2010. október 31., vasárnap

Halloween



A ködös utca félhomályában lépteim szinte sziklarobajként koppannak a macskakövön.

Furcsa árnyakat rajzol elém az olykor-olykor fénysugárral borított régi utca sziluettjébe a mindent borító sötét éjben.

Nem marja szívem félelem általában, de ma most, mintha megkörnyékezne simulékony szörnye. Sietek is, amennyire csak tudok meleg biztonságot adó otthonom felé.

Remélem, hamar hazaérek...


… Emlékszel rám? – kérdi egy torz női arc a gomolygó ködfátyolból kiemelkedve. Mosolya groteszk, és már el is tűnik. A párás levegő most mintha egy testként ölelne körül, és mint aki vízben kapálózik, én úgy próbáltam ellenállni a sötét vízszerű folyamnak.

- És rám? – egy gyermeki ábrázat csapódik az arcomnak. Önkéntelen védekezésre emelem két karom, de nem érzek szinte semmit. Mintha talán csak füst érintett volna engem. Megdöbbenten bután nézek magam elé. A kisfiúarc megint összeáll egy pillanatra, és éktelen kacagással kísérti rettegő bensőm…

- Engem már biztosan felismersz? – szólít meg egy újabb árny. – Nos?

Egy hang sem jön ki a torkomon. Nagyapa! Mit kereshet ez a látomás a józanészben? Nem ez nem lehet Ő... Csupán egy érzéki csalódás lehet! Hiszen a mai nap nem véletlenül az ami! Igen rémlik…, minden évben ugyanezen a napon van Samhain ünnepe. Ezen az éjszakán, az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Néha segítséget kapnak itt maradt egyébként ártalmatlan bolyongó lelkektől. Igen, az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak régebben, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat, nem háborítsák az élőket… Talán azért rémítenek, mert nem áldoztam semmit? Vagy szórakozásból? Vagy…

- Ne félj, nincs mitől. – suttog felém a gomolygó massza.

- Miért? Mi ez? Vagyis… - töröm meg a csendet hirtelen.

- Sssss! – folytja belém a szót – Okunk az itt létre csupán annyi, hogy emlékezz ránk… Ránk, akik már nem kísértjük ezt a földnek nevezett siralomvölgyet… Legalább most jussunk eszedbe…

- Én gondo… - nem tudom végig mondani, torkomra fagy a szó.

- Ma van az Omnium Sanctorum… Most mi beszélünk, és Te meghallgatsz minket! Add a kezed! – kiált rám.

Tétován mozdulok, és mielőtt kinyújtom karom, a meghatározhatatlan ezerarcú massza elnyúlik, és testet ölt egy fiatal lány alakjában, aki hozzám hajol, és táncra hív.

Furcsa keringő veszi kezdetét. Átkarol, és megfog. Szorítása akár az acélsatué. Ereimben megfagy a vér. Szemembe néz, szembogár nélküli fehér tekintetével, és elemel a földtől… így kezdünk pörögni felfelé.

Az eső elkezdi zuhogó dalát körülöttünk, de nem víz, hanem tűzcseppek formájában zuhogva énekel… Görcsbe merevedett halott fák fekete sziluettje adja báltermünk díszletét… Keringünk, mint a túlvilági szerelmesek… A Rémület, és Áldozata…

Egyre jobban szorít, érzem vérem, mint Krisztus hátából a korbácscsapásoktól, kiserken, és vékony csíkokban folyik gerincemen… Szemem könnyezik, cseppjei ugyan sósak, de vörösek… Csontjaim ropognak, reccsennek, mint az őszi avarban haló faágak…

Egyszer csak száját kinyitva énekre adja ajkait… És én már emlékszem is…

Igen, Nagyapa… összevesztünk, és már nem tudtam bocsánatot kérni tőled… mire hozzád értem, már üres volt az ágyad…

Mónikám… Szerelmem… olyan gyorsan történt… csak a ravatalnál „találkoztunk” újra… Drága Barátom, ha előbb tudtam volna… és ti többiek! Nem így akartam! Bocsássatok meg! Kérlek titeket… Bocsássatok meg nekem! Nem feledlek el sohasem benneteket! Soha…

Nem lassít, mint forgószél, szédít, kínoz tovább, fent a magasban… éneke hátborzongatóan csilingel füleim csatornáján… Egyre beljebb kúszik, eszem veszi ősrégi dalával:

Saint Lucifer hear me praying to thee,
On this eve of all saints,
High be the price but then nothing is free,
My soul I'll gladly trade
…”


… Halló Bácsi! Jól tetszik lenni? – az első felismerhető jelfoszlány ami megtörte a tökéletes Sötét és Csend csarnokát. Kinyitom a szemem, és ismerőst látok szemem könnyfátyolán keresztül. A szomszéd kislány az, bár mintha nem úgy nézne ki, mint ahogyan szokott.

- Szia! Ismerős vagy… - próbálok hozzászólni.

- Persze, hogy ismerős vagyok! – toppant nagyot mérgesen kis lábával. – Én vagyok a Zsuzska! Nem tetszik emlékezni?

- Igen persze…, csak nem ismertelek meg ebben a ruhában… - válaszolok kissé tétován.

- Mert boszorkány vagyok! Gréti meg Carmelia. – mutat a mellette lévő kis aranyfürtös kislányra, aki hiába volt vámpírnak öltözve, gyermeki báját nem tudta csúfítani a fehér púder. Ezek a jenki ünnepek!

- Mit tetszik itt csinálni? Miért tetszik itt ülni a fal tövében, a kapuban? Baj van? – kérdi őszintén.

- Kicsit elszédültem, de már jobban vagyok, köszönöm. Aranyos vagy! Tényleg… - válaszolok, és ahogyan felállok, látom, hogy öt 7-8 éves gyermek - beöltözve ismert rémeknek, szörnyeknek - néz rám megszeppenve.

- Akkor mondhatunk egy verset? A Bácsi kérdez, mi válaszolunk, jó? – kérdi.

- Ha tudok… - vonom meg a vállam.

- A Tök, tököt, jó? – néz rám kiokítón.


- Tök, tök, sárga tök, Halloween-re mit főztök? – jutnak eszembe önkéntelen a sorok.

- Kígyót, békát, csontvázakat, mindenféle bogarakat. – válaszolnak kórusban.

- Tök, tök, kicsi tök, ugye hozzánk eljöttök? – suttogom szinte hangtalan.

- Elmegyünk, elmegyünk, az ajtódon becsengetünk. Megtréfálunk, cukrot kérünk, aztán gyorsan odébb lépünk. – válaszolnak.

- Tök, tök, csúnya tök, jobb lesz, hogyha nem jöttök! Cukrot, csokit mi is várunk, házról-házra körbejárunk… - fejezem be elgondolkodva.

Ahogy felocsúdok, látom a sok felém tartott kezecskét, és az öt pár csillogó szemecskét.

- Egy pillanat Hölgyeim és Uraim! – szólok feléjük, és feliramodok a félemeletre, otthonom irányába. Pár másodperc múlva már újra lent vagyok, és a megérdemelt karamellás csokoládékat osztom a pici kis markocskákba.

- Csókolom! – mondják kórusban, és már rohannak is felfelé, hogy egy-két szomszédot buzdítsanak játékra.

Utánuk nézek, és eszembe jut rémisztő látomásom.


Felrémlik a szerencsétlen Jack O’Lantern története.

Miért is kellett neki részegen ilyen ostoba ígéretet kicsikarnia az ördögtől?

Soha nem fogadják be már sehova, és a lelke örökkön-örökké fogja nyughelyét keresni lidérces lámpájával…

Lehet, hogy így figyelmeztetett engem is valami?

Vagy valaki?


Újra megbénít a félelem, ahogyan távolról meghallom…

A szellemlány éneke bontja meg újra elmém…

Nincs már semmi, amibe belekapaszkodhatnék most…

Csak a töklámpás gonosz vigyora lehet enyém…

6 megjegyzés:

  1. Át tudta adni azt /legalább is nekem/ amit szeretett volna.
    Ismét egy nagyon jó írása...ismét, és ismét.
    Folytassa. Eddig is ezt mondtam, és ezután is.
    De jó lenne ezt nem blogban olvasni, ugye tudja?
    L.D.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Melinda!

    Örülök, hogy értékeli a bejegyzésemet!
    Lehetőségeim korlátozottak, és - bár, gondoltam néha rá - nem hiszem, hogy bármikor is kiadásba kerülnének a firkálmányaim.
    Ha tud jobbat, kérem közölje... :)

    Hódolattal,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  3. Szia,hat inditsunk valami kampany felet??:) Ezt csak a poen kedveert irom,ne haragudj! Konyvtari felolvasasra szivesen meghivnank....A legjobbakat,E.

    VálaszTörlés
  4. Ez kedves! :)
    Kampányt indítani: Nem is rossz! :)

    Felolvasás?
    Miből is kellene nekem felolvasni a könyvtárban? :)

    VálaszTörlés
  5. Arra gondoltam,a sajat irasaidbol valogathatnal.Rendezhetnenk egy kultur delutant.Igaz,van egy kis terbeli tavolsag,de hatha megoldhato:) Optimista vagyok,bizom benne.Es a kampanyban is hiszek.Ha nem is lesz ezekbol megvalositas,legalabb mosolyogtunk.Es mar ez is valami.Koszi,szep napot,E.

    VálaszTörlés