2010. október 14., csütörtök

Káin ébredése


Érzem a forróságot...

Érzem a bennem fortyogó apró kis indulatok egyre jobban perzselő hőségét. Ahogyan a történésekkel felcímkézett eseménydarabkák izzó bolygókként összeforrnak lassan, hogy óriási lávafolyamként, mint örvényszerű artikulátlan ordításkezdemény, fojtogatva kússzon fel torkom egyenetlen barázdáin, utat törjön magának rojtosra tépett szájnyílásom irányába...

Nem jó ez így...

Nem jó látni, az Értéktelen felszínre törését, amit bárgyún körbenéz, és látván, hogy terjedése akadálytalan, elkezdi féktelen burjánzását a szélrózsa összes irányában, megfertőzve mindent, amit csak tud...

Sohasem voltam szélsőséges érzéseimben, gondolataimban, tetteimben. Az erős indulatok által kiváltott dühöt is csak nagyon hátul, a szégyenteljes tulajdonságok leghátsó cellájában tartottam erős őrizet alatt lelkem várában.

Mégis mostanában, akaratlan elkezdtek szakadozni erénykovácsolt rabláncai. Minden egyes történés, ami megtámadta jóérzésű lényem, lassan pattintottja tovább őrző bilincseinek zárjait. Angyalaim félnek, óva intő szavaik egyre kevésbé találnak bejáratot értelmem egyre jobban vakuló központjába. Tudom, idővel el fognak menekülni, lassan aggódva elszállnak, helyet adva így az eddig száműzött ördögöknek, akik a kezüket dörzsölgetve már alig várják, hogy munkába álljanak, elkezdhessék romboló tevékenységüket...

Nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindig mindent szelíd bárányka módjára megértsek, elnézzek, eltűrjek, megbocsássak. A romlás polipszerű csápjai engem is elértek, és már közvetlen környezetem pusztítja. A Sátán lelöki agyamról a biztonsági szíjat, ami eddig visszafogta idegességét...

Elegem van abból, hogy megértsem sok száz évvel ezelőtti erkölcsi és szokásjogok szerint élő parazitacsoportok önérzetes fröcsögését, bűntudatosan én alakuljak hozzájuk a békés együttélés reményében, miközben mindent tönkretesznek kaotikus bolyongásuk során amerre járnak...

Elegem van abból, hogy elnézzem a tiszteletlenséget és az emberi viselkedés hiányát, csak azért mert én az eddig csöndes, megértő és civilizált többséghez tartozom...

Elegem van abból, hogy eltűrjem magánvagyonom elrablását, és tárgyi értékeim rongálását, csupán azért, mert az embernek nemigen mondható elkövető éppen – életvitelnek nem nagyon mondható – megélhetésének fenntartására hárítja tettének indítékát a minimális büntetés, vagy annak elmaradása reményében...

Elegem van abból, hogy megbocsássam a semmitmondó, ostoba zombitömeg mocskolódását, miszerint felszínes és silány gondolkodásmódjukról, véleményeikről ők maguk nem tehetnek, hanem a világ formálta ennyire gyökértelen plasztikhulladékká őket...

Bármerre nézek, bármerre megyek, mindenhol egyre jobban azt látom, hogy a tisztességes, értékadó emberek véleményét elnyomják, tartásukat különböző álságos módon megnyomorítják, materiális és immateriális javaikat félelmetlen dézsmálják, olyan csoportok, kiknek létezésének megokolására magyarázat nincs. Nem is lehet...

Fejünkre nőttek, a megengedés luxusában vakon hittük így lesz jó.

Tévedtünk…

Megfizettük az árát...

Majdnem mind elvesztünk...


Érzem magamban az erőt...

Egyre jobban érzem...

Nem értek meg, nézek el, tűrök el, bocsátok meg már semmit...

Nem tartom oda másik orcámat, ha az Értéktelenek hada felpofoz...

Nem leszek együgyű mártír, aki csak elveszni tud...


Érzem az erőt...

Az élő Sátán leszek, ha kényszerítenek...

Az, aki kegyetlen nemezist oszt...

Félelmetes büntetést, hogy ne felejtsék el, létezik még ellenállás a szemétörvénnyel szemben...

Mindenhol és mindenkor harcos fekete angyala leszek az Értéknek, amiben még páran hiszünk...


Érzem az erőt...

Érzem a dühöt...

Érzem a forróságot...

4 megjegyzés:

  1. A legerősebb, legnagyobb energiát adó emberi érzelmek rangsorában a gyűlölet van első helyen. Talán vele egyenrangú lehetne a szerelem-féltékenység páros. Mindkettő a csúcsra juttathat, de végső állomásuk legtöbbször a pokol.
    A gyűlölet képes a haldoklót is lábra állítani, és ezt a jelenséget a katonai kiképzőtisztek tökéletesen ismerik. Állandó zaklatásukkal, üvöltözéseikkel a bakák ilyenfajta érzelmeikre hajtanak. A stressz, a félelem, a paroxizmusig fokozott belső feszültség egyetlen levezethetősége az őrültséggel határos dühroham, amikor már semmi sem számít, csak már egyszer legyen vége! Feláll és rohan a golyózáporban előre, kezében fegyverrel, és jaj annak, aki ilyenkor útjába kerül.
    A szerelem-féltékenység szintén elborult állapotot jelent, valóságos elmebaj. Gondolom, hogy teljesen fölösleges ezen vitatkozni is.
    A gond az, hogy a fentebb említett, mindkét érzelmi állapotban elvakultan rohanunk, miközben nem látjuk a szakadékot, melynek a szélén vágtatunk. Látszólagos bátorságunk éppen abból ered, hogy szelektíven vakok vagyunk, és itt kezdődnek az igazi gondok is!
    Mi van akkor, ha ez a szemét világ pontosan ezt az elmeállapotunkat akarja előidézni? Hogy már ne is lássunk semmit sem abból a másik világból?
    És ha már megtettük, akkor milyen erkölcsi alapon ítélkezhetünk arról a világról, aminek most már mi is szerves részévé váltunk?
    Jó kérdés, de helyes válasz helyett egy másvalamit idézek ide:
    " Ellenfeledet csak úgy tudod legyőzni, ha harcmodorodat tökéletesen tudod stílusához illeszteni! Ha elfogadod az általa diktált helyszínt, stílust vagy akár annak ütemét is, akkor menthetetlenül veszíteni fogsz!"
    Bruce Lee

    VálaszTörlés
  2. Káin nem Istentől kapott erőt a testvérgyilkossághoz..inkább a pokoltól. Így ha ébred, az ördög ébred vele, és nem Isten...

    Vagy nem?

    Az írásod, mint mindig rengeteg gondolatot indít el az emberben, drága barátom..örömmel olvastalak!

    barátod,

    Robin

    VálaszTörlés
  3. Értem a dühöt, és érzem az erőt, amit a düh táplál. Tetszik, és mégis nyugtatom magam, hogy ez egy hard rock csapat talán legújabb zenéjének a szövege. Szerintem megfelelő zenével tökéletes lenne.

    VálaszTörlés