2010. október 23., szombat

A nők mazohisták?


A cím ne döbbentse meg Önt, Nyájas Olvasó, semmiféle degradáló hátsó szándék nem vezeti tollam (és itt most megragadom az alkalmat, hogy megjegyezzem; tisztelet, a kivételeknek, vagy akinek nem inge az ne vegye magára további soraimat). Én mélységesen tisztelem a szebbik nemet, bár alábbi levezetésemből kiderülhet, hogy ezt rosszul teszem.

Elég hosszú utat tettünk meg, ha a társadalomtudomány látcsövén keresztül vizsgáljuk a nő és férfi kapcsolatát. A darwini példákra utalva, már a kezdet kezdetén (úgy 12.000 éve), amikor az ember közösségi fejlődése elindul, és megjelenik a család intézménye – a patriarchális társadalom megjelenésének köszönhetően – a túlélés ösztöne másképp programozta át férfit és a nőt. A hímegyed érzékelő szervei, ösztönei és jól felfogott érdekei által, azt az ellenkező nemű fajtársát keresi a kolóniában, akiben látja, hogy utódait nagy valószínűséggel fel fogja nevelni, központja lesz családi tűzhelyének, és minden úton kiszolgálja, ha fáradtan hazatér a kimerítő zsákmányszerzésből, vagy félelmetes csatározásokból. A nőegyed – bár, beleszólása aligha számottevő – viszont belső késztetéstől vezérelve arra vágyik, hogy leendő ura olyan legyen, aki megvédi minden külső veszélytől, biztonságos életteret nyújtson számára, ahol születendő gyermekei megélhetik a felnőttkort. Tartós „kényszerkapcsolat”.

Kialakul az Apa és Anya személye, együtt alkotják a Családot.


Túlélési Vágy, Életerő és Ösztön…

A társadalmak hipergyorsasággal fejlődtek, és váltották egymást (őskor, ókor, stb.), de az emberek egymással szemben fennálló kapcsolatrendszere szinte jottányit sem fejlődött azóta.

Pedig, már van női szavazati jog, emancipáció, szabad véleménynyilvánítás és egy sereg olyan dolog, amiben a nő véleményét, akaratát érvényre jutathatja… amennyiben van neki.

Mire gondolok?

Már rég nem élünk nomádként jurtákban a Sztyeppén, kis cölöpfalukban Bretagne szikláin, mégis…

…egy nő folyamatosan rajong egy olyan férfiért, aki megalázó módon többször fizikailag is bántalmazta, nyilvánosan lejáratta ismerősei és idegenek előtt részegen, kapcaként kényére-kedvére rángatja. A férfi még csak bocsánatot sem kér tőle, mert tudja (vagy nem foglalkozik vele), pár nap múlva a nő önmagát kezdi el vádolni, hogy azért ilyen gyalázatos vele, mert valamilyen úton-módon ő a hibás. Mert a férfi „jól” néz ki (kisportolt test, divatos öltözködés, stb.) és biztosan ő (a nő) nem megfelelő számára, ezért kapja ezt a minősíthetetlen viselkedésformát tőle. A nő állítja, hogy el fogja hagyni legközelebb, de most mit csináljon… szereti… és tovább szenved…

…egy nő imádja barátját, pedig sokszor nagyon elviselhetetlen. Féltékenysége határtalan. Állandóan a nyakán lóg, mindenhová elkíséri még a fodrászhoz is vele megy. A munkahelyén nap közben félóránként hívogatja, férfi kollégáit céges partikon többször megfenyegette, nézi az órát, mennyi idő alatt ér haza. Még a postás srácot nemrég megütötte, mert a férfi szerint nem adott elég kimerítő választ arra, hogy miért csönget be, amikor a ládába is bedobhatná a küldeményt. Számítógépén a leveleit elolvassa, szúrópróbaszerűen megnézi a mobilhívásait, üzeneteit. Nem engedi sehová, szuverenitása úgyszólván megszűnt létezni. Megbeszélni nem lehet semmi a férfival, mert az a vége, hogy biztosan van valakije. A nőnek nincs ereje megszakítani a kapcsolatot, mert a férfi „jól” néz ki, és érzi, hogy zsarnoka szinte beteges bizalmatlansága ennek ellenére imádja. A nő még mindig úgy érzi… szereti… és tovább szenved…

…egy nő változatlanul akarja azt a férfit aki, amikor kilépnek a lakásból, szinte észre sem veszi. Bevásárlóközpontban méterekkel megelőzi, olyan helyzetet teremtve, mintha csak felületesen ismernék egymást, nem alkotnak egy párt. Szórakozóhelyen a legutolsó ivócimbora kitüntetőbb figyelmet kap, mint kedvese, nem is beszélve a nőkről, akik új belépőként csatlakoztak a társasághoz. A férfi számára minden megengedett, viszont a nő csak a számára kijelölt emberekkel beszélgethet partnere látómezejében. Mintha szégyellné őt, pedig egy nagyon csinos és gyönyörű lány. A nőnek rosszul esik ez a bánásmód, de hiába próbálja megbeszélni ezt az áldatlan állapotot, mindig üvöltözés a vége. Képtelen viszont kilépni a kapcsolatból, mert a férfi nem volt mindig ilyen, „jól” néz ki és amúgy ezt az „apró hibácskát” leszámítva elég rendes… szereti… és tovább szenved…

…egy nő ugyanúgy ragaszkodik egy olyan férfihoz, aki ha teheti, megcsalja minden útjába akadó nővel. Számtalanszor történt meg az in flagranti, és nagyon gyakoriak a színházba illő jelenetek. A nő éjszakákat átvirrasztja, és sír a hűtlen szerelme után, aki nagyon hamar célratörő udvarlással, felhasználva a nő gyengéit és szerelmét kioldalogja a megbocsátást. És minden kezdődik elölről pár hét múlva. A nő időnként elátkozza gyengeségét, mert mindig elgyengül, amikor ki kéne rúgnia végleg a sármőrt. Különben is vele van a legtöbbet, és így biztosan ő többet jelent, mint a gyakori alkalmi kis kalandok, és igenis, a többi nő a hibás, akik biztosan addig ostromolják az ő emberét (mert „jól” néz ki), amíg az nem tud ellenállni… végül is minden férfi ilyen, nem? Ezért nem lehet mindig haragudni, csak néha nagyon nehéz neki, sokat pityereg, mert… szereti… és tovább szenved…

Ősi ösztöneik legyőzik még a legragyogóbb női elméket is?

Az észt, és józan belátást szétzúzza gyengeségük?

A nőkbe kódolt sok ezer éves program vak ragaszkodásával tönkreteszi magát az egyént?

Nem képesek szubjektívan látni saját sorsukat a múlt eseményeinek tükrében?

Mi engedi, hogy elpazarolják életük legszebb éveit, és ne lássák meg kapcsolataik groteszk valóságát?


Kegyetlenek kell lennünk nekünk, férfiaknak ahhoz, hogy ragaszkodjanak hozzánk?

Megalázó módon kell kivetkőznünk magunkból ahhoz, hogy magunkhoz láncoljunk egy nőt?

Elég csak „jól” kinéznünk ahhoz, hogy mindent megtehessünk?

Nem számít férfiúi erénynek a nőket is megillető tisztelet megadása?

Csak könyörtelen macsóként kell viselkednünk, és mindenfelé a feltétlen engedelmesség rabláncát gőgösen magasra tartva?

Egy kapcsolat mozgatórugója a fortélyos félelem irányítása, nem pedig az érzelem emóciója?

Tényleg a nő nem lépett elő egyenrangú társsá, hanem megmaradt ingóságnak a régmúlt idők szellemében?

Széles ismeretségemből számos példa igazolja a fenti történéseket, jól ismerem a szenvedő szereplőit. Szép, csinos, művelt nők, akik rendelkeznek minden jóval, amivel Afrodité megáldhatta őket. Látom gyakran szenvedésüket, meghallgatom őket és csak egy tanácsot tudok ajánlani folyton: Ébresztő! Légy erős, hagyd abba ezt az egészet! Csinálja mással tovább! Hogy szeretnéd megkapni mástól, hogy tiszteljen, amikor Te sem tiszteled saját magadat!

Elhatározzák, igen, most elég… de mire odaérnek, hogy lépjenek, már nem tudják megtenni…

Kényelemből, félelemből, szánalomból, sajnálatból…

Csak együtt érezni tudok velük, de nem vagyok képes megérteni őket…

10 megjegyzés:

  1. ...mert nem is lehet megérteni...őket.És a férfiakat sem akik ezt normálisnak tartják és az hogy élvezik is minden percét...Persze az apúm mindig is mondotta: - csak azt teszi meg veled a férfi...amit hagysz. És ez való igaz...

    ...


    Őszintesége mint mindig most is tetszett.
    Üdv.és szép napot!Málna

    VálaszTörlés
  2. Kedves Málna!

    Az Ön papájának teljesen igaza volt.
    Éppen ezért nem értem, hogy miért dobják el méltóságukat.
    Felfoghatatlan...
    (Bár, valószínűleg bennem van a hiba. Talán, én nem nézem olyan szögből, ahonnan megérthető lenne.)

    Szép napot Önnek is!
    Zsedely

    VálaszTörlés
  3. A mazochista tükörképe a szadista, tehát, ahhoz, hogy valami "jól működjön", ott kell lennie a megfelelő kapcsolódásnak. Talán elég egy -a férfitársaival szemben - kisebbrendűségben szenvedő férfi, aki nagyobb fizikai erővel és egóval rendelkezik, mint a mellette élő nő, aki tökéletes alanynak bizonyul a fizikai, vagy lelki terror elszenvedésére, az önbecsülés teljes feladására. Tehát a "beteg" beteggé tesz, generálja. És ha belegondolok, hogy egy ilyen kapcsolatból netán gyermek is születik... Mit visz magával tovább felnőttkorára?
    Málna! apud bölcs ember volt.
    Zsédely, tetszik az írása, és olyan jó, hogy nem érti, hisz a sok-sok kérdés, amit feltett - Ön is nagyon jól tudja - mindegyikére NEM a válasz normális esetben.
    Annyi mindent megtanulunk, megtanultunk itt a XXI század kapujában, de amit az emberi kapcsolatokról, erkölcsről, magunk és mások tiszteletről illett tudnunk, azt kezdjük elfelejteni. Okosodunk,- vagy írjam úgy tanultabbak leszünk? - míg az érzelmi életünk valahogy elkorcsosodni látszik.

    Ajjaj, bocs, hogy ilyen hosszú lettem, de annyi gondolatot elindított az írása, és kicsit túlpörögtem:)

    VálaszTörlés
  4. Kedves Lili!

    Nem pörögte túl a témát, szerintem csak most jött volna csak bele. :)
    Millió forrása van a lélekgyengeségnek. Tudjuk, hogy a kérdésekre valóban NEM a válasz, és mégis... Csak szét kell nézni, szerintem mindenki talál alanyt akit behelyettesíthet a fenti példáimba.
    Rengeteg a "talán" és a "lehet". Mégis ez a sok kétség fokozatosan eltűnik, amint elkezdünk egészségesen gondolkodni magunkról, a világról, a kettő közötti kapcsolatról. Minél "fejlettebbek" vagyunk, minél több "jogunk", lehetőségünk van, úgy lesz egyre komplikáltabb az életünk. Modern kálvária. És ezt csak kevesen úszhatják meg. Bennük ott él a megoldás lehetősége.
    Ők tisztán látnak...

    VálaszTörlés
  5. Kedves Ferenc!

    Ugyanezt a fogalmazványt - kisebb módósításokkal - a Férfiak mazochisták? címmel is elő lehetne terjeszteni. Mert ilyenek vagyunk, férfiak és nők egyaránt. Egyikünk sem hál szívesen egy gnómmal, amely szép már nem lehet, de brutális még igen. Szóval akkor inkább jöjjenek a szép, izmos fiúk, a formás, melles lányok, a két rosszból az ideig-óráig kellemesebb.

    Aztán szenvedünk, de nem okulunk (a pofont sosem annak adjuk, akinek kell).

    Vagyis ilyen tekintetben nincs különbség férfi s nő között. Mindkét nemnek egyaránt megvannak az érzékeny és az érzéketlen egyedei. Személyre szabott szerepekről van szó. Nemhiába mondják, hogy aki hülyének/szegénynek született, az is marad.

    Ezt egy picit elhamarkodta, úgy érzem.
    Enikő

    VálaszTörlés
  6. Kedves Enikő!

    Valószínűleg igaza van.
    Én azt gondolom, hogy a nők sokkal érzékenyebbek általában, mint a férfiak. Sok embert ismertem meg életem során, és a tapasztalataim összegzéseként írtam ezt az apró szösszenetet. Igen, mint emberek, egyformák vagyunk. Azonban amikor a fent említett problémakört érintettem, sokkal több volt a szenvedő nő, mint a szenvedő férfi. Olyan 70%-30% arányban.
    A srácok könnyebben tudtak váltani, és túllenni az ilyen jellegű magánéleti problémákon. A csajok sokkal nagyobb lelkiismereti válságot élnek meg adott helyzetben. Én azt vettem észre, hogy amikor őszintén beszélgettünk, érzékenyebbek, sebezhetőbbek, még a legfeministábbak is. Jobban visszaéltek a férfiak a nők helyzetével, mint fordítva. Nem egyforma a mérleg két oldala ilyenkor...
    Én nem gondolom, hogy csak a külső jegyek határozzák meg egy ember párkapcsolati hozzáállását. Ha igen, akkor már régen rossz...

    Egy pillanatig sem próbáltam hímsovinisztaként rossz színben feltűntetni a női nemet (írásom bevezetőjében utaltam is erre), sőt a látszat ellenére nagy tisztelője vagyok. Értelmes, okos, csinos nők szerepelnek az írásomban, akik számomra megokolatlanul cselekszenek ilyen megalázó partnerkapcsolatban. Saját értetlenségemet fejeztem ki csupán a jelenséggel kapcsolatban.

    A véleményem természetesen saját tapasztalataim összegzéseként került napvilágra. Amennyiben valaki sértve vagy érintettnek érezné magát, azoktól elnézést kérek, mivel nem volt célom senki megsértése, vagy magánéletének véleményezése.
    Természetesen (mivel ez egy szubjektív megállapítás) tévedhetek, sőt valószínűleg így is van.
    És mivel ennek valószínűsége elég nagy, kérem bocsássa meg nekem gyarló soraim...

    Maradok hódolattal,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  7. Már meg is bocsátottam. :)

    Annyit akartam csupán mondani, hogy... stb. Írásában ugyanis többször kiemelte a szép és a rossz összefüggését. Pontosabban a kegyetlen szépfiúét, kiért ájuldoznak a lányok. De mindannyian ismerjük a kicsi+kövér+pénzes pasik esetét is, akikért szintén felvágják ereiket a hölgyek. És ismerünk csúnya s szegény bácsikat is, akikért úgyszintén életét áldozza a gyengébbik nem. Már aki. S aki igen, az okos-e?

    De amúgy igaza van!

    (És értem, az esszé születésekor még fiatal volt... :))

    Én is maradok
    csodálattal
    Ön iránt.

    Enikő

    VálaszTörlés
  8. Kedves Zsedely!! Elolvastam.Tobbszor.Atgondoltam.Innen is-onnan is.Lehet megkoveznek :),de azt gondolom,jol latod es szinte mindenhol igazad van.Valamiert szeretunk magunkbol martirt csinalni.Hogy ne fogalmazzak maskent.......:) Udv.E.

    VálaszTörlés
  9. Sokáig gondolkodtam azon, hogy végül is írjam, vagy ne írjam, és most mégis leírom véleményemet. Gondom az, hogy okoskodásommal talán azt az érzést válthatom ki, hogy mondanivalóm kioktatásnak tűnhet, és ezt az esetleges félreértést mindenképpen szerettem volna elkerülni.
    Elsődleges dolog, amit minden egyénnek, nemétől függetlenül jó lenne tudni, és ezáltal képes legyen különbséget tenni alapvetően két viselkedésforma között. A diszpozíciós és szituációs helyzetek felismerése, és azok különválasztása a fontos, mert ezek nélkül soha, méltányosan kiegyensúlyozott emberi kapcsolatot senki sem fog kiépíteni. A diszpozíciós viselkedésforma az, ami olyan sajátosságokból eredeztető, amin az egyén változtatni képtelen. Fizikai, szellemi adottságok például, vagy ilyen az életkor is. Néhány tényezőt lehet kis mértékben alakítgatni, de számottevő változtatást nem lehet elérni. Jöhet a plasztikai sebész, a fogyókúra, stb. Senki sem lesz 1,95 és atlétatermetű, és a fekete sem lesz hófehér, ha génjei másra programozták. A szituációs viselkedés az, mikor egy - legalábbis elvileg - megváltoztatható helyzetben reagálunk és alakítunk ki, vagy nem, viselkedési habitust. A szituációs viselkedésforma, bár a diszpozíciós következménye lehetne, mégsem az, bár hozzáteszem, a kettő szorosan összefügg! Itt van a nagy buktató, mert aki a kettőt mégis összemossa, netán fogalma sincs létezésükről, az sajnálatos módon, iránytű nélkül bolyong a nagyvilágban.
    Persze, könnyű ezt így elmondani, mert például nagyon sok egyén számára nehéz lenne megkülönböztetni azt, hogy egy szokásrend mikor megy át a gyakorlattá? Tovább komplikálódik a dolog, mikor a kialakult szokást és gyakorlatot hogyan, és milyen formában érvényesítjük másokkal szemben? A hangsúly itt elsősorban a "miként"-re tolódik át, és ezzel máris helyben lennénk!
    Vagyis, tudjuk már, hogy teljes a zűrzavar! Boldoguljon mindenki, ahogyan tud! És boldogulunk úgy, ahogyan az látszik! Rosszul és még rosszabban! Vagy, elfogadhatóan, de jól is!
    A legjobb magyarázatot erre a zűrzavarosnak tetsző felállításra a ma viszonylag rossz hírnevű filozófus, Karl Marx fogalmazta meg:
    "Mindenki a saját sorsának a kovácsa!"
    Nagy dőreségnek tűnik, mert ezt a közhelynek számító nagyotmondást mindenki ismeri. A gond ott van, hogy Marx mondott valami mást is a folytatásban, amit azonban mindig elfelejtenek hozzátenni az őt idézők. Idézem: "...csakhogy az egyén mindezt valójában egy általa ellenőrizhetetlen és általa csak nagyon csekély mértékben befolyásolható környezetben kénytelen megtenni!"
    Világos, hogy Marx tökéletesen különválasztja a két viselkedési formát, és kimondja azt is, hogy kitörni ebből a játszmából, mint egyén, nagyon elenyésző eséllyel lehetséges, de nem lehetetlen!
    Elnézést a "disszertációmért", és meglehet, hogy túl hideg fejjel ítélkezek, de mentségemre legyen az, hogy a jó szándék vezette ujjaimat a billentyűkön :-)
    Üdv!

    VálaszTörlés
  10. Kedves Karesz!

    Örülök, hogy soraim ilyen komoly gondolkodásfolyamra késztetett.
    Amit írsz, azzal csak egyet tudok érteni.
    Tudod, akármennyire is elemezzük a problémát sok szemszögből (tudományosan, emocionálisan, társadalomtudományosan, stb.), és próbálunk választ adni, hiába teszzük.
    Akármit is teszünk, a probléma adott, és sok esetben megérthetetlen (néhányunk számára). Átérezzük más gondját, de teljesen megérteni nem tudjuk.
    Az én pengém a szabad gondolkodás, láncingem a szabad asszociáció, pajzsom az ok-okozat összefüggés. Ha e fegyverekkel nem tudok győzedelmeskedni a logika mezsgyéjén, akkor hajlamos vagyok nem foglalkozni az érintett dologgal. Ezt most nem tehettem meg, mert a probléma áldozatai nagyon is valós, élő emberek…
    Marx csak a félművelt és bizonyos politikai elvektől elvakult emberek szemében „rosszhírű”. Az az ember, aki cáfolhatatlanul, játszi könnyedséggel bírálta Hegel-t, és nem egy nagy elme gazdaságpolitikai téziseit állította falhoz, nem lehetett bohóc. „A lét határozza meg a tudatot” – megállapítást elsőként elfogadva új társadalmi modellt alkotott...
    Lehet, hogy a fenti korszakalkotó mondat jelen gondolatkörünkhöz is passzolhat, nem?
    Köszönöm, valóban értékes és elgondolkodtató hozzászólásodat! :)

    Tisztelettel,
    Zsedely


    Kedves niqoe!

    Neked is köszönöm, hogy olvastál! :)

    Hódolattal,
    Zsedely

    VálaszTörlés