2011. április 10., vasárnap

A viaszbaba


… Nekem sohasem volt babám.
Pedig, már amióta az eszemet tudom, játékbabákat készítek. Segítek apunak. Gyönyörű szép viaszbabákat csinálunk. Mindig szerettem volna egyet, egy olyat, amilyet már álmomban többször elképzeltem. Szép szőke lenne a haja, és rózsavörös a szája. A szeme barátságos barna. Csipkés, kisasszonyos a ruhája. Mindenhová magammal vinném, mindig velem lenne. De nekem nincs, mert nagyon drága. Csak a gazdag gyerekeknek adatik meg ez a szerencse, hogy ilyen babájuk legyen, hiszen öt guinea nagyon sok pénz. A családunk egy fél év alatt sem keres ennyi pénzt...

Mindig szájtátva néztem, ahogyan a forró viasz befolyik a gyönyörűen faragott formák közé, és mohón elöntve az üreget kitölti azt. Igaz, hogy még csak hét éves vagyok, de tudom, hogy vigyázni kell lenni a viasszal. Hallottam arról, ahogyan a rokonunk, Harald néni megégett, mert a viasz kifröccsent, amikor öntötte. Úgy serceg, és úgy ég, mint a tűzforró zsír. Nagyon megégett szegény, és elég csúnya látvány. Azóta nem szeretek átmenni hozzájuk semmiért sem. Azt mondják, ez a szörnyűség gyakran megeshet azokkal, akik a viasszal dolgoznak. De én nem félek ettől, mert apa vigyáz rám. Rám és a kistestvéreimre Tommyra és Jackre.
Amikor a viasz megkötött, akkor óvatosan leválasztják az öntőformáról, és akkor már kész is a baba teste. Még semmi sem látszik belőle, de én már tudom, hogy fog kinézni. Szeretném én felöltöztetni, de apa csak ritkán engedi, mert minden anyag értékes, és csak kölcsönbe kapjuk. Így csak irigykedve nézhetem, ahogyan az idősebb unokatestvérem Suzanne szabja-varrja a kis ruhácskákat, és a végén a babákra próbálja. Régen ezt anya csinálta, de ő egyszer csak angyal lett, és felköltözött az égbe. Apa azt mondta, hogy még kicsi vagyok, azért nem csinálhatom, de én tudom, hogy azért mert mostanában sokat köhögök. Hideg van itt az alagsorban, remeg a kezem, a tűzhöz közel pedig nem mehetek a drága kis holmikkal. Úgyhogy a testvéreimmel a mi dolgunk a hajacskáknak való lószőr, és női haj átválogatása, átfésülése. Ha nagyobb leszek és meggyógyulok, akkor én szeretném azt csinálni, mint Suzanne. Talán, a következő karácsonyra...

A háziúr idegesen topogott a mellékutcára néző bejáratnál. A filléres szivar parazsa versenyt izzott a szemeivel. Tél volt, rettentő hideg. Ahogy a dohány égett a szájában, és ahogyan a tüdeje fújtatva lélegzett, úgy nézett ki, mint egy groteszk sárkány, aki minden fújtatással közelebb jut ahhoz a pillanathoz, hogy felrobbanjon. Egy alak jött a homályos utcában, és némi matatás után hosszú botjával kinyitotta a kandeláber üvegajtaját. Óvatosan elfordította a szelepet, és meggyújtotta a gázégőt. Pár pillanat múlva a kísérteties londoni mellékutcából egy fokkal barátságosabb helyet varázsolt a lámpából áradó napsárga fény. A lámpagyújtó ember tovább ment a következő utcai lápmához, és ahogy távolodott imbolygó sziluettje óriásinak látszott.
Egyszer csak a zár csikorogva megmozdult, és az ajtó kinyílt. Egy vékony magas ember lépett ki a házból.
- Doktor úr! – szólalt meg a háziúr. – Mi a helyzet?
- Hogy-hogy mi a helyzet? – kérdezett vissza fanyalogva a megszólított. – nem vagyok hozzászokva ehhez a modorhoz, és ahhoz sem, hogy ilyen olcsó dohány bűzét szagoljam közvetlen közelről, uram.
- Bocsánat, csak elég ideges vagyok. – szabadkozott a szivaros.
Kissé hátrébb lépett. A lámpa megvilágította az alakját. Köpcös, negyvenöt körüli férfi. Poros, alacsony cilindert, és hosszú kocsiskabátot viselt. Az arcán lévő forradások látatták, hogy tapasztalt lehetett a harcterek frontvonalaiban, vagy a csapszékek pofozkodásaiban.
A másik egy vékonydongájú, magas ember volt. Elegáns, meleg felöltőt, és drága zsebórát viselt, kezében az orvosok jellegzetes hengeres táskáját tartotta. Vonásai kimérten, és közönyösen hatottak.
- Mire kíváncsi? – kérdezte a doktor. – Csak gyorsan, mert még sok helyre várnak!
- Hogy van a kölyök? – tudakolta a háziúr. – Tudja, nekem tudnom kell. Nem jó szándékból adtam kölcsön az apjának a doktor úr vizitpénzét. Nem vagyok jótékonysági intézmény. Elhiheti.
A doktor elhitte. Méla undorral nézett végig a sóvárgó alakon.
- Miért olyan fontos ez magának? – kérdezte a doktor. – Nem a maga gyereke.
- Ez igaz. – válaszolta a köpcös. – De én adom ki ezeket az alagsori lyukakat, ahol ezek a népek meg tudják húzni magukat. Nincsen bajom velük, mert ez egy csöndes család, és eddig ki tudták fizetni a lakbért. Csak aggódom! Kevés ma már a jó bérlő, aki fizetni tud, és akar. Ezek babákat csinálnak éhbérért gazdag játékgyáraknak, boltoknak. Nem is volt ezzel semmi baj. Csak hát kezdődött az asszonnyal, de hisz emlékszik!
- Igen emlékszem! – nézett az izzó szemekbe az orvos. – Idehívott pont egy éve tavaly karácsonykor, igaz? Ennek a szerencsétlen embernek a felesége általános gyengeségtől szenvedett. Maga akkor is azon aggódott, hogy ha karácsonykor a megnövekedett rendeléseket ezek az emberek nem tudják teljesíteni, akkor hogyan fognak fizetni a következő hónapokban!
- De kérem, én üzletember vagyok! – emelte fel a hangját az alacsony. – Ha nem tudok előre kalkulálni, akkor oda a haszon! Én nem vagyok adományközpont!
- Nem óbégasson maga vérszívó, mert elvitetem a dartmoor-i börtönbe! – hajolt a másik arcába a doktor. – Tudja, hogy ezek az emberek miért élnek rövid ideig? Tudja?!
- Nem, de nem is érdekel! – válaszolt a köpcös, de már tudta, túl messzire ment. Sajnos ez nem olyan orvos, mint amilyenek általában a dokik errefelé. Ennek érzései vannak. Micsoda marhaság!
- Az a szerencsétlen asszony nem azért volt fáradékony, és gyenge, mert léha teremtés lett volna, mint ahogy maga állította! Hullott a haja, a bőre száraz és petyhüdt volt, pedig még fiatal volt! Éjt nappallá téve dolgozott azzal, ami lassan megölte.
- Mi végzett vele? – kérdezte halkan a háziúr.
- Az arzén. Mit gondol, mitől olyan szép zöld a szeme a legtöbb babának. Az arzéngőzt még egy ideig meg lehet úszni, de ha közvetlenül a szervezetbe kerül, ott felhalmozódik, és öl. Amikor festik a babákat, azt nagyon vékony ecsettel teszik, hogy szép és tetszetős legyen. És csak akkor lesz egyenletes a rajzolat, ha folyamatosan megnyálazza az ecsetet az ember. Minden nyelvérintésnél a halálnak adott csókot az a szegény nő...
Az alacsony ember lehorgasztotta a fejét egy pillanatra. Mintha elgondolkozott volna. Lassan egy utolsót szívott a büdös bagójába, és nagyon lassan kifújta. Aztán egy hirtelen mozdulattal az összetöpörödött szivarcsikket bevágta egy falmelléki pocsolyába.
- Hát, most mit is mondjak! – szólalt meg végül. - Sajnálatos ez az egész, de nekem akkor is tudnom kell, hogy mi van ezzel a gyerekkel? Ha ez is kiesik a munkából, akkor karácsony után ki kell raknom az utcára őket, mert nem keresnek meg annyit, hogy itt legyenek.
Az orvos nagy levegőt vett, és nagyot fújt. Nem volt egy túlérzékeny ember. Fiatal kora ellenére már nagyon sok mindet látott. Mégis mintha valami nyomta volna mélyen belül...
- Tudja, nem magára vagyok dühös. Nem tudom, mit tehet arról, hogy a világunk ilyen. Naponta találkozom a pazarló gazdagsággal, és a nincstelen nyomorral, mégsem tudom, miért ilyen ez a világ. Látja, ezek az emberek nem panaszkodnak. Csak dolgoznak, és meghalnak. Gyerekek, felnőttek simítják és csomózzák a gümőkórtól hemzsegő lófarokszőrt, hogy a játékbabák haja kifogástalan legyen. Fertőzött emberi haj tömegét válogatják át, úgy, hogy azt sem tudják miféle betegségben elhunyt emberé volt az korábban...
A kislány tuberkulózistól szenved. Először azt hittem, mellhártyagyulladás de, amikor jobban megnéztem, a hátfájás, borzongás, lázrohamok, és a sápadtság nem hagyott kétséget. A vér felköhögése meggyőzött. Elég előrehaladott...
- Akkor? – nézett ostobán az alacsony ember a hórihorgasra.
- Akkor tegyen belátása szerint, uram. – szólt halkan, és lassan elindult a kövezett utca irányba.

… Ma azon gondolkodtam álmomban, hogy milyen jó a babáknak. Szép, nagy ágyban alszanak. Van olyan ágy is, amelyik hintázik. Én is szívesen aludnék ilyen ágyban, és addig ameddig csak akarok. Belebújnék a jó meleg takaró alá. Sohasem fáznék. Mostanában nem vagyok jól, és sokat fázom éjszaka. Apa adni szokott forró teát, de mindig kiköhögöm. Fáj itt belül...
Anya mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy baba. Ha valóban baba lehetnék, akkor lennének szép ruháim is ám. Lenne egy hosszú fehér, olyan, mint az angyaloknak van. A hajamat állandóan fésülgetnék, és olyan szépen hullámzana, mint a selyemszoknya...

- Mondd Suzanne, mit tegyek? – kérdezte a férfi lánytól, úgy, mintha önmagát kérdezné.
Még nem volt harminc, de mély barázdák szabdalták keresztül a homlokát. Féloldalt egy ócska komódra támaszkodott, ami keservesen recsegve érezte meg a súlyt. Szomorú szemei tükréből visszacsillogtak a tűztérben táncoló lángnyelvek. Nem nézett a lányra. Nem nézett sehová. Csak bámult üresen a sötét sarok irányába.
- Halkabban, kérem! Mindjárt alszanak a gyerekek! – válaszolt Suzanne. – Inkább jöjjön közelebb, de ne hangoskodjon! Főzők egy teát, ha nem lármázik.
A férfi a vaskályha irányába mozdult, de nem ért el odáig. Félúton leroskadt egy kopott székre, az asztalra hajolt, és két markába temette az arcát. Nagyon lassan elkezdett rázkódni a válla. Aztán egyre jobban hullámzott a háta. Hangtalanul zokogott.
A lány odalépett, és vigasztalóan megfogta az egyik kezét.
- Nyugodjon meg John! Az Isten velünk van, és megsegít, higgye el! – szólt hozzá bátorítón.
A férfi kisvártatva felnézett, és koszos gyolcsingének ujjával megtörölte a szemeit. Vett egy nagy levegőt, és kicsit összeszedte magát. Nagyon halkan megszólalt:
- Hol volt az Isten, amikor a házunk leégett? Hol volt az Isten, amikor az uzsorások kiforgattak mindenünkből? Hol volt az Isten, amikor a feleségemet elragadta a halál? Hol van az Isten, most amikor... – és elcsuklott a hangja.
Suzanne nem szólt, hanem kissé elfordult, és mereven a tüzet nézte. John felállt, levette a kályháról a teafőzőt, és az asztalra rakta.
- Elkészítem a teát. – indult el a faliszekrény irányába a leány.
A férfi elkapta a nő kezét, és megállította. Felállt a székről, és szembenézett vele.
- Ne haragudj! – szólt és a szemébe nézett. – Tudom, sokat köszönhetek nektek. Nem sok embernek van ilyen nővére, és annak ilyen lánya. Köszönöm, hogy itt vagy!
- Nincs mit, ez természetes. – válaszolt szelíden a lány. – Bízzunk Istenben, és reméljük a legjobbakat! Az Úr gondoskodik az övéiről.
- Igen, igazad van. Mást nem tehetünk. – mondta John és nagyot sóhajtott.
Suzanne kivett két agyagbögrét a szekrényből. A tealeveleket leforrázta, és állni hagyta. Pár perc múlva erőadó illat áradt szét a nyirkos levegőben. Leültek, és nagyon lassan kezdték el kortyolni a forró nedűt. Szótlanul itták a nehéz ceyloni teát.
- Félek... – törte meg a csendet a férfi.
- Én is... – válaszolt halkan a lány.

... Anyával álmodtam, és azt ígérte nekem, hogy ezen a karácsonyon minden jó gyerek kapni fog ajándékot. Az angyalok nem felejtik el azt, ha egy gyerek rendesen viselkedett egész évben. Anya nagyon szép volt, olyan, mint régen. Mostanában sokszor álmodom vele. Hófehér ruhája, és szárnyai voltak. Rajtam ma a szép ruhám volt, Suzanne adta rám. Biztos azért, mert tudta, hogy találkozom anyával, és azt akarta, hogy szép legyek. Kérdeztem is tőle, de ő nem szólt semmit, csak szipogott, és a homlokom törölgette. Kérdeztem, hogy mi baja, de nem mondta meg. Apa is szomorú volt, nem nézett rám, csak a kezem fogta...
... Amikor anya hozzám beszélt, akkor felemelt a karjára, és az arcom simogatta. Magához ölelt, megpuszilt, és rám mosolygott. Én is mosolyogtam. A szeme ragyogott, mint a nap. Csodaszép volt!
Együtt repültünk a magasba a napocska felé...

- A fenébe! – sziszegte a fogai között a templomszolga. - Pocsék egy nap ez a mai!
Mérge nem volt alaptalan. Egész délelőtt ki-be mászkált a sekrestye és a mellékutcai bejárón át. A zuhogó eső nem kímélte. Akárhogyan is hajtotta fel a gallérját a kocsiskabátnak, valahogyan, mindig a nyakába tódult a jéghideg víz. A kis épületben a ravatalozót alakította át. A templomban minden munka az övé volt.
- Ne káromkodj, fiam! – szólt rá a pap. – Isten házában vagy!
- Bocsásson meg atyám! – nézett fel a munkából a szolga. – Csak kiszaladt a számon. Na, ezt a gyertyatartót még ide, és kész! Indulhat a következő lélek Isten színe elé!
A pásztor nem szólt egy szót sem az együgyű ember ízetlenkedésére. Nem idegesítette fel magát már ilyen dolgokon. Néha legszívesebben megcsapatta volna a fickót, de csak ilyet tud a templom megfizetni erre a munkára. Intett neki, hogy menjen a dolgára.
- Áldassék az Úr neve atyám! – szólalt meg egy mély hang a pap háta mögül. – Remélem, nem késtem.
A pásztor megfordult, és látta, hogy egy hatalmas ember állja el a fényt a templom ajtajában. Kalapja és kabátja teljesen elázott az erős zivatarban. A bejárat előtt egy öreg halottas kocsi állt meg nagy nyikorgással. A temetkezési vállalkozó levette a kalapját, és belépett a templomba.
- Nem késtél el fiam, Te mindig pontos vagy. – ismerte meg a jövevényt. – Eddig mindig siettettelek, de most arra kérlek, várj egy kicsit.
- Ahogy óhajtja. – mondta az undertaker, és jobban benézett a terembe.
Az oldalhajó egyik sarkában pár ember állt körbe egy szegényes kis emelvényt.
Egy férfi, két nő és két kisfiú. Szorosan állnak a zöldségládákból összetákolt ravatal mellett. Néma csöndben fejüket leszegve állnak. Időnként hallatszik egy-egy szipákolás.
- Ismerem őket. – szólalt meg az óriás. – John Jefferson és a családja. A férfi ott nőtt fel, ahol én. Rendes, dolgos ember. Iparosnak állt. Játékbabákat készített. A felesége nem olyan rég hunyt el. Jól emlékszem?
- Igen, jól emlékszel. – válaszolt a pap. – És most a kislány...
- Sajnálom. – szegte le a fejét a hatalmas férfi. – Pedig, jó ember.
- Igen, az. Sok szenvedésen van túl. Évek alatt láttam, hogyan szegényednek el. Amióta idekerültek, próbálom megérteni Isten akaratát velük kapcsolatban. De ez túlmutat rajtam...
Szótlanul álltak percekig, és mindketten szomorúan figyelték a családot.

Lassan emberek szállingóztak be fekete öltözetben a padsorok mellé, olyanok voltak, mint a varjak az őszi szántásban. A következő gyászszertartásra jöttek.
- Atyám... – szólalt meg az undertaker. – Itt az idő. Nem várakoztathatunk tovább másokat.
- Valóban. Tedd a dolgod, fiam! A költségeket nekem írd. A többit elrendezem Jeffersonnal.
- Ön jó ember, atyám. – mozdult meg az óriás. - Megszámítom olcsón a munkát.
A hatalmas ember a ravatalhoz indult. A temetőszolgák egy része a halottaskocsi körül szorgoskodott, egy része elindult, hogy a főnök utasításait kövessék.
A családon ideges borzongás futott keresztül, amikor meglátták, hogy a nagy ember feléjük tart. Szemük rászegeződött, és úgy állták körbe a kis koporsót, mintha védelmeznék. Az undertaker intett az embereinek, hogy álljanak meg, és a kis csoport felé lépett. Amikor a családfő elé ért, kegyelettel meghajolt.
- Fogadja őszinte részvétem Jefferson! – szólalt meg hihetetlen basszusán.
A férfi arcán legördült pár könnycsepp, a család halkan kezdett el sírdogálni.
- Köszönöm... – válaszolta megtörten.
Az óriás finoman az emelvényhez hajolt, hogy saját kezűleg tegye fel a koporsó deszkafedelét. Mielőtt ráhúzta volna végleg az olcsó fenyőlapot, egy utolsó pillantást vetett a kis testre. A kislány arca kissé beesett, mégis angyali mosoly árad szét rajta. A bőre fehér volt, mint a viasz, a szája rúzstól vöröslik. Haja egyenletesen kifésült, ruhája hófehér. Pont olyan, mint egy nagyon szép viaszbaba...
Oldalsandított a fájdalomtól megtört apára.
- Egész életében gyönyörű babákat készített másoknak. Neki csak egy volt, és azt is elvette tőle az ég... – jutott eszébe önkéntelenül.
A fedél hangos koppanás kíséretében zárta le a gondolatait és a koporsót...

10 megjegyzés:

  1. Keressen megfelelő sajtóorgánumot Ferenc, és küldje el a novelláit.
    Ez egy nagyon profi írás volt.
    Ha nem lennének körülöttem, akkor most nem érezném azt a csomót a gyomrom tájékán, a lenyelt sírástól.
    De megengedem majd azt a luxust magamnak, hogy egyedül is elolvashassam.
    Meglehet, sírok a történetein sokszor.
    De megkönnyebbedik a lelkem.
    És mindig elgondolkodom.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Lynn D.!

    Ön kedves, mint mindig!
    Én nem hinném, hogy az ilyen novellákra a nagy többség kíváncsi lenne. Nem biztos, hogy "eladható". És mivel a profit nem érdekel, így azoknak a keveseknek írok, akik szeretik az én agymenéseimet.
    Nem akartam megríkatni...
    Távol álljon tőlem...
    Csupán, a XIX. század végi egyszerű munkásemberek tragédiákkal tűzdelt nehéz életére próbáltam egy villanásnyi időre rávilágítani.
    Örülök, hogy elgondolkodott...
    Ez a lényeg...

    Hódolattal,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  3. Elolvastam.
    Tényleg pontosan el lehet képzelni a szereplőket,a helyszínt, a hangulatot...a csendet, esőt, a mindenféle szagot. Érzi az ember a nyirkosságot és azt, hogy hol nem szeretne lenni. Talán "jó" ha néha ilyet is az ember arcába "dörgölnek" azért, hogy lássa az érem mindkét oldalát (főleg a mostani kor profitéhes és sokszor talmi csillogású oltára mellett). Így talán- akkor is, ha csak ideig-óráig- megtanul értékelni, átértékelni dolgokat, mozzanatokat az életéből.

    Mukkancs

    VálaszTörlés
  4. Jól látod, Mukkancs!
    Elmondtad a lényeget.
    Ha sikerült láttatnom, akkor nem írtam hiába...
    Ez volt a célom.
    Köszönöm!

    VálaszTörlés
  5. Zsedely, barátom, sajna, én úgy látom, hogy a XIX. helyett akár XXI. századot is írhattál volna.
    Ez a tragédia akár most is megtörténik, és a szuper-hiper társadalom egy viaszbaba arcának hulla-merev pofájával asszisztál hozzá!
    Az írás szuper, ténylegesen hoztad a megszokott formádat, amihez megint csak gratulálni tudok.
    Abban is csak igazat tudok adni neked, hogy egyáltalán nem a profit számít! Ezerszer többet ér az elismerés!
    Üdv! :-)

    VálaszTörlés
  6. Tudom, ma sem változatlan a helyzet, sajnos. A modern rabszolgatartó világ ugyanúgy szedi az áldozatait, és semmit sem teszünk ellene, sőt...
    Teljesen igazad van.

    Az elismerésed valóban sokat számít!
    Nem is lehet profitban és "lájkokban" lemérni! :)

    Baráti üdvözlettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  7. Kedves Ferenc!

    Egyik legszebb iras,amit eddig toled olvastam!
    Angol filmek jutnak eszembe rola.....
    Es bovitenem azok taborat,akik a kiadas mellett vannak.
    Sok emberhez eljuthatna,(En a "regimodi"olvasas hive vagyok)megmaradna......
    De mindenkepp koszonet az elmenyert.
    Eniko

    VálaszTörlés
  8. Köszönöm Enikő, örülök, hogy szórakoztatott az írásom. Egyszer talán majd könyvformát fog ölteni írásaim halmaza, de ez még csak az ábránd szintjén létezik. Jó lenne egyszer keménykötésben látni a soraim... :)

    Hódolattal,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  9. Ferencem, ez egy remek írás! Nekem más, mint az eddigiek voltak...korábban említették, hogy profi. Lehet nem ez a jó szó rá, de tény, hogy több elemben erős kidolgozottságot érzek, látszik, hogy elemedben dolgozott, lüktetett a téma. Jó vonal, tartsd meg. Empátia készségedről most nem beszélek, minek is, magáért beszél a betűk mögött, hogy hatalmas, érző szív dobog benned.

    Gratulálok!

    barátod,

    Robin

    VálaszTörlés
  10. Kedves Barátom!

    Jó újra látni soraidat a megjegyzéseim között. :)
    Örülök, hogy tetszett az írás! A Te kritikád szakmai, így egész más súllyal esik latba.
    Egyáltalán nem profi az írás, jól látod. Valószínűleg sok hiba van benne. Csupán egy érzéshalmaz, egy elképzelés megfogalmazása volt a cél. Megpróbáltam egy fokkal kidolgozottabb lenni, saját magamhoz képest.
    Jól érzed, ezen az íráson többet "ültem", mint az eddigieket. Nehezebb szülés volt...

    Örülök, hogy adtál hírt magadról! :)

    Baráti üdvözlettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés