Káoszod megöl, ha hagyod

... Lassan elérsz oda, ahol már nem látod a valóság és az illúzió közötti kontúrt.

Szomorúságod szétáradt elmédben, ereidben, idegeidben, mint lassú méreg, finoman, de biztosan taszít a búskomorság koromfekete vermébe.

Érzékeid és ösztöneid álságos játszmába kezdenek értelmed által kialakított értékek ellen. Az állhatatosság, és a tartás falai megrendülnek, és rogyadozni kezdenek.

Az örömszerzés csupán a fizikai síkra koncentrál, így lebutul és az ösztönlényed ketrecét vesztve, tombol testedben egyre jobban...

Szexualitás démona perverz ragályként öli meg benned az érző szeretőt, és átalakítja egy tobzódó rabszolgává. A gátlástalan perverzitás siralomvölgyét orgiáról orgiára egyre nagyobbra építed ki akaratlan, és ezzel a saját sírod ásod. Hatalmasnak, erősnek érzed magad, pedig akit látsz, az csak egy bestia, aki pusztulásig kergeti érző lényed...

Ahogyan közeleg nap, mint nap az éj, úgy remeg éned a gyönyörért, amiből mindig egyre többet akarsz. Alkoholos révületben kényeztet az Ördög, odaadó, mindenre kész lányok, asszonyok képében, kéjes hangjuk szirénének füleidnek.

Már nincs tér és idő...

Lassan semmi sem elég...

Füstben, szeszben hajszolod magad a testiség számodra már lélektelen süllyesztőjébe...

Ez már rég nem az érzékiség vad gyönyör-szerpentinútja, hanem egy fájdalommal kikövezett kálváriaösvény a kiégettség koponyahegyére...

Túlhajtod magad...

Szíved néha hatalmas dobbanással adja tudtodra, hogy erőd fogytán, tüdőd sípolása félelmetes rekviem egykori éned felett...

Egyszer csak egy szúrás mellkasodon, egy görcsrándulás bordáid alatt, és minden elnyúlik, a fény, mint alagút végi pici pont eltávolodik. Hirtelen körülvesz a félelmetes csend...

Csend és feketeség.

Koromsötétben, egy szuroktenger tetején fekszel anyaszült meztelen. A masszából kinyúló hideg karok simogatják tested, szorítják tagjaid.

És félsz...

Nagyon félsz...

Mert tudod, már nincs tovább...