A régi utca

A jól ismert régi utca, kerülő úton hazafelé.

Ahogy befordulok rajta, és öreg kövezetére teszem a lábam, rég nem érzett nosztalgikus érzés fog el. Hányszor tettük meg ezt jó párszáz Mikivel, Jóskával és Attilával az általános iskolából hazafelé. Minden ugyanolyan maradt - mint a mikor végigfociztuk az összes kerítést, az öreg Sokhegyi bácsi legnagyobb bosszúságára -, két dolgot kivéve: a nyárfák szélesebbek és nagyobbak lettek, és egy pár kedves régi házikó helyén terpeszkedik egy-egy szépnek mondott giccsvilla, vagy divatosan ronda társasház.
A lemenő nap sugarai is úgy pásztázzák végig a kopott út felületét, mint amikor az első nagymotoromat próbáltuk Mikivel és Öcsivel, aminek szerviz és két hét bicegés lett a vége.
Ahogyan sétálok lassan, jól megnézek minden viharvert borostyánnal benőtt házikót, és arra gondolok, hányszor kellett szégyenteljesen némelyikbe becsöngetnem és visszakunyerálni a labdámat a fejcsóváló háziaktól, amit a hevenyészett focikapu helyett az ő kerítésük mögé rúgtam be sikeresen. Már régen mások lakják e házakat…

Az utca vége felé lassan kiérek a tér szélére, ahol annyi minden történt egykor.
Az orgonabokrok most sportosan rövidre vannak vágva, és nem tátongnak buján a szélrózsa minden iránya felé. Unió kompatibilis játszótér lett a murvaköves, padokkal tarkított ösvények labirintusa helyén. Itt gyülekeztünk motorokkal, amikor az első banda összeállt, itt vertük egymást - különböző nevetséges okokra hivatkozván - félhülyére más társaságokkal. Nem fájt semmi, nem féltünk semmitől, elpusztíthatatlanok voltunk… Akkor úgy is volt…
A lábtenisz pálya helyén ékeskedik egy gumipadlózatú művártorony csúszdával, hozzávaló frissen festett zöld ráccsal. Modern ketrec a ma gyermekeinek. Mi még szabadok voltunk…
Elsétálok mellette, és úgy öt-hat méter után megállok egy kopott régi pad mellett. Csodálkozom, hogy az átalakítás után valahogy itt maradt, túlélte viharvert éveket. Félrehajtom a ráhajló öreg fűzfa ágait, és megvizsgálom. Jeleket keresek rajta, amit egyszer vágószerszámokkal ejtettünk csonka testén. Megtalálom a régi durva szántásokat a fafelületen, és ahogyan az ujjam húzom a barázdákon, egy pillanat alatt mindenki szembe jut róla. Mindenki, aki egykor számított, mindenki, akiket hajdan a barátomként tarthattam számon. Megfordulok, hátradőlök, és ahogyan az égre nézek a fölém tornyosuló szomorúfűz ágai között, egy pillanatra becsukom a szemem. Veszek egy nagy levegőt, tüdőm szinte sikítva tágul óriási méretűvé. Emlékfoszlányok tódulnak fáradt agyam vetítőrekeszeibe…
Kellemes illat furakodik orrlyukaimon keresztül egészen a központig.
Tudom, hogy nem lehet, de én érzem. Ez a Te illatod. A szél is megélénkül kissé… Ugyanez a szél fújta az arcodba gyönyörű hajadat, amikor először komolyan a szemembe néztél. Gyönyörű voltál. A legszebb, amit valaha láttam. Pont ilyen volt az idő a sötétedő parkban, amikor először egymásba felejtkeztünk e vén pad deszkáin. Te voltál az első szerelmem. Soha nem felejtem el az első csókodat, amivel hosszú évekre megbabonáztál. Soha nem felejtem el. Soha…

Kinyitom a szemem, és körbenézek.
Egyedül vagyok. Egyedül azzal a sok emlékkel, amit e hely szelleme újra eszembe idézett. Vágyat érzek arra, hogy újra lássak mindenkit itt, úgy ahogyan régen találkoztunk nap, mint nap.
Várom, hogy az összehajló bokrokon keresztül Öcsi átvágja magát káromkodva, ahogyan felém tart. Várom, hogy Mike ideguruljon ócska Harley-én, idegesítő vigyorral az arcán. Várom, hogy Andris megérkezzen agyonépített veterán Ascona Coupé-ján, amit egy kilométerről is mindig meghallottunk. Várom, hogy Zotya megjelenjen extrém ruházatában, és halálra nevettessen éppen aktuális vicceinek egyikével…
Végül Téged várlak…

De nem jön senki.
Van, aki már soha nem jöhet ide…
Csak én vagyok itt…
És már én is elmenőben…