2011. július 12., kedd

A koldus


- A francba! – buggyant ki szájából a szitokszó.

A borítékot tétován halászta elő az ormótlan levélszekrényből, és amikor meglátta a medical center feliratát a küldeményen, úrrá lett rajta a mostanában egyre gyakrabban jelentkező remegés. Feltépte a papírt, és gyorsan átfutotta a levelet.

- Be kell mennem a dokihoz a klinikára. Az Isten verje meg!

Agresszív szitkozódása mögött a félelem rejtőzködött.

- Vigyázz a szádra fiatalember! – szólt rá egy érces hang a nappaliból. – Azt hiszem, már egymilliószor elmondtam, ha káromkodni akarsz, tedd úgy, hogy ne halljam...

- Bocsánat, fater! Elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül. – szólt halkan, kissé gúnyosan.

- ... és hogy Isten nevét hiába szádra ne vedd! Elég bajod van, nem kell, hogy a Teremtő haragját is kiérdemeld tiszteletlen viselkedéssel.

- Jó, oké, értettem! – mondta bólogatva, és alig halhatóan magában hozzátette – Több, mint harminc év alatt nem tudtál rám erőltetni szinte semmit, az általad jómodornak hívott szarságból. Bekaphatod, vén barom! Nem érdekel, mit papolsz öreg, nem is vagy az igazi apám.

Zsebre vágta a borítékot, és a szobájába ment. Kivett egy doboz cigarettát a bárszekrényből. Letépte a borítócelofánt és elővett belőle egy szálat. A szájába tette, és ösztönösen az ingzsebéhez nyúlt, ahol az öngyújtóját tartotta. A zseb üres volt. Zavartan kezdte el tapogatni ruházatát, hogy valamelyik részében talán ott van. Egymás után többször forgatta ki zsebeit iszonyatos káromkodások közepette. Letépte magáról a laza bőrkabátot, és idegessége tombolásig fajult. Vérben forgó szemekkel állt meg egy pillanatra, és éppen az egyik régimódi komódra bámult, aminek a szélén végre meglátta. Mint a dúvad, pár lépéssel a bútordarabnál termett, és szinte rávetette magát az öngyújtóra. Felpattintotta a fedelét, és lenyomta a dörzskereket. Várta a kovaszikrától belobbanó ismerős lángot. Az azonban megmakacsolta magát. Fényes szikrán kívül nem adott egyebet. Üres volt.

Mint akit kígyó mart meg, úgy vágta földhöz tébolyultan az apró szerszámot. Hirtelen megállt, és kimeredt szemmel bámulta a földön szerteszét gurult alkatrészroncsokat. Zavartan körbenézett, és az arcáról az izzadságot a hajába törölte. Tudta, hogy pár helyiséggel odébb az idős ember mindent hallott. Kihúzta magát, vett egy nagy levegőt, és elindult a konyhába gyufáért.

Ahogy a nappali hatalmas bejárata előtt haladt el, besandított a szobába, és meglátta az öreget.

A szoba olyan volt, mint egy múzeum. Ódivatú bútorok voltak ízlésesen elhelyezve. A falakon régi aranyozott keretekben régen elhalt felmenők képmásai váltották tájképek olajnyomatait. Hatalmas faragott tölgyfa könyvszekrények pózoltak öntelt módon, őrizve a tudás tárházát generációkon keresztül. A szoba közepén két bőrkanapé nézett egymásra, közrefogva egy díszes intarziáktól hemzsegő asztalkát. Balra hatalmas kétszárnyú ajtó nyílott a belső dolgozószobába. Azzal átellenben a falból egy barokk kandalló emelkedett ki. Két szélén ülő vörösmárvány oroszlánok vicsorgó szemfogakkal fogták közre a családi címert.

Az idős ember a kandallónak támaszkodva nézett ki az ablakon a szemközti ház irányába.

- Hihetetlen... Még, ennyi idő után is... – suttogta maga elé meredve.

A fiatalember óvatosan beoldalgott a szobába. Érezte, hogy valamit mondania kell, de nem tudta, hogy fogjon neki. Gyengén szédült. Koordinációs problémák gyötörték már egy ideje. Óvatosan megtámaszkodott az egyik szekrény sarkán, és finoman megszólalt:

- Ne haragudjon uram! Nem tudom, mi van velem mostanában, de úgy érzem, valami nem stimmel. Nem vagyok a legjobb formában.

- Igen, tudom. – szólalt meg a másik és lassan megfordult. – Egy egészséges ember nem ájul el az ajtóban csak úgy, mint te jómúltkorában.

Régebben bár sokszor meggondolatlan, mégis életvidám ember voltál. Mostanában gyakran látom, búskomorság gyötör. Ezért is szóltam Dr. Reinhard barátomnak, hogy soron kívül vizsgáltasson ki a klinikán.

Szemben álltak egymással. A fiatal csak bámult az öregember szemeibe. Sohasem vallotta be, de mindig is csodálta ezt az embert. Bölcsesség áradt lényéből.

Több, mint hat láb magas volt. Széles vállaival az erőt sugározta, pedig már a hetedik x-et is elhagyta. A fiatalember közel sem volt ennyire karizmatikus. Semmiben sem hasonlítottak egymásra.

- Miért törődik velem ennyire, hiszen már nem vagyok gyerek? Nem kellene istápolnia ennyire. És... Mindegy... – halkult el.

- Fejezd csak be nyugodtan, nem átok az, amit kimondasz. Igen, nem én vagyok a vérszerinti apád. Megígértem édesanyádnak, hogy amíg módomban áll, addig vigyázok rád, nem engedlek elkallódni. Nagyon szerettem őt. Nagyon... – és egy falon függő képre pillantott.

Ebben a másodpercben mindketten egyvalakire gondoltak. Egy gyönyörű nőre, aki mindkét férfi életében meghatározó jelentőségű szerepet töltött be. A szerető anya, és az odaadó feleség szelleme járt közöttük egy pillanatig.

- Mit nézett olyan hosszú ideig az előbb az ablakon keresztül? – szólalt meg a fiatal férfi nagysokára. – Ezen a meleg tavaszi napon mi érdekes ennyire itt a koszos belvárosban?

- A szemközti ház bejáratánál, az utca kövezetén ül egy ember. Őt néztem. – válaszolt az öreg.

A fiatalember az ablakhoz ment, félrehajtotta a nehéz brokátból készült függönyt, és kinézett.

Egy rongyos alakot látott meg a szomszédos ház gránitfalának dőlve, aki az ő bérházuk óriási bejáratát bámulta mereven. Furán viselkedett. Motyogott magában, időnként grimaszolt egyet, olykor indokolatlanul felkiáltott. Látszott rajta, hogy félnótás. Ismerte ezt a szerencsétlent, aki már jóideje a kapualjukban tengette az életét. Ahányszor a kapun kiment, a bolond hajléktalan hozzászólt valami érthetetlen nyelven, és csak bámult rá nagy vízkék szemeivel. Gyűlölte ezeket a szemeket! Neki is ilyen szemei voltak. Ilyenkor émelygés fogta el, hiszen úgy érezte, mintha saját groteszk torzója nézne szembe önmagával.

Hirtelen a koldus látványától iszonyatos dühbe gurult és hangját felemelve fröcsögte:

- Mi az istent lehet nézni egy ilyen ocsmány alakon, mondja? – fordult az öreg felé. Az idős férfi szeme rávillant, de ő tovább folytatta. – Az ilyen csatornalakó görényeket agyon kellene verni! Éjszaka benzinnel felgyújtani őket, hogy fáklyaként valami hasznosat is tegyenek a sötétben, az életben egyszer! Rohadt éhenkórász, tetves banda! Ostoba, iskolázatlan... – nem tudta folytatni, mert éles fájdalom fojtotta belé a szót. Az idős férfi egy mozdulattal elkapta a karját, és az ablaktól elrántotta. Kezét satuként szorítva szúrósan a szemébe nézett.

- Mérnökember, mint te! Csak hogy ő végig jelessel végezte az egyetemet! – mondta vészjósló hangon. - Nem bukdácsolta végig, hogy nyolc év alatt valahogy diplomája legyen, mint egyesek! Munka után tanult éjszaka, jelesre vizsgázott mindig, nem pedig semmittevőként bukott meg a vizsgákon sorra!

A férfit újabb dühroham kapta el, de csak tehetetlenül vergődött a másik szorításában. Arcán torz grimaszok jelentek meg, és a fogát csikorogtatta. Esélye sem volt ellenfelével szemben. Pár perc után agresszivitása alábbhagyott. Ereje elfogyott, így lassan nagy lihegések közepette elernyedt. A másik érezte ezt, és lassan eleresztette.

A folyosón lévő nagy állóórára pillantott, és sokkal nyugodtabb hangon megszólalt:

- Jól vagy? Szedd össze magad, és indulj el a klinikára! A doktor kettő óra után már szabad. Reggel beszéltem vele telefonon, és azt mondta, hogyha megkapod az értesítőt, akkor megvannak a laborleletek, és a kivizsgálások eredményei. Már több konzoliumot tartott az ügyedben neves kollégákkal. Kettő után bent van az irodájában.

A fiatalember szó nélkül bekullogott a szobába, ahol a kabátját hagyta, felvette, és a folyosón egy röpke pillantást vetett a tükörképére. Miután a nagy velencei tükör megnyugtatta, hogy nem néz ki siralmasan, a zsebeiben kutatott a kulcsai után. Amint megtalálta az egyik farzsebében, előkapta, hogy a zárba illessze, de az kihullott a kezéből. Megállt, és a földön fekvő kulcscsomóról a kezeire esett a tekintete. Mindkét keze gyengén remegett.

- A kurva életbe! – motyogta alig hallhatóan.

Elhatározta, hogy nem gurul dühbe, és a kulcsokért hajolt. Háromszor ejtette el és emelte fel a földről, mire végre kinyitotta vele az ajtót, majd szó nélkül csapta be maga után, ahogy kilépett a gangra.

- Sok szerencsét… fiam! – nézett utána az öregember.


Az emeletről hatalmas szecessziós lépcsőzuhatagon keresztül leért a fogadószintre.

Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy a régi szomszédoknak nem köszönt, sőt majdnem elsodorta őket a fordulóban. Az idős emberek rosszalló fejcsóválással poroszkáltak tovább.

Ahogy kiért a kapuszínre hirtelen megtorpant. A koldus! Az öregember a kapubejáró szegletébe húzódva rágcsálta szegényes ebédjét. Ahogy felpillantott, meglátta a fiatalembert és elmosolyodott. Homályos szemei megcsillantak, görcsös kezeit felé emelte és érthetetlen nyelven finoman beszélt hozzá.

- A tetves anyját! – hörögte félhangosan. - Mindig valaki beengedi, és kajával tömi a rohadékot!

Első indulatában az öreg felé rohant, aztán hirtelen megtorpant.

- Még valaki meglát! – gondolta. – Csak okosan!

A koldus reménykedve nézte, és ahogy közelített felé, egyre barátságosabban nézett rá. Utálkozva méregette az öreget, és ahogy melléért, óvatosan kinézett a kapun át az utcára. Üres. Nem jár most erre senki. Halkan nekifeszült a nagy kétszárnyú ajtó egyik felének ami irdatlanul nehéz volt, alig bírta kattanásig tolni a zárba. Félhomály lett úrrá a hatalmas folyosón. Rajtuk kívül csak a szemétkonténerek hallgatták a vészjósló csöndet...

Az öregember boldogan nézett a fiatalra, és ennek kedves hangokkal jelét is adta. A másik csak gőgösen állt előtte. A koldus finoman a fiatalember nadrágjába kapaszkodott és mondani szeretett volna valamit.

- Mit merészelsz? – hajolt le hozzá. – Hozzáértél a gatyámhoz, te mocsok?!

Az öreg szemei elkerekedtek. Hirtelen megteltek könnyel, és óriási cseppekben hulltak alá. Ekkor kapta az első ökölcsapást. Az álla nagyot reccsent, és kissé felkiáltott. Nem hangosabban, mint amikor egy kölyökállatot kínoz az ember, mert gyenge tüdejéből nem futotta többre...

Hátrahanyatlott, és a fájdalomtól kissé összegömbölyödött. A fiatalember vérszemet kapott, és felugrott. Eszét vesztve elkezdte rugdalni a földön fekvőt. Az nem védekezett csak halkan sírt.

A tompa pufogás és nyögdécselés amolyan fél óráig tartott. Azután hangos csapódással bevágódott a bejárati ajtó. A lépcsőházban újra síri csend uralkodott...


Cudar hangulatban volt. A látogatás a professzornál mélyen elkedvetlenítette.

- Menjen a picsába a vén gyökér a diplomájával együtt! – sziszegte a fogai közt. – Biztosan beszélt az öregemmel, és ezért szórakozik velem! Azt hiszik, hogy meg tudnak ijeszteni! De tévednek!

Órákon keresztül céltalanul rótta az utcákat. Mindenbe belerúgott, ami a földön hevert, mindenkit fellökött, aki nem tért ki előle széles ívben. Egyszer csak megszédült. Egyre gyakrabban történik ez vele. Egy padhoz tántorgott, és leült. Az arcát a kezébe temette, próbálta figyelmen kívül hagyni a rátörő erős fejfájást. Rá kell gyújtania! A zsebébe nyúlt, de a doboz üres volt. Szitkozódva vágta földhöz.

Amikor kicsit jobban lett, elhatározta, hogy hazamegy és lefekszik. Az utcájukba érve befordult a sarkon és hirtelen megtorpant. Nagy csődület volt a kapuban. Szomszédok álltak a bejáratnál, és a járdapadkánál egy mentőautóban sürgölődtek a mentősök. Rendőrök beszélgettek a lakókkal.

- Huh, jó lesz kerülni egyet! – villant az agyába.

Visszahátrált az utcasarokra, és a szomszéd utcafrontról nyíló hátsó bejáraton keresztül jutott be a lépcsőházba. Macskaügyességgel lopakodott végig az emeletre, és szinte hangtalanul zárta az ajtót maga mögött, ahogy a lakásba ért.

Óvatosan suhant a szobája irányába. Amikor mostohaapja ajtaja előtt lépett volna el, megpillantotta őt, amint a széles nagy erkélyen áll.

- Megjöttél? – kérdezte az öregember, anélkül, hogy hátrafordult volna.

Hirtelen indulatba jött. Erőteljesen a szobába lépett, és rákiáltott:

- Mi ez az egész? – a zsebéből kitépte az orvosi vizsgálatok eredményét.

Az idős ember lassan megfordult, és szomorúan a szemébe nézett.

- Huntington-kór. Autoszomális dominánsan öröklődő neurodegeneratív...

- Honnan tudja? – vágott a szavába. – Maga összebeszélt azzal az átkozott professzorral!

- Amikor elviharoztál tőle, felhívott Reinhard doktor. – kemény arcéle megenyhült, könnyek fojtogatták. – Nyugodj meg fiam! Sokat tudunk tenni ellene, ha te is akarsz...

- Ugyan mit? – ordított magából kivetkőzve. – Az a kibaszott doki mindent elmondott erről a szarról! Istenem! Mégis hogy lehetséges ez?

Az öreg nagy levegőt vett és hallgatott. Visszanyerte lelki egyensúlyát. A fiatalember leroskadt egy karosszékbe, és kirobbant belőle a zokogás.

- Anyám? – kérdezte könnyektől elfúló hangon. – Anyám beteg volt, igaz?

- Nem. – szólt az öreg halkan. – Az apád volt a beteg...

Bejött az erkélyről, és közel húzott egy széket. Leült vele szemtől szembe.

- Figyelj, fiam! Apád nem tehetett róla. Negyven éves volt, amikor megállapították nála ezt a betegséget. Nagyjából ugyanekkor tudta meg, hogy az ő édesapja is ebben hunyt el. Egy pillanat alatt összeomlott. Gyűlölte a világot, Istent és mindenkit, aki nem szólt neki, hogy a felmenőiben egy gyilkos kór szedte az áldozatait. Te akkor öt éves voltál. Hidd el, nem magát sajnálta...

Ötven százalék volt az esély, hogy te nem öröklöd, de nem áltatta magát. Anyádnak elmondta, hogy képzeli el a jövőt. A családnak szét kell válnia. Te maradsz édesanyáddal, és ő elhagy benneteket. Érezte, rohamosan romlik az állapota, és nem akart veszélyt jelenteni a családjára. Folyamatos dühkitörések, erős letargia, nagyfokú szellemi hanyatlás jelentkezett nála. Anyád erről hallani sem akart. Apád pedig tudta, hogy így lesz. Beadta a válókeresetet, és minden vagyonát rátok hagyta. Remélte, amikorra te felnősz, addigra megtalálják a kór ellenszerét, és gondoskodott elég pénzről, hogy kikezelhessenek, ha örökölnéd.

- Jesszusom! – törölte meg az arcát a fiatal. – Ezt eddig miért nem mondta nekem?

- Mert szerettem édesanyádat és megígértem neki, hogy csak akkor mondom ezt el, ha rajtad is jelentkeznek a tünetek. Csak pár hónapja láttam, hogy valami nem stimmel.

- Milyen ember volt az apám? – kérdezte halkan. – De őszintén!

- Nagyon jó. Jellemes és becsületes... - válaszolt lassan az idős ember. – Azt mondta, amikor elment: amíg élek a fiamat amikor csak tudom szemmel fogom tartani. Szeretném azt még megélni, hogy lássam, milyen emberré válik, amikor felnő.

Hirtelen egy sziréna sivított a levegőbe. Az öreg felállt, és kiment újra az erkélyre. A mentőorvos beszállt a járműbe. A rendőrök most már ráérősen ácsorogtak a járőrautó mellett. A lakók ijedten beszéltek egymáshoz. Már nem sietett senki. A mentő lassan kiállt, és elfordult az utcasarkon.

- Bevégeztetett... – mondta félhangosan. – Sokáig szenvedett, és most elment.

- Mi történt? – kérdezte a fiatal. – Mi az istennek mászkál ki állandóan arra a rohadt erkélyre?

Az idős ember megfordult félig, és nagyot nyelt.

- Azért a hajléktalan emberért jött a mentő. – mondta finoman. – Valaki nagyon megverte szegényt.

- Na és akkor mi van? – válaszolta közönyösen a fiatalember. – Már ez is baj? Legalább nem ólálkodik itt folyton az undorító állatja. Gyerekkorom óta itt sündörög az a fickó.

Az öregember arcán a vonások megkövültek, keményebb hangra váltott.

- Meghalt. – szólt röviden. – Láttam abból, ahogy letakarták. Agyonverték szegényt.

- Meghalt? – rémült meg a másik. – Jézusom! Ezt nem tudom elhinni!

Némán nézett maga elé. Keze akaratlanul elkezdett remegni, hirtelen rátört a magány és a félelem.

- Maga ismerte? – kérdezte csendesen. – Honnan ismerte azt az embert?

Az öregember teljesen felé fordult. Lassan bejött az erkélyről, és bezárta a nehéz ajtókat. Miután a függönyöket is a helyére igazította, újra leült a fiatalember elé.

- Igen, ismertem. – válaszolta kimérten. - Valamikor az évfolyamtársam és barátom volt.

- Ez a bolond kis alak? – hitetlenkedett a fiatal. – Ez hihetetlen!

Akkor az öreg egészen közel hajolt hozzá, az orruk szinte összeért.

- Ő volt az apád...

12 megjegyzés:

  1. Ferenc, ismételten gratulálok. Küldtem Önnek levelet a facebook-on.
    Ölelem:
    L.D.

    VálaszTörlés
  2. Ez nagyon kemény történet... Gratulálok!

    VálaszTörlés
  3. Kedves L.D!

    Köszönöm a levelét, ha felmegyek a Facebook-ra, mindenképpen válaszolok.

    Hódolattal,
    Zsedely



    Kedves Lili!

    Köszönöm...

    Hódolatom,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  4. Ezt már szerettem volna mondani, de inkább ide írom le: tetszett!
    Egyszerűen, tetszett.


    :]

    VálaszTörlés
  5. Kedves :]!

    Örülök, hogy olvastál, és tetszett!

    Tisztelettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  6. Kemény, vonalas történet, igazán megrázó. Szépen írtad meg barátom, precízen, pontosan. Gratulálok!

    üdv,

    Robin

    VálaszTörlés
  7. Köszönöm Barátom!
    Különösen jól esik a dicséreted, mert tudom, hogy nemcsak emberi, hanem szakmai is.

    Barátod,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  8. Kedves Zsédely,

    megváltozott a blogom elérhetősége, itt talál, ha keres:)
    http://biokert-es-lelek.blogspot.com/

    És a Tara név helyett a sajátomat használom ezentúl.

    VálaszTörlés
  9. Köszönöm az ismételten tanulságos történetet :)
    Sajnos tényleg manapság annyira rohanunk és a saját gondjainkat igyekszünk megoldani h észre se vesszük h olyan emberbe rúgunk bele akit vagy nagyon szeretünk vagy nagyon szeretnek.
    Köszönöm még egyszer :)

    Üdvözlet :)

    VálaszTörlés
  10. Kedves Noémi!

    Én köszönöm, hogy olvasott.

    Tisztelettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  11. Nincsenek szavaim.....

    VálaszTörlés
  12. GRATULÁLOK édes kisfiam a történet kicsalta a könnyeimetis, most értettem meg hogy jó embert neveltünk édesanyáddal a világ normális oldalát megértő emberei számára .MARADJ mindig ilyen MACI PAPA!

    VálaszTörlés