Villamos

Elég szottyos, fülledt idő. A levegő tele párával, ingem szorosan rám tapad. Nyálkás csigának érzi magát ilyenkor az ember. Mostanában sokat esik...

Átsétálok a téren, ami már sok évtizede a járműátszállások széles tere. Egykor egy olyan vezérről nevezték el, akiről még a legtöbb történelem szakon jelessel végző szakember sem tudja, hogy ki volt. A történelem szele megcsapta ezt a helyet is. A teret szegélyező épületek még a sztálinbarokk jegyeit viselik, szimbiózisban létezve a hetvenes évek panelőrületével. Az átellenes sarokban viszont már egy óriási modern plázaóriás terpeszkedik az egykori villamos végállomás helyén. A vonalakat átszervezték, és új állomáshelyet kapott a sárga villanyjármű is. Afelé igyekszem.

Ahogy átvágok a forró aszfaltplaccon, és észreveszem az új városvezetési szemlélet egyik nem várt „mellékeredményét”. Az aluljáróban, a bérletpénztárnál, a kisboltok előtt mindenféle lerobbant alak kóvályog valamilyen indítatástól vezérelve, úton-útfélen zaklatva az arra közlekedő embereket. A söpredéket a belvárosból a peremre száműzték. Igaz, eddig is képviseltette magát ez a jelenség, csak nem ilyen halmozottan. Nyüzsögnek, mint egy felbolydult méhkaptár. Engem sem kímélnek ezek a félholt lelkek, így néhány kisebb atrocitás árán jutok el az általam kiszemelt megállóba.

A 3-as villamos. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal, változó célokkal időnként zötykölődöm vele. Gyerekkoromban apámmal jártam erre olykor, aztán a 3-as metró miatt megszüntették a járatot. Halott volt húsz évig. Úgy tíz éve újraindult a járat, és a régi UV villamosokat, hannoveriekre cserélték. E apró intermezzókon kívül, nem sok minden változott, amióta erre járok. Ezen a vonalon számomra minden alkalom egy időutazás, a harmincas évek zuglói, kispesti gyártelepeitől a nyolcvanas évek szocreál lakótömbjeiig. Letűnt korok hátramaradt kísértetei. Ízléstelen városi torzók az egykori fejlődés ígéretének hazugságával...

Végignézek a peronon, egy pillantást vetve az utazó közönségre, akik szintén erre a járatra várnak. Gyorsan felmérhető, hogy még mindig nem a gazdag elit lakhelyeit érinti ez a villamos vonal. Munkában elfáradt melósok, mindent és mindenkit gyanúsan méregető kisnyugdíjasok, hangosan gesztikuláló cigánycsaládok, kétes márkákkal hivalkodó tinédzserek, rikácsolva telefonáló kismamák, egykedvűen bámészkodó kínaiak, és e jelenségek furcsa permutációi. Mind együtt várjuk a sárga járművet.

Az idő haladtával egyre többen és egyre türelmetlenebbül...

Ahogy beáll a megállóba, kaotikus tömörülés veszi kezdetét. A régi várostromokat megörökítő festményeken láttam hasonló jeleneteket: ahogyan négy harcos próbált bejutni egy alig egy ember nagyságú nyíláson, amit valamilyen ostromgép ütött az ellenség falán. A nagy tülekedésben néhol jajkiáltásokat, másutt különböző nyelvű szitokszavakat hallani. Egyedül a villamos, ami zokszó nélkül állja a felszállók rohamát. Nagyjából egy perc alatt befejeződik a megszállás. Elindulhatunk. Mindenkinek jutott egy talpalatnyi hely. Megkapaszkodom, és körbenézek. Az arcokon látszik hogy győzelem, vagy veszteség jutott az illetőnek az ostrom végén.

Letekintek. A hozzám legközelebb ülő idős asszony arcán átszellemült mosoly feszül. Fél perccel ezelőtt még ugyanezek az arcizmok görcsbe merevedtek, mert gazdája ádáz küzdelmet folytatott egy hasonló korú ellenlábasával, aki szintén ugyanazt az ülőhelyet szemelte ki. Testi fölényét – és valószínűleg a förtelmesen erős levendulaszagú kölnijét is – kihasználva, egy erős nyomással kissé kibillentette egyensúlyából a másikat, és hangos reccsenés kíséretében, lehuppant a vágyott székre. Most büszke vigyorral néz bele a legyőzött mérges arcába. A mai csatát megnyerte...

Rövid idő alatt lecseng a felszállás okozta trauma. Egy fiatal srác unott arccal már negyedszer tolja el magától a hatévesforma kis cigánygyereket. Andzséló – a nevét időközben tudtam meg aközben, amikor az anyja ráordított - folyamatosan kapaszkodik csokifagyis kezeivel a fiatalember fehér farmerjába. Az édesanyja utasította erre, mert az elindulásig nem biztos, hogy a gyereket meg tudja fogni, hiszen másik két kisebb testvérét is fel kell ültetnie az ülésre. A kisfiú betartja az utasítást, és így a barna foltok egyre nagyobb teret töltenek be a nadrágvásznon. A fiú finoman szóvá teszi ezt, mire a közelben egy illuminált alak hirtelen fenyegetően rámordul. Mint kiderül, ez a hiányos fogazatú, kissé koszos illető a gyermek apukája. Közelebb húzódik, és szesztől bűzlő szájnyílásából ordít a srácra, aki láthatóan kissé megretten tőle. Érzem, hogy szólnom kell. Ettől a részeg kissé hátrahőköl, és káromkodások közepette megfogja a kisfiú kezét, és elrántja a fiatalembertől. A srác egy halk „köszönömöt” rebeg felém, és az Éles sarok után gyorsan elhagyja a járművet. Andzséló apja utána kiabálva még utoljára rasszistának nevezi, de ahogy rápillantok, elhalkul.

A következő megállónál fiatalok egy csoportja száll fel. Nem csoda, hiszen a közelben van egy nagynevű, régi gimnázium. Homlokán büszkén díszeleg a vésett felirat: ALL. GIMNAZIUM. Gyönyörű régi épülete érdekes kontrasztot alkot a főút másik oldalán álló betonvázú szörnyeteggel.

Lányok és fiúk hangosan cseverészve tódulnak a villamos belsejébe. A meleg időjárásnak köszönhetően a bakfisok a szokásosnál is alulöltözöttebbek. Kacér pillantásokat vetnek az őket nyíltan, vagy titokban mustráló férfitekintetek felé. Domborodó nőiességük versenyt feszülnek hormonjaikkal. A velük együtt hullámzó srácok veszik az adást, és ahol tudják (engedik), ott karolgatják osztálytársnőiket. Néhány idős hölgy megvetően végigméri a tinédzser Laokoón- csoportot, egy-két bácsi viszont szemében perverz fénnyel vigyorog...

A Pataki Istvánról elnevezett Művelődési Központnál már szinte elviselhetetlen a forróság. A nyitott ajtók sem enyhítenek a fülledtségen. Imbolyogva robban a kocsitérbe egy-két erősen leharcolt férfi és nő. Teljességük maximális szinonimái annak a panelépületnek, aminek az irányából érkeztek. Testtartásuk, és arckifejezésük messziről sejtetni engedik: kemény harcot vívnak az alkohollal nap, mint nap.

Ahogy elindul a szerelvény, szóváltásba kerülnek egymással. Groteszk torzókként próbálják magyarázni sajátos igazukat a másiknak. A gesztikulálás közben a szitokszavakkal párhuzamosan sajátos bűzt is árasztanak. Két nagydarab skinhead hirtelen rájuk ordít, hogy a következő lehetőségnél nagyon gyorsan leszállnak, vagy egyenként hajigálják le ványadt testüket a villamosról. A hang a szerencsétlenekben szakad, látható, hogy megszívlelték a nem éppen kedves ajánlatot. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan helyzet, amikor neonáci fiatalokkal fogok egyetérteni, de most eljött az a pillanat. Elviselhetetlen a szagorkán. A következő megálló nincs messze, de ez esetben minden másodperc óráknak tűnik. Elszorul a torkom. No, nem azért, mert megsajnáltam volna a toprongyos bűzbombákat. A hányingerem fojtogat...

Kőbánya alsónál nagy népességcsere kezdődik.

Hihetetlen megkönnyebbülésemre az alkoholista bűzölgők leszállnak a kopasz srácok felügyelő tekintete mellett, a gimis fiatalok is elindulnak, hogy máshol végezzék be előzőkben elkezdett erotikus táncukat. Egy-két idős ember nagy nyögésekkel indul csomagjaival a vasútállomás felé, és Andzsélóék is elbillegnek a vasúttöltés irányába.

Szellős lett a hely. A szó legtágabb értelmében. A szerelvény egy fél percet ácsingózik a megállóban. Én végre ülőhelyet kapok magamnak. Kellemes friss levegő szorítja ki a nemrég még kibírhatatlan szagokat. Páran felszállnak, köztük egy koránál jóval idősebbnek látszó nő is. Leül a szemközti ülésre, közönyösen rám néz, majd kibámul az ablakon. Lassan elindulunk.

Átmegyünk a régi vasúti híd alatt. Megbámulom az öreg alkalmatosság óriási acélszegecseit, és elgondolkozom azon, hogy hányszor mehetett át alatta a villamos a Gubacsi út felé. Még egy pillanat és a Mázsa téren is átsiklunk. Mennyit bandukoltam apámmal az egykor itt lévő piac hatalmas forgatagában! Egy aprócska gyereknek hihetetlenül izgalmas élmény volt a sokféle bódé és megannyi árus színes kavalkádja. Ahogy a lehúzott ablakon az orrom kiteszem, újra érzem a frissen sütött kolbász illatát vegyülve a Kőbányai sör malátaszagával...

Most nincs itt semmi, csak fű, és foltokban betonlapok. Eltűnt ez is a sok más régi dologgal együtt nyom nélkül...

A Szállás utca nagyrészt semmit sem változott. Kádár János pártfőtitkár itt lakott (és időnként bujkált) a negyvenes években, mint körözött kommunista. Minden fantázia nélkül is el tudom képzelni, ahogyan lopva oson a rendőrök elől, hiszen minden ugyanúgy van jórészt (leszámítva egy-két újabban épült gyárrészt az ipari telepen, és a kínai boltokat), mint hetven évvel ezelőtt.

A megállóban elidőz a jármű egy kicsit, de aztán vontatottan továbbindul.

Ahogy elhaladunk a Hizlaló állomásépülete mellett, ugyanazt teszem, mint a velem szemben ülő nő. Kibámulok az ablakon.

Negyven körüli lehet, de hatvannak néz ki. Vizenyős szemei, és az arcbőrén szétfutó hajszálér tágulatok gyakori alkoholfogyasztásról árulkodnak. A haja drótszerűen sprőd, és őszes. A végein nyomokban látható vörös festék mutatja, hogy milyen színűre festené a haját, ha tehetné. Kezén a bőr sokhelyütt kérges, ujjai izületi gyulladástól vastagok. Állandó reuma kínozhatja. Látszik, hogy sok fizikai munkát végez velük. Ruhája a nyolcvanas éveket idézi, kissé kopottas, de tiszta.

Tekintete a semmibe réved az üvegen keresztül. Borzasztóan szomorúak a szemei. Nem néz semmit, csak bámul a semmibe fájdalmas közönnyel.

Biztosan nem ezt a sorsot képzelte el magának gyermekként, amikor a felnőtt létről álmodozott...

Gondolnak-e rá, amikor a lélekőrlő munkáját végzi?

Várja-e otthon valaki, amikor hazamegy?

Vajon jelen van-e a szeretet az életében?

Számít-e ő valakinek egyáltalán?

Ahogy a gondolataim végére érek, hirtelen rám mered. Mintha megérezte volna, hogy elmémben őt boncolgatom. Egy darabig bizalmatlanul csak néz a szemembe, majd gyorsan feláll, és az ajtóhoz siet. Lopva a válla felett zavartan visszatekinget felém, és a Balkán utcánál leszáll. Még látom, ahogy elindul a panelrengeteg felé. A kanyar után azonban örökre szem elől vesztem...

Ecseri út. Megérkeztem.

Az ablakon keresztül a Szent Kereszt templom tekintélyt parancsoló neoromán tornyaira nézek. Gyönyörű felújított sziluettjei most legalább annyira hivalkodók, mint az előtte parkoló drága autók. Bent a vasárnapi keresztények sznobizmusból fakadó áhítat legalább annyira lehet megtartó erejű, mint a villamos utasainak félelme a pokol bugyraitól...

A sárga jármű kinyitja az ajtókat, és páran elhagyjuk az utasteret. Amikor újra elindul, pár másodpercig még utána nézek. Mennyi minden történt ebben a félórában?

Elindulok lassan, és megcélzom az Üllői úti vasúti hidat. Ahogy sétálok, eszembe jutnak a képek, amiket az utazásom alatt rögzítettem agyam fényképezőgépével.

Lassan átérek a teherhíd alatt, beérek a Népligetbe, én is úgy teszek, mint a villamos az Ecseri utáni kanyarban:

Eltűnök a kíváncsi tekintetek elől...