- Kérlek, ne állj ott hátul!
Fáradj beljebb! – szólt az elöljáró.
A sokaság lassan szétnyílt, és
utat engedett a megszólítottnak.
- Gyere, fáradj ide a balomra, és
ülj le! – szólt újra.
A magas, szikár ember feltűnő
jelenség volt. Poros, kissé szakadt köntöse elárulta, hogy valóban a végtelen
utakon él. Egyszerű ruházatáról azonban hamar elvonta a figyelmet nemes arcéle,
intelligens tekintete. A gyülekezet kisvártatva szétnyílt előtte. Magabiztosan
elindult a kínált hely felé, mozdulatain látszott, hogy egy csöppet sem érzi
magát feszélyezetten a fényűző házban. Mielőtt leült, köszönettel biccentett a
ház ura felé.
- Köszönöm, hogy meghívtál a
házadba, uram!
Amaz nem szólt, csak
visszabiccentett és intett, hogy leülhet. A szolgák, és az egybegyűltek között sustorgás
ütötte fel a fejét.
- Ez a nap az igazságtevés és a
bölcsesség napja ebben a hónapban. Folytassuk! – szólt az elöljáró, és a terem
közepén ácsorgó emberek felé fordult. – Tehát, mivel a föld a tiéd, de a munka
a rokonodé és annak családjáé, amiből a bő termés fakadt, én azt mondom, hogy
oszd meg vele igazságosan, fele-fele arányban. Béküljetek ki, és éljetek
békében!
A két ember egymás felé fordult.
Rövid ideig fürkészték egymás tekintetét, majd vontatottan kezet fogtak. Az
egybegyűltek elismerően bólogattak, míg az elöljáró elégedett mosollyal kihúzta
magát. Körbenézett a teremben lévőkön. Élvezte a helyzetet, ünnepeltette magát.
Pár perc elteltével az egyik őr felé biccentett.
- Következő! – kiáltotta egy
katona az aula szélén.
Egy kisírt szemű, félelemtől
rettegő fiatal nő vetette magát az elöljáró lábai elé.
- Uram! – esdekelt. – Kérlek,
hallgass meg!
Az elöljáró vonásai
megkeményedtek. Tudta, hogy ki ez a nő, már ismerte a történetét.
- Tisztátalan! – sziszegte.
A nő térden állva, könyörgőn nyújtotta
felé a kezét. Kissé felemelte a fejét. Arcvonásainak szépségét még a fájdalma
sem torzíthatta el. Hosszú ébenfekete haja kibontva söpörte a hideg
padlót.
- Hallgass meg! – kérte
könnyeitől fuldokolva.
A férfi arcán az utálat és a
megvetés tükröződött. Maga alá húzta a lábát a szófán, ösztönösen félve attól,
hogy valamilyen módon hozzáérhetne a szerencsétlen esdeklő.
A nő most a poros, jóval
szerényebb ruházatú ember felé fordult. Tekintetük találkozott. A férfi
kedvesen és megértően nézett rá. A nemtetszés moraja hullámzott végig a
sokaságon.
- Bűnös! – zárta rövidre a
kényelmetlen helyzetet.
Az őrség vezetőjére villant, aki
tudta, mit kell tennie. Erőltetett lépésekkel a fiatal nő felé lépett, és azt a
vállánál megragadva a sokaság felé taszította. Miután a parancsot
végrehajtotta, szolgálatkészen nézett gazdájára, várva az újabb utasítást. Az
felemelte karját, és félreérthetetlen módon jelezte: vége az igazságosztásnak,
következzen az ebéd.
- Láttalak már többször is a
városban. – szólt az elöljáró a vendége felé. – Bölcs ember hírében állsz.
- Csak annyira vagyok bölcs,
amennyire Mennyei Atyánk engedi. – válaszolt a vándor. – Sokat látok, hallok,
tapasztalok. Beszélgetek azokkal, akik beszélgetni szeretnének velem. Szeretem
az embereket, kíváncsi vagyok az életükre.
Az elöljáró letette a kenyeret,
amit a kezében tartott, és a másik szemébe nézett. Mi járhat ennek a fejében? Nagyon
szeretett volna belátni az okosan csillogó szempár mögé...
Az ebéd nyilvános volt, bárki
bemehetett. A gazdagon terített asztaloktól távolabb jóval egyszerűbb teríték
fogadta a környék szegényebb lakóit e napokon. A lakoma jó hangulatban folyt,
az asztalszomszédok étkezés közben élénken társalogtak egymással.
Hirtelen elhallgatott mindenki, a
szó az ajkakra fagyott. Egy vékony alak emelkedett fel az árnyékos sarokból, és
egyenesen a főasztalhoz tartott. A tisztátalan nő volt az. A testőrök
megmozdultak, de a házigazda intett: ide most bárki bejöhet, nem eshet baja.
Még ha ez időnként nagyon kellemetlen is...
Egyenesen a vándorhoz ment és a
lábai elé térdelt. Az asztalszomszédok elhúzódtak. A nő egy tálkába kevéske
vizet öntött, és a férfi lábfejét az ölébe fogta. A vándor előre hajolt,
megsimogatta a fejét, és felemelte az állát. Kedves mosollyal a fiatal nő a
szemébe nézett, és az zokogni kezdett. A könnye patakokban folyt végig az
arcán, és a tálkába töltött vízbe potyogott. Sírt egy picit, majd lassan
megmozdult, levette a férfi saruját, és finom mozdulatokkal megmosta a
lábfejét. Egyiket a másik után. Hosszú hajával megtörölte, majd egy apró alabástrom
fiolát vett elő ruhája redőiből. Egy határozott mozdulattal letörte a tetejét,
és abból drága illóolaj virágillata vegyült a helyiség levegőjébe. Bekente vele
a vándor mindkét lábfejét, és megszólalt:
- Kérlek uram, bocsáss meg nekem!
Bűnös vagyok, de megbántam már minden bűnöm vagy ezerszer! Nagyon kérlek,
legalább te bocsáss meg nekem... Így nem tudok élni...
- Ne aggódj, nem kell
megbocsátanom neked semmit! – simítja végig az elgyötört nő arcát. – Nyugodj
meg, már megbocsátattak a te vétkeid!
A fiatal nő ajkai újra sírásra
görbültek, de a férfi bíztató tekintete új erővel töltötte el. Lehajolt, és
megcsókolta a vándor lábait. A vendégek felhördültek. A férfi felállt,
felsegítette a nőt a földről. Kedvesen rámosolyogott.
- Eredj békességgel! – szólt
végül.
A fiatal nő szemmel láthatóan
megenyhült bánatában. Hátralépett párat, vonásai újra szépségét sugározták.
Megfordult, és a kijárat felé indult. A meglepődött vendégek utat engedtek. Az
ajtóból még visszafordult, és boldog mosollyal nézett a vándorra. Az visszamosolygott
rá, és alig láthatóan biccentett felé: most már menned kell. A nő erre hátat
fordított és kisétált a teremből...
A botrány hangulata áradt szét a
teremben. Nyíltan ugyan senki nem bámulta, de a szeme sarkából minden résztvevő
az elöljáró vendégét nézte. Az őrök feszengtek, nem tudták mit is tegyenek
most. A vendégek egymás felé fordulva morgolódtak.
- Ez hallatlan! – mérgelődött
magában az elöljáró. – Én még azt hittem, hogy ez az ember bölcs! Érintkezett
azzal a szajhával! Az én házamban! Cseppet sem érdekli, hogy így ő is
tisztátalanná vált?! Ki ez az ember, aki csak úgy bűnöket bocsát meg?
Itt valamit tenni kell. A ház
ura, felállt és tapsolt kettőt, jelezve, hogy jöhet a következő fogás. A
szemrevaló felszolgálók és a finom étkek látványára a meghívottak látszólag
megenyhültek. A vándor a ház ura felé fordult.
- Látom uram, hogy sok gondolat
jár a fejedben. – szólalt meg.
- Jól látod. Valóban sok gondolat
kavarog bennem. – emelte fel a hangját az elöljáró. – Téged sokan bölcs és
igazságos embernek tartanak a környékünkön. Némelyek prófétának mondanak és
követnek. Kérdelek én: hogy lehet valaki bölcs, ha így viselkedik?
- Uram, te bölcs és igazságos ember
hírében állsz. – emelkedett fel az asztaltól a kérdezett. - Méltán vagy büszke
bölcsességedre és igazságos ítéleteidre. Kérdésemre így könnyedén tudsz felelni.
Egy hitelezőnek van két adósa. Az egyik ötvennel tartozik neki, a másik
ötszázzal. Egyik sem tud fizetni. A hitelező elengedi mindkettőnek az
adósságát. Kérdés: melyik fogja jobban szeretni? Amelyiknek ötvenet engedett
el, vagy amelyiknek ötszázat?
- Nem túl nehéz a kérdés. – válaszolt
foghegyről az elöljáró. – Az szereti jobban, akinek többet engedett el.
- Helyesen válaszoltál, uram. –
fordult hozzá a vándor. – Ez a dolog nyitja. Akinek sok bűne megbocsáttatik,
jobban fogja szeretni azt, aki megbocsát neki, mint az, akinek kevés.
Mindnyájan követünk el bűnöket az
életben. A bűn zsoldja a halál, és ez minden embert nyomaszt, aki vétkezik.
Annak lehet megbocsátani, aki őszintén megbánja bűneit, és nem csak tudja, hogy
mik azok. Színt kell vallania az embernek a bűneiről, ha más előtt nem is, mint
saját maga előtt. Ha képes rá, hogy megvallja...
- De ez egy tisztátalan nő! –
veszítette el önuralmát az elöljáró. – Te oktatsz engem? Hogy mersz
összehasonlítani azzal a szajhával itt bárkit is?!
- Nem hasonlítottam senkit
senkihez. – válaszolt nyugodtan a vándor. – Mindenkinek magának kell tudnia
bűnei sorát és súlyát...
- De mégis! Ez felháborító! –
kiáltotta a ház ura. – Én meghívtalak a házamba...
... de, nem fogadtál vendégként.
– vágott a szavába a vándor. – Igen, meghívtál magadhoz, de nem fogadtál tisztességgel,
szokás szerint. Nem adtál vizet mosdani, sem kendőt, hogy tisztán léphessem át
házad küszöbét. Nem adtál kezet, s nem öleltél meg. Éreztetted velem, hogy sokkal
többre tartod magad nálam. Képmutató módon papolsz a bölcsességről és
igazságról mindenkinek, de a tiszteletet és megbecsülést egynek sem adtál.
Kegyesnek mutatod magad, de ha igazán bölcs lennél, akkor tudnád: a kegyesség
látszata semmit sem ér, ha nem társul mellé jóhiszeműség és jóindulat.
Annak a nőnek kevese volt, de azt
is nekem adta. Neked sok van, mégis fukarkodtál irányomban. A legfájóbb az,
hogy azzal fukarkodtál, ami nem kerül csengő aranyba: az őszinte szeretettel...
A teremben csend honolt. Kihalt
síri csend.
A vándor csak állt és szomorúan
nézett a ház urára. Az elöljáró csak bámult maga elé kifejezéstelen arccal. Az
őrök feszengtek, hogy mit is tegyenek most. Várjanak uruk parancsára, vagy csak
teperjék le ezt a szemtelen alakot, minden jelzés nélkül. A vendégek
mozdulatlanul ültek, szájukban megállt az étel, dermedten várták a folytatást.
Hosszú néma percek után, a vándor
lassan kilépett az asztal mögül, és a kijárat felé indult. Az őrség megmozdult,
de az elöljáró intett, félreérthetetlenül jelezte: hagyják elmenni. Amikor a
terem bejáratához ért, kiáltás törte meg a fagyott csendet.
- Várj! Kérlek, várj egy kicsit!
A ház ura kiáltott utána. A
vándor megállt. Az elöljáró felállt az asztaltól, összehúzta köntösét és a
távozó után sietett. Amikor az ajtónál beérte, szembeállt vele, és az arcába
nézett.
- Kérlek, bocsáss meg nekem! –
szólt zaklatottan. – Igazat szóltál az imént...
A vándor mélyen a szemébe nézett.
Látta, hogy könnyfátyol homályosítja el a tekintetét.
- Én megbocsátok neked. – mondta
szelíden. – De először önmagadnak kell megvallanod a vétkeidet, és megbocsátanod.
Mennyei Atyánk mindent lát. Ha őszinte a megbánásod, Ő tudni fogja...
- Igazad van. – csuklott el a
hangja. – Mit tegyek?
- Te egy bölcs és vagyonos ember
vagy. – mondta szelíden. – Sokat tehetnél azért, hogy jobb legyen a világ.
Mindened megvan ahhoz, hogy reményt adj a reménytelenségben, a bizalmat ébressz
a bizalmatlanságban, jó szívvel fordulj a kitaszítottakhoz és segíts a
kiszolgáltatottakon...
Az elöljáró megbabonázva
hallgatta.
- Ki vagy te? – kérdezte remegő
hangon.
A vándor búcsúzásképpen vállon
fogta gyengéden.
- Jézus vagyok, Názáretből...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése