Ringharc

Mostanában egyre fáradtabbnak érzem magam.

Megmagyarázhatatlanul...

Talán az élet súlya lett nehezebb, talán a történések állandó többnyire kedvezőtlen kimenetele fásítja lelkem. Nem tudom mi az, de egyre gyakrabban küld padlóra. Mégis, e végeláthatatlan ringharcban, ahol én vagyok az örök vesztésre ítélt játékos, a láthatatlan bíró mégsem tud rámszámolni végig. Még...

Valami mindig felemelkedésre késztet, azt súgja: Csak kelj fel, gyere, fel kell állnod, még nincs vége! Bírod még! Gyerünk, állj fel!

És én megteszem, bár néha nem is tudom, hogy emelkedem fel a földről...

Megmozdulok...

Minden tagom ólomnehéz... Inaim iszonyatrecsegéssel adják tudtomra mozdulásuk... Csontjaim lidércként sikítanak... Szívem tompa dobbanásai egyre hangosabbak... A vér áramlása agyamban homályossá teszi látásom, mint egy karcos, homályos üvegkép...

Egyedül értelmem gondolkodni bíró része fogja fel a bíztató sugallatot, bár nem egészen érti, de ösztönösen parancsolja tagjaim újraműködését.

Felállok szépen lassan... Testem hullámzása nagyon kínoz. Felegyenesedek...

Meggyötört arcom újra elszántan néz a ring átellenes sarkába...

Minden alkalommal új ellenfelet pillantok meg. Acélos tekintetével elpusztításom esélyeit latolgatva, kíméletlen erejével csak a jelet várja, hogy rám vethesse magát. Edzője az Élet, mestere a Halál. Tanítványaik végeláthatatlan sora várakozik, hogy velem ringbe szálljon. Képzett és ismeretlen harcosok, kiket felmérni sem tudok, csak összecsapok velük alkalomadtán. Néha emberek képében, néha körülmények, események formájában, mindig más megnyilvánulásban öltik magukra ellenem formáját. Én küzdök folyamatosan velük...

És menetről menetre gyengülök...

Sokszor feladtam volna már ezt a sziszifuszi küzdelmet, mégis egy-két megmagyarázhatatlan dolog erőt ad. Persze a menetekben még győzök. Ekkor gúnyosan pillantok ki legyőzött ellenfelem csapatára. E pillanatokban érzem az erőt, az ember fizikai és lelki erejét. Ilyenkor tudom, milyen embernek lenni, sőt büszke is vagyok rá. Feltöltődik a megfoghatatlan késztető súgóhangja, ami lehetetlen helyzetben is bíztat, további küzdelemre. Mindig rávesz, hogy újra harcoljam a végeláthatatlan rundokat!

Pedig mennyivel könnyebb lenne fekve maradni a küzdőtéren, és a végső sötétségben a megváltó fénysugárra várni...

Az erőm minden viadal után fogy, és a tartalékaim korántsem korlátlanok. Csupán az a kis hang, ami a legválságosabb pillanatban a túlélésre bíztat. Ez a hang a tartásom, múltam, jelenem, és talán a feltételezett jövőm.

Sok ütközet áll még előttem. Tudom, hogy örökké nem nyerhetek, de a pillanatnyi győzelmek élhetővé teszik, az életem. A tabellát megnézni sem merem, pontosan tudom harcaim eredménylistáját. Az ellenfelek jól megdolgoztatnak, mielőtt padlóra küldenek. Eddig még sikerült felállnom ugyan, de minden győztes menet csak közelebb hozza a végsőt. A végsőt, amelyben nem győzhetek...

Mindannyian harcolunk különböző ringekben, az élet számtalan arénájában.

Mindannyian valamennyire tudjuk, vagy sejtjük, hogy állunk, e életen át tartó tornamenten.

Nem tudjuk, hány meccs van még hátra...

Nem tudjuk pontosan, mikor jön a következő...

És talán néhányunknak, a következő lesz az utolsó...