2011. április 18., hétfő

Válaszút


A férfiak mind szemetek!

A félhangos mondat, ahogy elhagyta a száját, keserű űrt hagyott maga után. Csak nézett tompán maga elé. A cigarettája lassan égett el, bűzös füstöt és szürke hamut hagyva örökül. A pernye a padlóra hullott, egyik a másik után. A konyhában csak a mennyezeti lámpa világított, egyetlen árván maradt izzója pislákolt szerényen. A félhomályban, nejlonotthonkában ücsörgő nő szánalmas látványt nyújtott.


- Az élet szar! – állapította meg, immár hangosan, és felemelkedett a székről.

Elnyomta a csikket, és a konyhaszekrény felé indult. Kinyitotta az ajtaját, és egy régimódi üveget vett elő, a tányérok mögül. Visszacsoszogott a helyére, és leroskadt. Az üvegből a dugót kihúzta, és beleivott.

A szeme kidülledt, amikor az erős szesz végigrohant a nyelőcsövén. Pár korty után elkapta a szájától az üveget, és levegő után kapkodott. Zilált egy kicsit, azután megismételte a tortúrát. Ahogy az üveg negyede lassan kiürült, úgy kezdett el ernyedni a teste.

- Huh, a kurva életbe! Most már jobb… - szólalt meg újra.

- Jobb? És ugyan mitől lenne most jobb? – kérdezett vissza egy hang.

Összerezzent. Nem értette a dolgot. Ki lehet itt még rajta kívül? Félszegen körbenézett, de nem látott senkit. Gyorsan a szájához emelte az üveget, és bátorságot merített belőle.

- Haha! Most talán még jobb lett? – kérdezte újra a hang.

Az újabb meglepetéstől félrenyelt. Prüszkölve, krákogva próbált lélegezni. Ismét zilált egy kicsit. Újra körbenézett, de már nem volt megilletődve annyira, mint az előbb. Letette az üveget az asztalra, és rágyújtott. Lábát keresztbe tette, és megpróbált egyenes tartással ülni a széken.

- Ki vagy? – kérdezte halkan.

- Nem mindegy? Úgysem hinnéd el. – válaszolt a hang.

Megpróbálta a hang irányát meghatározni, de érdekes módon mintha csak a fejében jelent volna meg. Kicsit hegyezte még a fülét, azután feladta.

- Mindegy, ki nem szarja le, hogy ki vagy te! – helyezkedett erre az álláspontra.

- Igen, ez jellemző rád! Nem is vártam mást! – szólalt meg a hang.

Egy pillanat alatt elvesztette az önuralmát. Felpattant.

- Ki a faszom vagy, hogy baszogatni mersz engem! – visította hirtelen.

- Talán egy objektív énkép, vagy talán a lelkiismeret? Ki tudja? – válaszolta a hang.

- Azonnal takarodj ki a fejemből! – ordította magánkívül.

- Sajnos ez nem az a helyzet, ahol te bármiben is parancsolhatnál! – szólalt meg a hang.

Hirtelen felkapta a hamutálat az asztalról, és a szemközti falhoz vágta. A hőkezelt üveg millió darabra hullva zuhant a kőpadlóra. Felkapta az üveget, és újra meghúzta. Miután elfogyott a szusz, elvette a szájától az üveget, és visszaomlott a székre. Kezdett szédülni, és nem érezte jól magát.

- Ezzel így, nem sokat segítesz magadon. – állapította meg a hang. – Nézz magadra, mit csinálsz, és hogy nézel ki?!

Feltápászkodott, és az előszobába egy óriási falitükörhöz imbolygott.

Belenézett. A kép amit viszontlátott siralmas látványt ábrázolt. A haja szanaszét állt, olyan volt, mint egy szarkafészek. A sminkje elfolyt, és földöntúli megjelenést varázsolt. A szeme kifejezéstelenül csillogott. Körülötte karikák gyűltek. Az arca nyúzott, a bőr szinte lóg rajta. Egy groteszk bohócot látott, ami éppen most lépett ki egy „B” kategóriás horrorfilmből...

- Nem mindegy, hogy nézek ki... ? – préselte ki a szavakat magából. – Már úgyis minden mindegy...

Egy darabig mégállt a tükör előtt, azután lassan visszatámolygott a konyhaasztal mellé. Leült, és újra ivott az üvegből. Később rágyújtott, és sokáig bámult maga elé.


- És ugyan miért mindegy minden? – szólalt meg újra a hang.

- Mert Ő elment... és itt hagyott... – nyögte ki fájdalmasan. – Elment ahhoz a szeméthez!

- Te hibád. – mondta a hang. – Te tehetsz róla.

- Hazudsz! – hörögte mérgesen. – Hogy merészelsz ilyet mondani egy anyának!?

- Mert így van. – válaszolta szenvtelenül a hang. – Most is magadat sajnálod, és a könnyebb utat választod. Mint az életedben sokszor.

- Ez nem igaz! – hördült fel. – Egész életemben csak érte voltam! Mindent megkapott, és ez lett a hála!

Hirtelen csuklani kezdett. Felállt az asztaltól, és a mosogató felé lépkedett. Megkapaszkodott a szélében, és kinyitotta a csapot. A jéghideg víz alá tartotta a száját, és nagyokat nyelt belőle. Lassan megszűnt a kínzó rekeszizomgörcs. Elzárta a csapot, és visszaimbolygott a helyére.

- Elégedetlen voltál vele állandóan, mert így akartad, próbáltad életed kudarcait orvosolni. – szólalt meg a hang váratlanul.

- Csak a legjobbat akartam neki! – sóhajtott fel. – Arra ösztönöztem, hogy sikeres ember legyen az életben!

- Bármit csinált, neked semmi nem volt elég jó! – mondta a hang. – Te nem ösztönözted, hanem bűntudatot ébresztettél benne!

- Hazugság! – fakadt ki. – Tűnj már el a fejemből te kibaszott rohadék!

- Emlékezz! – szólt rá a hang.

És varázsütésre elkezdett peregni a fejében élete filmje.


Látta saját magát. Átlagos gyerek volt. Sok mindenbe belefogott, de semmit sem fejezett be. A szülei pártolták, és a végletekig ajnározták. Zongoraórák, lovaglás, tenisz, balett és még sok dolog. Apja, anyja szeretettel nevelte, de a kitartásra nem tudták rábírni. Az első hiszti után nem erőltették tovább a dolgot. Iskolai teljesítménye olyan hullámzó volt, mint a hangulata. Amikor kedve tartotta, akkor tanult. A gimnáziumot nem fejezte be, mert fölöslegesnek és túl stresszesnek tartotta a záróvizsgákat. A szülei nem vitáztak vele. Majd csak kinövi, gondolták.

Szórakozni viszont kifejezetten szeretett. Ahogy nőtt, felfedezték a környékbeli srácok. Állandóan körülötte sündörögtek. Nem volt a legszebb lány, de nagyon csinos tudott lenni, ha akart. Úgy kelt és járt az utcán, mint egy dáma. Szerencsésnek érezte magát az a fiú, akin kegyet gyakorolhatott, és aki szórakozni vihette. Sikerélményre vágyott, és azt a külsejével könnyen megszerezte. A korabeli lányokat kislányoknak tartotta magához képest.

Váratlanul édesanyja megbetegedett. Elég nehéz helyzetbe keveredett a család. A kórházi számlák magasra rúgtak, és kiesett egy kenyérkereső. Apja hiába volt jó szakember, a mérnöki fizetése éppen hogy fedezte a kiadásaikat. Le kellett ülniük, megbeszélni a problémát és megtervezni a család jövőjét. Bármennyire is ellene volt, be kellett látnia, hogy dolgoznia kell. Édesapja szerzett neki asszisztensi állást egy ismerőse cégénél.

Reggeltől estig telefonált, egyeztetett. Rohangált az irodák közt, megbeszéléseknél segédkezett. Estére hullafáradt volt. Már nem tudott annyit szórakozni járni. Sokszor készülődés közben elaludt. Elmaradoztak az alkalmi barátnők, kevesebbet csengett a telefon. Sokszor eszébe jutottak az osztálytársai, akik képzett szakemberek lettek jól fizető cégeknél. Mennyivel jobb most az ő életük! Irigy volt rájuk, és az igazságtalan életet okolta a kialakult helyzetéért. Magányosnak és dühösnek érezte magát.

- Már akkor jól kibaszott velem az élet! – konstatálta a látottakat.

- Ó, igen? – kérdezte a hang. – És ugyan mikor? Amikor sokáig minden úgy alakult körülötted, ahogy akartad, igaz?

- Menj a picsába! Akkor sem így van! – vinnyogta.

A film azonban nem hagyott további pihenést számára. Durván zakatolt tovább.

Utálta a munkáját, de nem hagyhatta abba. A család akkori helyzetében nem tudta volna eltartani őt is. Minden nap undorral kelt, depressziósan feküdt.

Alex pár éve kezdett annál a cégnél, ahol ő is dolgozott. Gyorsan haladt felfelé a raglétrán, fiatal, ambíciókkal teli ember volt, aki tudatosan építette karrierjét. Az egyetem után egyből a munkába vetette bele magát. Szilárdan hitt magában. Tudta, hogy szorgalma egyre nagyobb szakmai elismerést és anyagi megbecsülést fog jelenteni. Ritkán lazított. Nem engedte meg magának a pihenés luxusát. Nagyon mélyről indult, és ezt egy pillanatra sem felejtette el...

Amikor a srác a céghez került, nem nagyon vett tudomást róla. Alex viszont egyre gyakrabban fordult meg az ő osztályukon. Rövid időn belül beszélgetni kezdtek.

Egy nap a fiatalembert kinevezték osztályvezetőnek egy sikeres projekt levezényelése után. Ennek örömére, randevúra hívta őt. Már többször célozgatott rá, de a lány mindig kibújt valamilyen ürüggyel. A fiú kinevezése változtatott az álláspontján, és igent mondott.

- Az volt életem egyik elbaszott lépése! – ébredt fel az emlékezésből.

- És ugyan miért? – kérdezte a hang. – Senki nem erőltetett, hogy randira menj! Arra még kevésbé, hogy utána járj is vele!

- Az élet alakította így... – nyögdécselt maga elé. – Nem is voltam belé szerelmes...

- Mégis a barátnője lettél. – szólt vádlón a hang. – Becsaptad őt, de leginkább saját magad! Sőt, pár hónap után te erőltetted az eljegyzést! Igaz?

- Nem tudom, mi ütött belém... – motyogta, - Megsajnáltam, mert láttam, hogy ő valóban szeret. Az áldott jó szívem miatt van...

- Valóban? – kérdezte a hang. – Nem inkább az a tény nyomott nagyot a latban, hogy ha a felesége leszel, akkor otthagyhatod a középszerű, unalmas munkádat? Hmm?

- Jó, jó! – adta meg magát. – Igen, az is sokat számított a döntésemnél. Nem akartam még évekig azt a trágya melót csinálni! Élni akartam, és sikerélményre vágytam!

- Szép. – állapította meg a hang. – És ezért hazudtál, és kihasználtál mást. Olyan embert, aki őszinte volt hozzád mindig.

- Na és? – kérdezte ostobán. – A végén nem ő bűnhődött, hanem én. Én, aki az egész életemet a gyerekért adtam!

- A gyereket te erőltetted! – szólt a hang erősebben. – Ne csinálj úgy, mintha mártír lennél! A gyermek megszületésének hátterében jórészt a te önzésed állt!

- Hogy merészeled?! – kiáltott fel. – Hogy mersz így beszélni velem?!

- Önigazolást akartál az életed fontosságára! – robbant a fejébe a hang. – Igaz?

Eszébe jutott, hogy az első pillanattól, ahogy megszületett fia Viktor, a jövőjét tervezte. Egyedül. Hamar kiderült, hogy az apjának nem sok beleszólása van a gyermeknevelésbe. Nem kérte ki a véleményét semmiben, ami a gyerekkel kapcsolatos.

- Igaz... – hanyatlott vissza a székre. – Magamnak akartam. Mert tudtam, mi lesz neki a jó. Harcoltam érte, mint egy anyaoroszlán.

- Ó, tudtad mi lesz neki a jó? Harcoltál? – kérdezte gúnyosan a hang. – Ez érdekes. Tudtad előre azt, hogy jót tesz neki, ha még az apja elől is elzárod? Hogy harcoltál érte, amikor korábban még magadért sem harcoltál? Nos?

- Tudtam és kész! – válaszolt dacosan, - Én mindig harcoltam! Érte éltem annyi éven át!

- Te mindentudó harcos! – gúnyolódott a hang. – Akkor hogy-hogy itt tartunk? Itt ülünk ledurranva, saját kételyeidtől és félelmeidtől körülvéve magányosan. Egy fél üveg rövidital, és egy maroknyi cigaretta a társaságod. No, meg a mardosó lelkiismeret...

Lehorgasztotta a fejét, és megint hallgatott egy jó ideig.


- Talán van egy kis igazság abban, amit mondasz. – szólat meg végül. – Elkövettem pár hibát.

- Tényleg? Csakugyan? – élcelődött a hang. – Egy párat?

- Ne kínozz már! – szenvedte ki magából a szavakat. – Igen, így visszanézve nem volt minden jó, amit tettem. Sőt, kimondottan voltak rossz húzásaim.

- Éspedig? – kérdezte a hang.

- Valóban az egyetlen teljesítmény az életemben, a fiam volt. – a szótagok nehezen formálódtak értelmes szavakká a szájában. – Úgy néztem magamra, mint aki nagyot alkotott, és erre egyedül csak én lennék képes. Pedig általában minden családban van gyerek. Van ahol több is. De én azt hittem, hogy kivételes vagyok. Mivel az élet egyéb területein nem leltem sikerre, így a fiamba fojtottam, az összes bánatom. Nem csak az én hibám...

- De sajnos csak a tiéd. – kommentálta az elhangzottakat a hang. – Egyedül a tiéd.

- Miért? – kérdezett vissza. – Az apja jobban kinyilváníthatta volna az akaratát. A nevelésbe jobban bele kellett volna szólnia. Figyelmeztetnie kellett volna, ha valamit rosszul csinálok! Persze, nem tette, mert tudta, hogy így a saját malmára hajtja majd a vizet! A szemét!

- Hazugság! – mondott ellent a hang. – Ahányszor megpróbálta, órákig tartó veszekedéssel jutalmaztad! Utána napokig büntetted különböző alattomos módon. A sok munkája mellett nem nagyon tudott szembeszállni veled. Sokat dolgozott, hogy gondtalanul éljetek.

- Na és? – kérdezte flegmán. – A férjnek az a dolga, hogy eltartsa a családját. Torkig vagyok már ezzel! Alex a jó férj, a tisztességes családfő! Állandóan ezt hallottam mindenkitől! Hogy én milyen szerencsés vagyok, és még ehhez hasonló baromságokat! Senki sem tudta, hogy itthon mekkora papucs volt. Egyáltalán nem volt férfias...

- Szelíd ember. – mondta a hang. – Te eléggé fukarkodtál a szeretettel, amit neki adtál. Sokat szenvedett magában, mégsem láttad rajta. Alig kapott valamit, ő mégis hűséges maradt. Nem futkosott más szoknyák után férfijúi magányában sem...

- Még jó! – horkant fel. – Ki is kapartam volna a szemét a nyavalyásnak!

- Abban biztos vagyok. – értett egyet a hang. – Alex jó ember. Akár tetszik, akár nem. Abban igazad van, hogy lehetett volna kissé erélyesebb veled szemben. Talán máshogy alakult volna az életetek...

Felidézte magában, amikor jó pár éve Alex elköltözött. Azt mondta, hogy mindenben támogatja őket anyagilag, de ezt már nem bírja tovább. A társas magányból a magányba lépett át, hogy átgondolja a dolgokat. Megnehezítette a dolgát eléggé. Amikor összeszedte azt, amit elvisz, szitokszavak közepette tette. Ez alaposan megviselte a férfit. Az ebédlőasztalon hagyta az új elérhetőségeit. Ha úgy gondolja, bármit meg szeretne beszélni, akkor csak csörögnie kell. Ő akármiről van szó, partner lesz. Az üzenetrögzítője napokig trágár átkozódással volt tele. Ennek ellenére, mindenben maximálisan segítette az életüket.

- Oké, nem a legszebb volt, ahogy bántam vele. – mondta egy fokkal szelídebben. – De, itt hagyott minket, és ezzel traumát okozott Viktornak.

- Mindennap eljött hozzá, és meglátogatta. – szólt a hang. - Már amikor megengedted neki. Szinte minden jövedelmét nektek adta. Nem vetted észre, hogy miután elment, akkor sem kellett elmenned dolgoznod?

- Ez igaz. – vallotta be. – De, ennek így kellett lennie, mert nekem biztosítani kellett Viktor kifogástalan fejlődését. A legjobbat adtam neki, amit csak lehetett!

- Így is lehet nézni a dolgot. – mondta a hang. – Ez is egy nézőpont, bár elég sajátságos.


Mélázott egy kicsit, és megnézte az üveget.

Már nem sok nedű volt venne. Gondolkozott rajta, hogy kiigya-e. Amíg dilemmázott, addig rágyújtott egy újabb cigarettára. Tekintete kikalandozott a folyosóra. A nyitott ajtókon keresztül az előszobafalra akasztott kis tarisznyán állt meg a szemsugara.

Igen, a ballagás. Évfolyamelsőként végzett. Okos gyerek.

- Emlékszel? – kérdezte a hang.

- Igen, emlékszem. – felelte ingerülten.

- Milyen büszkén hozta haza a bizonyítványát... – kezdte a hang. – De te hamar lelohasztottad a lelkesedését. Igaz?

- Én csupán azt mondtam, hogy ez természetes. Ő kivételes gyerek. – védekezett. – Más dolga sincs, csak az, hogy tanuljon. Ez a gyerek dolga.

- Érdekes, annak idején te ezt nem nagyon fogadtad meg. – replikázott a hang.

- Semmi közöd hozzá! És senkinek nincs köze hozzá! - heveskedett hirtelen. – Az én fiamnak azt mondok, amit akarok.

- Ez igaz. – egyezett bele a hang. – Meg is lett az eredménye.

Több eset az eszébe jutott. Viktor kis korától fogva jó tanuló volt. Mindig megpróbált édesanyja kedvében járni. Jobbnál jobb eredményeket produkált. Sokszor volt csalódott, mikor csak mérsékelt örömöt látott anyja szemében. Egyedül édesapja volt az, aki szívből örült a sikereinek. Nem felejtette el meglepni azokon az alkalmakon, amikor a gyerek remekelt. Egy idő után természetes volt a kitűnő teljesítmény. Beíratta sok helyre az iskola mellett. Nyelvtanfolyam, zongoraóra, küzdősportok, stb. Viktornak mindben a legjobbnak kellett lennie. Észre sem vette, hogy a gyerek lassan belefáradt a „legjobbságba”.

- Sokat vitatkoztunk, amikor tinédzser lett. – szólalt meg halkan. – Azt mondta, hogy ő bármit tehet, az nekem nem lesz soha elég jó. Hiába mondtam neki, hogy csak az ő érdeke kívánja a szigort, egyre kevésbé hitt nekem. Az apja ilyenkor szótlanul állt, és nem tudta, hogy kinek adjon igazat. Szerintem nem is akart senkinek igazat adni. Mindig is tutyi-mutyi alak volt!

- Ebben nem értünk egyet, de nem is baj. – mondta a hang. – A lényegen nem változtat.

- Azon sajnos nem... – pityeredett el.

- Egyre többet veszekedtetek. – állapította meg a hang. - Egyre többet lázadozott, és te egyre kevésbé tűrted az ellentmondást. Soha nem adtál neki igazat. Meg sem fontoltad, hogy esetleg igaza lehet...

- De hát, én csak a javát akartam! – kiáltotta immár sírós hangon. – Egy anyának ezt kell tennie!

Keservesen elkezdett bőgni. Az asztalra borult, és utat engedett sértettségéből fakadó fájdalmának. Igen, lehet, hogy elrontottam mindent! De olyan nehéz ezt belátni! Igen, sajnálom! Sajnálok mindent, amit az elmúlt 15 évben rosszul tettem! Majdnem tönkretettem másik két ember életét, az enyémen kívül! Elüldöztem a férfit, aki igazán szeretett, és a másikat is, aki mindennél fontosabb volt a számomra! Minden percben fáj az a nap, amikor elment, itt hagyott! Majdnem meghasadt a szívem bánatomban, amikor elolvastam a fiam asztalon hagyott levelét! Könnyeimtől alig tudtam olvasni sorait... Szeret engem, de nem tud velem élni... Elköltözött az apjához, aki méltányolja az igyekezetét... Aki őszintén megdicséri, amikor kell, szívből örül a sikereinek... Gondolkozzam el azon, miért is nem élünk együtt, mint egy normális család... Majd ha belátom, hogy változtatnom kell, és komolyan is gondolom, csak akkor hívjam fel őket...


Lassan alábbhagyott a zokogásroham, és felemelte a fejét.

- Mekkora önző marha voltam! – hüppögte elrévedezve. – De most már úgyis mindegy...

- Te mekkora hülye vagy! – szólt rá a hang. – Ugyan miért lenne minden mindegy?

- Egyedül maradtam. – kezdte újra sajnálni magát. – A fiam és férjem nem kíváncsi rám. Kitagadtak. Egy fabatkát sem ér az életem. Mindent elrontottam. Magányosan fogok megdögleni...

- Ha ostoba vagy, akkor igen! – mondta kissé erősebben a hang. – Magadtól jutottál erre az ökörségre?

- Miért? – kérdezte. – Van más alternatívám?

- Látom, nem erősséged a tanulság levonása. – szólt lekicsinylően a hang. – Hiányzik belőled az alázat. A jó hír az, hogy csírájában már megvan, de még hosszú az út a teljes sikerig. A szerencséd az, hogy a családod szeret. Még nincs minden veszve...

- Hogy gondolod? – hangjába némi izgatottság is vegyült. – Miből gondolod, hogy van megoldás?

- Kaptál egy telefonszámot, nem? – kérdezte a hang. – Kétszer is.

- Komolyan gondolod, hogy van esély? – tudakolta már-már kislányos naivsággal.

- Biztosan tudom, hogy van esélyed! – mondta erélyesen a hang. – De csak egy. Ha eljátszod, akkor számodra vége annak a játéknak, amit családnak hívtak.

- Akkor nem rontom el. – szólalt meg magabiztosan. Többé nem rontok el semmit...


Három héttel később, amikor belépett a lakásba, bezárta az ajtót és belenézett a tükörbe.

- De jól áll ez a blúz! – gondolta elégedetten. – Talán ez is hozzájárult, hogy felvettek abba az irodába. De kit érdekel! A lényeg, hogy a munka megvan!

Mosolyogva elindult a konyhába, hogy egy kávét tegyen fel. Szüksége volt rá, mert nemrég szokott le a dohányzásról, és az erős fekete párlat megnyugtatta. Miközben a gőzölgő illat kényeztette az orrát, arra gondolt, hogy itt az alkalom. Megissza a kávét, és megteszi. Ahogy lassan kortyolgatta átgondolta, mit fog mondani.

Letette a csészét, felállt, és elindult a nappaliba. Az asztalról felemelte a cetlit, amin egy telefonszám volt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de legyőzte kétségeit. Magabiztosan a telefonhoz lépett, és tárcsázott. Nem félt. Jól tudta, mit fog mondani...

6 megjegyzés:

  1. Bravó Ferenc.
    Ezt sok nőnek, és sok embernek el kéne olvasni...és megkeresni magában AZT a hangot.
    Ölelem.
    L.D.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm!
    A legtöbb emberben ott a hang, de keveseknek szólal meg. Ha az ego csökken, megláthatjuk az álarc mögött a bálozót is...
    Nem csak a "másik" a hibás...

    Hódolattal,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  3. Ferencem,

    kemény írás, a kemény, tőled már megszokott vonalvezetéssel. Te képes vagy arra, hogy szembesítsd az embereket az elkövetett hibáikkal szemben, de mégsem mondod ki felettük az ítéletet. És ez így van jól. A választás szabadsága minden ember lelkében ott rejtőzik, van aki él vele, van aki menekül előle. Szép befejezést választottál, gratulálok.

    barátod,

    Robin

    VálaszTörlés
  4. Kedves Barátom!

    Minden sorod láttatja azt, amit a lehető legjobban szerettem volna megjeleníteni az írásomban. Kristálytisztán látod a lényeget, így nem tudok mit hozzáfűzni.
    Köszönöm a gratulációd!

    Baráti üdvözlettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés