember úgy érzi, hogy hozzá kell szólni ahhoz ami a figyelmét felkeltette, megmozgatta lélekben. Mindegy, hogy dicséret, vagy kritika...

    Sokat láttam, hallottam, sokfelé jártam fiatal korom (35) ellenére. Átéltem, átéreztem emberek, állatok sorsát a szélrózsa minden égtájában. Van amikor sorsunk, történésünk nem különbözik egy állatétól, hiába érezzük magunkat embernek...
    Így lehetséges hogy időnként a farkas emberré válhat, és az ember farkassá. Átérezni azt amit a másik érez és fordítva. Csak a szemekbe kell nézni...
    Sokszor nem tehetünk arról amit velünk történik, csupán tehetetlen résztvevőként dühünkben bőgve ordítunk a ránk törő hirtelen fájdalomtól...
    Nem csak a napsütésben vannak mosolygó arcok...

    A sok tapasztalás bölcsebbé teszi ugyan az embert, de másrészről sem múlik el nyom nélkül. Minden arc, minden sors, minden történés beleég az ember bensőjébe, és így gyakran eszébe jut.
    És így kortól függetlenül a lélek egyre öregebb lesz, egyre kérgesebb burkát tovább vastagítják az elkövetkezendő történések.

    Ön egy érző értékes ember lehet, kedves Tara. A sorok mögött megbúvó ember érzései, az írás keletkezésének motivációja érdekelte. Nagyon ritka...
    Olvas a sorok között. Még ritkább...

    Köszönöm, hogy olvas.

    VálaszTörlés
  4. Öreg léleknek érzem magam én is, olyan léleknek, aki nem most van először a Földön. Gyakran van déja vu érzésem, mintha már átéltem volna, mintha már megtörtént volna velem. Így vagyok a kastélyokkal - írtam erről a blogomban - és így vagyok az állatokkal kapcsolatban. Valami miatt más a kapcsolatom az állatokkal, mint általában az embereknek. Valamikor nagyon szoros kapcsolatban élhettem állatokkal, lovakkal is, hacsak magam nem voltam az. Hatalmas erővel érzem át a fájdalmukat, és ez időnként nagyon megvisel.

    Mélyen hatott rám a posztja is, nem tagadom. Mert én is úgy gondolkodom: nincs különbség állat és ember között, ami a szenvedést, a fájdalmakat, éhséget vagy elhagyatottságot illeti. Igen, kedves Zsédely, igyekszem olvasni a sorai között és érteni vélem Önt.

    VálaszTörlés
  5. Én magam nem hiszek abban, hogy a lelkem vándorolna. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy őseim életének egy-egy fontos pillanata, genetikai fényképként okozhat olyan érzéseket, mint a déja vu. Talán érzéseket, és történések halvány érzeteit is lehet örökíteni. Lehet, a vikingek ezért hitték azt, hogy a családi "lélek", mindig az élő legifjabbik tagban él.
    Én a legtöbb behatást ami hatást gyakorol rám, rövid életem alatt szereztem, és ezek kísérnek utamon.

    Az állatok is érző lények, ösztönös cselekvéssel. Az ember mélyen érző lény, tudatos cselekvéssel.
    Mindkettő érzi a fájdalmat, bár nem egyformán ítéli meg.
    A lényeg: hogy érzi.
    Nem szabad elfelejteni, hogy a természet részei vagyunk, mind a mai napig. Ha nem lesz természet, akkor nem lesz ember sem...

    Nem vagyok különleges.
    Nem érzem magam különlegesnek.
    Csupán írom amit látok, hallok, és megélek a világban.

    Köszönöm, hogy érti, és érzi történeteim mondanivalóját.
    Örülök, hogy soraim elgondolkodtatták.
    Már megérte klaviatúrát ragadnom...

    VálaszTörlés
  6. Könnyebb valamivel az elmúlás érzésével megbarátkozni, ha hiszek abban, hogy a lélek örök:) Emberi gyengeség. De az is igaz lehet, hogy őseim cselekedeinek valamiféle lenyomatát hordozom. Már csak azt lenne jó tudnom, kik voltak az őseim. Dédnagymamáig tudom visszavezetni a családfámat, sajnos. Korán haltak a felmenőim, korábban, mint ahogy kérdéseket fogalmazhattam volna a múltunkról. Amíg éltek nem érdekelt, ők nem meséltek, most meg már késő.

    Ami a természetet illeti: ez a legjobb jó, ami történt velem az életem során: együtt élhetek a természettel. Tőzsgyökeres fővárosiként merész lépés volt, de megérte. Igaz, Budán nőttem fel, ott is éltem, egészen más, mint Pesten élni. Természetközelibb, ha nem is olyan, mint a falu. A Szent István park persze gyönyörű, ismerem jól:)

    VálaszTörlés
  7. Örömmel olvastam értékes írását kedves Uram!
    És bevallom a hozzászólásokat is leskeltem:)
    Ami szintén élvezetes volt.
    Nem az a fontos,hogy a lélek vándorol-e és volt-e és lesz-e..hanem mindig a Most pillanata...és amíg lelkem ilyen írások megsimogatják és adnak is neki valamit...addig azt hiszem jó...:)

    Nos...az írás...Rendkívüli éles-látása elragadó.

    És egy szó jut eszembe: ember-állat...

    Gratulálok...ismét le tudta kötni figyelmem!:)
    Málna

    VálaszTörlés
  8. Kedves Tara!
    Való igaz, az emberek többségének kell egy kis fogódzó, hogy a halál gondolata elfogadhatóvá váljék. Ez az ember sajátja, nem biztos, hogy gyengeség. Más lényt nem ismerek az emberen kívül (az elefántokat, és még pár csodálatos állatot leszámítva), amelyiknek haláltudata lenne. A halál definiálása viszont már kizárólagosan emberi.
    Én nagyon régi családból származom. Tragédiánk hasonló: én sem tudtam beszélgetni a nagyszülőkkel sokat, mert még gyerek voltam, amikor meghaltak.

    A természetet én imádom, de sajnos a budapesti kertvárosnál távolabb nem tudok menni a fővárostól. Szeretek bemenni a belváros régi negyedeibe, amit még nem fertőzött meg a modern felszínes építkezés mételye, és imádom a régi kis kávéházakat. Sajnos már elég kevés van belőlük, és a város képe is (eléggé el nem ítélhető módon) átalakul. Szeretem a régi lépcsőházak, épületek hangulatát, érzem az áporodott levegőben történetüket. Elmélázok egy tea, egy abszint mellett a régi üvegportálokon kitekintve, és csak bámulom, hogyan rohangálnak az emberek, mint a hangyák...
    Amikor elviselhetetlenné válik a város, akkor hazajövök a fák és kis kertek közé a külvárosba.
    Én pesti srácként nőttem fel, csak nyáron mentem ki hónapokra a somogyi, zalai vaderdők rengetegébe.

    Kedves Málna!
    Köszönöm a kedvességét, és örülök, hogy szeretem egy-két elgondolkodtató percet Kegyednek! :)
    Hálával gondolok kedves szavaira, és remélem sikerül egyszer meghálálnom az a sok elismerést, amit gyarló soraim értékelésre szánt. :)
    Megtisztelő, hogy olvas engem.
    Köszönöm...

    VálaszTörlés
  9. Érdekes világszemléletek.
    (És miért nem tud?)

    VálaszTörlés
  10. Érdekesnek tartja? Miért?

    Kérdésében mire gondol pontosan?

    VálaszTörlés
  11. "A természetet én imádom, de sajnos a budapesti kertvárosnál távolabb nem tudok menni a fővárostól."

    VálaszTörlés
  12. A dolog egyszerű.
    Munkámnál fogva a főváros ami célközpont, és ettől függetlenül nagyon szeretem Budapestet. Hogy miért, azt már a fentiekben leírtam.
    Szeretek vidéken lenni, de egy idő után hiányozik a régi belvárosi közeg.
    Tudom, koszos, büdös, és még seregnyi negatív jelzővel illethetném Budapestet, én azért szeretem a fővárosunkat.
    Valami mindig visszahúz, legyek akármilyen messze is a világ bármely pontján...
    Ezért a kertváros ideális számomra. Akkor kertészkedek, amikor akarok, de ha kell egy félórán belül a Jászain vagyok.

    VálaszTörlés
  13. Szeretem olvasni az írásait. Ezt pedig most különösen jó érzés volt elolvasni. Elgondolkodtatott azon, hogy vajon az állatok álmodnak-e? Tény, hogy az ösztönök alapján élnek és cselekednek, de vajon csak a túlélés a céljuk, vagy mást is szeretnének? Hiszen - ahogy Ön is írta egy kicsit feljebb -, ők is éreznek.
    Ember vagy állat, állat vagy ember... Olykor valóban mindegy. És bár sok a különbség, de egy talán közös: nem mindegy, hogy szabadként halunk meg, vagy valaminek a foglyaként, szétroncsolt lélekkel. A mosoly egy ketrecben sokkal nehezebb lehet.

    Elnézését kérem, amiért megjegyzésemmel rontottam a hozzászólások és hozzászólók színvonalát, de úgy éreztem, le kell írnom.

    VálaszTörlés
  14. Köszönöm dicséretét legutolsó szösszenetemmel kapcsolatban. Megtisztelő, hogy olvas, és véleményez. Kérem, a továbbiakban is tegye.
    Nem értem, miért gondolja úgy, hogy bármiféle színvonalat rontott az Ön hozzászólása. Sőt...
    Ha úgy érzi írnia kell, akkor írjon.

    Köszönöm sorait!

    Tisztelettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  15. Válaszára válaszolva: megkönnyebbültem. Egyébként ugyanúgy érzek, mint Ön. Kellenek a régi nagyvárosi belvárosok kávézóikkal, épületeikkel, köveikkel.
    Üdvözlettel

    VálaszTörlés
  16. Megkönnyebbült? :) Miért?
    Örülök, hogy Ön is így gondolja.
    A régi épületek hangulata egy sajátos életérzést is hordoz magában, ami az emberben kialakul, ahogyan a falai között felnő. Ha ezt érzi az ember magában, akkor lesz igazi "pesti".
    Sajnos a sok "városrehabilitáció", és a "városképfejlesztés" manapság nem más, mint nagytőkések politikai lobbija vagyonuk növekedése céljából, így áldozatul esnek a belváros jellegzetes századfordulós házai, hogy hantjaikon helyet adjanak életidegen acél és üveg irodaházaknak, silány minőségű új építésű társasházaknak. :(
    Budapest klasszikus belvárosának a képe az elmúlt 10 évben a legtöbb helyen nem éppen előnyére változott...

    VálaszTörlés
  17. Azt hittem, beteg, és azért képtelen elhagyni otthonát. De most már értem, Ön folyamatos távollétről beszélt.
    (Tegnapelőtt sétáltam egyet Bp. belvárosában, és igazat kell adnom Önnek. A sok acél+műanyag, rontás-bontás ellenére még mindig gyönyörű.)
    Ennyi lenne.

    VálaszTörlés
  18. Én is így látom.
    Budapest még mindig gyönyörű...

    VálaszTörlés
  19. az állatok....nagyon megérintett az írása, és bevallom, könnyeket csalt a szemembe. köszönöm, hogy olvashatom!

    VálaszTörlés
  20. Az ember és állat sorsa sokszor nem is olyan nagyon különböző... ez egy nagyon kegyetlen világ.
    Köszönöm, hogy olvas Hölgyem!

    VálaszTörlés
  21. A tömeg zúgott körülötte. Gúnyos kacagások, trágár szavak hallatszottak mindenfelől. A kezdeti morajlás üvöltéssé, kántálássá fajult, amikor meglátta a megtört, csapzott, sebesült állatot. „Férfiak” kísérték puskákkal. Agyán végig futott a gondolat, vajon akkor is ilyen öntelten lépkednének-e mellette, ha a fair play szabályai szerint játszanának. Megvetéssel vegyes undorral méregette őket. Pillantása a borostyán szemekbe kapaszkodott. Csodálattal töltötte el az a felé áradó erő, ami a hatalmas hím farkas szemeiből áradt, ahogy az őt rejtő tömeg előtt elvezették. Érezte, ahogy izmai megfeszültek, szemében ördögi tűz lobbant, telt ajkai alig láthatóan megremegtek. Itt az idő. Egyetlen lépést tett csupán…
    A farkas a tömegbe vetette magát. Élettelen emberi testek hullottak a földre elszáradt falevélként. A menekülő, sikoltozó testek között a lány megpillantotta a fegyverest, aki a káoszból kiemelkedve célra tartotta a puskáját és tüzelt. A hatalmas dörrenés megbénította. Megfeszült és dermedt izmai nem engedelmeskedtek, a földre rogyott.
    Smaragd zöld retinájába égett a levegőben megpördülő állat testének fájdalmas íve, a friss rubint vörös vér fröccsenése. Kín tépte szívét, elméjét. Hirtelen csend támadt benne. Nem érzékelte a sebesültek, a pániktól csordává lett emberek üvöltözését. Az élettelen testhez kúszott. Remegő keze a sűrű bundába siklott.
    Későn érkezett. Túl későn…
    A vértől, sártól ragacsos testet olyan finoman, védőn simította végig, mintha attól félne ő is fájdalmat okoz neki. Meleg barna, lágyan omló, göndör hajzuhatag takarta be a fenséges farkas testét, ahogy könnyáztatta arcát az izmos nyakba fúrta. Összefonódott ember és állat „sörénye”, elkeveredtek színeik.
    Halkan súgta fülébe az útravalót: … ott már várnak.

    VálaszTörlés