2010. június 11., péntek

Lord Diablo legendája


Amikor a ház ura belépett a szobába a kisfiú éppen egy éles acélpengével játszott. A baj csak éppen az volt, hogy nem játék fakard volt, hanem egy nehéz kétélű normann harcszerszám. Szálegyenes, legalább öt arasz hosszúságú, kemény acél. Széles keresztvasán tekergőző figurák, afféle pokolbéli jelenet alakjai. Markolata kissé hosszú, keltaszerű fémkígyó szorosan fonta körbe acélját, kétkezes. Kardgombján vicsorgó ördögforma fej, mely hunyorgó szemével sokkolhatta áldozatát a végső csapás előtt. Anyagán lévő rovátkák jelezték, minden csorba egy életet követelt valamilyen harctéren. Nem díszfegyver volt. A súlyos fém acélos pengéssel pattogott a kövezeten, ahogy a gyermek hasztalan próbálta emelgetni. A kisfiút mindig lenyűgözte a fegyver félelmetes szépsége, most viszont inkább az ajtóban megálló embertől való ijedtsége volt nagyobb. Megdermedt, elejtette csodálata tárgyát, és tágra nyílt szemekkel várta a folytatást.

- Anna! – kiáltott be a belső szoba irányába a jövevény. – Hányszor mondtam már neked, hogy ne hagyd Eriket hozzányúlni olyan dolgokhoz, amivel kárt tehet magában! – tette hozzá.
– Jaj, ne haragudjon Uram, egy pillanatra vettem csak le a szemem róla a vacsorakészítés közben. – mentegetőzött a szobába belépő nő. – Istenem, hogy lehettem ilyen felelőtlen! – kiáltotta, mikor látta, hogy a gyerek játékszó társa, nem éppen a falovacska volt. – Nem láttam, hogy odatolta a széket a kandalló pereméhez. Hogy tudta levenni onnan? És ha, közben beleesett volna a tűzbe? Vagy az a nehéz vas elvágja az én drágámat akárhol? Jaj, mit tettem!? – és keservesen elkezdett zokogni.
– Na jól van, nem olyan nagy azért a baj. – enyhült meg a férfi.
Gyengéden átkarolta az asszony vállát, aki már nem is pityergett annyira. Középkorú, arányosan telt, valamikor nagyon szép nő lehetett. Arcvonásain látszott, kemény évek állnak háta mögött. Termete jóval kisebb, mint a férfié, aki mint ragadozó sas, ami áldozatára hajtja szárnyát, úgy ölelte meg pár pillanat erejéig. Azután hirtelen elengedte, kiegyenesedett, és az arcába nézett. Úgy hat láb magas, erős, szikár alkatú, széles vállú ember. Könyökig feltűrt gyolcsinge szabaddá tette karjai alsó részeit. A gyengén pislákoló tűz fényében is láthatóak voltak azok a széles hegek, mik keresztül kasul körbehálózták alkarját. Úgy, mit a pók hálója. Balkarján valamilyen sötét folt, talán tetoválás éktelenkedett. Sötétbarna, fűzős bőrnadrágját, rövidszárú bőrcsizmájába gyűrte. Hosszú barna haja félig az arcába lógott, de még így is látható volt, egykoron jóképű férfi lehetett. Orcája bal felén forradás, úgy háromnegyed arasz hosszúságú, homloka enyhén ráncos. A legjobban szembetűnő azonban a tekintete volt. Szemöldökcsontja alól zölden izzó szempár égette a külvilágot. Szeme tükrébe meghatározhatatlan szomorúság érzése is vegyült. Talán, negyven körül járhatott.
– Elég legyen már, hála istennek, nem történt semmi komoly. – mondta szelíden.
A nő ráemelte nagy, szép barna szemeit, és kicsit nyugodtabban szólt.
– Ne haragudjon Uram! Nem is tudom, mit tennék, ha az én Szememfényének valami baja lenne miattam. Bocsásson meg! – és újra sírásra görbült a szája.
– Ebből elég legyen! Még ezt a kis ördögfiókát is le kell fektetnem. A vacsora készen van? – kérdezte, miközben a gyermek irányába fordult.
– Máris tálalok – felelte a nő, és sietve elindult a konyha irányába. – Nem is tudom, mi lenne velem nélküle? – gondolta magában a férfi. - Bárcsak élne a lányom, és ez a szegény asszony nem szakadna meg a munkában. Édes kislányom… – nézett elrévedezve.

A kisfiú még mindig dermedten állt. Nem tudta eldönteni, mi következik most. Tudta, hogy rosszat csinált, és várta is, meg nem is a büntetést. Körülbelül hét, nyolc éves lehetett. Nagy szemei világítottak a kandalló fényében. A férfi a még földön fekvő kardot a helyére akasztotta, vissza a kandalóhomlokra.
– Olyan vagy, mit apád volt. Mindig nagy figyelemmel figyelte mit mondok neki, bólintott, mint aki megértette, és amikor kellett, mindig a saját feje után ment. Nem tudtam soha igazán haragudni rá, mint ahogy rád sem, Te, rosszaság! Most viszont ideje indulnunk az ágyadba, már elég késő van. Gyerünk aludni sószsák! – kapta fel a gyereket, aki halvány mosollyal vette tudomásul, most nem kap ki.
A nagyszobából egy másik szobába vitte, és befektette a kicsike ágyba.
– Nagypapa, mondjon egy mesét! – szólt a kisfiú.
– Mindjárt jön Anna, és mesél neked. – válaszolta a férfi.
- Nem, én nem olyan mesét szeretnék. Igazi történetet szeretnék hallani! – folytatta mondókáját a kisfiú.
– Jó, akkor hozok egy könyvet. – mondta neki a férfi.
– Nem az nem jó! Azt szeretném, hogy Maga meséljen! – erősködött a gyermek.
– Rendben. Miről szeretnél hallani? – adta meg magát.
– Lord Diablo-ról szeretném, hogy meséljen! Thorsen papája magával harcolt, és azt mondta, hogy ismerte Őt. Tudom! Harcolt is vele megannyi csatában. Meséljen a legyőzhetetlen Diablo-ról! – kérte a gyermek, és szemei könyörgésének a férfi nem tudott ellenállni.

- Na, jó. Feküdj le, és figyelj! Régen kezdődött az egész. Akkor a királyságunk még erős, és hatalmas volt. A hosszú háború elején jártunk még, tele voltunk önbizalommal, és elszántsággal, mikor hadba szólított uram, a Király. Az ellen áthajózott a Nagy Vízen, és megvetette lábát a keleti partvidéken, fenyegetve a Keleti Erődöt. Menetben oda, hű vazallusaim kíséretében egy találkozási pontnál láttam először.
Koromfekete harcménjén erőteljesen lovagolt a sátrak között. Páncélja fekete volt, mellvértjén vörös vicsorgó lény acsarkodott a külvilággal, olyan volt, mintha egy groteszk ördög feje lenne. Zászlóján szintén ugyanez a figura nézett ránk. Nyugatról érkezett egykoron, és itt birtokokat kapott Királyunktól hadi szolgálataiért. Mondják, hogy régi hazájából száműzték, vagy csak a híre miatt került ide, nem tudtam meg pontosan az igazat. Idenősült, de a nő kit szeretett, miután lánygyermeknek adott életet, röviddel azután megtért Istenhez. Így hát, az a kislány volt az egyetlen, kit e zord harcos igazán szeretett. Ő volt a családja, el is halmozta mindennel, legalább is ezt beszélik.
Többször láttam, hogy harc közben úgy küzdött, mint az ördög, minden egyes csapásra egy halott ellen jutott. Mint az ördög… E külső és belső tulajdonságokért kapta ezt a gúnynevet: Lord Diablo. Évekkel később is, csak kevesen tudták meg, az igazi nevét ennek a félelmetes hadúrnak, de a Diablo rajta maradt örökre… Az a hiedelem járta, hogy nem fogja a golyó. Tűzfegyverek akkoriban kezdtek elterjedni, és mi is használtunk már pár ilyen puskának nevezett fémet. Emlékszem, egyszer mikor meglátott egy katonát ilyen vassal ügyetlenkedni, azt mondta: „Távolról ölni fiam? Szánalmasan gyáva kurafik ötlete. Szemtől szembe derül ki, kinek milyen szíve is van. Dobd el azt a vackot, és küzdj férfiként.”- és azzal megvetően tovarúgatott.

Kemény ember volt. A hosszú idő alatt, míg együtt harcoltunk, csak egyszer láttam, hogy arcvonásai keménysége valamelyest enyhültek volna. Szeretett egy szem lánya, és egyik hűséges bandériumának kapitánya között románc szövődött. Azt mondják, szerelem volt első látásra a fiatalok között. Titokban találkozgattak, mert féltek, mi lesz, ha a kemény hadúr megtudja. A mai napig sem érti senki, de amikor kitudódott a dolog, nem a pokol szabadult a földre, ahogyan sejteni lehetett, hanem a Lordnak nem volt kifogása a szerelem ellen. Persze, mérges volt, hogy eddig a háta mögött zajlott a dolog, de megesett a szíve a fiatalokon. Úgy tudni, korábbi életéből való hasonló momentum miatt. Vagy talán, kedvelte fiatal kapitányát? Ki tudja? Feltétele az volt, hogy a kapitány kötelezze el magát hűségével a Lord családja iránt, jegyezze el a lányt, és lépjen hamarosan örökké tartó frigyre féltett kincsével, későbbi gyermekáldás kíséretében. A fiatal kapitány beleegyezett, boldog volt, mert komolyan gondolta. Belegondolni is szörnyű lett volna, ha ígéretét nem tartaná be…, nem is kellett emlékeztetnie rá senkinek. A lényeg, hogy nagy esküvőt szerveztetett a fiatal párnak úgy az eset után egy évvel.
Én is hivatalos voltam az eseményre. A Lord kastélya pompásan feldíszítve, selyem és brokát mindenütt. Külhoni mutatványosok, és szakácsok hada serénykedett, még talán a király is megirigyelhette volna ezt a fényűző parádét. A nagy forgatagban, egy kis időre megfigyelhettem Őt az óriási díszterem központi székében. Díszruhájában hátradőlve a boldogság sugárzott lényéből, amikor az ifjú párt figyelte. Tudott Ő ilyen is lenni. Akkor egyszer láttam ilyennek…

Az évek teltek, és akármennyi hősünk is volt, ki száz emberrel felért, egyre csak fogytunk, és hátrább és hátrább kellett vonulnunk, az ellenség egyre csak növő nyomása miatt. Mikor elérték a királyi székhelyt, és az, sok hónapi harc és véráldozat kíséretében elesett, Királyunk egy nyugati szövetségeséhez menekült, hogy kivárja az alkalmat, hogy visszatérjen. Vesztettünk. Aki életben maradt, és hazatérhetett súlyos sarcot kellett elszenvednie. Mind lélekben, mind javaiban egyaránt. Az új idegen urak nem bántak kesztyűs kézzel népemmel. Nekünk is el kellett menekülnünk ide, mert ki tudja, talán az életünkbe is kerülhetett volna. Elég volt őseim kastélyát, birtokait idegen kézre hagyni. El a kiszámíthatatlan nincstelenségbe. Szomorú nap volt, mind a mai napig...

Lord Diablo viszont nem nyugodott bele új hazája elvesztésébe. Mivel birtokai a jól védhető északon voltak, folyamatosan portyázgatott az oda haddal érkező idegenek legnagyobb bánatára. Lehetett az ellenséges sereg, kíséret, menet, mindegy szálig levágta őket, amint megtudta, merre járnak. Azt beszélik, az új hódítók úgy féltek tőle, mint a tűztől, így hát cselhez folyamodtak. Tervet szőttek ellene úgy, hogy látványosan sarcot hajtanak be egyik nagyobb faluján, és szándékosan gyenge őrizet mellett vigyázzák a hivatalnokokat. E mellett két nagyobb sereget indítanak útnak, az egyik a sarcszedőket lesből kísérik, a másik kastélyát támadja. Így a Lord két tűz közé kerül. Bármelyik akció jár is sikerrel, mindenképp győzelem.
Így is tettek. Hajnalban Lord Diablo kilovagolt serege nagyobbik részével, abba az irányba, amelyről – hírvivői szerint -, érkezik a falut megsarcoló sereg. Kastélyában, csak kis létszámú helyőrség maradt, élükön kedves vejével, a kapitánnyal. Talán megérezte, vagy csak véletlen volt, félúton visszafordult, és otthona irányába indult vissza. Kétségek gyötörték, mióta megszületett unokája, szinte betegesen féltette családját. Látótávolságba érve a kastélytól, már nyilvánvalóvá vált bajsejtelme. Az idegen mészárosok nem sejtették, hogy az élő Sátánt kapják a nyakukba. Könnyű győzelemmel számoltak. A túlerejük hamar legyőzte az önfeláldozó bátor, ám de kevés védelmet. A szabadrablás lázában ölték a várnépet. A várvédő kapitány a kőkapu közelében kardal a kezében hanyatt feküdt, halott katonái társaságában. Halálában is markolta fegyverét. Üveges szeme egy kőkapu groteszk figuráját nézte. Számtalan vágás, mi a testét érte, azok közül nehezen megmondható melyik okozta halálát. Ő mindent megtett, amit lehetett…
Az idegen zsoldosok, már bent jártak a belső kastélyrészben, mikor a Lord, bosszúálló démonként seregével berontott a kapun. Egy pillantás alatt felmért, felfogott mindent. Körbe nézett lassan, vonásai még jobban megkeményedtek, és katonái értették kimondatlan parancsát: nincs kegyelem, nincs túlélő! Azzal megkezdődött a véres vadászat az ellen után. A Lord villámként rohant lánya és annak gyermeke lakosztálya irányába. Aki idegennel találkozott útközben, azt szinte egy mozdulattal kettétépte. A jól ismert szobába belépve, már látta elkésett. A lánya a padlón fekve, arcát eltakarva mozdulatlan hevert. Két idegen katona az ajtónak háttal ténykedett. Az egyik a halott nő ékszereit próbálta letépni, a másik mindent felborítva kutatott egyéb értékek után. Amikor meglátták az ajtóban álló harcost, arcukon a meglepettség kifejezése lett úrrá. Egy szemvillanással később a halálfélelem. Beszélik, annak a két ember halálsikolya mérföldekre is hallható volt…
Letérdelt, és életének egyik legfontosabb alakját magához ölelve hangtalan zokogásban tört ki. Talán, még életében nem sírt ennyire, lehet, hogy eddig egyáltalán nem. Pár perccel később halk gügyögés ütötte meg a fülét. A bölcső mellől egy letépett függöny irányából. Mint aki eszét vesztette, úgy mozdult a hang irányába. A szövethalomból kibontakozó látvány kissé tompította sebzett szíve iszonyatos fájdalmát. Szeretett unokája mosolygott rá, és szerencsére láthatóan minden sérülés nélkül. Felkapta a kisdedet, és kisietett a pokoli szobából.

Mire az udvarra ért, a harc véget ért. Katonái térdig jártak a vérben, és halomba hányták az élettelen ellenséget. Arcukon a részvét halott bajtársaik iránt, keveredett a gyűlölettel, mit az ellenség iránt éreztek. Sokuknak családtagjai, rokonai, barátai voltak az elhaltak között. Némán álltak, várva a következő parancsot. Olyan parancsot, mint amilyet ők adnának e helyzetben. A várnép túlélői előmerészkedtek rejtekeik biztonságából. Szomorúan nézelődtek, keresgéltek valakit, megpróbálták felfogni, mi történt. A várkastély udvara mészárszékre emlékeztetett leginkább. Mikor a Lord kilépett a nagy lakótorony ajtaján, és látta az alant elterülő sokaságot, megállt. Minden szem Őrá szegeződött. Egy hang sem hallatszott.
– Tudom, mit éreztek! Nézzetek rám, én is ugyanezt érzem. Ami fontos volt ebben az életben, szinte mindent elvesztettünk most. Minden szó helyett, cselekedjünk. Induljunk egy faluba, ahol, tudom, parasztjainknak szükségük van ránk. Még nem sikerült meghalnunk, szerencsések vagyunk, így hát segítenünk kötelesség! Csak bennünk bízhatnak! Fájdalmunk ne korlátozza kardunkat! Indulás, ne hagyjuk őket is elveszni! – ordította érces hangján, aminek orgánumába kis szokatlanság vegyült. A megrendült fájdalom érzése volt, ami szokatlan tónust adott szavainak...
Egy pillanatig néma csend, és utána kitörő haragos farkasszerű ordítás hallatszott az emberek torkából. Megszólalt a bosszúra éhes állati ösztön. Ő lerohant és a kezében lévő gyermeket egy fiatal cselédlányra bízta, akit látásból ismert.
– Sietek vissza! Úgy vigyázz rá, mintha az életed függne tőle! – mondta a lánynak.
- Igen uram! Megvédem, ha kell, az életem árán! – válaszolta a fiatal, kissé megszeppenve saját szavaitól.
– Helyes! – szólt a Lord, és nyeregbe kapott. E mozdulatára újabb harci rivalgás tört ki. Az öregek azt mondják, ilyen pillanatokért érdemes élni. Márványkemény tekintetét körbejáratta a tömegen, és a főkapu irányába rúgatott. Talán elszántabban, mint eddig bármikor. Serege követte hatalmas robajjal. Az apokalipszis hada elindult, hogy munkáját bevégezze...

Sajnos, nem az a mese vége, amit vársz Kisfiam. Az ellen a végzetes cselt, fondorlatosan, körültekintően készítette elő ez egyszer. Embert, fegyvert, pénzt nem sajnálva. A Lord talán életében először rosszul mérte fel erejét. Amikor a felmentésre váró falut elérte, bosszútól fűtve csapott az ott lévő adóbehajtókra, és az őket védő katonákra, akik látszólag rémülve menekültek. Szánalmas vinnyogásuk, halálordításuk volt a jel, a közeli erdőségben várakozó idegen nehézlovasságnak. Azok a megfelelő pillanatban elindultak zárt sorokban céljuk felé. Sok százan halálos gyűrűt fonva a Lord köré, aki későn eszmélt, hogy kelepce volt az egész színjáték.
Összegyűjtötte megmaradt embereit és elbúcsúzott tőlük. Mindenkihez volt egy-egy megtisztelő, tőle szokatlan kedves szava. A hűség volt az Ő fokmérője, és ezek a férfiak messze magasan átlépték a képzeletbeli határt a szemében. Bizonyítottak megannyi csatában, helyzetben. Meghatódottan nézett rájuk, és egynek a szemében sem látott rémületet. Halálos elszántság fűtötte őket még e kilátástalan helyzetben is. Tudták, ez a vég, és röviden adóztak egymásnak. Mikor az ellen a főutcán benyomult, Lord Diablo jelére nekirontott a maroknyi sereg a túlerőnek. Iszonyatos tusa kezdődött. Végtagok, emberek különleges laokoóni csoportja, amelyben a vér úgy zuhogott, mint a könnyű nyári zápor. A Lord emberei gyűrűjéből osztotta a halált, csapásról csapásra. Hiába értek fel sokkal többek erejével, végül győzött a túlerő. Egyre több harcos zuhant a földre örökre, és egyre több idegen lovag tűnt fel a színen. A falubeliek szomorúan nézték házaikból a lesújtó látványt, mert tudták, az ő sorsuk is meg van pecsételve a Lord elvesztével. Alighanem a birtokain élő sok ezer ember is így érezhette akkor. Alig egy óra alatt mindennek vége volt. Alig élték túl egy páran Diablo seregéből. Ők sem gyávaságuk miatt, hanem sebeik tették ájulttá, így kerültek fogságba, ami a halálnál is rosszabb volt...
Így ért véget a történet, legalábbis én így tudom.

- És Mi lett Lord Diablo-val? – kérdezte elfúló hangon nagy sokára a kisfiú, aki eddig szájtátva hallgatta a férfi meséjét. Megköszörülte torkát, és már magabiztosan kérdezte: - Mi lett a Lorddal nagypapa? Kérem, mondja el? Nagyon kérem… - kérlelte.
– Hááát, azt mondják egyesek, hogy fogságban halt meg, mások azt, hogy ott a helyszínen halt bele valamelyik sebébe, némelyek azt állítják, tudják hogy túlélte, megmenekült, és várja, hogy mikor térhet vissza, van, aki szerint titokban visszatért régi hazájába, olyan is van, aki azt mondja eltűnt, és sohasem találják meg… Beszélik ezt is, azt is. Biztosat azok sem tudnak, kik ott voltak, és túlélték. Rád bízom, melyiket hiszed, Kisfiam. Most pedig aludj, legyél jófiú. – fejezte be mondanivalóját a férfi.
– Thorsen papája azt mondta, hogy biztos, hogy él. Mondja azt kérem, hogy él! – szinte könyörgött a gyermek.
– Lehetséges, hogy él, az is lehet, hogy legenda, tudod, az emberek sok mindent sokféleképp gondolnak, éreznek. Különösen akkor, ha valamire nincs egyértelmű válasz. Tényleg késő van már, aludj, mert különben haragos leszek. – emelte fel hangját kissé a férfi.

A fiúcska látszólag engedelmesen hátradőlt a párnáján, de szemén látszott, járnak kis gondolatai ifjú fejében. A férfi megfogta takaróját, és betakarta. A karja előre mozdult, a nehéz szövettel egyetemben, és a kisfiú látta inge alól kivillanni a férfi alkarbőrén lévő ábrát. Egy vicsorgó ördögábra volt az, pont olyan, mit amilyen az állandóan csodált kard gombján. Szeme az ajtórésen keresztül látható, a kandalló fölé akasztott fegyverre siklott. A tűz játszó fényében még félelmetesebb volt a lény feje a kard markolatának végén.
Pontosan ugyanolyan! Mint a mesében is!
Egyszerre körbefordult vele a világ, a hirtelen felismeréstől szólni akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Még egyszer neki rugaszkodott, de most nagyapja mutató ujja állta el hangjának útját. Kipirulva az izgalomtól, tágra nyílt szemekkel zihált, száján a tekintélyt parancsoló ujjbeggyel. A férfi elmosolyodott, átkarolta kis testét, és nyugodtan szólt hozzá: - Tudom, mit akarsz kérdezni. Jól tudom, mit akarsz kérdezni, de most aludj… Az már egy másik történet, Kisfiam…

5 megjegyzés:

  1. Nagyon jó kis mese volt, izgalmas, szórakoztató, tetszett:)

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszett és jól szórakoztak Hölgyeim! :)

    VálaszTörlés
  3. Ennek örülök. :)
    Én is szeretem ezt a kis történetet.

    VálaszTörlés