2010. november 25., csütörtök

Arcok a ködben


Magányosan baktatok hazafelé az ismert úton.

A holdvilágon kívül, csak egy-két ép, még működő kandeláber gyertyaerejű fénye világít bele halványan a nehéz, párás éjszakába. Csizmám sarka a már jól ismert koppanással adja tudtául a járda macskaköveinek lépteim monoton mozgását. Hosszú kabátom amúgy sem könnyű posztóanyaga, még súlyosabb a szöveteibe beszívott nedvességtől. A régi téglaépületek félig csupasz, lemállott vakolatruháján fényesen csillog a mindent beborító nyálkás páralepel. Ahogy a köd gomolyog a hosszú utcán, az erős félhomályban különös alakokat ölt. Minden pillanatban változó arcokat, ábrákat rajzol szemem elé. Afféle mulatságként a maga szórakoztatására, mert mire felfogom az egyik teremtményét, hirtelen alakot változtat, és arcomba vágja a másikat. Értetlenkedő ábrázatomat gúnyosan kineveti, szinte hallom, hogy rajtam mulat...


Olyan, mint az emberek, akiket életem folyamán ismertem meg. Emlékeim nehéz kapuja csikorogva tárul fel fürkésző gondolataim előtt.

Igen, ez a játékos köd a legjobb hasonlóság azokra, akik eszembe jutnak.

Arcot mutattak amit, azt hittem ismerek, de ahogy haladtam előre ismeretségünk csigalépcsőjén, az arc torzult. Többé-kevésbe. Sokszor inkább többé. Folyamatosan torzultak, mindig valamiféle mesével kiegészítve pálfordulásaikat. Állandóan készen álltak valamiféle indokkal, mikor csodálkozásomnak adtam hangot, jellemüket illetően. Mire már megismertem igazi arcukat eltűntek, egyáltalán nem hasonlítottak arra, akivel az elején találkoztam. Úgyan úgy, mint a köd, elillantak, nem maradt utánuk semmi. Pontosabban semmilyen valódi jóérzés. Fantomok voltak, kik az ember álcájában próbálták pusztítani értékeim mélyen a bensőmben. Kísérleteik, hogy csúfot űzzenek személyiségemből sorra kudarcba fulladtak, ennek ellenére nem győzelmet, hanem szomorúságot éreztem. Sohasem lesznek olyan társaik, kikre számíthatnak, bármily álarcot mutatnak, és a sok maszk mögött nincs semmi. Szántam őket a közömbösség határáig.

Kevesen voltak azok - szinte alig -, akik nyíltan minden érdektől mentesen valóságukat mutatták sallangmentesen, nem akartak semmit, csupán megismerni engem, minden hátsó szándék nélkül. Nekik köszönettel tartozom, táplálták bennem a már-már kihunyó lángot, amit az őszinte emberi kapcsolatok felé tápláltam. Arcuk nem változott meg hosszú idő után sem, és nem tűntek el nyomtalanul. Amíg hozzájuk hasonlóak élnek még e bolygón, érdemes lesz embernek lenni, bízva abban, hogy a hosszú út, amit megtettünk napjainkig, nem volt hiábavaló. Legalábbis remélem...

Nagyon remélem...


Eddig érek el gondolatfolyamom lezárásaként, mikor felocsúdok, látom, az utolsó utcán fordulok be, mielőtt hazaérek. Lépteimet meggyorsítom, képzeletben már otthonom melegében járok. Azon a helyen, ahová azokat a keveseket hívom, akiket becsülök, és szívesen töltök el egy kellemes éjszakát jóleső beszélgetéssel a tűz és ital mellett.

Odaérek a ház elé, és meglátom kis társaságom. Türelmesen várnak a kapuban, a zord idő ellenére. Megpillantani e valódi arcokat mindig jó érzéssel tölt el. Szemükben látom az öröm kölcsönös. Gyorsan felmegyünk a lépcsőn a legfelső emeletre, ahol az erkélyről csak a horizont szab látóhatárt. Varázsütésre megnyílnak az ajkak, özönvízként borít el az információ áradat. Addig maradnak, míg akarnak, és mindig kissé fájó a búcsúzás, még ha csak rövid időre is válunk el. Visszavárom a szentélyembe őket. Csak őket.

Ahogy a széles ablak öreg tábláit becsukom az egyre erősödő hideg ellen, úgy zárom ki a gomolygó köd gúnyos kacagását az alant elnyúló utca koromfekete sötétjébe...

5 megjegyzés:

  1. Nagyon szépen írta le a barátságot.
    L.D.

    VálaszTörlés
  2. Túl-láttam ebben a történetben a szépét kedves Zsédely.
    Tetszett az élmény amit adott!Málna

    VálaszTörlés
  3. Ezen sorok után... Jó lenne nem ködembernek lenni, s Önnek csalódást nem okozni. N. fájdalmas lenne...

    VálaszTörlés
  4. viele Grüße aus Deutschland von Jasmin...

    VálaszTörlés