Emlékrekviem

Ahogyan az álmosság inkubuszát nehéz pilláim mozdulatra bírásával visszakergetem az alváskellékek közé, úgy érzem egyre jobban az aranyló sugárban körbenyalogató forró napfény ölelését arcom felszínén. Minden tagom izomgépezete a merev csontállványzatommal egyetemben hatalmas sóhajokkal követik első mozdulatsoraimat amint, felülni igyekszem marasztalóan kényelmes ágyam balszélső oldalán. Ujjaimmal hajamba túrok, és végigszántom gyűrött reggeli ábrázatom borostaugarát, mielőtt teljesen széttárom pupillám függönyét a beáradó vakító fényözönnek. Mély sóhajtás - mely átjárja tüdőrekeszeim oxigénnel amúgy el nem kényeztetett zegzugait -, és egy lendülettel felállok, és hálószobám széles ablakpárkánya felé indulok. Ahogy közeledem, egyre melegebbnek érzem bőrpáncélom felületén szaladgáló napfényfolyam nyalábjait.

Odaérek. Ágyékom érinti a párkányt, homlokom a hideg üveghez támasztom, és úgy bámulok kifelé a végtelen külvilágra, ami alant terül el.

Gyönyörű őszies idő uralkodik a tájon.

A hosszú téli álomra készülődő természet foltokban ugyan még mutatja, de már majd mindenhol levetette a nyári ruházatát. Avaralomba szórta az elmúlt kollekciót, amit a játékos kis forgószelek gyönyörű színharmóniájú puha szőnyeggé terítettek mindenfelé, ameddig a fák között ellátni.

E látványra hirtelen egy pillanatra valami megrándul gyomrom tájékán, és eszembe juttat Téged. Ugyanilyen idő volt, amikor a szigeten sétáltunk, ahogyan felém nyújtottad kezed, és a nap gyengésen simogatta mosolygós gyönyörű arcod. Kacér kihívással csillogó szemedben, játszani húztál az öreg tölgyek alá, ahol átváltoztál. Kedves, szinte szűzies kislány tartózkodó szendeségéből egy pillanat alatt lettél áldozatát kéjjel fogyasztó bestia. Ahogyan magadhoz rántottál, abban félelmetes erő lakozott, minden ízében hazudtolta meg hihetetlenül formás, törékeny nőies külsőd álcalátszatát. Felocsúdni sem volt időm, úgy fonódott rám hosszú lábad, túrta hajam, markolt kezed, csókolt szád. A világ összes kincsére sem cseréltem volna el az érzést, amikor izgalmas telt ajkaid az enyémre tapadtak, nyelved kéjesen játszott nyelvemmel, és éreztem tenyered nyomását tarkómon. A vastag pulóver horgolt szálain keresztül is éreztem lángoló vékony derekad, farmerod anyaga híven simult combodra, és ahogyan kezem felfelé indult, ott sem tudta ruhád anyaga elkendőzi kivételesen vérforraló alakod…

Gondolataim megpróbálom másfelé terelni, de mintha az időjárás is követné elboruló hangulatom, sötét felhők jelennek meg a horizonton, és egyre jobban sötétítik el az eddig gyönyörű napfénycsillogást. Hűvösebbé, komorabbá, zordabbá próbálják tenni a látóhatárt, és lelkem hangulatát is elkezdik ostromolni jelenlétükkel. Leveszem tekintetem róluk, és kissé oldalt nézek, ahol egy még a napsugár bevilágít egy kedves kis ház gondozott kertjébe. A kertben szemem megakad egy durván ácsolt kerti asztalon, amin egypár teáscsészét felejtett valaki…

Imádtad a szabadban, hűvös időben lassan kortyolgatni a forró, bronzosan csillogó angolteát. Amikor a tea éppen a kezünket melegítette, akkor sokszor felejtkeztünk egymás szemébe szembeülve egy fapadon. Lassan ittad, nagyon lassan, én már rég megittam, amikor Te még szinte bele sem kóstoltál. Ilyenkor kihasználtad, hogy nincs a kezemben semmi, háttal mellkasomnak dőltél, én átöleltelek, fejed az enyém mellé került, és elkezdtél beszélni hozzám. A legfontosabbnak tartott dolgokat tárgyaltuk meg általában. Én engedtem, hogy csilingeljen hangod, nem szóltam közbe, imádtam hallgatni a világ legcsodálatosabb muzsikáját, amit fülem élvezettel adott át nekem. Nagyon szerettem, ahogyan beszéltél, amit mondtál, mert sziporkázó elméd logikai labirintusában kíméletlenül éles értelem vágta át a kétséges, megválaszolatlan, eldöntendő kérdések gordiuszi csomóját. Jópárszor előfordult, annyira belefeledkeztem a hallgatás élvezetébe, hogy elfelejtettem időben válaszolni egy hozzám intézett kérdésedre, és kezed csattanása combomon volt, ami észhez térített.

Az értelem és szépség tökéletes harmóniája voltál…

Arcomon legördülő hideg könnycsepp hűvös érintése ébreszt fel az emlékvetítésből.

A tájon végigsöprő változás olyan akár a bennem zajló. Az égbolt kékjét felváltotta sötétszürke felhők rosszindulatú hada. Kemény, nagy szemű eső kezdi el kínozni az ablaküvegen kívül eső világot, de érzem engem is elért, mert szívem tompa fájdalomsajgásának száraz tövisvirágát ültette mélyen annak közepébe…

Kissé hátratántorodok, és pár pillanattal később már nem is akarok kilátni az ablakon. Hirtelen mozdulattal húzom be a nehéz függönyöket, és a szobáimra az éjszakaihoz hasonló sötétség telepszik. A folyosó hideg kövezetén vontatottan megyek a konyha irányába, de leteszek róla. Nem bírnék most gőzölgő, forró teát inni. Valami egyre jobban markolja kínzón a szívem. Újabb könnycsepp követi mártírtestvérét ugyanazon a nyomvonalon, arcomról hangtalan zuhan alá a mélybe, állam ívének ugródeszkájáról. Hallom, ahogyan a szél egyre erősebben ordít odakintről, tudatja jelenlétét, még ha nem is akarom tudomásul venni. Hallom, ahogyan valami gonoszan és hangosan kinevet, gúnyolódik szentimentalizmusom torzóján, élcelődik elmúlt gondolataimon, karikírozva emlékedet.

Azonban próbálkozása meddő, szánalmas munkája megtörésemnek, mert soha senki, és semmi nem veheti el, tépheti ki, halványíthatja emlékedet. Szívem kicsiny, de törhetetlen trezorjába zártam be az elmúlt szépséget, életem gyönyörpillanatait, minden történést, ami igazán értékes volt számomra, és amíg élek, történjék bármi, addig nem háboríthatja a világon semmi… Ezen a világon semmi... Ezen túli világon sem…

Már nem félek…