2010. június 17., csütörtök

Demencia és kárhozat


- Hát, igen, ezt jól megcsináltad! Persze, hajlam kérdése is, de az életmód sietteti a véget, az tesz rá egy jó nagy lapáttal. A kettő együtt látod, beteszi a kaput. Gratulálok! Már nincs visszaút! – kajánkodott egy hang bennem. Elhessegettem volna, de a zubbony mely erősen köti a kezem, nem enged. Így csak vicsorogni tudok felé, amit ő megvető nevetéssel nyugtáz...

Óvatosan szétnyitom ólomsúlyként szemgolyómra nehezedő szemhéjam függönyét. A magasan elhelyezett, ablak rácsain keresztül rám zuhan a nap jótékony sugara. Hunyorítok, mint egy bányaló, amit az egész napos munka után elvakít a felszín fénye. A fejem iszonyatosan nyilall, izmaim bágyadtan ernyedtek, a tüdőm zihálva követel levegőt.
Lassan felidéztem az utat, ami idáig vezetett (már amennyit romlott elmém képes volt megtartani háborodottsága ellenére).
Hajlam, a pszichés állapot, és a fizikai.
A hajlam adott volt, megboldogult nagyszüleim, és drága jó szüleim is hordozták, szenvedtek tőle. Emlékszem, olyan élesen vágott az eszük, bármilyen helyzet is állt elő. A lehető legideálisabb megoldás pattant ki a fejükből, a szükségből, mindig erényt kovácsoltak. Nem egy magasabb fórumon bizonyították szellemi rátermettségüket. Ahogy öregedtek egyre furcsábbak lettek, s végül csak árnyékai voltak régi önmaguknak. Az idegölő munka, az öröklött hajlam, az önemésztő, rohanó életmód megtette hatását: Demencia - amit nehéz diagnosztizálni.
„ - Figyeljen rám fiatalember! Ez egy olyan betegség, hogy a szellemi teljesítőképesség hanyatlani kezd, olyan viselkedésbeli elváltozások következnek be, mint például az ellenségeskedés, fokozott és kielégíthetetlen szexuális vágy, a memória, az ítéletalkotás, a tanulási képességek és a figyelem zavarával járó, folyamatosan romló állapot, - egyfajta szellemi leépülés. Bármely életkorban előfordulhat. Az érintetteknek nincs betegségtudatuk. Gyakran értékes évek múlnak el, míg egyértelmű diagnózis születik. Régen az ördög ragályának tekintették, úgy hitték, csak azok a bűnös lelkek szenvednek tőle, akik eleve a pokolra rendeltettek...” – hallom valahonnan a messzeségből, egykori orvosom régelfeledett szavait.
Szegény szüleim, nagyszüleim!
Ők persze, vétlenek voltak a kór kialakulásában, elterjedésében, nem úgy, mint én.

Az én esetem más.
Sötét lelkem nagyon hamar szimbiózisba került a hajlammal.
Amikor egymásra találtak féktelen haláltáncba kezdtek testemen keresztül. Nem tudtam, és nem is akartam megállítani őket, gyengeségem élvezte a pusztítás lángjait, gyorsan rövidülő utamon. Az ördög álcába bújtatta, és az ellazulás szereként tálalta a testi gyönyört. Kényeztetett, odaadott mindent mi jó e fizikai világon, mit a testnek meg kell élnie, amin keresztül repültem ismeretlen dimenziókon át. Agyamat ezekkel az eszközökkel folyamatosan blokkolta, figyelmeztető jeleit pedig nem éreztem, nem vettem tudomást róluk.
A dekadens szerelem, és az ital bódító élvezete élveteg vakká tett, gyengeségem az élvezet rabszolgává aljasított. Már nem érdekelt, hogy miből mi lesz, és mi a vége. Egyre gyorsabban, egyre többet akartam, nem ismertem semmilyen határt. Nem hittem, hogy valóban nagy árat fizetek később érte.
Szívem és értelmem néha meg-megvillantotta előttem, hogy lassan, de biztosan fel fogja adni a harcot. Nem szenved tovább miattam. A romlásban csak fokozatosan értettem meg a lényeget, és annak felismerésekor fájdalmasan hasított belém a tudat, hogy az érzelmi sivárság, a dührohamok, a memóriazavar nem csupán múló rosszullét. A szívet nem lehet sok oldalról kínozni, egyszer megáll, és nem lesz tovább. Ennek ellenére nem hallgattam az orvosokra. Nem hallgattam a barátokra. Nem hallgattam senkire…

- Nem voltál mindig ilyen. Én emlékszem rád, mikor még ember voltál. Képes voltál szeretni, érezni, volt célod, és számított a szavad. Nem voltál ilyen helyrehozhatatlan, kiégett, rothadó húskupac. Ugye, volt ilyen? Neeem? – és újra hallottam hátborzongató nevetését. Csak üvölteni tudok feleltként.
A baj az, hogy igaza van. Volt idő, amikor még ember voltam. Igen, egyszer képes voltam sokáig, igazán szeretni. Homályos emlékképek tőrként szúrnak valahol mélyen belül. Gyönyörű volt, és én valóban szívemből szerettem. Már rég nem éreztem, de most megint fáj. Gondolatban újra átéltem, amikor elhagyott. Talán akkor kezdődött minden… talán.
Hosszú idő után először gondolataim tisztának tűnnek.
Lehetséges, hogy betegségem lassítható, lelkem gyógyítható, és még hasznos lehetek a világnak és önmagamnak valamiképp? Rég nem fordultak meg ilyen gondolatok a fejemben. Helyrehozhatnék valamit elpazarolt életemből?
Sikerülne-e becsapnom lelkem ördögét?
Testem, lelkem, értelmem regenerálódhatna az önpusztításból?
Talán még nem késő…

- Minden rajtad áll. Lehet, hogy nem késő. Bár, én nem nagyon hiszek benne. Az ember nem tud végleg megváltozni. A halálig képes pusztítani magát, és a világot. Te csak azt kaptad, amit megérdemeltél. De, ha szeretnéd, tegyünk egy próbát, talán még élhetsz egy-pár valóban szép, tartalmas évet. Mit szólsz? Érdekel? – szólt hozzám ismeretlen hangom.
- Igen, tegyünk egy próbát. Lehet, hogy menni fog. Talán…, de először is innen kellene kijutnom. Kissé sokkol ez az elkülönítő, a zubbony, mely a kezemet köti, még jobban. Igaz, azt sem tudom, hogy kerültem ide? – kérdésemre a kórterem ajtajának nyílása sejtette a választ.

- Látom, felébredtünk. – lépett szobámba egy nővér. Rosszalló tekintetébe némi szánalom is vegyült. – Tessék bevenni ezeket a pirulákat, maga Rosszaság. – utasított szigorúan, de halványan el is mosolyodott.
- Hogy kerültem ide? Levenné ezt a vackot rólam? – kérdeztem.
- Nem emlékszünk? Jobb is. Na, hajoljon előre leveszem ezt a kabátot, bár elég jól áll. – került mögém durva fémkeretes ágyamon. Ahogy a szíjakat oldotta, finom parfümje illata kábított, visszahozott az életbe…
- Köszönöm. Hogy is kerültem ide, kérem, mondjon valamit, ha tud. – dörzsöltem meg zsibbadt tagjaim.
- Alkohol, dühöngés, összeesés. Mire kiértek az ügyeletről, újra őrjöngés. Ide hozták, de addigra újra összeesett. Gyors vizsgálat, kiderült, elég rossz állapotban van. Mikor lefektettük, újra megvadult, biztos, ami biztos, beöltöztettük ebbe a ruhába reggelig. Tiszta fejjel remélem, nem lesz olyan, mint egy őrült. Ma folytatjuk a vizsgálatokat rutindolgokkal. – világosított fel már mosolyogva.

Valami lassan elkezdte fűteni vérem...
Csak most látom, milyen csinos. Az ostoba nővérruha egy kifogástalan alakot rejt, mosolya izgalmas. Nem több mint, 24 éves. Nagyon szép…
Szó nélkül leültetem magam mellé az ágyra, szemébe nézek, Ő az enyémbe. Azokba a szemekbe réved, amit most úgy érzek, hogy már megint nem az enyémek...
- Kérem, vigyázzon rám, érzem valami nincs rendben velem, de nagyon. – sóhajtom őszintén.
- Ez a dolgom, de ha ilyen szépen kéri, akkor fokozottan figyelek magára. Így jó lesz? – szólal meg alig hallhatóan.
- Nagyon köszönöm. Az életemet menti meg… - nézek mereven szemébe, de már szinte nem is látom.
Kezem ösztönösen mozdul, valami különös légkör hullik ránk. Átkarolom, közelebb húzom. A jól ismert gépies mozdulatok. Nem ellenkezik. Illata bódít. Igen, a nő érdekel, és az ajtó is, amin keresztül elmenekülhetek innen. Azért mielőtt lelépek, kellemessé teszem a távozást. Az ördögöm nem akarja, hogy más legyek. Gyengeségemen keresztül irányít, így segít megszöknöm, mert még tervei vannak velem. Újra nem vagyok ura tetteimnek. Folytatom azt az utat, ami a lehető legrosszabb helyre vezet. Újra hazudtam önmagamnak, és a világnak. Ezek emberi énem utolsó gondolatai. Már nincs visszaút...
Megcsókolom.
A Fenevad nem enged el…

Még hallom, hogy a hang, ami hozzám eddig szólt, most gúnyosan kinevet, bensőmből ördögöm vadul feltüzel, az angyalok valahonnan nagyon messziről sírnak…
Miattam sírnak…

15 megjegyzés:

  1. Nem találok szavakat, mintha a demencia ördöge tényleg itt lenne most ezen a sötét oldalon. Szinte tapintható, ahogy a beteg belefagy a skizofréniához hasonlítható állapotba. Többször elolvastam, újra és újra megrázott.. Aki találkozott már az életében hasonlóval, soha nem tudja elfelejteni az ember kétségbeesett harcát, amit tiszta pillanataiban vív az egyre ránehezülő, személyiségét porig leromboló demencia ördögével, hisz valójában érzi a visszafordíthatatlant. Nagyon jó írás!

    VálaszTörlés
  2. Van amikor a valóság félelmetesebb minden képzeletnél...

    VálaszTörlés
  3. Az biztos, hogy Ön nem egy kezdő firkász. Ha profi lennék, talán még véleményezhetném is az írását, műkedvelőként viszont semmiképp.

    VálaszTörlés
  4. Sajnos ki kell hogy ábrándítsam Hölgyem. Nem vagyok profi firkász, de még kezdő sem... Csupán egy ideje írom amit érzek, látok, hallok, megélek. Ezek nem olyan dolgok, amikre a mai nagyérdemű kíváncsi, így foglalkoztatott író sohasem lehetnék.
    Tehát nyugodtan véleményezhet - ha akar -, mert én is műkedvelő lennék.

    Mindentől függetlenül, köszönöm, hogy olvas. :)

    VálaszTörlés
  5. Nem is tudom mit kell, mit illik írni egy alkotónak egy ilyen írása alá...ami mélyen megérinti az ember. Ami fájdalmas de és mégis issza szeme-lelke az alkotás mondanivalójának minden betűjét...

    Elismerésem tudom tán csak itt hagyni.

    (és sokunknak van ám ilyen "ördöge")

    VálaszTörlés
  6. Köszönöm az elismerését Hölgyem!
    Örülök, hogy megérintette az írásom.
    Már megérte szántani a sorokat...

    VálaszTörlés
  7. Zavarban vagyok. Valóság, amit olvasok? Átélt történések, érzelmek, a sötétség elleni valóságos harc, vagy csak elképzeli az író? Bármelyik lehet. Nehéz, nagyon nehéz megküzdeni a dénonjainkkal, jöjjenek bár betegség vagy egyéb kísértés formájában.

    Ki kell bújni a sötétségből valahogy, ki a napra, el a hegyek közé, energiát gyűjteni. Barátokkal, ha vannak, ha nincsenek, majd lesznek. Ez is nagyon nehéz, de előre kell menni, és menni kell. Meg kell vívni a harcunkat magunkkal, magunkért. Megérezni, hol van az a szalmaszál. Mosolyogni. Apró dolgokat találni, aminek örülni lehet. A kövek között kinőtt kis virágot, ahogy meghatóan kapaszkodik a fény felé. Élni akar. Élni - akarni kell. Mert dolgunk van, tanulnunk kell. Menni kell az utunkon.

    VálaszTörlés
  8. Amikor a valóság összemosódik az illúzióval – anélkül, hogy bármilyen ajzószert is használnánk -, félelmetes és megrázó élmény. Állandósulása: tragédia. Előfordul, hogy egy örökölt kórság és a helytelen életforma tombol az áldozatban, amit ő már csak elég későn ismer fel. Sokszor elég későn sajnos...
    Önnek teljesen igaza van. Törekedni kell, hogy démonjaink ne tudjanak mindeket irányítani soha huzamosabb ideig. De akad olyan helyzet, amikor az akaratunk, ellenünk fordul, mert a mentális egészségünk megromlik. A káosz, és a téboly kerülget, megpörget minket egy hatalmas torz varázsgömbben. Van, akinek eszét veszi, és örökre elragadja e szédítő, hamis, halálos körhinta...

    Emberek vagyunk, nem istenek.
    Beteg lehet a testünk, lelkünk, Akár önhibánkból, vagy azon kívül. Vannak, akik erősek, vannak, akik kevésbé, Vannak, akik élni akarnak, és túlélnek nagy bajokat – és okulásként elmesélhetik másoknak - , és vannak olyanok is, akik hiába szeretnének létezni, valami sokkal erősebb másként határoz...

    Osztom a véleményét Hölgyem, és köszönöm hozzászólását, amiben a lényeg benne van: „Élni - akarni kell. Mert dolgunk van, tanulnunk kell. Menni kell az utunkon.”
    Minden egészséges ember örüljön annak, hogy józanésszel elgondolkodhat azon, amit Öntől idéztem, és megfogadhatja sorait.

    VálaszTörlés
  9. Érteni vélem, amit ír. Bizony nagyon erős némelyik démon, erősebb, mint mi. És valóban vannak gyógyíthatatlan betegségek, vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy az orvostudomány szerint gyógyíthatatlanok.

    De mi is a betegség? Az, hogy a szervezetünkben felbomlik a harmónia. Erősebb a kór, legyőzni készül bennünket. Átéltem én is, nagyon nehéz volt. Belepusztultam szinte. Mai divatos szóval pánikbeteg voltam, a súlyosabb fajtából. Csontsoványra, élettelenre lefogyva, csak az ágyamban, csukott ablaknál, besötétített szobában éreztem biztonságban magam. Nagyon fiatal voltam és nagyon keveset tudtam erről a betegségről. Nyugtatókat adtak, még rosszabbul lettem. És lassan, de magam győztem le, nagy küzdelem volt. A demencia más, tudom, ahogy a mániás depresszió is. Sok emberéletet követelt az utóbbi, és még ma sem tudják meggyógyítani.

    De mégis. Ha meg tudjuk nevezni a démonunkat, ha el tudjuk fogadni a jelenlétét, akkor küzdeni is tudunk ellene. Lassan, apránként, kis lépésenként. Ahogy én is tettem. Muszáj. Vagy ez, vagy a halál. Nincs középút.

    A lelkem őrzi a betegség nyomait. De nem baj. Így azért már lehet élni.

    VálaszTörlés
  10. Sajnálom, hogy Ön is átesett komoly betegségeken, de örülök annak, hogy megerősödött testben és lélekben. Fontos amit ír: "Ha meg tudjuk nevezni a démonunkat, ha el tudjuk fogadni a jelenlétét, akkor küzdeni is tudunk ellene." Ha meg tudjuk nevezni...

    A pszichés betegségek fizikai romlást eredményeznek hosszú távon, kezelését azok kezelését az agyban kell kezdeni az orvosnak, betegnek egyaránt. Amikor valami az értelmünket támadja meg, az szörnyűséges. A szellemi leépülés folyamata elképzelhetetlenül megrázó, és sokszor a környezet szenved tőle jobban. Amikor nincs tiszta tudatállapot, akkor fel sem merül, hogy harcolni kellene valami ellen. Egy másik világ ordít ránk... Szenvedünk, gyötrődünk tőle úgy, hogy igazában nem is tudjuk mi történik velünk. Ha nincs szerencsénk - halálig.

    Önnek igaza van, ha felfogjuk betegségünk, akkor amivel csak tudunk küzdenünk kell magunkért: "Vagy ez, vagy a halál. Nincs középút."
    Ha felfogjuk...

    VálaszTörlés
  11. Igen, igen. Sajnos a demencia ezért súlyosabb valamennyinél. Mert nincs betegségtudat. De mert gondolkodó ember, tudja Ön is, hogy sok súlyos betegség esetében - pl. alkoholizmus - nincs a betegnek betegségtudata, sőt, hárít. Mint kedvenc madarunk, a strucc, homokba dugja buksi fejecskéjét, és elhiteti magával, hogy ha nem veszi tudomásul a bajt, akkor nincs is. Első lépés: elfogadni, hogy betegek vagyunk. Pánikbetegek, alkoholisták, vagy depressziósok, mindegy. Utána jöhet a gyógyulás.

    De a demencia komolyságát és végzetességét én is érzem. Mégis: lényem spirituális oldala azt mondatja velem, lehet megoldás. Igyekezni kell. És imádkozni.

    VálaszTörlés
  12. Helyesbítenem kell: a demenciánál nyilván van betegségtudat, csak a démon által uralt pillanatokban nem a normális agy működik, így tehetetlen. Nem tudja befolyásolni a sötétséget. Vajon lehet-e arra törekedni, hogy több legyen a világos pillanat, egyre több, és kevesebb a sötét?

    VálaszTörlés
  13. Nehéz megmondani...
    Törekedni lehet, de hogy hol napos, és hol sötét a pillanat, azt nemigazán lehet meghatározni. A fokozatos elborulás folyamata az agy teljes leépülésével jár. Különböző részek omlanak, sorvadnak el, és ez elég rapszodikus viselkedést is okozhat. Egy biztos: a beteg egyre kevésbé fogja fel azt amit tesz, és egyre kevesebb a kapcsolata a külvilággal amit meg is értünk. Csak a halál oldja fel ezt a szörnyű bilincset...

    VálaszTörlés
  14. Szörnyű lehet. Át tudom érezni, mélyen érint. Meddig lehet bírni, ki tudja. Bátorság-e az öngyilkosság, amíg módjában áll elhatározni, vagy megfutamodás. Erre sincs válaszom.

    VálaszTörlés
  15. Ha történik öngyilkosság ilyenkor, az sem mindig tudatos. Ami megnyílik, az már egy másik pusztító dimenzió. Összefolyik a képzelet a valósággal. Az őrület börtöne, a pokol tornáca...

    VálaszTörlés