2012. december 1., szombat

A vándor

- Kérlek, ne állj ott hátul! Fáradj beljebb! – szólt az elöljáró.
A sokaság lassan szétnyílt, és utat engedett a megszólítottnak.
- Gyere, fáradj ide a balomra, és ülj le! – szólt újra.
A magas, szikár ember feltűnő jelenség volt. Poros, kissé szakadt köntöse elárulta, hogy valóban a végtelen utakon él. Egyszerű ruházatáról azonban hamar elvonta a figyelmet nemes arcéle, intelligens tekintete. A gyülekezet kisvártatva szétnyílt előtte. Magabiztosan elindult a kínált hely felé, mozdulatain látszott, hogy egy csöppet sem érzi magát feszélyezetten a fényűző házban. Mielőtt leült, köszönettel biccentett a ház ura felé.
- Köszönöm, hogy meghívtál a házadba, uram!
Amaz nem szólt, csak visszabiccentett és intett, hogy leülhet. A szolgák, és az egybegyűltek között sustorgás ütötte fel a fejét.
- Ez a nap az igazságtevés és a bölcsesség napja ebben a hónapban. Folytassuk! – szólt az elöljáró, és a terem közepén ácsorgó emberek felé fordult. – Tehát, mivel a föld a tiéd, de a munka a rokonodé és annak családjáé, amiből a bő termés fakadt, én azt mondom, hogy oszd meg vele igazságosan, fele-fele arányban. Béküljetek ki, és éljetek békében!
A két ember egymás felé fordult. Rövid ideig fürkészték egymás tekintetét, majd vontatottan kezet fogtak. Az egybegyűltek elismerően bólogattak, míg az elöljáró elégedett mosollyal kihúzta magát. Körbenézett a teremben lévőkön. Élvezte a helyzetet, ünnepeltette magát. Pár perc elteltével az egyik őr felé biccentett.
- Következő! – kiáltotta egy katona az aula szélén.
Egy kisírt szemű, félelemtől rettegő fiatal nő vetette magát az elöljáró lábai elé.
- Uram! – esdekelt. – Kérlek, hallgass meg!
Az elöljáró vonásai megkeményedtek. Tudta, hogy ki ez a nő, már ismerte a történetét.
- Tisztátalan! – sziszegte.
A nő térden állva, könyörgőn nyújtotta felé a kezét. Kissé felemelte a fejét. Arcvonásainak szépségét még a fájdalma sem torzíthatta el. Hosszú ébenfekete haja kibontva söpörte a hideg padlót. 
- Hallgass meg! – kérte könnyeitől fuldokolva.
A férfi arcán az utálat és a megvetés tükröződött. Maga alá húzta a lábát a szófán, ösztönösen félve attól, hogy valamilyen módon hozzáérhetne a szerencsétlen esdeklő.
A nő most a poros, jóval szerényebb ruházatú ember felé fordult. Tekintetük találkozott. A férfi kedvesen és megértően nézett rá. A nemtetszés moraja hullámzott végig a sokaságon.
- Bűnös! – zárta rövidre a kényelmetlen helyzetet.
Az őrség vezetőjére villant, aki tudta, mit kell tennie. Erőltetett lépésekkel a fiatal nő felé lépett, és azt a vállánál megragadva a sokaság felé taszította. Miután a parancsot végrehajtotta, szolgálatkészen nézett gazdájára, várva az újabb utasítást. Az felemelte karját, és félreérthetetlen módon jelezte: vége az igazságosztásnak, következzen az ebéd.

- Láttalak már többször is a városban. – szólt az elöljáró a vendége felé. – Bölcs ember hírében állsz.
- Csak annyira vagyok bölcs, amennyire Mennyei Atyánk engedi. – válaszolt a vándor. – Sokat látok, hallok, tapasztalok. Beszélgetek azokkal, akik beszélgetni szeretnének velem. Szeretem az embereket, kíváncsi vagyok az életükre.
Az elöljáró letette a kenyeret, amit a kezében tartott, és a másik szemébe nézett. Mi járhat ennek a fejében? Nagyon szeretett volna belátni az okosan csillogó szempár mögé...
Az ebéd nyilvános volt, bárki bemehetett. A gazdagon terített asztaloktól távolabb jóval egyszerűbb teríték fogadta a környék szegényebb lakóit e napokon. A lakoma jó hangulatban folyt, az asztalszomszédok étkezés közben élénken társalogtak egymással.
Hirtelen elhallgatott mindenki, a szó az ajkakra fagyott. Egy vékony alak emelkedett fel az árnyékos sarokból, és egyenesen a főasztalhoz tartott. A tisztátalan nő volt az. A testőrök megmozdultak, de a házigazda intett: ide most bárki bejöhet, nem eshet baja. Még ha ez időnként nagyon kellemetlen is...
Egyenesen a vándorhoz ment és a lábai elé térdelt. Az asztalszomszédok elhúzódtak. A nő egy tálkába kevéske vizet öntött, és a férfi lábfejét az ölébe fogta. A vándor előre hajolt, megsimogatta a fejét, és felemelte az állát. Kedves mosollyal a fiatal nő a szemébe nézett, és az zokogni kezdett. A könnye patakokban folyt végig az arcán, és a tálkába töltött vízbe potyogott. Sírt egy picit, majd lassan megmozdult, levette a férfi saruját, és finom mozdulatokkal megmosta a lábfejét. Egyiket a másik után. Hosszú hajával megtörölte, majd egy apró alabástrom fiolát vett elő ruhája redőiből. Egy határozott mozdulattal letörte a tetejét, és abból drága illóolaj virágillata vegyült a helyiség levegőjébe. Bekente vele a vándor mindkét lábfejét, és megszólalt:
- Kérlek uram, bocsáss meg nekem! Bűnös vagyok, de megbántam már minden bűnöm vagy ezerszer! Nagyon kérlek, legalább te bocsáss meg nekem... Így nem tudok élni...
- Ne aggódj, nem kell megbocsátanom neked semmit! – simítja végig az elgyötört nő arcát. – Nyugodj meg, már megbocsátattak a te vétkeid!
A fiatal nő ajkai újra sírásra görbültek, de a férfi bíztató tekintete új erővel töltötte el. Lehajolt, és megcsókolta a vándor lábait. A vendégek felhördültek. A férfi felállt, felsegítette a nőt a földről. Kedvesen rámosolyogott.
- Eredj békességgel! – szólt végül.
A fiatal nő szemmel láthatóan megenyhült bánatában. Hátralépett párat, vonásai újra szépségét sugározták. Megfordult, és a kijárat felé indult. A meglepődött vendégek utat engedtek. Az ajtóból még visszafordult, és boldog mosollyal nézett a vándorra. Az visszamosolygott rá, és alig láthatóan biccentett felé: most már menned kell. A nő erre hátat fordított és kisétált a teremből...

A botrány hangulata áradt szét a teremben. Nyíltan ugyan senki nem bámulta, de a szeme sarkából minden résztvevő az elöljáró vendégét nézte. Az őrök feszengtek, nem tudták mit is tegyenek most. A vendégek egymás felé fordulva morgolódtak.
- Ez hallatlan! – mérgelődött magában az elöljáró. – Én még azt hittem, hogy ez az ember bölcs! Érintkezett azzal a szajhával! Az én házamban! Cseppet sem érdekli, hogy így ő is tisztátalanná vált?! Ki ez az ember, aki csak úgy bűnöket bocsát meg?
Itt valamit tenni kell. A ház ura, felállt és tapsolt kettőt, jelezve, hogy jöhet a következő fogás. A szemrevaló felszolgálók és a finom étkek látványára a meghívottak látszólag megenyhültek. A vándor a ház ura felé fordult.
- Látom uram, hogy sok gondolat jár a fejedben. – szólalt meg.
- Jól látod. Valóban sok gondolat kavarog bennem. – emelte fel a hangját az elöljáró. – Téged sokan bölcs és igazságos embernek tartanak a környékünkön. Némelyek prófétának mondanak és követnek. Kérdelek én: hogy lehet valaki bölcs, ha így viselkedik?
- Uram, te bölcs és igazságos ember hírében állsz. – emelkedett fel az asztaltól a kérdezett. - Méltán vagy büszke bölcsességedre és igazságos ítéleteidre. Kérdésemre így könnyedén tudsz felelni. Egy hitelezőnek van két adósa. Az egyik ötvennel tartozik neki, a másik ötszázzal. Egyik sem tud fizetni. A hitelező elengedi mindkettőnek az adósságát. Kérdés: melyik fogja jobban szeretni? Amelyiknek ötvenet engedett el, vagy amelyiknek ötszázat?
- Nem túl nehéz a kérdés. – válaszolt foghegyről az elöljáró. – Az szereti jobban, akinek többet engedett el.
- Helyesen válaszoltál, uram. – fordult hozzá a vándor. – Ez a dolog nyitja. Akinek sok bűne megbocsáttatik, jobban fogja szeretni azt, aki megbocsát neki, mint az, akinek kevés.
Mindnyájan követünk el bűnöket az életben. A bűn zsoldja a halál, és ez minden embert nyomaszt, aki vétkezik. Annak lehet megbocsátani, aki őszintén megbánja bűneit, és nem csak tudja, hogy mik azok. Színt kell vallania az embernek a bűneiről, ha más előtt nem is, mint saját maga előtt. Ha képes rá, hogy megvallja...
- De ez egy tisztátalan nő! – veszítette el önuralmát az elöljáró. – Te oktatsz engem? Hogy mersz összehasonlítani azzal a szajhával itt bárkit is?!
- Nem hasonlítottam senkit senkihez. – válaszolt nyugodtan a vándor. – Mindenkinek magának kell tudnia bűnei sorát és súlyát...
- De mégis! Ez felháborító! – kiáltotta a ház ura. – Én meghívtalak a házamba...
... de, nem fogadtál vendégként. – vágott a szavába a vándor. – Igen, meghívtál magadhoz, de nem fogadtál tisztességgel, szokás szerint. Nem adtál vizet mosdani, sem kendőt, hogy tisztán léphessem át házad küszöbét. Nem adtál kezet, s nem öleltél meg. Éreztetted velem, hogy sokkal többre tartod magad nálam. Képmutató módon papolsz a bölcsességről és igazságról mindenkinek, de a tiszteletet és megbecsülést egynek sem adtál. Kegyesnek mutatod magad, de ha igazán bölcs lennél, akkor tudnád: a kegyesség látszata semmit sem ér, ha nem társul mellé jóhiszeműség és jóindulat.
Annak a nőnek kevese volt, de azt is nekem adta. Neked sok van, mégis fukarkodtál irányomban. A legfájóbb az, hogy azzal fukarkodtál, ami nem kerül csengő aranyba: az őszinte szeretettel...

A teremben csend honolt. Kihalt síri csend.
A vándor csak állt és szomorúan nézett a ház urára. Az elöljáró csak bámult maga elé kifejezéstelen arccal. Az őrök feszengtek, hogy mit is tegyenek most. Várjanak uruk parancsára, vagy csak teperjék le ezt a szemtelen alakot, minden jelzés nélkül. A vendégek mozdulatlanul ültek, szájukban megállt az étel, dermedten várták a folytatást.
Hosszú néma percek után, a vándor lassan kilépett az asztal mögül, és a kijárat felé indult. Az őrség megmozdult, de az elöljáró intett, félreérthetetlenül jelezte: hagyják elmenni. Amikor a terem bejáratához ért, kiáltás törte meg a fagyott csendet.
- Várj! Kérlek, várj egy kicsit!
A ház ura kiáltott utána. A vándor megállt. Az elöljáró felállt az asztaltól, összehúzta köntösét és a távozó után sietett. Amikor az ajtónál beérte, szembeállt vele, és az arcába nézett.
- Kérlek, bocsáss meg nekem! – szólt zaklatottan. – Igazat szóltál az imént...
A vándor mélyen a szemébe nézett. Látta, hogy könnyfátyol homályosítja el a tekintetét.
- Én megbocsátok neked. – mondta szelíden. – De először önmagadnak kell megvallanod a vétkeidet, és megbocsátanod. Mennyei Atyánk mindent lát. Ha őszinte a megbánásod, Ő tudni fogja...
- Igazad van. – csuklott el a hangja. – Mit tegyek?
- Te egy bölcs és vagyonos ember vagy. – mondta szelíden. – Sokat tehetnél azért, hogy jobb legyen a világ. Mindened megvan ahhoz, hogy reményt adj a reménytelenségben, a bizalmat ébressz a bizalmatlanságban, jó szívvel fordulj a kitaszítottakhoz és segíts a kiszolgáltatottakon...
Az elöljáró megbabonázva hallgatta.
- Ki vagy te? – kérdezte remegő hangon.
A vándor búcsúzásképpen vállon fogta gyengéden.
- Jézus vagyok, Názáretből...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése