2011. október 30., vasárnap

Elrendeltetve


- Huh! – szakadt ki Michael-ból egy gigászi sóhaj. – Mindjárt szétrobbanok!

Hosszú hetek óta nem érezte jól magát. Mintha valami óriási láthatatlan súly préselné össze a mellkasát. Lassan fújta ki a levegőt. Émelygett. Előrehajolt kissé, arcát a kezeibe temette másodpercekre. Újra érezte a nyomást.

Hirtelen felállt az íróasztaltól, és az iroda konyhájába ment. A mosogatóból kihalászta a bögréjét. „A legszexisebb férfi a világon! (Persze, csak Brad Pitt után!)” – olvasta el a porcelánon lévő feliratot, ki tudja hányadszor. Sue-ra gondolt. Pár éve kapta tőle. Igen, Sue! Ő a legnagyszerűbb nő, az egész földön. Milyen csodálatos teremtés! Sue... Gondolatai elkalandoztak.

A forró víz égető érzése térítette magához.

- Bassza meg! – szakadt ki a száján.

Megtörölte a kezét, és a kávéautomatához ment. A két féldolláros hangosan csúszott végig a gépben. Megnyomta a gombot. Pár másodperc múlva gőzölgő instantkávé folyt a bögrébe. Amikor a masina elhallgatott, kivette a poharat a gépből, és a szemközti ablakhoz sétált, és kibámult rajta.

Az iroda a város szélén állt, egy gyárnegyed sarkában. A kerítésen túl egy öreg erdő húzódott, ami eddig elkerülte az ipar erőszakos terjeszkedését. Erre a vegyes faóriásokkal tűzdelt minidzsungelre nézett Michael ablaka. Gyönyörű, enyhe őszi idő volt. A nap lassan nyugovóra tért, de mielőtt lebukott volna a horizonton, aranysárga fénnyel árasztotta el a felszínt. Minden aranyszínben pompázott. A fák, a távoli házak, a dombok, és a messzi hegyek is. Bármi is bosszantotta fel munka közben, beállt az ablaka elé, pár percig belefeledkezett ebbe a csodálatos látványba. Mindig megnyugtatta a természet közelsége. Eddig...

Most is nyugtatóan hatott rá a horizont, de a nyomasztó idegessége nem hagyta magára. Érezte, most is megbújik benne, és csak azért gyengült kissé, hogy később elementáris erővel kínozhassa. Sokat gondolkodott rajta, hogy miért van jelen ez a rosszullétszerű stressz.

Hirtelen Sue-ra gondolt. Az elmúlt hetekben elmondhatatlanul nehéz neki. Ő is szenved, és ennek ellenére erős támasza volt mindvégig. Erős asszony. Nagyon erős. Hálát adott a sorsnak, hogy ilyen felesége lehet. Visszafordult az íróasztalához.

- Az egész cégben csak egy ekkora barom van, aki bejön hétvégén is dolgozni, csak azért, hogy a tulajdonosok osztaléka az év végén több legyen: Én. – mondta félhangosan magának.

Körbenézett a kihalt irodában, és torz mosolyra húzódott a szája.

- Mit szólsz ahhoz öregem, ha mi most hazamennénk? – kérdezte az asztal mellett lassan megjelenő árnyéktól. – Halloween napján ne dolgozzon az ember, nem igaz?

Az árnyék lassan alakot öltött egy foltos macska képében. Hétvégenként néha behozta, hogy ne legyen annyira egyedül az épületben. A szőrgombóc felugrott az asztalra, szemeit a gazdájáéba akasztotta, és úgy nyávogott hozzá párszor.

- Igazad van kispajtás! – nyugtázta a macska reakcióit. – Irány haza!

A kisállat megértette a szavait, leugrott az asztalról, és egyenesen a bejárati ajtóhoz futott.

Michael belekortyolt egy nagyot a kávéjába, de nagyon nem esett jól neki. Összehúzta az arcizmait, és letette a bögrét. Vett egy mély lélegzetet, és a kabátjáért indult. Ahogyan végig sétált a munkaállomások között, eszébe jutottak azok a kollégák, akikkel hosszú éveket húzott le itt. Sok arc tűnt fel előtte, sok jó ember. Kevesen vannak már itt. Pillanatok alatt lepergett előtte az a 15 év, amit eltöltött ebben a részlegben. Nem sajnált semmit...



A bejárat melletti fogasról leakasztotta kabátját, felvette, és kinyitotta az ajtót. A macska kisurrant, de ő még mielőtt kiment volna, visszanézett egy pillanatra. Állt egy picit, aztán hirtelen kilépett, és már csak a zár csattanását hallotta az üres épület.

Kinyitotta az öreg Mercedes ajtaját, és előre engedte a macskát. Az engedelmesen beugrott az autóba, és máris az anyósülésen trónolt. Beült ő is. Slusszkulcs a zárban, és a vén motor egy pillanat alatt életre kelt.

- Hát igen! – simogatta meg a veterán járgány kormányát – Benned mindig megbízhat az ember, Szépségem! Ma már sajnos nem gyártanak ilyen kocsikat...

Hagyta pár percig melegedni, és közben megcsodálta az autó belsejét. Minden alkalommal talált valami új dolgot, ami önigazolást adott neki. Imádta a kocsit.

- Minden acél, fa és valódi bőr... – fordult a feszülten figyelő macska felé. – A készítők lelkének egy darabja van ebben a vasban. Te is érzed, te bolhazsák?

A kis jószág nyávogott egyet, és Michael önkéntelenül elnevette magát.

- Látod, nem mondok én butaságokat! – szólt újra hozzá. – Még te is igazat adsz nekem.

A hőfokmérőre pillantott, és látta, hogy a műszer kijelzője megmozdult.

Elindult lassan, kifelé hajtott az ipari úton. Ahogy elhagyta a nagy iroda és hangárépületeket és kikerült azok árnyékából, a nap akadálytalanul világította meg az útját. A portánál biccentett a biztonsági őrnek, és ráfordult a külvárosi útra. Az aranyló fény beragyogta a széles bevezető utat és a pár emeletes bérházak falait.

Már kezdte magát abban a hitben ringatni, hogy jobban van, amikor a szorongás újra erőt vett rajta, és minden eddiginél erősebben kezdte fojtogatni. Lassított kicsit, és lehúzta az ablakot. Azt gondolta, hogy a beáramló hűvös levegő enyhíteni fogja szenvedését.

Hirtelen megcsörrent a mobilja. Ideges kézzel keresete a kabátja zsebeiben. A harmadikban megtalálta. Sue volt az. Remegő kézzel vette fel.

- Szia Drágám! – szólt bele. – Várj egy pillanatra, félreállok, mert éppen úton vagyok hazafelé.

- Szia Drágám! – csilingelt az asszony hangja. - Persze, várok...

Csodálkozva vette el a telefont a fülétől. Megdöbbentően kiegyensúlyozott, sőt kissé vidám volt a felesége hangja! Nyoma sem volt az elmúlt hetek rosszullétekkel tűzdelt feszültségeinek, amit Sue hiába próbált leplezni, ő végig látta min megy keresztül.

Egyből lehúzódott a parkolósávra, ami nem volt nehéz manőver most, mert elég kihaltnak tűnt a külváros. Alig álltak autók az út szélén. Amint megállt, visszatette a fülére a kis készüléket.

- Itt vagyok, Kedvesem! – kezdte újra a beszélgetést. – Hogy vagy? Csak nincs valami baj?

- Ó, nincs semmi baj! – válaszolta az asszony. – Kitűnően érzem magam, Mich!

- Ez szuper! Végre! – mondta boldogan a férfi. – Hogy történt? Reggel még nem valami jól.

- Valóban így volt. – erősítette meg. – Tudod, gondolkoztam.

- Gondolkoztál? – csodálkozott el Michael. – Min gondolkoztál el, ami ilyen hihetetlen hatással volt rád?

- Mindenen! Komolyan végig gondoltam mindent, ami az elmúlt pár hónapban velünk megesett. – kezdte Sue. – Semmi sincs ok nélkül. Sokat töprengtem, és egy dolog volt, amihez állandóan visszatértem. A baleset! Emlékszel? Akkor kezdődött... Ma mindent megértettem.

- A baleset? – kérdezte a férfi. – Drágám, az ég szerelmére! Már sokszor megbeszéltük ezt! A főorvos azt mondta, hogy csak a pszichés megrázkódtatással tudja magyarázni, hogy miért van ez a fojtogató szorongás bennünk. Egy tucat vizsgálatot végeztek rajtunk. A pirulái sem segítettek egy szemernyit sem. Nincs utóhatása a dolognak. Ki vagyok készülve, pedig egészséges vagyok szerinte! Azóta csak te vagy, akinek örülök ebben az életnek nevezett rémálomban...

- Semmi baj, Drágám! – csitította az asszony. – Mindennek megvan az oka...

- Remélem, nem édesanyád beszélte tele a fejed valamilyen vallási maszlaggal?! – emelte fel egy kicsit a hangját. – Mindig tisztelettel viseltettem iránta miattad, pedig ő nem nagyon szívlelt engem, de ha az ő keze van ebben...

- Állj le, Mich! – szólt a férjére finoman. – Nincs anyámnak semmi köze ahhoz, hogy megértettem az elmúlt idők történéseit. Gyere haza, a kedvencedet készítem éppen, és utána megbeszéljük. Bár, szerintem addigra már te is érteni fogod...

Sue letette a telefont.



Michael csak nézett bambán maga elé. A gondolatok fénysebességgel cikáztak zsibongó agyában. Igen, több mint egy hónapja szénmonoxid-mérgezést szenvedtek. Nem lett volna semmi baj, ha nem kívánják meg egymást a mosókonyhában. A heves szeretkezést követően ölelkezve elaludtak a földre dobot szennyeshalmon. A gázkazánt is ebbe a helyiségbe szerelték fel. Öreg darab volt, addig nem volt semmi gond vele. Pár napja kapcsolták be, mert hűvösre váltott az idő. Nem égett el tökéletesen a gáz, és a kémény sem végezte a dolgát jól. Az ajtó szellőzőnyílását ruhák takarták el. Ezeket már a tűzoltók állapították meg. Szerencséjükre a szomszédasszony átjött a pár napja kölcsönkért botmixerért, és megtalálta őket a pincében. Riasztott mindenkit rémületében. A mentő a klinikai halál állapotában száguldott velük a kórházba. Csodával határosan sikerült újraéleszteni mindkettőjüket. A másik csoda az volt, hogy nem alakult ki egyikkőjüknél sem agykárosodás, sem bénulás, és látászavarok sem kísértették őket. Látszólag minden rendben volt, érthetetlen módon, de túlélték a balesetet.

A szorongás egyre erősebb stresszhálót vont köré. Úgy érezte, hogy megfullad, ha nem száll ki a kocsiból. Kinyitotta az ajtót, és kikászálódott. Háttal az autónak támaszkodott, és az égre emelte tekintetét. Nagy levegőt vett, és megpróbálta kihúzni magát. Pár perc múlva kicsit jobban lett. Körbenézett az utcán. Merre lehet egy kisbolt? Ritkán gyújtott rá, de most ölni tudott volna egy cigarettáért. A sarkon látott egy non-stop üzletet, és elindult felé. A bejáratnál egy hajléktalan állta el az útját. Fogatlan groteszk ábrázatát az övébe tolta. Michael először meglepődött, majd hirtelen farkasszemet nézett vele. A csöves félelmetes hidegszürke szeme szinte megbénította.

- Szabad lenne, kérem? – préselte ki a szavakat magából. – Be szeretnék menni a boltba.

Az emberroncs megvonta a vállát, és megalázó pillantásokkal végigmérte. Lassan arrébb lépett, és halkan morgolódott. Michael sietve belépett a boltba.

- Jó napot! – lépett a pénztár elé. – Egy Chesterfield lesz.

A pénztárban álló fiatal férfi sem volt kedvesebb a hajléktalannál. Hanyagul a pultra dobta a dohányárut, a szája szélén meghúzódó undorral várta az ellenértéket. A férfi a tálba tette az aprópénzt, zsebre vágta a cigarettát, és gyors léptekkel távozott.

- Micsoda lezüllött környék lett ez! – sistergett magában, ahogyan az autója felé igyekezett. – Soha nem volt igazán egy polgári negyed, de ennyire nem volt veszélyes.

Beült a kocsiba, és sietve megszabadította a dohányt celofánbörtönétől. Gyorsan rágyújtott, és élvezte, ahogy a füst lekúszik a tüdejébe, és egy fokkal máris enyhít a szorongásán. Hátradőlt, és karikákat fújt a tetőkárpit felé. A macska érdeklődve bámulta a gomolygó füstkarikákat, láthatóan alkalmi játszótársat fedezett fel bennük.

Miért ilyenek az emberek? Miért ilyenek mostanában az emberek vele? A kérdések úgy hasítottak az agyába, mint ék a tuskóba. Igen, mostanában elég gorombák vele mindenhol. Pár napja a benzinkutas, akit 10 éve ismer, nem viszonozta a köszönését, és amikor még egyszer ráköszönt az úgy nézett vissza rá, mintha leprás lenne. Persze, mindenkinek lehet rossz napja, de mégis ez valami más volt. Valahogy mintha jó pár hete más lenne a világ. A munkahelyén is zordak voltak vele a kollégák, bár ez lehet, hogy a közelgő leépítés híre miatt van. Vagy...

- Ó, az nem lehet! – szólalt meg félhangosan. – Igen, a baleset óta ilyenek az emberek velem... de ez lehetetlen!

Hirtelen felült, és a pár lazító slukk után az eddig cirógató füst gyilkosan maró kátránnyá változott a torkában. Elkezdett erősen köhögni. A nyomás egyre erősebbé vált megint. Zihálva kapkodott levegő után. Nagy lendülettel kidobta a csikket az ablakon, és beindította a motort.

- Nem az én napom a mai. – szólat meg rekedten a macska felé fordulva. – Lassan már én is fantazmagórikus elméleteket gyártok. Gyere, menjünk haza...

Kipörgő kerekekkel vágódott ki a parkolósávból.



Gondterhelten hajtott az otthona felé.

- Oké, ez hülyeség, de azért gondoljuk végig. – mondta magának. – Az életem maga volt a boldogság addig a napig. Elvégeztem az iskolákat kitűnő eredménnyel, és még a sportban is jeleskedtem. Az egyetemi fociválogatottba is simán felvettek, amikor olvasták a suliból hozott jellemzésemet, amit Mr. Harlow - volt profi NFL játékos - írt, aki az edzőm volt. Ha nincs a foci, akkor nem ismertem volna meg őt. Az évadzáró meccsen láttam először. A megyében bajnokok lettünk, és velünk ünnepelt az egész egyetem. A banketten találkoztam vele. Gyönyörű volt! A legszebb lány volt, akit addig valaha láttam. Nagy örömömre én sem voltam közömbös számára. Csodálatos este volt. Pár évvel később derült ki, hogy csak miattam engedett a barátnői unszolásnak, hogy eljöjjön a döntő meccsre. Szívből utálta a focit...

Lediplomáztunk, mindketten kitűnő eredménnyel. Ideje volt továbblépnünk a kapcsolatunkban. Az én szüleim nagyon kedvelték őt, az övéi engem már kevésbé. Máig sem értettem az ellenszenvük okát, de szerencsére nem gördítettek akadályt a boldogságunk beteljesedése elé. Összeházasodtunk. Kaptam egy jó állást itt a Harold’s & Mart’s-nál. Vezető mérnökként sohasem panaszkodhattam az anyagiak miatt. Neki nem kellett dolgoznia, keresek annyit, hogy szépen meglegyünk, másrészt a ház körüli munka is egész embert kíván...

Hirtelen észbekapott, és beletaposott a fékbe. Majdnem áthajtott egy piros lámpán.

- Hú, ez meleg volt! – nézett a macskára, aki éppen megpróbált felmászni az ülésre, mivel a fékezés erejétől a doblemeznek repült. – Látod, így jár az, aki nem köti be magát!

Hirtelen egy bűzös leheletű kéregető termett az ablak mellett.

- Aggyámán egy dolcsit, főnök! – sipákolt Michael arcába. – Kenyérre köll a gyerekeknek!

Kenyérre, mi? A tetemes alkoholbűz megcáfolta a pár pillanattal előbb elhangzott kijelentést.

- Táguljon innen, jóember! – válaszolt a szakadt figurának. – Józanodjon ki, és csak azután mászkáljon az úttesten! Életveszélyes, amit csinál!

- Engem te ne taniccsá, köcsög! – kelt ki magából a csavargó. – Mingyá széjjelvágom az agyadat!

Hogy bebizonyítsa, nem a levegőbe beszél, egy hosszú kést vett elő valahonnan a kabátjából.

Égi szerencse, hogy pont zöldre váltott a lámpa, bár akkor is a gázba taposott volna, ha piros marad. Az öreg járgány korát meghazudtoló dinamikával követte gazdája parancsát. Mint egy fantasztikus regény megvadult acélszörnye, úgy ámokfutott végig a széles főúton...

Bassza meg! A kurva életbe! Magán kívül volt az izgalomtól. Mi jöhet ma még?

A külvárosi bevezető útról lekanyarodott, és az ismerősebb kertvárosba ért. A keze még mindig remegett az izgalomtól, így egy leállósávon félreállt. Ráborult a kormányra. Tüdeje erősen zihált, szeméből pánikkönnyek csorogtak. Fél óra is eltelhetett, amíg a fejét kiemelte a kormánykerékből.

- Istenem, mi ez? – révedezett át a szélvédőn. – Mi történt a világgal?

Pár perc múlva megerőltette magát, és kiszállt a kocsiból.

Háttal nekidőlt a kaszninak, és csak úgy nézett bele a házak mögött lemenő nap fényébe. Lassan a zsebébe nyúlt, és előkotorta cigarettáját.

- Jesszusom, mit művelek? – kérdezte önmagától. – Megint bagózok, pedig megígértem… Jó, még egy szál, ez a nap sem éppen átlagos.

Rágyújtott. Ahogy a füst újra lekúszott a légutakba, ő úgy csúszott egyre lejjebb emlékei alagsorába. Hol is tartottunk? Igen, addig minden példaszerű volt. Addig... Mi változhatott meg?

Gondolkozott egy darabig, és egyre felhősebb lett. Valahogy mindig ugyanoda lyukadt ki.

Ez nem lehet!

- Na, gyerünk haza! – pöckölte el a csikket. Nem vágyom semmi másra, csak egy jeges whiskey-re, és az én édes feleségemre.

A kíváncsiskodó macskát arrébb tessékelte, és beült. Belenézett a visszapillantó-tükörbe. Mintha nem ugyanaz az ember nézne vissza rá. A szemei olyan idegenek...

Nagy gázzal elindult hazafelé.



Ahogy a kulcs elfordult a zárban, bentről ismerős hangokat hallott. Kinyílt az ajtó, és a világ legfontosabb asszonya repült felé.

- Mich! Drágám! – kiáltotta a nő. – Hol voltál? Már halálra aggódtam magam miattad!

Nincs édesebb dolog, mint egy nehéz nap után megölelni azt, aki a legfontosabb az életünkben...

Michael nem válaszolt. Élvezte Sue ragaszkodó szorítását, és egy pillanatig úgy érezte, hogy eltörik a mécses nála. Lassan visszafogta a könnyeit, és mélyen magába szívta az asszony kívánatos illatát. Istenem! Örökre veled akarok maradni, egyetlenem!

A nő megérezte a férfi elgyengülését, és hirtelen két kezébe fogta az arcát. Egy pillanat alatt kiolvasott mindent a szeméből.

- Ó, Édesem! – szólt hozzá kedvesen. – Látom nehéz napod volt.

És minden további szó nélkül kézen ragadta és a nappaliban álló óriási bőrkanapéra húzta. A férfi lehuppant, mint a sószsák, és a nő finoman az ölébe csúszott. Gyengéden átkarolta a nyakát, és úgy kérdezte:

- Megértetted?

- Gondolkoztam sokat... – szólalt meg a másik kissé remegő hangon. – Akárhogy is, de nem tudom elhinni...

- Tudom, nehéz. – próbálta a legkedvesebb hangot megütni. – És elég hihetetlen is.

- Miért mi? – kérdezte a férfi elfúló hangon. – Miért pont mi?

A nő nem válaszolt egyből. Pár percig párja nyakába húzta magát. Zaklatottan szuszogtak egymás arcába. Végül Sue megtörte a csendet.

- Szép életünk volt. – kezdte halkan. – Mindenünk megvolt. Őszintén szeretjük egymást. Ebben a zavaros világban megtaláltuk, ami boldoggá tett bennünket. Egymást..., de nekünk már nem szabadna itt lennünk... Érted?

- Azt hiszem, igen. – bólogatott a férj. – Semmi sem történik ok nélkül. Nekünk abban a balesetben meg kellett volna halnunk. Most már biztosan tudom. Talán, ez a válasz a sok furcsaságra, ami azóta történik velünk. A folyamatos fárasztó rosszullét, az a megmagyarázhatatlanul fojtó nyomás, az emberek ellenszenves viselkedése. Nem csak mi, ők is érzik, hogy velünk valami nagyon nincs rendben...

- Elkerültük a Végzetet? – révedezett el a nő. – Akaratunkon kívül becsaptuk a Sorsot?

- Igen, lehet... – felhősödött el Michael tekintete. – De milyen áron?

- Igen, tudom, milyen kétségek dúlnak most benned. – osztotta kétségeit az asszony. – Amióta ez világossá vált számomra jobban érzem magam ugyan, de nem hiszem, hogy véletlenül ki tudtuk volna játszani a Halál Angyalát. Ez halandónak nem sikerülhet. Csak egy kis haladékot kaptunk...

- Nem tudom. – szólt a férfi. – Semmit sem tudok már, csak azt, hogy nagyon szeretlek.

- Hidd el, én is nagyon szeretlek. – válaszolta. – Gyere, töltsük el ezt az estét, úgy, mint még soha.

- Hogy érted?

- Kész a vacsora. Azt főztem, amit mindketten nagyon kedvelünk. Öltözz át az alkalomhoz. Én is azt teszem. A többit később.

Kiszállt Michael öléből, és elindult az emeletre átöltözni.

A férfi egyedül maradt a szobában. Zavarosak voltak a gondolatai. Hogy is van ez? Még most sem akarta megérteni teljesen. Ez egy olyan film, ahol nekik már nem kellene szerepelniük? Igen, furcsa volt ez a baleset, és a szövődmény nélküli felépülés is, de ilyen lehet, nem? Nem?

Lassan felállt, és a szemben lévő óriási üvegszekrényhez ment. Nagyon szép, míves bútor volt ez. Fester bácsi esküvői ajándéka volt. Van vagy száz éves. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és végignézte benne az összes kacatot. Az iskolai focimezét, Sue csipke kesztyűjét, az édesapja mandzsettáját, az édesanyja nyakláncát. Ahogy megérintette őket, minden tárgy egy filmet játszott le agyának vetítőgépén. Ó igen! Szép volt! Nincs mit sajnálni! Mintha sok hét után először érezte volna magát igazán jobban...

Hirtelen becsukta a szekrényajtót. Körbenézett. Milyen nagyszerű ház! Hát persze, hisz saját tervezés! Egy percig állt némán. Aztán elindult átöltözni.



A vacsora tökéletesen zajlott le.

Három fogás. Három tökéletes fogás. Ennek ellenére a gasztronómiai élmény csak másodlagos volt Michael számára. A vacsora alatt nem tudta levenni szemeit Sue-ról. Istenem, milyen gyönyörű! És ő az én feleségem!

Amikor elköltötték az utolsó falatot is, az asszony férje elé penderült.

- Gyere Drágám! – szólt hozzá hívogatón. – Most a hölgyválasznak van itt az ideje.

A férfi nem kérdezett. Hagyta magát elvarázsolni. Most mindent kérdés nélkül engedett.

Az asszony kézen fogta, és a garázsba vezette.

- És most hajts Joe bárjába! – mondta.

Beültek az autóba. Csodálatos kocsi. Ma minden olyan meglepő, vagy különleges.

Az úton le sem tudta venni a szemét gyönyörű feleségéről. Micsoda szerencse, hogy Joe ócska kis bárja a közelben van.

Beléptek. Azóta nem jártak itt, amióta szerelmet vallottak egymásnak ebben a helyiségben.

Nem sok minden változott. A boxok a régiek, a kínálat ugyanaz. A vurlicer ugyanazokat a régi slágereket köpködte. És nincs itt senki, csak az öreg Joe. Mire Michael körbenézett, már felcsendült egy régi szám. Az, ami a sorsát egykor meghatározta…

- Gyere Drágám! – búgta halkan az asszony. – Ez a mi számunk...

Valóban. Ez volt, amire először egymásba fonódtak. A dallam, ami örökre rabul ejtette mindkettőjük szívét...

Sue csodálatosan nézett ki. Semmi sem látszott rajta az elmúlt évekből. Ugyanolyan hamvas, és kívánatos volt, mint akkor, amikor először találkoztak. Nem is tudja, hogy hogyan, de elkezdtek lágyan ringatózni. A nő vezette, a férfi csak élvezte. Újraélte a régi emlékeket. Egymásba fonódva keringetek a táncparketten. Nem is tánc volt ez, hanem inkább egy a múltat a jelennel összekötő kéjutazás...

Észre sem vette, hogy lejárt a féldolláros, és elhallgatott a zene. Az emlékek felidézésétől megrészegülve bágyadtan nézett maga elé. Szerencsére egy finom kéz nem hagyta magára. Kézen fogta, és egy ismerős boxba húzta.

- Ez volt az... – kezdett magára találni. – Igen, ebben a boxban...

- … csókoltál meg először. – fejezte be az asszony. – És én tudtam, hogy ez lesz a végzetem...

Forgott vele a világ. Ahogy maga elé tekintett, ott volt a világ legfinomabb hamburgere az elhagyhatatlan sült krumplival. Úgy, ahogyan Joe mindig is tálalta. Úgy, ahogyan mindig is a legjobb volt...

Amikor újra felocsúdott, már ismét a Mercedesben volt.

- Menjünk a Páholyba! – kérte Sue. – Kérlek, menjünk oda!

A Páholy a várost körülölelő helyek egyik ismert szirtje volt. A generációk óta jártak oda a fiatalok éjjelenként, mert romantikus volt, és elég elhagyatott. Az óriási szirt minden pontjáról látni lehetett a város szmogban tündöklő fényeit, ahogyan alant világítanak az ég felé. Sok fiatal párnak volt ez a sziklaperem a szerelem beteljesedésének csúcspontja. Sue és Michael is közéjük tartozott egykoron, és sok év után most azon kapták magukat, hogy újra a szerpentinen kaptatnak fel, az ismert szirt felé.

Jó sok kanyar után megérkeztek. A fák ugyan magasabbak lettek, de ezt leszámítva semmi sem változott azóta, amikor utoljára látták ezt a helyet tinédzserként.

- Oda, a bokrok mellé... – irányította Sue, a párját. – Ott, ahol voltunk...

Ha nem mondta volna a férfinak, az akkor is oda állt volna. Élénken élt az emlékeiben az a csodálatos éjszaka.

- Itt vagyunk. – állította le a motort. – El sem hiszem.

- Én sem. - válaszolta a nő. – Nem hinném, ha nem látnám.

Szelíden rámosolygott, és átkarolta a nyakát.

- Emlékszel? – kérdezte. – Itt voltunk először, amikor...

- Ssss! – tette a szája elé a mutató ujját Michael. – Szerinted, lehet azt elfelejteni?

Sue kacéran megvonta a vállát. Lassú mozdulatokkal kibújt ruhája pántjaiból.

- Mit csinálsz, te... – kérdezte a férfi, de már nem volt ideje befejezni.

Forró csók tömte be a száját. Mire feleszmélt volna, az üléstartó kar kiengedve, és egy gyönyörű bestia két vállra fektette. Nem szólt, hagyta, hogy a nő némán uralkodjon rajta. Az kibújt lenge ruhájából, és az ágyékára ült. Istenem, milyen gyönyörű! A telihold lágyan tört meg Sue kifogástalan alakján, és szemérmetlenül világította meg izgalmas melleit. Egy pillanatig volt csak tétlen. A következő pillanatban vérszomjas vampként tépte a férfi ruháját. Az nem állt ellent, ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt. Körbe vette őket a néma éjszaka. Csak a test hangjai és a vágy sóhajai váltották egymást a néma éjszakában...



Michael letekerte a kocsi ablakait. A hűvös levegő cirógatta az arcukat a visszaúton. Kipirultak voltak, és boldogok. Az elmúlt hetek rosszullétei már nem kísértették őket. Sue kielégült mosollyal a vállára hajtotta a fejét, és finoman átölelte. A férfi is a fellegekben járt, nem sietett. Lassan, kíméletesen vezette a veterán szépséget a kanyarok tucatjain. Michael a hosszabbik kerülő úton ment, önmaga sem tudta, hogy miért. Talán hogy ez a gyönyörű este soha ne érjen véget...

Amikor a hegy aljára értek, az út kiszélesedett. Pár kilométer után egy ipari vasútátjáró kereszteződésébe értek. Ahogy egyre közelebb mentek, a lámpa pirosra váltott, és rekedt kolomphanggal adta tudomásukra, hogy a sínpár üzemben van. Lassan csurogtak be a lejtős kereszteződésbe. Az utolsó pár méteren a férfi behúzta a kéziféket.

Amikor megálltak, egymásra néztek.

Sue hirtelen átpattant, és az ölébe ült lovaglóülésbe. Mélyen a szemébe nézett. Úgy, mint még sohasem.

- Csodálatos este volt... - suttogta. - Szeretlek!

Átölelte.

- Igen! A legcsodálatosabb volt! – szólt a férfi elcsukló hangon. – Én is nagyon szeretlek! Nagyon, nagyon...

Acélbéklyóként szorították egymást.

Hirtelen egy apró fémes pattanás volt hallható. Az autó megmozdult. Lassan elkezdett a sínek felé gurulni. A kéziféket tartó fémdarabka pattanhatott el. Egy pillanat alatt megértették: ez nem a véletlen műve...

A két ember egy utolsó óriási csókban forrt össze.

A nagy sebességgel érkező tehervonatnak ilyen rövid féktávolságon belül esélye sem volt arra, hogy számottevően lassítson. Csak kürtölni tudott. Fülsüketítő sikítással adta a világ tudtára, hogy e Halloween éjszakán a Végzet eszköze lesz...

12 megjegyzés:

  1. Kedves Zsédely! Szép történet, de egyfolytában azon gondolkozom, miért nem ugrottak ki az autóból?? Legközelebb tessék nekem kiugrasztani őket gyorsan-gyorsan, mert ez így nem igazság!:)

    Egyébként tényleg tetszik, feszültséggel teli és olyan "Zsédelyes". Gratulálok!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Lili!

    Örülök, hogy tetszett!
    A sors akarata ellen nem tehet az ember semmit. Ők megértették, hogy szerencsések voltak: felfogták, hogy mi történt velük, és életük talán legszebb délutánját kapták búcsúzóul. A legtöbbeknek ez nem adatik meg...
    A Végzet okán az igazságosságot mérlegelni emberi dolog. Csakhogy ez nem igazságérzet kérdése...

    Köszönöm, hogy olvasott, és hogy volt véleménye! :) A gratulációja megtisztelő!

    Hódolattal,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  3. mi ebben a szép? adepresszió ? a halál?
    hova lenne a világ ha mindenki igy gondolkodna egy baleset vagy egy betegség után vagy közben? te jó ég....
    elcseszted az egész estém. ez iszonyú nyomasztó.
    mint ahogy a fekete háttér is.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Névtelen!

    Sajnálom, hogy nem tetszett, és ez elrontotta az egész estédet.
    Nem vagyunk egyformák, és így egyáltalán nem biztos hogy mindenki érti amiről írok. Tiszteletben tartom a véleményed, és attól függetlenül köszönöm, hogy olvastál, véleményeztél.

    Tisztelettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  5. szerintem te (xy) a lényegét nem értetted. itt nincs értelme "hova lenne a világ"-nak és egyéb pátoszos v nagy horderejű felháborodásoknak:D
    ez 'csak' egy gondolat volt az élettel kapcsolatban. úgy is írhatnám, átvitt értelmű.
    akár olyan rétű kérdéseket is felvethet, hogy van-e eleve elrendeltetés? meg van-e írva előre az életünk? ha tudjuk, hogy hamarosan vége lesz (megint nem a fentebb írtra gondolok), akkor átértékeljük-e az életünket, dolgainkat és változtatunk-e, amíg van idő?
    megjegyzem (ha érdekel, ha nem:D), én sem így gondolkodom a halálról. ettől függetlenül felvetett bennem pár kérdést.
    yx

    VálaszTörlés
  6. Kedves Zsédely! Rég láttam. Remélem jól van. Túl vagyunk az ünnepeken, szerencsére, számomra mindig egy picit nyomasztóak is. Adjon hírt magáról, jó?

    VálaszTörlés
  7. Kedves Ildikó!

    Érdeklődése kedves és egyben megtisztelő is.
    Köszönöm, jól vagyok, remélem, Ön is hasonlóképpen jól érzi magát, mint én.
    Igen, túl vagyunk az ünnepeken, de nem csak e történések miatt van némi szünet a blogom írásában. Egyéb irányú elfoglaltságaim nem teszik lehetővé, hogy rendszeresen tudjak az írással foglalkozni. Kérem, nézze el nekem átmeneti szótlanságom, ígérem, amikor mód nyílik rá, be fogom pótolni a jelenlegi "terméketlen" időszakot.

    Remélem, az Ön háza táján minden rendben, és még egyszer köszönöm érdeklődő levelét! :)

    Tisztelettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés
  8. Igen, nálunk minden rendben van, hálisten. Örülök, hogy jól van, és várom az írásait, mint mindig. Pihenjen is azért, ne csak dolgozzon:)

    VálaszTörlés
  9. Köszönöm, pihenni is fogok. :)
    Amíg újra értekezünk, olvassa el a legújabb írásomat... :)

    VálaszTörlés
  10. Huha, itt is van a legújabb, olvasom nyomban:)

    VálaszTörlés